Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ratio Educationis

 

Az állami felügyeletű tanítás és a magyar társadalom



 

Az iskola: politikum”. (Mária Terézia Migazzi bíboroshoz, 1770)

 

ÜRMENYI József kancelláriai tanácsos és munkatársai, Mária Terézia királynő felügyeletével, kidolgozták és 1777. augusztus 22-én közzétették a felvilágosodás szellemében fogant Nevelési Elveket (Ratio Educationis), e korszakalkotó oktatási törvényt, melynek lényege 1948-ig meghatározta a magyar állam és iskola viszonyát.

Az állam boldogulása a tanulmányok egyöntetűségén múlik, ezért szükséges, hogy minden iskola tananyaga és igazgatásának módja országosan azonos legyen.”

Mind a világi jellegű, mind a felekezeti iskolákban egységes tanterv alapján tanították az írást, olvasást, számolást, a természettudomány alapjait, a polgári élet szabályait, néhány helyen a könyvelést, sőt „az újságolvasás tudományát. A törvény szorgalmazta a szabad levegőn történő mozgást és játékot.

Ürményi, a királynő egyetértésével függetlenítette a törvényt a birodalom egyéb részeiben kihirdetett császári rendeletektől. Magyar törvény volt ez, mely előírta a magyar nyelv, a honi történelem és földrajz oktatását; hasznosította az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend kiváló iskoláinak és a nagy múltú református kollégiumoknak tapasztalatait, átvette a felvilágosodás eszméivel rokonszenvező kegyesrendi tanító-szerzetesek sikeres módszereit. PÁLLYA István piarista tanárt, aki a polgárosodó társadalmat népszerűsítő színműveket írt, a királynő udvari ebédre hívta meg és tanítói módszerei felől faggatta.

Az országot kilenc tankerületre osztották. A kassai tankerület felügyelője az ifjú Kazinczy Ferenc, aki rövid működése során százhuszonnégy iskolát hozott létre!

A PÁZMÁNY alapította nagyszombati egyetemet a királynő a rendelet kibocsátásának évében Budára telepítette, ahonnan II. JÓZSEF 1784-ben Pest városába helyezte át, immár mint magyar királyi állami felsőoktatási intézményt.

Noha a Ratio Educationis irányelvei a francia forradalom után, főleg I. FERENC uralkodásakor a gyakorlatban nehezen érvényesültek, az uralkodói felügyeletű pesti egyetem megszakítás nélkül működött, fejlődött és a 19. század elején alkalmassá vált magyar államférfiak képzésére is.

A pesti egyetem — egyelőre közvetett — jótékony hatását a közéletben tevékenykedni kívánó, leendő államférfiakra SZÉCHENYI István magántanulása bizonyítja, időrendben az elsők között. Ferenc gróf a kecskeméti születésű LIEBENBERG Jánost, a pesti egyetem bölcsészdoktorátust tett tanársegédjét nyerte meg a hétéves István házitanítójául. Liebenberg tevékenységét Bacon angliai lordkancellár Nóvum Orgánum (1620) című művére és, egyebek között DEFOE: Robinson Crusoe-jára (magyarul 1794, GYARMATHY Sámuel fordításában) alapozta.

Minden munkálkodásaimban, amennyire lehetett, a benne kijelölt utat követém” — vallotta Széchenyi 1831-ben a Novum Organumról. A Robinson: a magát váratlan helyzetekben is feltaláló modern ember vállalkozókedvének regénye. A kortárs magyar irodalomból BERZSENYI Dániel vált Széchenyi életre szóló példaképévé, a világirodalomból pedig a svéd diplomata férj után Mme STAEL-nak ismert Germaine NECKER, XVI. Lajos svájci pénzügyminiszterének leánya.

A Széchenyi tanácsára LUNKÁNYIRA magyarosított Liebenberg nevelő hatása egyedülálló a magyar művelődés történetében: élete végéig István gróf tanácsadója maradt. A Hitelen is együtt dolgoztak!

A pesti egyetem hatásának további áttekintése előtt leszögezendő, hogy a napóleoni háborúk után erőre kapott magyar felsőoktatás másutt is eredményeket hozott. A Széchenyinél tizenöt évvel fiatalabb BATTHYÁNY Lajos gróf, miután 1827-ben huszárhadnagyként kilépett a hadseregből, a politikai közéletet választván, a zágrábi jogakadémián szerzett diplomát. Érdeklődése az akkor legkorszerűbb német közgazdasági elméletek felé fordult, birtokát nagyvállalkozóként igazgatta, cukorgyárat alapított, megszervezte a selyemhernyó tenyésztést.

A délnyugat-dunántúli nemes ifjú: DEÁK Ferenc a győri jogi főiskolát járta ki, itt szerezte ügyvédi diplomáját.

Az északkelet-magyarországi KOSSUTH Lajos a sárospataki jogakadémián szerzett ügyvédi képesítést, a nagy hírű KÖVY Sándor professzornál, aki SZEMERE Bertalan 1849-es miniszterelnököt is tanította.

VISSZATÉRVE A PESTI EGYETEMHEZ: lenyűgöző a kiegyezéskori államférfiúi nemzedékre tett hatása. SZLÁVY József későbbi miniszterelnök kivételével, aki Selmecbányán szerzett bányamérnöki képesítést, sokak között a pesti egyetemen végzett jogi doktorként: EÖTVÖS József, Pauler Tiavadar, Trefort Ágoston, LÓNYAI Menyhért és ANDRÁSSY Gyula gróf. Valamennyien a korszak meghatározó miniszterei. Tanulságos, hogy a pesti egyetemnek ezt a sohasem emlegetett felkészítő szerepét Horvát István (1784-1846) alakította ki. Horvát, akit naiv nyelvészeti nézetei miatt kézlegyintéssel szokás elintézni — lenyűgöző professzor volt! A magyar haza újjászervezésének, korszerű berendezkedésének eszméjét és igényét kétségkívül ő ültette tanítványaiba. Bizonyság erre Pauler Tivadar, későbbi igazságügyminiszter lelkesedése, aki megőrizte a professzor előadásainak szövegét, Tekintetes Horvát István úrnak, a bölcselkedés doktorának egyetemi előadásai Pauler Tódor második esztendőbéli pesti bölcselkedő följegyzésében. Pauler beszámolt arról, hogy Andrássy Gyulával, Eötvös Józseffel, Madách Imrével, Szalay Lászlóval és Vasvári FEJÉR Pállal — jeles névsor! — összetartó, lelkes csapatként gyűltek Horvát professzor katedrája köré. Figyelemre méltó, hogy Pauler, aki 1836-ban szerezte meg jogi doktorátusát Pesten, két év múlva, huszonkét évesen már a zágrábi jogakadémia tanára — ahol Batthyány Lajos gróf is tanult...

KÉTSÉGTELEN TEHÁT: a magyar közvélemény, beleértve a császárhű arisztokráciát és a Vasvári Pál-típusú forradalmi buzgalmú ifjúságot egyaránt, elfogadta a pesti egyetemet, mint a legmagasabb közéleti tevékenységre is képesítő intézményt. Ráadásul a felsoroltak ismerték, támogatták egymást, gondolkodásuk közös alapélményekből táplálkozott. Andrássy Gyula tudta, kikre számíthat és társai is tudták, hogy Andrássy alkalmas lesz miniszterelnöknek (bár Világos után a császár jelképesen kivégeztette). Mindezekből következően korántsem véletlen, hogy Horvát István ifjúkorában az akkor már országbíró Ürményi József titkára és gyermekeinek nevelője. Horvát 1805-ben végezte a pesti egyetemet, RÉVAI Miklós tanítványaként.

Így zárul be a kör, így vonható le az érvényes tanulság, hogy a reformkorban nevelődött és a kiegyezés idején pályára lépett nagy nemzedék hazai földön szerezhette meg azt az előképzést, melynek segítéségével hazáját máig irigyelt magasságokba emelte. Ne feledjük, hogy érvényesülési kilátások tekintetében hasznosabb lehetett volna Bécsben vagy valamelyik német városban kijárni az egyetemet (bár Berlin a bécsi udvar számára nem volt éppen jó ajánlólevél.) Azt se feledjük, hogy a magyar értelmiség évszázadokon át külföldi egyetemekhez szokott: Bécs, Krakkó, Wittenberg, Heidelberg, holland egyetemek, korábban pedig Bologna, Padova, néha Párizs... Most viszont, hála — többek között — a Ratio Educationis szellemének, az eredetileg Pázmány-alapította pesti universitas bevált!

De mivel mégsem állítható, hogy a pesti egyetemen világszínvonalú képzés folyt, kérdés: mitől vált mégis oly hatásossá a hazai főiskolai oktatás a 19. század elején, Sárospataktól (Kossuth, Szemere) Győrön át (Deák) Selmecbányáig (Szlávy) és Zágrábig (Batthyány)? A kérdésre egy Horvát-tanítvány, Eötvös József adja meg a választ: „Az iskolának van nevelési hatása is; ez a hatás nem a mesteré, hanem az iskoláé... az iskolának szervezése, mely a gyermekek egymás közötti viszonyaira hat, bír fő fontossággal.” (Gondolatok, 1964. tétel.)

Ez a közelebbről nehezen meghatározható, ámde tagadhatatlanul létező és ható közösségi szellem tette a magyar iskolaügyet oly hatékonnyá; a Nevelésnek ez az Elve hiányzik viszont leginkább és legfájóbban a legtöbb oktatási intézményből 1948 óta.

Nem célunk a kimerítő felsorolás, ezért csak jelezzük, hogy a pesti egyetem szelleme a századvég és a századforduló kormányférfiaira is hatott: itt végzett SZÉLL Kálmán, Tisza István, APPONYI Albert, Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, időrendben föl egészen KÁLLAY Miklósig.

Mindezek ismeretében érthető, hogy Eötvös József a kiegyezés után az akkor már kishíján százesztendős Ratio Educationis alapján dolgozta ki a népiskolai törvényt (1868. XXXVIII. te.). A költségvetés sem sajnálta a pénzt az oktatásügyre, s ebben a közvélemény egyetértett: „Örvendetes, hogy az ország figyelme oly mértékben fordult a tanügy és a kulturális érdekek felé, mint soha azelőtt. Az ország követeli, hogy a népoktatás, a tudomány, valamint a művészet érdekében a kormány részéről több történjék, mint azelőtt. Magyarország fennállása: a kultúra kérdése.” (Trefort Ágoston miniszter beszéde a képviselőházban, 1873. február 24.)

A kiegyezés utáni lendületes nemzeti kulturális fejlődésnek jelen dolgozatunk szempontjából három fontos új állomását észlelhetjük: érettségi vizsgálat; reáliskolák; a polgári iskola megszervezése.

Mivel az érettséginek ma már úgyszólván semmiféle társadalmi rangja nincs, jelentősége feledésbe merül. Pedig nagy előrelépést jelentett a múlt század magyar társadalmának demokratizálásában. Érettségi bizonyítvány birtokában — túl azon, hogy vitathatatlan belépő volt az egyetemekre — társadalmi helyzetétől függetlenül mindenki mentesülhetett a hároméves katonai szolgálat alól. Csupán egy évet kellett önkéntes tisztjelöltként leszolgálni; ezt 1944 őszéig a zubbony karjára varrott arany paszomány jelezte („karpaszományos”). Tiszti vizsgát tehetett. Mint tartalékos tiszt, ha egyenruhát öltött, bármilyen társaságba egyenrangú félként nyert bebocsátást. Aki viszont nem tett érettségit, az közlegényként szolgált. így járt a magyar írók közül például TÖMÖRKÉNY István vagy Bródy Sándor. Érettségizett kereskedő-ifjak, vállalkozók, polgárok tartalékos tisztként akár „udvarképessé” válhattak. Mivel az újonnan szervezett reáliskolák, később reálgimnáziumok, melyek az irodalom, történelem, művészetek mellett gyakorlati szakismereteket oktattak, szintén érettségi vizsgával bocsátották útra növendékeiket: a társadalomnak addig félreszorított, hatalmas rétegei váltak érettségijük birtokában „bevett” polgárokká. Krausz Simon bankár emlékiratában olvashatjuk, hogy FERENC József király személyesen látogatta meg az akkor frissiben szervezett budapesti reáltanodát. 1867-ben 2661 reáliskola működött; számuk 1890-ben, huszonhárom év múlva már 7303!

A polgári iskolák 1948-ig létezett intézményében a négy elemi elvégzése után további négy éven át képezték az oda beiratkozottakat: kézművesek, iparosok, kereskedők atyjuk foglalkozását folytatni óhajtó gyermekei, szerényebb hatáskörű leendő könyvelők, gyorsírók, titkárnők... A polgári iskolákat a városok vagy községek tartották fenn, saját hatáskörükben. A tanárokat külön felsőoktatási intézményekben képezték, ezek magasabb fokon álltak, mint a tanítóképzők. A polgári iskolák, különösen a fővárosban, komoly irodalmi, művészeti, történelmi ismereteket nyújtottak; általuk az ország megnyert egy addig jószerint a társadalom peremén élő, nemzetfenntartó réteget. A polgári iskolát végzett kereskedők, iparosok nemzeti öntudat és erkölcs tekintetében élen jártak. E polgári iskolák megszüntetése, egybeolvasztása a nyolcosztályos általános iskolával kiiktatta a közművelődésből a kispolgárinak gúnyolt iparűző és kereskedő réteget, amiképpen a gimnáziumok négy alsó osztályát is odaszürkítették az elemi iskolák tömegeihez.

Az 1920-1948 közötti évek iskolaügye elvben a régi maradt. A középiskola-típusokat azonban a kor kívánalmaihoz igazították. Az 1934. II. t. c. egységesítette a gimnázium jellegű középiskolákat, sőt érettségit tehettek a líceum jellegű mezőgazdasági leányközépiskolák tanulói is, tehetős középparasztok gyermekei, akik a korszerű paraszti gazdálkodás csínját-bínját sajátíthatták el. Az 1940. XX. t.c. nyolc osztályra emelte fel az addig négy elemit megkövetelő, kötelező képzést. Ennek végrehajtását azonban a háború késleltette.

Klebelsberg Kunó gróf, miniszter a legnehezebb években is gyarapította az iskolák számát, főleg tanyákon és falvakban. Különféle intézkedésekkel növelte a falusi tanítótársadalom rangját, megbecsülését és jövedelmét. A falusi tanító — a szó GÁRDONYI Géza alkotta értelmében — ekkor vált nélkülözhetetlen, bár éppen ezért például a háború alatt kihasznált, meghatározó tényezővé. A harctéren küzdő tartalékos tisztek között messze kimagaslott a falusi tanítók helytállása. Tekintélyüket aztán a rájuk terhelt társadalmi munkák tömegével, főleg pedig a begyűjtésekkel és téesz-szervezésekkel, 1948 után tudatosan lejáratták.

Klebelsberg megalapította a debreceni Tisza István Egyetemet, és gondoskodott a Kolozsvárról menekített egyetem méltó, szegedi, illetve a Pozsonyból száműzött egyetemnek pécsi elhelyezéséről. A műegyetem egyszersmind a közgazdasági képzést is fölvállalta.

Gondolatmenetünkben nem részletezzük a legújabb kori közoktatás fejlődését. Az olvasó e tárgykörben kiváló szakmunkákból tájékozódhat, például MÉSZÁROS István könyveiből. Mindössze azt óhajtjuk bizonyítani, hogy az állami felügyeletű tanítás, mely Európa más országaival a kezdetektől időazonosságban volt, megfelelt céljának és összhangban állt a kor és a társadalom elvárásaival. Úgy volt korszerű, hogy megmaradt sajátosan magyarnak. A magyar társadalom elfogadta és használta a pesti tudományegyetemet; a magyar állam vezetői az oda beiratkozott hallgatók közül kerültek ki.

Az 1948 óta a közvéleménybe sulykolt nézet, mintha a magyar közoktatásügy maradisága miatt gyökeres átalakításra szorult volna — és szorulna még ma is! — minden alapot nélkülözően téves és rosszindulatú. Az persze igaz, hogy az állami felügyeletű tanítás nemzeti szellemű volt és erkölcsi alapon állt. Az erkölcsi normák felekezeti és állami iskolákban egyaránt érvényesültek. A magyar nemzeti liberalizmus sikeres korszakában, 1867 után a liberális eszmeiség, a nemzeti öntudat és az erkölcs természetes, meg nem kérdőjelezett egységben fonódott össze. A Ratio Educationis szellemének örökbecsű irodalmi megnyilatkozása MOLNÁR Ferenc: A Pál utcai fiúk című, a budapesti református gimnázium tanulói között 1890-ben játszódó, 1906-ban írott (és 1907-ben publikált) regénye.

A MÁSOKAT NEM BÁNTÓ NEMZETI ÖNÉRZET, a magyarul beszélők közösségének identitástudata, s ezzel szoros összefüggésben az erkölcsnek államot megtartó, a közéletet besugárzó szerepe meghatározta az oktatásügyet. A haza szolgálata, amihez az erkölcs ad útmutatást, a magyarországi nevelés elvének, a Ratio Educationisnak alapcélkitűzése. (A sokértelmű, latin ratio szó módszert, szabályzatot, törvényt, elvet is jelent; lásd GYökössY Alajos: Latin-magyar szótár, 1960.)

Noha tagadhatatlan, hogy a Ratio Educationis Ürményiék 1777-es megfogalmazásában elsősorban az életbeni gyakorlati eligazodáshoz kívánta hozzásegíteni a tanulót, mégpedig a felvilágosodásnak a francia enciklopedisták sugallta szellemében, mégis éppoly kétségtelen, hogy az ész, értelem, logikus cselekvés útján boldogulni tanított ifjú elé kitűzött erkölcsi alap — hála a katolikus, református, evangélikus, unitárius és zsidó hitű tanítóknak — elsajátítandó tudásanyag volt és marad. Ez a hagyomány a középkor óta töretlenül élt a magyar iskolákban. Ismeretesek a Mohács után tömegesen fellépő lelkész-írók nyilatkozatai: „Nyelvünket és szellemünket a régi bölcsek tudományával gyenge erőm szerint ékesíteni kívánom, fáradozva a hazáért, melynek mindnyájan adósai vagyunk.” (Pesthy Gábor, 1536.)

Ismeretesek a BETHLEN Miklóst tanító KERESZTÚRI Pál, JÁSZBERÉNYI Pál és Apáczai Csere János módszerei és nézetei, melyekről Bethlen külön fejezetben számol be. Ezek a 17. század második felében működő pedagógusok a haza ügyét, az erkölcsöt és az akkor legkorszerűbb tudást — DESCARTES-ot! — természetes egységként kezelték. Oly sikerrel, hogy Jászberényi Pál Londonban magániskolát tartott fenn a legelőkelőbbeknek. De a felvilágosodás ügye mellett elkötelezett magyar jakobinusok és kortársaik hazaszeretete is közismert. A századból pedig kell-e PETŐFIT idézgetve bizonygatni, hogy számára haladás, forradalom, emberiség, világszabadásg ügye nem zárja ki a haza elfogult szeretetét? (Lásd: Az apostol.)

Közhelyekbe bonyolódnánk, ha ezt tovább fejtegetnénk; mégis említeni kellett, hogy rádöbbenhessünk az 1948 júniusa utáni hazai közoktatási állapotok és változtatások okozta, talán helyrehozhatatlan károkra. Mintha napjaink közoktatási tervei, pénzügyinek álcázott intézkedései ezt az 1948 utáni állapotot óhajtanák rögzíteni, sőt, „továbbfejleszteni”.

A Ratio Educationis ugyanis létrejötte után százhetvenegy évvel, 1948 júniusában erőszakosan kimúlt. Az egyházi iskolákat államosították (hatezerötszáz működött addig), a nemzeti szellem és az erkölcs száműzetett, az 1940-ben nyolc osztályos elemi képzést elrendelő törvényt úgy „alkalmazták”, hogy az egységes, nyolcosztályos középiskolai (gimnáziumi) képzés megszűnt.

BÁR A TÖRVÉNYT ELŐTERJESZTŐ vallás- és közoktatásügyi miniszter, ORTUTAY Gyula 1933-ban a szegedi egyetemen magyar-latin-néprajz szakos képesítést szerzett, tehát még a „régi értelmiség” tagja; és bár a miniszterelnök, Dinnyés Lajos is kijárta a keszthelyi gazdasági főiskolát, sőt az államfő: Tildy Zoltán református lelkész az írországi Belfast egyetemén szerzett diplomát, az állam vezetőinek körében nincs tekintélye az egyetemi végzettségnek. A Dinnyés-kormány 1948 júniusában hivatalban lévő tagjai közül, Ortutay Gyulán kívül, csak RlES István igazságyüminiszternek és MOLNÁR Erik külügyminiszternek volt egyetemi diplomája; mindketten ügyvédek. Darvas József építésügyi miniszter tanítóképzőt végzett, de nem tanított; Rajk László belügyminiszter francia szakos tanárnak indult, de kommunista szervezkedés miatti letartóztatása következtében tanulmányai félbeszakadtak. DOBI István földművelésügyi, Veres Péter honvédelmi miniszter csupán az elemi iskolát járta ki.

Mindezt nem fennhéjázó okoskodásként említjük, hiszen ARANY János személyében egy középiskolát se végzett költő lehetett, méltán, az Akadémia főtitkára; csupán jelezzük az idők viharos változását. A felelős magyar kormányok történetében először fordult elő, hogy egy elemi népiskolánál többre nem vergődött, törekvő parasztember lett miniszterelnök (Nagy Ferenc), majd 1948 decemberétől a szintén csak elemi iskolát járt Dobi István. A párt fontosabb volt a tudásnál.

Ilyen körülmények között, különösen pedig a kommunista hatalomátvétel után, szinte természetes, hogy egyetlen államférfit sem érdekelt „az edukáció rációja”.

Az 1949-1990 között eltelt negyvenegy év során mindössze két magyar miniszterelnök végzett egyetemet: MÜNNICH Ferenc, aki az első világháború előtt Kolozsvárott szerzett jogi képesítést, és NÉMETH Miklós, a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem diplomása. (Hegedűs András, aki 1955 tavaszától 1956. október 23-ig volt miniszterelnök, a műegyetem villamosmérnöki karának volt hallgatója; GRÓSZ Károly pedig a Rádió párttitkáraként szerzett, harminchét évesen, tudományos szocializmusból oklevelet.) Ez nem hiba, nem is kárhoztatható, viszont kétségkívül tény. Olyan jelenség, mely egyértelmű magyarázat arra: miért olyan mostoha a magyar művelődés és közoktatás ügye immár fél évszázada...



« vissza