Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"S a sírt, hol nemzet..."

 

I.


 

A SZÁNALOM ÉS EGYÜTTÉRZÉS keresztény eszméjének szellemében nevelkedett VÖRÖSMARTY azt képzelte, a „sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny ül.” Az emberiség sorskérdésein töprengő költő szinte egyszerre jutott a „nincsen remény” kétségbeeséséig és a „mégis — mégis fáradozni kell” dacos hitéig. Saját életének — és hazája történetének — mélypontján is azt üzente: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. Önkínzó töprengés és hit keverednek ebben a költészetben, amely a magyar sors kérdésében Kölcsey jóslatára utal vissza: „Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép.”

Ám a Zrínyi második éneke itt elég talányos: velünk vagy nélkülünk lesz „más” a nép a „négy folyam partján”? A „más szózat” és „más kebel” más nyelven beszélőket, vagy magyarul másként gondolkodókat, másként érzőket jelent? Számtalan idézettel bizonyíthatnánk, mennyi töprengés és milyen tapasztalatok állnak az idézet mögött. A Nemzeti hagyományok írója a filozófia felől közelített a magyarság létkérdéseihez és az összetartozás feltételrendszeréhez jutott. Á politikai gondolkodó a magyar valóság ellentmondásainak fölismeréséből vezette le az érdekegyesítés gondolatát és jelölte ki az ehhez szükséges változtatásokat. Mi, akik hajlamosak vagyunk gúnyosan mosolyogni a nemzet sírját „gyászkönnyekkel” körülálló népekről szóló Vörösmartyn, elfelejtjük a kor bonyolult viszonyainak megváltoztatását elindító KÖLCSEY bölcseletileg és gyakorlatilag egyaránt megalapozott gondolatait és azt, mire is vállalkozott a múlt századi reformkor.

A közboldogság európai igénye jóval Kölcsey (és a tíz évvel fiatalabb Vörösmarty) születése előtt befészkelte magát a hazai köztudatba. Az ennek elérhetőségéről álmodozók gondoltak először arra, hogy körülnézzenek a világban, majd eltöprengjenek azon, személyes és közös boldogságunk hozzá van-e kötve magyarságunkhoz; az idegenek pedig nem szükségszerűen ellenérdekeltek-e ennek megvalósíthatóságában? A természetes önzés — józan önérdek — nem teremt-e föloldhatatlan ellentéteket? Érvényesülhet-e a világban a jóság és igazság — görög eredetű — keresztény eszméje? A választ először az ország „jó” királyának személyében és környezetében keresték: népboldogító uralkodóra és jó tanácsosokra vágytak, de mindenütt — még az irodalomban is __ a rossz tanácsosok befolyásának érvényesülésére találtak. A gondolkodók e köre azonban igen szűk volt, s még azzal a másik szűk körrel is éppen csak érintkezett, amelyik személyes érdekeit a nemzet ekkor születő fogalmában látta leginkább megvédhetőnek.

EGY FÉL ÉVSZÁZADNÁL HOSSZABB IDŐRE VOLT SZÜKSÉG ahhoz, hogy a sokféle formában fölvetett gondolatok megérjenek és az álmodozók rádöbbenjenek: meg kell ismerniük azokat az anyagi, szellemi és erkölcsi — emberi — feltételeket, amelyek között helyzetük valóban javítható. A „nemzet” szó jelentése csak a Nemzeti hagyományokban végigvitt gondolatmenet; majd az alapvető gazdasági gondok országos „összeírásának” földolgozása nyomán, az 1832-es országgyűlés „reformereinek” változtatási politikájában kapott olyan tartalmat, ami már nem egy szűk kör, hanem a szélesedő középrétegek számára is fontossá válhatott.

A 18. század első felében KAZINCZY jómódú nagyapja még vályogházban lakott, Kölcsey születésének az időpontjában (1790) édesapjának nem volt saját háza. A nagybátyjától örökölt kicsiny álmosdi kúriát 1812-ben neki kellett helyreállítania, majd Szatmárcsekében is neki kellett otthont építenie — magának és „háznépének”. Tudta tehát, mennyi gondot, költséget jelent a ház: és látta, hogy erre egyre szélesebb körnek nyílik lehetősége — kisebb és nagyobb változatban (attól függően, hogy építője szerény körülmények között élő jobbágy, vagy birtokát sikeresen gyarapító birtokos) —, mint gyermekkorában. (Az 1808-as országgyűlés már szükségesnek tartotta, hogy törvényben szabályozza, milyen anyagokat használhatnak a jobbágyok házépítéshez.) A ház a sok fáradozást és áldozatot kívánó tevékenységtől olyan értékké nőtt a bölcseleti kérdésekkel foglalkozó költő tudatában, amit érdemes és szükséges birtokolni, óvni, védeni, gyarapítani. A ház egyrészt tulajdont jelent, másrészt otthont lakóinak, a háznépnek. Ebből a fogalomból vezette le azt a gondolatsort, hogy a haza nem más, mint a háznépek érdekközössége, amiből persze a hazafias kötelességek vállalásának szükségessége következik. Az írásaiban gyakran szereplő polgár szó állampolgárt jelent, azaz a ház, a haza birtoklásában-védelmében-fölvirágoztatásában érdekelt személyt, aki annak tudatában gondoskodik önerejéből szűkebb háznépéről, hogy otthona szerves része a tágabb közösségnek — a hazának. A haza lényege, kiszámítható — törvényes — rendet teremt azokért a kötelezettségekért, önkorlátozásokért és esetenként áldozatokért, amitől a nemzet önálló léte függ.


 

II.


 

Az 1994-es választások világossá tették, hogy az a nemzeti érzés, fontosságát az ötvenhatos forradalom résztvevői — feltörő reményeik igézetében — végzetesen túlbecsülték, egy szűk rétegen kívül elvesztette jelentőségét. A lakosság nagy része egyaránt üres frázisként utasítja el a nép-nemzeti és a keresztény-nemzeti „megszólításokat”. Ezek — úgy látszik — a köztudatból kiesett értékekre hivatkoznak. Ilyen — többek között — a ház-haza fenti gondolatsora olyanok tudatában, akiknek azt tanították, hogy a tulajdon = lopás, hogy a kisajátítás „joga” = a „szegények” igazsága, és akiket ahhoz szoktattak, az „állam” tulajdona = senkié. Ha a ház, ahol lakunk, nem a miénk (vagy elvehető), akkor legföljebb lakásunkról gondoskodunk, annak állapotára érdemes munkát fordítani, pénzt költeni, máshoz nincs közünk; az állam tulajdonát nem kell óvni, gondozni, abból elvenni „ügyesség”.

EBBEN A GONDOLATKÖRBEN az „állam” a személyes függőviszonyokra épített (történeti fogalom szerint: feudális, felülről leosztott h t/béres „birodalmak” rendszerére épülő) hatalmat jelenti; aminek semmi köze a „köz”-höz, a közérdekhez és a közösség értéktudatához. Az államot a hatalom irányítja — az alattvaló vagy alkalmazkodik ehhez, vagy szembe találja magát a mindent uraló erőszakszervekkel: párttal, belső karhatalommal, följelentőkkel, megvesztegetőkkel. Itt az érvényesülés legfőbb eszköze a személyes kapcsolat (például, de nem kizárólag: a párttagság), s e rendszer szabályozhatatlanságainak kihasználása.

Az országot harminc évig vezető KÁDÁR János történeti szerepe máig föltáratlan. Egyesek benne látják a megtorlások (köztük NAGY Imre kivégzésének) az elrendelőjét, mások a nosztalgikusan emlegetett „koraszülött jóléti állam” megteremtőjét. Kádár hosszú uralmának azonban nem a szovjet politika hűséges kiszolgálása és az ennek révén biztosított viszonylag nagy mozgástér a legfontosabb eleme, hanem az ötvenhatos forradalom okainak rendkívül világos fölismerése.

Kádár, akinek első kormányfői intézkedése nagyarányú és általános fizetésemelés volt, az elégedetlenség anyagi okaiból indult ki. Leállította, illetve erősen korlátozta az előző kormányok nagyszabású (és elég esztelen) beruházásait, alapvető követelménynek minősítette az életszínvonal emelését, majd fenntartását. A római császárok „panem et circenses”-elvét követve a mindennapi kenyér és a szórakozási igények biztosításával elfogadtatta a maga sajátos (soha meg nem kötött) kiegyezését. Eszerint á párt mindent megtesz a jólétért; nem ragaszkodik sem „ideológiai” elveihez, sem tételes törvényeihez, az alattvalóknak csak a közélet kérdéseivel nem szabad foglalkozni. A „dolgozók” figyelmének, szabad idejének lekötése érdekében még azt is lehetővé tette, hogy az úgynevezett „második” (mai szóval: „fekete”) gazdaságban a személyes függőségi viszonyok keretében egyesek — nagyon sokan — jelentős „mellékesre” tegyenek szert. E rendszerben az esetleges beruházásokat persze értelmetlenné tette, hogy a tulajdonjogok rendezetlenül maradtak, a piaci viszonyokat pedig a hiány és a hatalmi döntések helyettesítették.

A lakosság „szocialista viszonyok közötti” magas jövedelmét szórakozásra, kényelemre, sőt utazásra („nyugati” bevásárlásra) is költhette, ha nem kívánt beleszólást a hatalom ügyeibe, betekintést a pártvezetés titkaiba és elfogadta a nyelv többértelműségét. El kellett fogadnia, hogy a „nép”, a „demokrácia”, a „szabadság”, a „jog” üres szólam csupán, nincs jelentése, illetve az eredeti fogalommal ellentétes törekvések leplezésére szolgál. A „törvényt” az „egyenlők” fölött álló „egyenlőbbek” tetszésük szerint értelmezhették, ezért alul sem fogadták el kötelezőnek: ahol csak lehetett, kijátszották. Valaminek az „ára” sem jelentette a termelési vagy előállítási költségek haszonnal, adóval megnövelt összegét (még kevésbé szolgált a piaci értékesítés mércéjéül). A legjobban az „ingyen” szó jelentése kuszálódott össze: hiszen az ily módon „biztosított” szolgáltatás (vagy áru) költségét nem fedezhette más, csak az „állam”; ráadásul gyakran kellett érte „borravalóval”, megvesztegetéssel is fizetni.

A „panem” mellé fölkínált „circensest” — a hatalmas költséggel működtetett állami szórakoztatóipar mellett — a párt által engedélyezett, viszonylag szabad művészeti-művelődési élet biztosította, sőt (természetesen a belső körből, elsősorban LUKÁCS György iskolájából kinőtt) „ellenzék” tevékenységét is eltűrték. (Erre az ellenzékre soha nem sújtott le a „proletárdiktatúra vasökle” megsemmisítő könyörtelenséggel, azaz kivégzéssel, a szellemi munkához szükséges életfeltételektől megfosztással; ezt az ellenzéket zaklatták és korlátozták ugyan, de „csodálatos módon” hallgatólagosan engedélyezték külföldi támogatását, résztvevőinek külföldi útjait.)

AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM MÁSIK OKÁT Kádár a nemzeti szellemben látta. Még azt is tudta, hogy szellemet nem lehet Á A közvetlen erőszakkal megsemmisíteni. A hallgatólagos „kiegyezés” alkujának részévé tette a „nacionalizmus” elítélését. Minden lehető eszközzel arra törekedtek, hogy a nemzeti szellem, nemzeti érdek, nemzeti kötelesség fogalmait összemossák a „veszedelmes”, „szélsőséges” nacionalizmussal, ami „ugyebár” Trianonhoz és a második világháborús pusztuláshoz vezetett. Erre tanították a tanárokat, ezt sugallták az iskolai tankönyvek, erre esett a hangsúly az időben egyre szűkebb keretek közé szorított történelem, irodalom és a művészeti órákon. E szándékot szolgálta a múlt ismeretének elhalványítása és eltorzítása. Ennek részeként ki kellett iktatni a köztudatból a köz, a közérdek fogalmait; el kellett fogadtatni, hogy BERZSENYI, Kölcsey, Vörösmarty költészete a befogadó által értelmezhető „szöveg” csupán; el kellett hallgatni mindazokat a történelmileg kialakult értékeket, amelyeket a kisebb közösségek, települések és családok önkéntes kötöttségei hoztak létre. (A vallás erkölcsi és metafizikai tanításairól nem győzték hangsúlyozni, hogy korszerűtlen, elmaradott, kártékony, nem segíti elő a boldogulást, azaz anyagi javak megszerzését.)

Fölhasználták ehhez — a hiánygazdaság irigység érzésére építve — a „fogyasztói társadalom” átalakulásának számos jelenségét is: a Lukács György eszméihez közel álló „radikális” gondolkodók hagyományt tagadó, polgári „rendet” bomlasztó eszméitől — a változó körülmények tényleges feszültségein keresztül — a művészetek világméretű válságáig, a szórakoztatás tömegigényének kialakulásáig, az ezt segítő tudományos-technikai, majd elektronikai „forradalomig”. A fogyasztói társadalom belső feszültségeinek levezetését persze jól szolgálja a közérdekbe illeszkedést megtagadók „eltartása”, hiszen közreműködésükre egyszerűen nincs szükség, s a „másság”, a kábítószer, az önrombolás, a munkamegtagadás költségei kisebbek, a „kezelés” módja egyszerűbb, mint a beilleszkedési lehetőségek feltételrendszerének megteremtése lenne. Ráadásul a tömegszórakoztató-ipar óriási nyereségén keresztül e költségek jelentős része meg is térül.

Érdekes módon nálunk a „könnyűzene forradalmárai” törték meg elsőnek a diktatúra magánéletet uraló hatalmát azzal, hogy a hosszú haj divatját elfogadtatták. A „Beatles-frizurák” győztek, a rendőrség megszüntette az erőszakos hajvágásokat — miközben a fiatalság szívébe fogadta azokat az együtteseket, amelyek — gyakran — a magyar népzenéből merített dallamokkal és költői szövegekkel hódítottak, lázítottak. A hazai szórakoztató-ipar és lemezkiadás, a rádió és televízió aránytalanul nagy összegű „tiszteletdíjai” azonban ezt a mozgalmat is beszippantották ellenőrzési rendszerükbe, majd „internacionalizálták”, azaz jórészt eltüntették a hazai dallamkincset és az értelmes szöveget. További ellentmondás, hogy mégis ebből a hagyományból született a nemzet sorskérdéseinek megszólaltatásával utoljára magasra csapó lángot vető irodalmi-zenei-színpadi siker, az István, a király. Ez zavarba is hozta a hatalmat, de sikerült az alkotók egy részével elhitetni, hogy tévútra léptek, olyan „kártékony nacionalizmust” gerjesztettek, amit nem kívántak, nem láttak előre. Más műfajban ekkor már hosszú ideje nem jött létre a szélesebb közönség figyelmét megragadó, fölkavaró művészi alkotás. Igaz, minden eszközzel a „meglepő” alkotókat magasztalták, miközben a közérthető műveket elhallgatták,


 

III.


 

A „BÉKÉS RENDSZERVÁLTÁS” KÖVETKEZTÉBEN sem ezekkel a kérdésekkel, sem a szavak értelmével és a valóságos helyzet -Z JL tényleges állapotával nem kellett, nem lehetett szembenézni. Nem kellett, hiszen ez ellenkezett volna a „békés átmenet” feltételeivel. Nem lehetett, hiszen a változás kormánya mögött nem állt fegyveres forradalmi erő, s ennek hiányában a korábbi rendszer erőszakszerveitől (belső karhatalom, rendőrség, katonaság) legjobb esetben semlegességet várhatott. Az „államigazgatásban”, a pénzügyi intézményekben, a gazdasági életben, a diplomáciában és a közvéleményformáló „médiában” dolgozó — az MSZMP által kiválasztott — „káderek” a szavak többértelműségéhez és ahhoz szoktak, hogy (mint Lukács György tanította) mindig a hatalom (a „proletárdiktatúra”) érdekéhez igazodjanak. A mindenható párt utasításai szerint, de hamis látszatokkal és az őket támogatók csoportérdekének a „hűséges” védelmezésével. Cselekvési terük rendjét nem mindenkire érvényes törvények, hanem a személyi függőségi viszonyok határozták meg.

EBBŐL AZ ALÁRENDELTSÉGBŐL KISZABADULVA egyfelől nem fogadták el — és nem is értették — az új kormány elképzeléseit a „közről”, közérdekről, „jogállamról”; másfelől élni kívántak szabadságukkal: saját elképzeléseik megvalósításával, saját érdekeik érvényesítésével, amihez a korábban kialakult csoportok személyi kapcsolatrendszerében kínálkozott a legnagyobb lehetőség. Különösen a KISZ bizonyult ehhez kiváló iskolának: itt alakult ki a képzettebb, nemzetközi kapcsolatokba is beilleszkedni képes új kiválasztottak (és érvényesülni akarók) kapcsolatrendszere; itt tanulták meg a szervezettség hasznosítási gyakorlatát.

A kiválasztottak érdekérvényesítési lehetőségét a Németh-kormány ügyesen előkészítette. Többek között a vállalati és az átalakulási törvényeivel rendkívül kedvező körülményeket teremtett ahhoz, hogy e vezetőréteg magához ragadja a korábbi állami tulajdon hasznosítható részeit. Lehetővé tette, hogy a körükbe tartozók a gazdasági élet átalakításának zavarosából óriási hasznot húzzanak. (Lásd: a „spontán privatizáció” „szabadrablását”, az óriási MSZMP-, KISZ-, szakszervezeti és más vagyonok átmentését, illetve „privatizálását”, hatalmas kft-birodalmak kiépítését stb.) A fő eszköz az állami tulajdon értékének tetszés szerinti megállapítása volt. A szocialista tervgazdaság többféle „árat” használt, de egyiknek sem volt köze a tényleges — világpiaci — értékhez. Ily módon egyszerűen nem lehetett megállapítani, voltaképpen mi mennyibe kerül.

Kiszámolhattuk — mondjuk — egy könyv előállítási árát, de a világpiacról vásárolt papírét vagy nyomdafestékét, illetve a gép amortizációs költségét nem tudhattuk, legföljebb a nyomda önkényesen megállapított haszonkulcsát ismerhettük. Ennél a példánál maradva a nyomda (vagy a kiadó) épületének az értéke is a bevalló vagy a „vagyonértékelő” szándékaitól függően jelent meg az „üzleti könyvekben”, és semmi köze nem volt ahhoz, valójában milyen áron lehetett (szükség esetén) értékesíteni. Piac hiányában ezeken az árakon történt a hazai árucsere és hitelezés, aminek eredményeként 1990-re elképesztő mértékű belső eladósodás — akkori megnevezéssel: „körbetartozás” — alakult ki.

E kusza helyzetben természetesen csak az igazodott némileg ki, aki ismerte az érdekszövetségeket, előzményeket, alkukat, kölcsönös előnyöket-hátrányokat. Kívülálló — akár hazai, akár külföldi — a dolgok áttekintéséhez sehol nem kaphatott megbízható — és egyértelmű — mérlegeket, leltárakat, számadatokat. A teljes számviteli rendszert az áttekinthetetlenség célzatával alakították ki: a párt nem is akarta tudni a valóságot, a tényeket; mások elől pedig jobb volt azt elrejteni, eltitkolni. Jellemző, hogy még

NÉMETH Miklós, aki pedig 1981-től a gazdasági hatalmat ténylegesen gyakorló MSZMP KB illetékes osztályán dolgozott (majd vezetőjévé emelkedett), sem ismerte a külfölddel szembeni adósságállomány valódi adatait. (Ebbe csak FEKETE János és köre volt beavatva.)

1990-ben a választók a kommunistákkal leszámolást követelő SZDSZ ellenében szavaztak az MDF mérsékeltebb elképzeléseire. Nyilvánvalóan azért, mert többségük féltette elért életkörülményeit a fölfordulástól és azt remélte, az új — szabadon választott kormány — tovább javítja azokat. Ehelyett az új kormány kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a zűrzavaron, működésben tartani az országot és eközben megteremteni az évtizedek óta sürgetett gazdasági változásokhoz szükséges törvényes feltételeket. Kereste a legalább jóindulatúan semleges vezető állásúak együttműködését, azok azonban egyre inkább saját érdekeik érvényesítésével törődtek.

SAJÁT ÉRDEKEIT KERESTE — magától értetődően — a külföld is, egyrészt ideküldött (többnyire másod-harmadrangú) „szakértőivel”, másrészt azzal, hogy a szovjet birodalom bomlasztása érdekében (azaz saját hasznára) folyósított külföldi kölcsönök ügyeiben járatos szakembereknek (Fekete János, Németh Miklós, MEDGYESSY Péter, később SURÁNYI György) busásan fizetett bankvezetői állásokat adott azért, hogy nélkülözhetetlen kapcsolataikkal (is) érjék el az „adósság” visszafizetését. Nem azért, mert „összeesküdtek” ellenünk, hanem mert minden felelős vezetőnek az a kötelessége, hogy a rábízott érdekeket képviselje. A személyek esetében is „csak” erről van szó: hogyan ismerhettek volna más magyar szakembereket, mint akiket a rendszer e feladatokra kiválasztott? (Egyetlen üzletben sem lehet mást kapni, mint amit...)


 

IV.


 

Az Antall-kormány — ahogy a miniszterelnök többször (de nem elégszer) utalt rá — nem vehette át elődjétől érdemi leltárral a felelősséget, nem mérhette föl és hozhatta a lakosság tudomására azt az árat, amit a Németh-kormány és elődei a viszonylag magas életszínvonalért, a többi „szocialista” országéhoz képest szabad szellemért fizettettek. Pedig az Antall-kormány nyakába szakadt „adósságok” közül alighanem a 22-24 milliárd dolláros külföldi tartozás a legkisebb tétel. A többiről még ennyi ismeretünk sincs. Amíg hozzáértő közgazdászok pontosabb számvetést készítenek, kíséreljük meg végiggondolni:

Az említett „körbetartozás” többszázmilliárdos tényleges vagyoni hiányt jelentett.

Az ország fölélte ötven év társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékait. Ez a sok ezer milliárdra becsülhető összeg is hiányzik a nemzeti vagyonból; s közel sem egyenlíti ki az., hogy a költségvetés mindezideig folyósította a nyugdíjakat, fedezte az egészségügy költségeit. Úgy, hogy hiányosságai miatt európai mélypontra süllyedt az ország egészségi állapota. Ráadásul tényleges terheit az utolsó húsz-huszonöt évben (az orvosoknak, ápolónőknek a kórházi ágyakért fizettetett erkölcstelen és megalázó borravalórendszerrel) jelentős mértékben a lakosságra hárították át.

A keresőképes lakosság folyamatos csökkenése (1956 óta) — többek között a gyermekvállalás terheinek fölélésére vezethető vissza. Ha megkíséreljük ennek összegét kiszámítani és — igen szerényen — egy millió meg nem született gyerekre gondolunk, az életszínvonal javítására a lakosság és az állam ebből a „forrásból” együttesen közel tízszer annyit fordított, mint amennyi a külföldi adósságok összege! — A társadalom páriáiként kezelt tanárokkal működtetett közoktatási rendszer néhány megtévesztő eredménnyel leplezte ugyan az erkölcsi és hazafias nevelés, a közösségteremtő és alkalmazkodási képesség kialakításának teljes hiányát, de a „fejlett polgári világ” követelményeinek kielégítésére csak óriási befektetésekkel és hosszabb távon lehet alkalmassá tenni. (Egyszerre küzd filléres gondokkal és tékozol: gondoljunk csak arra, hogy a költségvetés nyolc-tíz évig fizeti az érettségizők nyelvtanulását szinte minden eredmény nélkül, s emiatt a fiatalság nyelvtudásának költségeit is a lakosság kénytelen fedezni).

Ötven éve nem tartják karban a köz- és lakóépületeket (sok házon még második világháborús belövések nyomait is láthatjuk), műemlékeinkről nem is beszélve. A lassan elodázhatatlanná váló karbantartási-felújítási feladatok költsége ugyancsak ezermilliárdos nagyságrendű.

Az újabban épült (főleg „panel”) házakat eleve rövid „élettartamra” tervezték, silány minőségben építették. Csupán az emiatt szükséges energia többletköltség évente százmilliárdos nagyságrendű. (A „szocializmus” jelképének tekinthetjük azt a siófoki sokemeletes üdülőromot, amit a „szakértők” alig néhány éve építettek — önmaguknak.)

Elmaradtak az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés karbantartásához, korszerűsítéséhez szükséges beruházások, ami a magyar termékek elavultságának, rossz minőségének, drágaságának és hiányának alapvető oka.

A tudományos kutatás és egyetemi oktatás fejlesztéséből „megtakarított” százmilliárdok következménye, hogy az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés, az építés és a tudomány nem tudja fogadni a hazai fejlesztésű korszerű megoldásokat, új találmányokat, s nem állnak rendelkezésre a szellemi erők terén sem kellő tartalékok. (A második világháború előtt a magyar tudomány a sűrített paradicsomtól a villanymozdonyig világelső termékek sorának szellemi fedezetét alkotta, miközben a hazai „átlag áru” is világszínvonalú volt.)

A sajtó, a média a titokzatos „magyar pesszimizmus” mérgét táplálja a köztudatba, hogy változatlanul elfordítsa a figyelmet hazánk súlyos helyzetének összetevőiről. Az olvasó, néző és hallgató pedig szívesen hisz ebben, mert meg van róla győződve, hogy egy „jó kormány” képes lehet álmait, ábrándjait megvalósítani. Ezt várták az MSZP „szakértőitől”, ezt az SZDSZ „szellemi tőkéjétől”, s most — mivel nincs már más — a régi és új ígérgetőktől. Azoktól is, akik már a korábbi kormányokban (az uralkodó pártban) vállalt vezető szerepükkel bebizonyították, fogalmuk sincs a magyar társadalom gondjainak megoldási lehetőségeiről.

A MARXIZMUS TERMÉSZETESEN nem csupán a választópolgárok gondolkodását torzította el, de azokét is, akik az elmúlt öt-hat évben léptek a politika színterére. Az elmúlt fél évszázad élményei alapján nehéz is megérteni, hogy a hatalom nem a csalhatatlan és mindenható pártvezérek akaratának végrehajtását jelenti. (A radikális és divatos „posztmodern” filozófiák hatalomról szóló fejtegetései is hozzájárulnak e téveszmékhez.) A polgári társadalomban a politikus nem kiválasztott lény, hanem meghatározott szerep — fölkészült, alkalmas — vállalója. Ehhez mindenekelőtt ismernie kell a köz gondolkodását, gondjait, igényeit és — főleg — valóságos viszonyait. Tudnia kell, kik azok a szakemberek, akik a fölmerülő kérdésekben a legjáratosabbak és politikus világképébe illeszthető irányban látnak megoldási lehetőségeket. Egyszerre kell kapcsolatot teremtenie velük és a választópolgárok többségével. (Politikusnak, még ha egy-egy szakterületről lépett is át a politikába, akkor sem szabad saját elképzeléseire építenie, akkor is neki kell a szakma változó álláspontjához alkalmazkodnia.) így alakíthat (csak) ki olyan közösen vállalható politikai érvrendszert, amely meggyőzi az út járhatóságáról és sikeréről a választókat, s amelyen — kormányra kerülve — végig is lehet menni.


 

V.


 

Az Antall-kormánynak a történelem nem adhatta meg azt a lehetőséget, amire hosszabb távú politika építhető. A miniszterelnök — akármilyen fölkészült volt szerepére — csak szűk ismeretségi köréből és bizonytalan értékű ajánlások alapján választhatott munkatársakat. Nagyrészt egy tisztázatlan szándékok megvalósítására szövetkező párt (illetve koalíció) rendkívül eltérő gondolkodású, szerepüket félreértő, de — természetesen — érvényesülni akaró tagjai közül. Ilyen körülmények között az a csodálatos, hogy az ország hajóját” haláláig (sőt azután is) kormányozható állapotban tartotta, s a köréje tömörülök között komoly, feladatukhoz fölnőni képes segítőkre talált.

Ez azonban egyszeri szükséghelyzet volt. Megismétlési kísérlete kudarcra ítélt.

Magyarország ma sokkal inkább a sír szélén áll, mint Kölcsey és Vörösmarty korában. Senki nem látja, hogyan kerülhetjük ezt el, de sokan keresik a maguk szakmájában. Sokan olyanok, akiket nem álmok és ábrándok vezérelnek, hanem tapasztalatok és tudás. Nincs abban semmi ellentmondás, hogy a legnagyobb magyar álmodozó írta: „Ábrándozás az élet megrontója”, ugyanis a következő sorban hozzátette: „Mely, kancsalul, festett egekbe néz”. Kancsalságunk abból következik, amit a marxizmus ötven évig tudatunkba sulykolt és amit a „proletárdiktatúra érdekében” gyakorolt hatalom ránk kényszerített. Ugyanezek a tényezők „festették” a hamis „egeket”, fogadtatták el a csalás és hazugság világát. Nem csak azokkal, akik a megtorlásokban részt vettek, akik a nemzeti vagyon feléléséért (a gazdaság-, az állam- és pártvezetésben vállalt szerepükkel) személyesen is felelősek, hanem mindenkivel, aki hallgatólagosan tudomásul vette a rá kiosztott szerepet és ezért részesült a „kádári jólét” előnyeiből.

Elemi kötelességünk, hogy számba vegyük adósságainkat, hiányainkat és egyidejűleg tartalékainkat, létező lehetőségeinket is — a tudástól a (mezőgazdaságnak) kedvező időjárásig, a nemzeti hagyományoktól a korszerű világismeretig. A világ nem ellenségünk. A világ idegen: azaz személyes és nemzeti érdekek mozgatják. Az érzelmeknek igen fontos szerepe van az emberi kapcsolatokban, de a piacon érdekérvényesítések könyörtelen alkuja folyik. Az a sikeres, aki tisztában van saját kínálatának értékével és biztosítja magának a hasznosítás legkedvezőbb lehetőségeit. Amiből — hosszabb távon — a szükségesnél sokkal többet kínálnak, az olcsó, ami hiányzik, az drága. (Bárki meggyőződhetett erről a tavaly nyári magyar piacokon, ahol a távolról hozott déligyümölcs olcsóbb volt a hazainál. Nyilván nem azért, mert azt a természet „ingyen adja”, hanem mert termelői kiszolgáltatottak vevőiknek.)

A piac és a nemzetközi tőke létezik. De a piac világát és a tőke mozgását is emberek működtetik, mégpedig szellemi erejükkel, ismereteikkel, tudásukkal, műveltségükkel. A „globalizáció” rendszerében hatalmas erők érvényesülnek, de az emberi tényező (a képzett tehetség) mindig megtalálja a felemelkedés, a kiugrás, a helytállás — sajátos — lehetőségeit.


 

VI.


 

ERRE A KÉRDÉSRE KELLENE A MAGYAR POLITIKÁNAK VÁLASZOLNIA.

Arra, hogyan látjuk adott körülményeink között lehetséges szerepünket a világpiacon. És arra, mit kell azért tennünk, hogy tudásunk, munkánk eredményeit a legkedvezőbben értékesíthessük. A legnehezebb a félrevezető marxista gondolkodás hazug világában nevelkedett állampolgár meggyőzése, hogy sem a jelen, sem a múlt nem olyan, amilyennek látszik. E látszat fenntartásához számtalan érdek fűződik s a megtévesztő „vendéghajakat” (Vörösmarty) — a kiváló hajszínezők korában — nem könnyű fölismerni. A látszat azt mutatja például, vannak törvényeink, vannak ezek betartására hivatott szervezeteink és működik az igazságszolgáltatás gépezete. Az állampolgár azonban a napi hírekből tudja, hogy ezen a téren súlyos bajok vannak: törvényeink jelentős része végrehajthatatlan, az említett szervezetek munkája akadozik, a fölfedezett jogsértést pedig elképesztően hosszú idő választja el az ítélet meghozatalától, ezért e rendszer nem hatékony, nem felel meg céljának. Ráadásul rosszul előkészített törvényeinket állandóan módosítják, a köz (általában nem is tisztázott) érdeke újra és újra háttérbe szorul a mindenható csoportérdekek mögött. E folyamat pedig a fölgyorsult „visszarendeződéssel” tovább erősödik.

Az ötven év talán legnagyobb gonddal fölépített díszlete a művelődési és tudományos intézményrendszer volt. így akarták a társadalmi tudat „szocialista szellemű” átformálását elérni (ahogy ezt hangsúlyozták is), s e szándék egyáltalában nem volt hatástalan (a „virulens” téveszmék jelentős része innen ered). De az ember szabad akarata erősebbnek bizonyult. Átlépett a „kötelező irodalom” szűk körén, akarva-akaratlanul minduntalan szembesült a „szocialista eszme” ellentmondásaival. Lukács maga sem tartotta be a „burzsoá áltudományt” a „proletárdiktatúra érdekében” elítélő álláspontját, tanítványai pedig messze kalandoztak az elítélt „polgári” filozófia nehezen ellenőrizhető világába. Noha e kalandok sokunk számára nem követhetők, mert úgy látjuk, a világ téves értelmezésével a közérdeket károsan befolyásolják, el kell ismernünk számtalan kapcsolódási pontjukat „a burzsoá társadalmak” gondolatvilágával.

A tudományos kutatás már a hetvenes években megkezdte a dogmatikus marxizmus szakmai megkérdőjelezését. Utólag lepődünk meg igazán, hogy a saját területünkön (például az irodalomban) milyen korán teret nyertek a marxista felfogással összeegyeztethetetlen „modern” eszmék. (ALMÁDI NAGY Zoltán Mai amerikai regénykalauzát olvasva döbbentem rá, milyen nagy számú — Lukács szerint — „dekadens” regény magyar kiadásában működtem annak idején közre — mondhatni: észrevétlenül.) Az élő- és természettudományok világában pedig a marxista eszmeiség — a dolog természetéből adódóan — csak olyan mértékben működhetett, hogy a pártérdekeket szolgáló megnyilatkozások segítették, az azzal ellentétesek (beleértve a ki sem mondottakat) gátolták a szakmai érvényesülést.

Ily módon a művelődési és tudományos intézményrendszer igen jelentős szellemi értékek kibontakozását tette lehetővé és halmozta föl. Annak ellenére, hogy maga a rendszer „szocialista szellemben” működött. Azaz a teljesítmény helyett itt is a személyes függőségi viszonyok határozták meg az érvényesülési lehetőségeket. A „proletariátus érdeke” (Lukács) nyilván azt kívánta, hogy az ebben a „nem termelő” (azaz haszontalan) „szférában” alkalmazottak ne részesüljenek a „dolgozóknál” nagyobb anyagi és erkölcsi elismerésben. Ez a keresztény és felvilágosodott-felemelkedési szándékkal éppen ellentétes lefelé mutató szemlélet vezetett a rendkívül alacsony fizetésekhez a művelődési, a tudományos (és az egészségügyi) intézményekben. Azaz éppen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá, ott tették értelmetlenné az önképzést, kényszerré a „mellékes” jövedelemszerzést. (Akár a hivatás rovására végzett pénzkereső tevékenységgel, akár a megvesztegethetőséggel.) Aki tehette, igyekezett kilépni e rendszerből (ha nem tudta a maga javára hasznosítani). Kádárnak pedig egyaránt szüksége volt nemzetközileg elismert tudósokra, művészekre, „ellenzékiekre” és hazai „csillagokra”, tömegszórakoztatókra, „díszletkészítőkre”; a párt által meghatározott kereteket át nem lépő vezetőkre. Kiválasztásuk jogát a hatalom magának tartotta fenn, de önkényét korlátozta, hogy a sikeres szerepléshez tehetségre, képzettségre, teljesítményekre is szükség volt. Ezek AZ ELLENTMONDÁSOK torzították el a művelődési és a tudományos intézményrendszert is. A hatékonyság igénye mindenütt abba ütközik, hogy a belénk idegződött védekezési reflex a helyzet fenntartása mellett sorakoztat föl érveket, mivel ahhoz szoktunk, hogy a változás csak rosszat hozhat. Jogos követelmény tehát az egyénnek is kedvező közérdek világosabb meghatározása, amihez azonban nem rendelkezünk kellő ismerettel. Annyi bizonyos, Magyarország nem maradhat a világban végbemenő szellemi és gazdasági folyamatokon kívül, noha azokat érdemben nem befolyásolhatja. Úgy kell alkalmazkodnunk, hogy közben nagyon határozottan érvényesítjük érdekeinket. Mármint, nem a tárgyalásokon részt vevők személyes érdekét (mint eddig), hanem a közét, a magyarságét. Olyan körülményekhez szoktunk, ahol az ember figyelme arra összpontosul, mit kap ő és mit kap a másik. Ebben a görcsös állapotban elsikkad a teljesítmény közérdekűsége.

A képlet látszólag rendkívül egyszerű: a válságból kilábalásunkhoz vagy pénz kell vagy szellemi tőke. Bonyolult azáltal lesz, hogy a szellemi tőke nem Isten velünk született adománya, hanem egy hosszú és drága értékképző folyamat eredménye. Elemi közérdek tehát, hogy az ország együttes teljesítménye jól értékesíthető legyen, olyasmit adhassunk a világnak, amiből hiány van. Ez csak szellemi teljesítménnyel lehetséges, ezért a legfontosabb beruházásunk az oktatás, a művelődés, a tudomány intézményrendszerének korszerűsítése kell legyen. Jól fizetett, kiemelkedő képzettségű tanárokkal, kutatókkal; a világban hiányzó ismeretek (alapműveltség, nemzeti hagyományok) gondos fölépítésével, kötelességtudattal, a közérdek és rend tiszteletével.

Ismernünk kell a halálos betegséget, tudnunk kell, hogyan kerülhetjük el a sírt. Ehhez ismernünk kell történelmünket, benne a múlt irodalmát. Tudnunk kell, mit jelentenek Madách különösen időszerű sorai: „Enyésszen az egyén, ha él a köz, / mely egyesekből nagy egészt csinál.” E gondolat fölfoghatatlanul idegen a Lukács György szellemében nevelteknek, és a jelek (ellenzéki oldalon is) arra vallanak, hogy Antall József volt az utolsó politikus, ki még értette üzenetét.



« vissza