Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Piacfeletti Európa

A HETEKBEN OLVASTAM CZAKÓ GÁBOR Piac-Európa című esszéjét, amely a Világfasírt című friss könyv egyik fejezete. Ha Európáról akarunk szólni, ezernyi jelentéséről, napi meggyalázásáról a sajtóban s a politikában, és a mégis létező igazi Európáról, jó ösztökéül szolgál ez az írás és a könyv, melynek része. Sok kiváló megfigyelés és Czakó vidám, fölényes pesszimizmusa jellemzi, a nyelvi képzelet telitalálatai.

Valódi piac nincs is ma Európában, mondják az Emmanuel MOUNIER nyomán járó keresztény perszonalisták, csak rosszul működő államkapitalizmus, a nagyvállalatok és bürokráciák mediatizált hegemóniája. De tegyük félre ezt az ellenvetést. Hiszen pontosan értjük, mit nevez Czakó Piac-Európának: részben éppen ugyanezt a manipulált ál-piacot. De elsősorban a Dolgok és a fogyasztás uralmát, azt, hogy „a gazdaság - a Dolgok létrehozásának és elfogyasztásának folyamata - mely valaha egy volt az emberi tevékenységek között, hovatovább kizárólagos oka és célja lett a társadalmaknak”. Azt, hogy „a transzcendens kapcsolataiból kiesett ember helyét Istenhez, a Léthez, társaihoz való viszonya helyett a Dolgok létrehozása és elfogyasztása során elfoglalt helyzete állapítja meg”.

Nem újdonságok ezek, hanem pontos, kiérlelt megfogalmazások egy könyörtelen moralista tollából. Ezekről beszél a fogyasztói társadalom kritikájának, az ökológiai forradalomnak idestova jó harmincéves irodalma, melyet az elmúlt tizenöt évben magyar szerzők, köztük és magam is, gyarapítottak. Czakó sajátos helye ebben az irodalomban az, hogy diagnózisában talán mindenkinél nagyobb jelentőséget tulajdonít a metafizikai, transzcendens dimenzió elsorvadásának, illetve ezt a sorvadást a ma emberében mindenkinél súlyosabbnak látja.

Nem kérdés, Piac-Európa ennél jobb minősítést nem érdemel. Kérdés viszont, nincs-e másik Európa Piac-Európán túl, afelett - vagy ha úgy tetszik - amögött. Az ideologikus közelítéseknek egy a hibájuk: könnyedén azonosítják a vizsgált kort annak ideológiájával. Az aranykor mítoszát az aranykorral. A globális piac mítoszát az internettel.

Piac-Európa diagnózisa kínnal-keserűséggel átélt látleleten, élményeken alapszik. Czakó átéli jelenünk nyomorúságát, és innen röppenti fel magát, talán lelki terápiaként is, ahhoz az égi magasleshez, ahonnan nézve korunk oly könnyűnek találtatik. Van azonban egy közbenső térség, amelyben ott zajlik az emberi világ. Ez az a tér, ahová piac-helyzetünkből kilépve személlyé leszünk, ha tettekben nem is mindig, de ítéleteinkben és törekvéseinkben, ha pillanatokra is, de mindnyájan.

Éppen a Biblia figyelmeztet arra, hogy a Rossz már a Paradicsomban megjelent - vagyis a belátható vagy beláthatatlan idő hajnalán. Megjelent, mint igen valós tény, az amit JUNG árnyéknak nevezett el zseniális metaforával. A Földön az emberi lét mindig árnyékot vet, ha fény van. És van éjszaka is, a léleknek is van éjszakája. Éjszakája és nappala, fénye és árnyéka van civilizációnknak is.

A marxizmus, a pozitivizmus gyerekes, 19. századi regéi a sötét középkorról ma már méltó helyükre kerültek, az ideológiák poros lomtárába. De HUIZINGÁTÓL Romano GUARDINIIG számtalan eszázadi történész és teológus figyelmeztet bennünket arra, hogy a középkor emberi világa nem a keresztény üdvtörténetnek volt egyértelmű stációja. Ha így lett volna, nem léptek volna fel új meg új szerzetesrendek sem. A13. század elejének erkölcsi és vallási romlására próbál felelni a ferences, a domonkos, és a pálosrendi alapítás is - mindegyik fontos magyar vonatkozásokkal. A tatárjárást, tudjuk, a kor magyar közszelleme a züllésünkért az Égtől ránk mért büntetésként fogta fel, nyilván jó okkal. És fél évszázad múlva DANTE, a legnagyobb keresztény költő, sem fest hízelgőbb képet a kor s a papság állapotáról.

És másfelől, hogyan lehet, hogy az úgynevezett Piac-Európában olyan misztikus gondolkodók lépnek fel, mint Simoné WEIL vagy TEILHARD DE CHARDIN? A megváltásnak nap mint nap meg kell ismétlődnie, és bizony vannak köztünk olyanok, akikben ma is, nap mit nap megismétlődik, keresztjével és megüdvözülésével.

NEM KÉRDÉS, HOGY A FEHÉR CIVILIZÁCIÓ - Európa? - elpusztítja ökológiai bázisát. De vajon példátlan dolog-e ez a történelemben? Ugyanez történt a nagy mezopotámiai városállamokkal is: a nagy folyók csatornarendszere lassan, évszázadok alatt, civilizációs beavatkozások során tönkrement, és tönkretette a termőföldet is, az életadó mezőgazdaságot.

A különbség az, hogy Európa válságai ma globalizálódnak. Ma nem egyetlen földrészről van csupán szó, erkölcsi vagy ökológiai értelemben, hanem a teljes emberi civilizációról és Gaiáról, az egész földi ökoszisztémáról. A nukleáris háború veszélye, azt hittük, elmúlt mert a két nagy konfrontációja a Szovjetunió szétesése folytán többé - egyelőre - nem fenyeget. De ma India, Pakisztán, Irán mind atombomba fejlesztésén fáradozik, s nem kétséges, az eszköz, a technika, fehér (európai?), még ha a gombon a kéz egy „imperialista-ellenes, hívő” iszlám fundamentalistáé lesz is. Ennyit a fundamentalizmusok erkölcsiségéről - a fundamentalista a Dologgá hűlt hit katonája, nem egyéb. És rabja annak a fogyasztói társadalomnak, amely ellen harcol.

S a háború Piac-Európa találmánya-e? Századunk valóban a háború évszázada volt, és a filmszalagokról végignézhette e dicstelen eseménysort az is, aki éppen nem volt szenvedő alanya. De az eredet itt is messzire visz bennünket vissza. A nagy háborúk a nagy központosító hatalmak - Babilon - korában kezdődnek. S vajon mi volt előttük, mikor volt az aranykor? Egyesek szerint az anyajogú társadalmak békés természetűek voltak - de hova tegyük akkor az amazonokat? És milyen gondolati rendszerbe, milyen történelem előtti idősorba tudjuk beilleszteni azt a tényt, hogy két amerikai indián civilizáció közül az egyik - a navaho - nem ismeri a háborúskodást, a másiknak - a haidának pedig életformája az agresszió?

A valóság tehát - szerencsére - mindig bonyolult. Tagolt, sokrétegű. Mindig megtalálja benne helyét a személy, a remény. A mi gondunk azonban mindig a saját korunk kell legyen. Az eszközök félelmetes ereje, az önállósult technika megállíthatatlan, őrült önjárása arra kényszerít bennünket, hogy illúziótlan keménységgel nézzünk szembe kultúránk válságával. S ez annál nehezebb, mert a Gonosz nehezen érhető tetten. Hol keressük? A tábornokok, a bombázópilóták éretlen kamasz-tekintetében? Buta és öntudatos fegyvergyárosokéban? Az egyik találkozóról a másikra rohanó bankárokéban, akiknek ideje a szerelemre is szigorú időkorlátokkal van beosztva? A hasonlóképpen hajszolt politikusokéban, akik már régen nem emlékeznek arra, hogy kik, milyen célból delegálták őket? Szerkezetek, intézmények rabjai mindnyájan, kérdéseinket meg sem értenék.

Meglehet, úgy tudnánk csak új életet kezdeni, ha hetekre leállnának a komputerek, a légi közlekedés - minden közlekedés. Mint nagy hóviharok idején, amikor napokig járhatatlanok az utak, a házaspárokban feltámadna a szerelem, majd a szomszéd iránti szeretet is.

Az együttműködés az utcabeliekkel - először csak hótakarításra - s mindez egészen új, személyes alapokon... Mi több, az emberek elkezdenének gondolkodni és beszélgetni, ahogy Afrikában ez még mindig divat.

És mi lesz addig, a nagy hóviharig? Van-e Európa Piac-Európán kívül, és hogyan vehetünk mi részt benne?

Az újságok nyakló nélkül hajtogatott aktualitásairól futólag ennyit: Piac-Európában lenni valóban nem kívánatos, az európai piacba viszont be kell lépnünk. Természetesen a saját nemzeti érdekeink következetes képviseletével - amint az a valóságban történik az európai piacban. A sokezer oldalas maastrichti szerződést kevesen olvasták végig, de paragrafusait e kevesek sem tartják mindig be - inkább védik, a legkülönbözőbb fogásokkal, nemzetgazdasági érdekeiket és hagyományos gazdasági és társadalmi intézményeiket a tagországok. Es ez lehetséges. A retorika változott- s persze a mentalitás: létrejött ismét a páneurópai érzület, amely az első világháborúval elvetélt. És megerősödött a nem támadó nemzeti érzés és a lokálpatriotizmus. És ezt nem a hamburger és nem a spagetti hozta létre.

MIKÖZBEN FOLYNAK TOVÁBB, s eldöntetlenek az ádáz viták az Európai Unió belső szerkezetéről és döntési rendjéről, az egységesítés mértékéről és területeiről, a nyugat-európai határok valóban láthatatlanok lettek, nemcsak odakint, a lelkekben is. Aki vasárnap, ebédszünetben talál kilépni Svájcból Franciaországba kis vidéki országúton, úgy hajt el a bezárt határőrkalitka mellett, hogy még csak le sem kell lassítania. Ez pedig nem piac-kérdés, ez csodálatos dolog, még akkor is, ha visszaélnek vele körözött nemzetközi bűnözők. És ez a bizalom szellemi, lelki tény is.

Az európai piacból nem maradhat ki egy nyugati orientációjú ország itt, a kontinens közepén. Ez axióma - a magyar csatlakozás mikéntjei viszont nagy szakértelmet és felelős politikusokat kívánnak meg, s a jó pozíciók kiharcolása olyan igyekezet, amelyet becsülnünk kell, még ha szellemi témának unalmas is. A kor parancsa ez - s geográfiai helyünk miatt szomszédainknak is érdeke a mi belépésünk. A hátrányok? - hát persze, vannak, lesznek hátrányok: de nemzedékünk feladata éppen az, hogy ezt a helyzetet előnyünkre fordítsuk, alkotó módon, jó ötletekkel. Ez lesz a mi történelmi vizsgánk.

Szokták mondani lesajnálólag, hogy az Európai Unió csírája a Szén- és Acélkereskedelmi Társulás volt. Vagyis, úgymond, meztelen gazdasági érdek, az erősek piaci összefogása. Valójában azonban e társulás kiötlői, Jean MONNET, Róbert SCHUMANN, ADENAUER, De GASPERI, messzebbre tekintettek, éppen az Európai Unióig - csakhogy ezt akkor, a friss német-francia-olasz háborús sebek miatt kimondani még nem lehetett. Ott fogtak a dologhoz, annál a részleténél, amely a valóban gazdaságközpontú gondolkodás számára elfogadható volt. De nem véletlen, amint azt számtalanszor elmondták már, hogy Schuman elszászi volt, és élete során be volt sorozva francia és német hadseregbe is, Adenauer pedig rajnavidéki, aki a nagy, fájdalmas nyugat-európai törésvonal tényét sosem tudta elfogadni. Ezek az alapítók kezdettől fogva magasra tekintettek.

Aki része az európai piacnak, nem kell, hogy okvetlenül része legyen Piac-Európának is. A pesszimisták, a bizalmatlanok sötét víziójának azért sincs igaza, mert a gazdaságfeletti gondolkodás és lelkiismeret valóban magasrendű példáit is fel tudja mutatni az a Nyugat-Európa, ahol az európai piac - a maga bonyolult és konfliktusos napi gyakorlatával - magától értetődő realitás. Piac-Európába bennünket a szovjet rendszer taszított - mint annak legprimitívebb mutációja - miközben az európai piac területén a polgárok egy része már réges-rég nem a piacon gondolkodik, hanem a hiten, a környezet megóvásán, a közösségi szolidaritás helyreállításán, a trópusi erdők védelmén, az afrikai éhínség enyhítésén. Es ezek nem pusztán egy-egy nagy személyiség, egy rendkívüli kör toronyként kimagasló és mégis titkolnivaló, üldözött morális és szellemi teljesítményei, amilyeneket a mi nemhivatalos elitünk mutatott fel heroikusán a Kádár-korszakban. Az igazi győzelem az, hogy nem csak az önkéntes polgári tevékenységbe, hanem bürokráciák döntési mechanizmusába is belekerülnek ezek a gondolatok.

Hollandiában a teljes nemzeti jövedelem 1,5%-át fordítják évente a volt holland gyarmatok egészségügyi, képzési és ökológiai szükségleteire, és fiatalok egész sora vesz részt a helyszínen az ebből finanszírozott programokban. Nem vitás, ez jóval kisebb hányad annál, amit Hollandia egykor a gyarmatok megcsapolásával nyert eredeti tőkefelhalmozásához, de összegnek jelentős, és jelzi az utóbbi évtizedek erősödő új európai tudatosságát, új európai lelkiismeretét. Franciaország, hasonlóképpen, külön bankot tart fenn egykori gyarmatainak segélyezésére, és a Médecins sans Frontiéres önkéntes orvosai bizony most is ott vannak Ruandában, hogy káoszban, apokalipszisben gyógyítsák a rászorulókat. Ss mit szóljunk az egykori Nyugat-Németország évi százmilliárd márkás áldozatáról, amellyel rendbe kívánja hozni a felszabadult keleti országrészt?

Ma is van tehát olyan Európa, amelyhez érdemes tartozni, s amelyhez SZENT ISTVÁN óta mindig is tartoztunk, legmélyebb zuhanásainkban is. Egy eszményi Európa ez, mint az illyési haza a magasban. Az eszményi kereszténységhez hasonlítható, tökéletesen meg nem valósítható, s a kereszténységgel egy-gyökerű. Vele együtt vált a kontinens kútmélyről is látható vezércsillagává a középkor elején. Szellemi fogalom, lejáratni tehát nem lehet.

És voltak a magyarságnak óriási pillanatai, amikor ez a szellem benne valósult meg a legtisztábban. Európa önmagához legméltóbb ebben a században 1956-ban, a magyar forradalomban volt. Nincsen olyan magyar, vagy érzékeny, tisztán látó külföldi, aki ne így élte volna át, ne így látta volna történelmünk e csodálatos két hetét. SZÁVAI János a Magyar Szemle 1996. októberi számában Albert CAMUS negyven évvel ezelőtti megnyilatkozásait idézi és értékeli. Hadd idézzem tőle Camus néhány mondatát: „Létezik egy Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében szembeszegül a zsarnoksággal. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg. A nyugati társadalom, minden eltévelyedése ellenére, mindig kitermeli magából azt az emberfajtát, mely értelmet ad az életnek, azokat az embereket, akik kezet nyújtanak akár az ellenségnek is, csakhogy megmentsék a nyomorúságtól és a haláltól. (...) Nem könnyű méltónak lennünk ennyi áldozathoz. De meg kell kísérelnünk, méghozzá egy végre egységes Európában, feledve vitáinkat, túljutva hibáinkon, és megsokszorozva szolidaritásunkat.” (Magyar Szemle, 1996. október, 966-967. oldal).

Nem csoda, hogy ILLYÉS Gyula, aki ismerte ezeket a megnyilatkozásokat, és olvasta őket a forradalom leverése utáni depressziójában, Camus emlékét egész életében külön helyen őrizte a szívében.

Az 1956-os forradalomról és a hivatalos Európa szánalmas viselkedéséről a történelmi pillanatban, kevesen szóltak olyan szenvedélyesen és mégis távlatosan, mint MAKOVECZ Imre. Érdemes hosszabban megállni emlékezéseinél és elemzéseinél, annál is inkább, mert tudomásom szerint alig ismertek. Két, eddig közöletlen interjúban beszél a témáról a többi között, a Mundus Kiadónál most megjelent reprezentatív életmű-kötetben (.Makovecz Imre műhelye, szerkesztette GERLE János).

A SZABÓ Máténénak adott életút-interjúban, 1987-ben, Makovecz így foglalja össze a forradalom élményét és nem szűnő hatását: „Ez a forradalom, ez a fény nagyon rövid ideig tartott. A ma élő fiatalok szeme számára befogadhatatlan erejű fény volt, amelyből mi azóta is élünk. A győzelem, amelyért érdemes élni. Ott vált világossá, de nem került a tudatomba, hanem az életembe került bele, (...) hogy az életnek két fonala fut együtt. Az egyik, ami megvalósul, és a másik, ami megvalósulhatott volna. A meglett dolgok és a lehetett volna világa, számomra mindkettő realitássá vált. Az idő megváltozott. Mert ha valaki nem akar lemondani élete és közössége legfontosabb győzelméről egy életen át, akkor erre a győzelemre mindennap szüksége van.”

Két évvel később, EKLER Dezsővel folytatott beszélgetésében így fűzi tovább a gondolatmenetet:

Ki az, aki megjelenik egy ilyen tömegben? Ki a£? Egy személy kell hogy legyen, egy magasrangú személy, aki megtestesül a tömegben, amelyen megjelenik az ő arca, az ő képességei, a tulajdonságai és így tovább. Mert ez a tömeg ott a Parlament előtt az orosz katonákkal barátkozott.”

EP ASSZUS OLVASTÁN ESZÜNKBE JUT, amit más elemzők, köztük Hannah ARENDT is észrevett: hogy a magyar forradalomban megdőlt mindaz a megfellebezhetetlennek tűnő minősítés, amelyet a tömegnek mint szervetlen és egyes tagjainál alacsonyabb rendű halmaznak az a viselkedéséről KIERKEGAARD óta a nyugat-európai szociológia leírt. Valóban, itt éppen hogy valami magasabb rendű dolog nyilvánult meg, a szeretet, az erőszaknélküliség mámorától megittasultan mentek halálukba - gyanútlanul vagy halálmegvetőn - a felvonulók. Makovecz így folytatja: „Miután Közép-Európa legszentebb szellemisége - én állítom, hogy MIHÁLY arkangyal - megjelent ebben a tömegben, és felmutatott valami olyasmit Európának, ami Európa legközepe, legfontosabb része, ami hamisítatlanul tiszta és Európára jellemző, nos, hogyan reagált erre az, amit Nyugatnak nevezünk? Profi módon, precízen, tartotta magát a potsdami és jaltai egyezményhez”.

Az utóbbi mondatot sokan leírták már - de ami utána következik, eredeti, rendkívüli: „Nagyon nehezen tudom elképzelni azt a magyar embert, sajnos, aki Nyugat-Európával szemben részvétet érezne azért, mert ilyen ostobán viselkedett a magyar forradalom idején, ilyen kiszolgáltatottan, érdekeit föl nem ismerve, a legoriginálisabb európai gondolat elbukásához és leveréséhez hozzájárulva. Nekünk, magyaroknak, abban a helyzetben kéne lennünk, hogy átlássuk ezt a helyzetet, és hogy Nyugat-Európával szemben részvétet érezhessünk” - fejezi be Makovecz Imre a nagyívű gondolatmenetet.

Ezekben a szavakban a művész reális vagyis látó képzelete szólal meg, s azé az európaié, aki az első világháborúban s annak kimenetelében nem pusztán magyar tragédiát lát. Aki Európa jaltai kettészakításában, mint Carl Gustav Jung, súlyos történelmi neurózis forrását látja, olyan sebet, amely fél évszázadon át akadályozza az európai történelmi tudatot abban, hogy önmagához méltó legyen, hogy a sorsfordító pillanatokban felemelkedjen önmaga egykori magaslatába.

Ehhez az Európa-vízióhoz még hozzátartozik az a meggyőződés, amelyet Makovecz Imrében a svédek és a finnek szemlélete erősített meg, hogy Magyarország Európa közepén van, s ebből feladatok következnek. Egyrészt el kell felejtenünk azt a nevetséges, vereségedből eredő és méltatlan bíráink által ránk olvasott kisebbségi komplexumot, amely értelmiségünk között oly sűrűn tenyészik, a s amely állandóan azt vizsgálja, hogy, úgymond, eléggé európaiak vagyunk-e, hogy, úgymond, méltók vagyunk-e Európához. Másrészt oldanunk kell a saját keleti eredetünkhöz fűződő neurotikus viszonyunkat, s Nyugat-vonzalmunkhoz hasonló rangját - természetesen korszerűen, bartóki módon - vissza kell adnunk.

Harmadszor pedig, közép-helyzetünkből következik, hogy a mai, létező Keletben, Kelet-Európa népeiben erősítenünk kell európaiságukat és európai kapcsolataikat, de másfelől fel kell ismernünk bennük, ahogy egy sor nyugat-európai találta meg az orosz művészet élményében, azt, ami nélkül Európa nem lehet egész, nem lehet teljes önmaga. Magyarország számára, geostratégiai helyzeténél fogva is, sorsdöntő kérdés például az, hogy Oroszország visszatalál-e Európába, ahonnan a bolsevik forradalom után ideológiailag majd politikailag is kiszorult - vagy, talán helyesebben, kivonult, miközben az orosz PASZTERNÁKOK és BULGAKOVOK, Vagy a grúz SENGELAJÁK olyan műveket alkottak, amelyből Európa gondolkodása, művészete megújult, megújulhatna.

BORISZPASZTERNÁK1958NYARÁN, NAGY Imre és társai kivégzése után, francia nyelvű levelezőlapon, alig burkolt mondatban, azt írta Illyés Gyulának, hogy szégyelli magát azért az újabb atrocitásért, amelyet az orosz nép nevében elkövettek Magyarországon. A feladó nem volt megjelölve a lapon - de ki hiszi, hogy nagy nehézségébe került a szovjet levélcenzúrának felfednie kilétét?

Talán nem véletlen, hogy egy huszonöt országra kiterjedő kulturális és gazdasági műholdas televízió gondolata 1994-ben Budapesten indult el a megvalósítás hosszú útján. Kigondolója, KŐHALMI Ferenc, és a vele gondolkodó nemzetközi csapat, a szétesett információs rendszerek, a válságba került, parlagon heverő intellektuális és kulturális kreativitás elszigetelt erőközpontjait szeretné összefogni benne Ausztriától és Finnországtól Grúziáig. Az említett két, szerencsésebb helyzetű ország a kapocs az Európai Unióhoz, a felismerés mégis itt Budapesten született meg, egy olyan médiaszakemberben, aki tudja, hogy nekünk minden irányba figyelnünk kell, s aki megtapasztalta, mennyi tehetség - és saját arculat, helyek szelleme - megy ma veszendőbe e hatalmas területen, s különösen annak keleti felén. És ha minden jól megy, egy év múlva meg is kezdődhet az adás, az Alfa TV adása - többek közt az Európai Unió segítségével.

A közép helyzetéből oldhatjuk meg a szomszédainkkal való kapcsolatainkat is, vagyis a határon túli magyarság helyzetét. E ponton ismét visszatérek Makovecz Imre 1989-es, tehát a berlini fal leomlása és a szabad magyar választás előtt mondott szavaihoz, melyek, ismétlem, azóta is, hét éven át, kinyomatlanul maradtak. Annál nagyobb a jelentősége, hogy szellemükben mély rokonságot mutatnak ANTALL Józsefnek a kérdésben vallott, de ilyen nyíltsággal soha meg nem fogalmazott nézeteivel. Antall szűkszavúsága ebben a tekintetben érthető, hiszen a miniszterelnök szájából tapintatlanságnak, sőt, ahogy bírálói mondanák, a küldetéstudat bizonyítékának - hangozhatott volna az, amit a független értelmiségi nyugodtan kimondhat. Márpedig a küldetéstudat egy lefelé nivelláló gondolkodás szerint bűnös, elítélendő

És ez a - felteszem spontán - egybehangzása a pragmatikus és messzenéző elképzeléseknek attól lesz igazán fontos, hogy a magyar értelmiség, de a magyar vállalkozók, kisemberek java ugyanezzel a felismeréssel igyekszik a maga módján, a maga lehetőségei szerint átrendezni viszonyunkat a szomszéd népekkel 1989 óta.

Makovecz erről - Európa-gondolatmenetét tovább fonva - így ír tehát: „Nekünk olyan természetes belső erőre lenne szükségünk, amely alkalmassá tesz bizonyos dolgok tudomásulvételére. Nem elfogadására, hanem tudomásulvételére. Olyan lecke van tehát feladva a magyarságnak és Európának, amelyet úgy kell tudni megoldani, hogy tudomásul kell venni ezt az alaphelyzetet (a trianonit – K. Gy.), növelnünk kell a belső erőt és azt az impulzív hatást ezekre a szomszéd államokra, amelyek előbb-utóbb alkalmassá teszi őket arra, hogy saját magukkal szembenézzenek. Ez persze csak úgy lehetséges, s ez meglehetősen nehezen körülhatárolható, ha ők is Európához kapcsolódnak. (...) Magyarországnak kell az utódállamokat alkalmassá tennie minden körülmények között arra, hogy Európához és így Magyarországhoz képesek legyenek kapcsolódni.”

HORIA RUSU román mérnöknek, akkor még ellenzéki politikusnak Illyefalván 1993-ban mondott szavaira rímel ez a gondolat: „A mi számunkra Európába Magyarországon át vezet az út”. Talán remény nyílik rá, most, hogy a választások nyomán Romániában is megkezdődik a valódi rendszerváltozás, hogy Rusu szavai jó fogadtatásra találnak a politika széles köreiben és a közemberekben. Ha ez megtörténik, akkor megérik a vetése a magyarság egy másik nagy európai pillanatának: amikor, 1989 karácsonyán önzetlenül és barátilag nyújt kezet - és segítséget - a rövid pillanatra a csúcsra lendült román népnek. Akkor talán oldódik bennünk a keserű görcse 1990 márciusának, a marosvásárhelyi vérengzésnek.

Ezt a traumát, a baráti kéz durva elutasítását mi mélyre temettük magunkban, keveset beszélünk róla. Inkább igyekeztünk az elmúlt hat évben növelni azt a belső erőt, amely segít felnyílnunk, s az érintkezést minden formában, minden szinten természetessé teszi. Kerestük - most már a politikáról szólva - azokat az Európai Uniós programlehetőségeket, amelyek közösen valósíthatók meg, s amelyek az érintkezést segítik elő, s a velünk határos területek polgárosodását. Ilyenek voltak a határállomás-bővítések, az európai úthálózatba való közös bekapcsolódás a fejlesztési keretek eszközeivel.

Emlékszem rá, amikor 1992. október 6-án a román kormány, „tekintettel a közelgő választásokra, belpolitikailag zavarónak” ítélte meg tervezett aradi utamat, melynek során a magyar kormány koszorúját kellett elhelyeznem a vértanúk emlékművén. Előző éjjel bukaresti nagykövetünk telefonon jelezte, hogy őt figyelmeztetésül behívták a román külügyminisztériumba, s ha megyek, kockázatot vállalok. Én mégis leutaztam. A határon jól megvárakoztattak, útlevelemet alaposan áttanulmányozták, noha ott vártak az RMDSZ politikusai és a felvezető rendőrautó is. A megyei prefektus természetesen nem volt elérhető, sürgős ügyben el kellett valahova távozzon. Mégis elmentünk Aradra, JUHÁSZ Judittal és egy kis küldöttséggel - s ott a város ellenzéki önkormányzata fogadott díszebéddel. Az asztalnál három vagy négy nemzetiség tagja foglalt helyet a túloldalon, de ránk való tekintettel mindnyájan magyarul beszéltek. A fő téma az volt, hogy mennyit lendít Arad megyén Csongrád közelsége. Ebbe - gondoltam magamban - a legális kapcsolatok mellett beletartozik a fekete- meg a szürkegazdaság is, de valami több - egy alakuló közös szellem is. Négyéves kormánymunkám egyik legjobb emléke marad ez az ebéd.

Makovecz a fent említett feladatról azt írja, hogy mérhetetlenül nehéz, és valószínűleg nem oldható meg. -De törekedni mindenképpen erre kell, mert nincsen más lehetőségünk”.

Remélem, nincsen mindenben igaza.

Európa, mint a legfontosabb létezők általában, illékony és megfoghatatlan - mégis kétségbevonhatatlan. Akkor is, ha nem beszélnek róla. Akkor is, ha kevesebbnek mondják, mint ami. Lehet, hogy ahol folyton emlegetik, onnan rég megszökött. És jelen van fontos gesztusokban, ahol ki se ejtik nevét. És mindenki annyit fog fel belőle, amennyire képes. Aki egydimenziósán gondolkodik, annak egydimenziós marad.

E gondolatsorban inkább sugallni mint deklarálni próbáltam, horizontot tágítani és nem elemezni. Befejezésül azonban szeretnék kiemelni két, fentebb már felsejlő értékhalmazt, amelyek Európa két markánsan elütő arcát rajzolják ki. Az egyik Camus 1956-os méltatásából bukkan fel, szinte teljes mivoltában. Amint Szávai János foglalja össze őket, ezek az igazságosság, a szabadság és a szolidaritás eszményei, amelyek a keresztény Európa gyökérzetéből táplálkoznak, s jellemzően ironikus, hogy egy agnosztikus fogalmazza meg őket 1956-ban krédóként. A személy méltósága, a szeretet, és a közösség értéke tartozik ebbe a körbe még, foglaltatik benne az említett hármasban.

A másik értékhalmaz a reneszánsszal világhódító útjára induló Európáé, melyben a racionális intellektus elemző és rendszerteremtő készsége, az olthatatlan kíváncsiság, a külső világ csodálata, a gyakorlatiasság és a haszonelvűség uralkodik, s amely Európa másik nemes örökségétől, az antikvitástól származik, de bizonyára beoltódott az északi népek, a vikingek kalandvágyával is. Történelmi pillanatunkban úgy tetszik, hogy a két, sokban ellentétes hagyomány egyensúlya vészesen megbomlott, mégpedig ez utóbbi javára. Ez az expanzív hagyomány az, amely felfalná végül saját gyermekeit, saját civilizációját is.

E pillanatban tehát, úgy tetszik, az első hagyományt kell erősítenünk. Ezt teszi az a korszerű konzervativizmus, amely újra meg akarja teremteni a személy és a közösség méltóságát, a mennyiségi növekedés helyébe a minőséget, az ökologikus szemléletet állítja. És Európa kíváncsi, az antikvitás óta folyton megújulni kész természetéhez híven, ismét tanulni próbál - most a Távol-Kelettől. De ez már másik történet.



« vissza