Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szakképzett osztrák

 
Alfred Goubran Der gelernte Österreicher. Idiotikon című könyvéről
 
 
"A legtöbb ember nem ő maga, hanem más. Gondolatai mások gondolatai, élete mimikri, érzései és szenvedélyei idézetek."
(Oscar Wilde: Gondolatok)
 

Zavarba ejtő ez a Der gelernte Österreicher cím: ironikusan felsejlenek mögötte olyan kifejezések, mint gelernter Tischler (szakképzett ács) vagy gelernter Biologe (szakképzett biológus – hogy a jelenlegi bécsi polgármesterre gondoljunk). A gelernte szó szakmai képzettségre utal, amit az ember tanoncként, illetve növendékként, majd az adott mesterség gyakorlójaként sajátít el. Iparosságban vagy valamilyen más foglalkozás gyakorlásában szerzett jártasságot jelez. De hogyan lehet valaki gelernter Österreicher?
A gelerntehez hasonlóan az Idiotikon szó is többértelmű jelzéseket küld az olvasónak. Megtudjuk, hogy eredetileg „egy ország vagy egy régió nyelvi furcsaságainak gyűjteményét”(1) jelölte, ám mára ez a jelentése már archaikusnak számít. Goubran a görögöktől követi nyomon az „idióta” szó etimológiáját, akiknél minden pejoratív árnyalat nélkül magánszemélyt jelentett, míg a rómaiaknál már lekicsinylő értelemben a hozzá nem értő embert jelölte. Végül eljutunk Lenin „használható idiótáihoz”, akik egyszerre voltak az ideológiai manipuláció áldozatai és elkövetői. Goubran keserű hangvételű értekezése „használható idiótaként” jellemzi az osztrák értelmiségit, vállalatigazgatót, hivatalnokot vagy politikust, aki gyakran feláldozza szellemi függetlenségét az identitásmentes karrierizmus érdekében. Ezek a rosszmájú általánosítások akár Thomas Bernhard műveiben is szerepelhetnének, ám Goubrannak az osztrák ethoszt sújtó bírálatai mögött megfontolt szándék rejlik, ami nem mindig mondható el Bernhard irodalmiaskodó hiperboláiról és finoman hangszerelt cikornyáiról.
Az a fajta karrierizmus, amelyet a szerző itt pellengérre állít, nem tartozik a legközönségesebbek közé. Igaz, hogy Goubran szívesen zárja fejezeteit a hier in Österreich wie überall mantrával („itt Ausztriában, akárcsak másutt”), ám alapvetően egy általános európai jelenség – az autentikus nemzeti vagy egyéni identitás elvesztése – ausztriai változatát vizsgálja. A nemzeti identitások gondot jelentenek a nemzetek fölé emelkedő látnokok számára, akik a jelek szerint csak akkor hajlandók ártalmatlannak tekinteni őket, ha idegenforgalmi célokból forgalmazott megszokott klisékre korlátozódnak, míg az egyéni identitásoknak a konzumerizmus, a politikai hatalomkoncentráció és a globalizáció világába kellene szerintük betagolódniuk. Ezt a minden személyes autenticitást üldöző közeget mi sem jellemzi jobban, mint a védjegyzett szellemi vagy kulturális árucikkek és üres jelszavak sora, az agresszív vásárlásösztönzés és a személyes szféra megszállása. „Ebben a mindent szabályozó világban a főhős az identitásmentes ember, aki a szabályokat és az előírásokat kihasználva marad meg hatalmi helyzetében. Akkor bukkan föl, amikor bankokról és nemzetközi konszernekről esik szó a beszélgetésekben. Vállalatok ügyvezető testületében vagy különféle bizottságokban találkozunk vele, amikor a központosítás nagy léptekkel halad előre” (183. o.).(2)
Utóbbi megjegyzés nyomán azt gondolhatnánk, hogy az osztrákok állítólagos identitásvesztése nem különbözik a mai világ más nációiétól. Ám a könyv központi gondolata éppen az, hogy a ravasz osztrák – önvédelemből vagy előrelépése érdekében – hihetetlen könnyedséggel aggatja magára a legkülönbözőbb identitásokat. Goubran szerint az osztrákok eme képessége a versailles-i békét követő „túlélési időszakban” alakult ki, s a gelernte Österreicher neuer Österreicherré való átalakulásában négy stádiumot különböztet meg: az 1938-as Anschluß nyomán megjelent a Deutschösterreicher,(3) akit a háború után a Parteiösterreicher váltott föl, lévén, hogy ekkor a párttagsági könyv lett minden karrier előfeltétele (a szerző szerint a legtöbb tanár két Parteibüchert tartott, hogy adott esetben mind konzervatív, mind szocialista párttagságát igazolni tudja). Ezt az időszakot az 1980-as évektől kezdődően a kétpárti hegemónia fokozatos összeomlása követte, melynek során megjelent a moderner Österreicher, majd a kilencvenes évek elején a liberale Österreicher. Amiből az következik, hogy ezek az átváltozások inkább a stratégiailag előnyös helyzet kialakításának szándékát, semmint új alapelvek elfogadását tükrözik: tartalmatlan Anpassungsfähigkeit vagy vorauseilender Gehorsam (konformizmus vagy szolgalelkűség) áll mögöttük, nem egyéni meggyőződés.
Ismerős területen járunk: egy állítólagosan autentikus identitás és egy állítólagosan mesterségesen kialakított vagy az emberekre kényszerített identitás közötti feszültség uralja az osztrákok önképét Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember (1930–33) című regényétől egy sor, Erwin Ringel pszichiáter Die österreichische Seele (Az osztrák lélek, 1984) című munkájához hasonló értekezésen vagy Friedrich Heer történész nagyszabású Der Kampf um die österreichische Identität (Küzdelem az osztrák identitásért, 1981) című művén keresztül egészen az olyan ellentmondásos szélsőjobboldali indulatkitörésekig, mint amilyen Jörg Haider szájából hangzott el, aki a Második Köztársaságot „elvetélt”-nek (Fehlgeburt) nevezte. Musil az osztrák identitásválságot a jelentőségét és rendeltetését fokozatosan elveszítő császárvárosi elit életén keresztül mutatja be, míg Ringel a náci traumát követő évek világát idézi föl. A legérdekesebb és egyben a legtöbb vitát gerjesztő mű Heer alkotása, akinek felfogása szerint az osztrákok tudathasadásos öngyűlöletének (Morbus Austriacus) gyökerei abba a korba nyúlnak vissza, amikor az osztrák koronához tartozó területeken könyörtelenül felszámolták a protestantizmust. Heer rámutat, hogy a szélsőjobboldali Szabadság Pártnak éppen azokban a régiókban a legerősebb a szavazótábora, ahol a reformáció hajdan szilárd pozíciót vívott ki magának. Tegyük még hozzá, hogy Georg Ritter von Schönerernek a 19. és a 20. század fordulóján alkalmazott retorikája egy egyszerre zsidó és katolikusellenes „Pángermán Politikai Program” követeléseit fejezte ki: nyolcvanhatezer katolikus lépett át a református egyházba Schönerer hatására, aki kijelentette, hogy „Németország székesegyházának kupolája zsidók és Róma nélkül épül meg”.(4) Goubran viszont az Anschluß évét választja kiindulópontul, akárcsak előtte Helmut Qualtinger és Carl Merz, a Der Herr Karl című híres kabarédarab szerzői: itt a főszereplő egy cinikus munkásember, aki sikerrel vészel át minden rendszert, s azt állítja, csak azért lépett be a náci pártba, mert ingyen juthatott sörhöz és szendvicsekhez a gyűléseken. „Az én felfogásomban a demokrácia azt jelenti – mondja Herr Karl –, hogy az ember fogja be a száját és mosolyogjon.”
A liberális ausztromazochizmus közhelyeivel kísért lehangoló indítás ellenére Goubran polémiája hamarosan éles fordulatot vesz, és szinte teljesen szembefordul az uralkodó irányvonallal. Amikor már azt gondolnánk, hogy a szerző mindenestül eltűnik a balliberális konszenzus ragacsos ölelésében, üdítő ellentámadásba megy át a lelkünkért (és szavazatunkért) versengő szenteskedő ortodoxiák ellen. A könyv – valószínűleg Goubran szándéka ellenére – erőteljes tiltakozás a tragikus történelmi múlt rövid távú politikai nyereségek és hiteltelen ripacskodások szolgálatába állítása ellen. Nemrégiben történt, hogy egy osztrák újságíró, aki csak rendőri kísérettel juthatott be a Szabadság Párt éves bálján a vendégeknek fenntartott zárt területre, az észak-koreai rendszerhez hasonlította az említett korlátozást; ám nem a szabadság ügyéért osztotta ki ezt az ökölcsapást, mint szerette volna elhitetni velünk, hanem csak egy adott választói réteg előtt akart komédiázni.(5) Ráadásul az általa felállított hamis egyenlőség leértékeli a föld egyik legbarbárabb rendszerének totalitárius szorításában vergődő emberek szenvedését. Mint Hubert Feichtlbauer írja Az osztrák dilemma című figyelemre méltó munkájában: „Az erkölcsiség nélküli politika szakadékba taszít bennünket. A politika helyébe lépő erkölcsiség viszont nem más, mint az egyéni véleményekre nehezedő terror.”(6) Hasonló meglátásra jut Goubran is – mintegy munkája melléktermékeként –, így a megkérdőjelezhető általánosítások és a felsorakoztatott kacskaringós érvek ellenére mindenkinek ajánlhatjuk, hogy olvassa el a könyvet.
Ódivatú módon Goubran Anton Wildgans a Wiener Rundfunk elnevezésű rádióban 1930. január 1-jén elhangzott Rede über Österreich című hírhedt beszédének felidézésével kezdi. A beszéd Ausztria kivételes helyzetének megőrzését kívánta szolgálni, melyet a letűnt birodalomban betöltött vezető szerepe igazolt. Ekképp a Parteik és a „nemzetiségek fölött” álló Deutschösterreicherből akarva, nem akarva Völkerkenner, Menschenkenner, Seelenkenner (a népek, az emberek, a lelkek avatott ismerője) lett volna. Goubran rövid úton elintézi ugyan Wildgans nézeteit, rámutatva, hogy alig nyolc évvel a beszéd elhangzása után az empátiával eltelt homo austriacus borzalmas Kristallnachtot rendezett. Wildgans gondolatait jobban megérthetjük, ha az adott történelmi kontextusban vizsgáljuk őket. 1918-ban az osztrákok egyik pillanatról a másikra elveszítették hatszáz éves birodalmi vezető szerepüket. Amikor Wildgans „lélektani képességekkel” és „egy eszme szolgálatára való hajlandósággal” ruházta fel őket, akkor nem pusztán képzelete csapongásainak engedett, hanem egy rettenetes lelki (és területi) csonkítás sebeit próbálta bevarrni. Sajnos az üszkösödés így is megkezdődött.
A szándékos öncsalás (valójában ez Goubran könyvének témája) második „borzalmas példája” az az igyekezet, amellyel – mellesleg a szövetségesek bátorításával – Ausztriát Hitler „első áldozatának” próbálták beállítani. „Tiszta lappal kerüljünk ki a börtönből”: erre a gondolatra vezethető vissza számos mai tisztázatlanság és konfliktus gyökere. Wolfgang Schüssel, aki konzervatívokból és a szélsőjobboldali Szabadság Párt tagjaiból alakított sok vitát kiváltó koalíciós kormányt 2000-ben, „a második világháború és a náci terror minden áldozatáról” való hivatalos megemlékezéssel próbálta megoldani a kör négyszögesítését. Sok bírálat érte, miután a Jerusalem Postnak adott egyik interjújában kijelentette, hogy „a szuverén osztrák állam volt a szó valódi értelmében a náci rendszer első áldozata”, jóllehet hozzátette, hogy „ez semmiképp nem csökkenti Ausztria erkölcsi felelősségét”.(7) Nézőpont kérdése, hogy e két kijelentést igaznak vagy egymást kölcsönösen kizárónak fogadjuk el. Goubran pusztán azért idézi az „áldozatiság” érvét, hogy ezzel támassza alá kétes értékű általánosítását, miszerint az osztrák karaktert „az Ohnmacht [a tehetetlenség: „Hitler áldozata”] és a Selbtzufriedenheit [az önelégültség; lásd Wildgans beszédét] közötti állandó ingadozás” jellemzi.
De számtalan más, ehhez hasonlóan félrevezető hivatkozás található még a könyvben: így a felemlegetett osztrák „sikerek” többnyire álságosak, és csak a közhangulat javítását szolgálják ebben a világ szemében jelentéktelenné vált országban (37. o.). De hasonlóképpen álságos az osztrák patriotizmus is, hiszen csak a külföldi fogyasztásra szánt Heimatindustrie részeként létezik (46. o.). A gelernte Österreichernél „a gondolkodás helyébe a meggyőződés lép; nála a tanulási folyamat a lefejezéshez hasonlít” (sic!; 47. o.). „Minél alacsonyabb fokra süllyedt az identitástudata, annál erősebben él benne a vágy, hogy tartozzon valakikhez vagy valamikhez” (53. o.). „Ausztriában lehetetlen minden alulról jövő kritika… minden, a sikeres [azaz gelernten) osztrákok bűvös körén kívülről érkező kritika felségsértésszámba megy” (56. o.). Az osztrákok Raunzenjében („zsörtölődésében”) „panasz és sérelmekkel való üzletelés, vád és önsajnálat, rosszkedv és zúgolódás keveredik”. Nem más ez, mint „a tehetetlenek mindentudása, erőtlen, kicsinyes és dogmatikus, kesergő és gyűlölködő emberek elfogult morgolódása” (62. o.). És így tovább. Goubran kijelentései itt is Thomas Bernhard szereplőit idézik, akik szavaiban – akár tükrözték azok alkotójuk Ausztriáról való véleményét, akár nem – kétségtelenül az ország lakóinak erős fokú öngyűlölete fejeződik ki („Egész Ausztria egy kultúraidegen szellemi kloáka” stb.).
Elképzelhető-e, hogy akár a legelkeseredettebb magyar álliberális vagy a legönhittebb hampsteadi értelmiségi efféle általánosításokat fogalmazzon meg saját országáról? Tény, hogy egy külföldre távozott magyar moslékot zabáló disznókhoz hasonlította honfitársait, de erre a Fidesz-kormány elleni kampány csúcspontján került sor, s az írás inkább gyerekes dühkitörés terméke, semmint egy pallérozott elme megfontolt nézeteinek tükre. Az ausztromazochizmus minden jel szerint osztrák unikum, frusztrációk és Wichtigtuerei („önhittség”) mérgező keveréke. A helyesen gondolkodó osztrák szemében a patriotizmus minden megnyilvánulása tabu alá esik, nem utolsósorban azért, mert ő maga a balliberális elmékben többé-kevésbé a patriotizmus szinonimájává lett „nacionalizmus” pellengérre állításából és megbélyegzéséből él. Az elfogadott álláspont szerint – Goubran ezt jól érzékelteti – a nemzeti büszkeség csak sportsikerek, giccses tájképek és a népzene kapcsán nyilvánulhat meg. Ám ami a szeretett hazai tájakat illeti, a balliberálisok újabban arra utasítanak bennünket, hogy áhítatos ragaszkodásunkat tisztítsuk meg esetleges nacionalista érzületeinktől. A Financial Times egyik cikke(8) fennkölten hirdeti: „Előfordul, hogy a hazai táj szeretete teljesen ártalmatlan marad, de gyakran bevándorlóellenes érzésekbe csap át.” (Kiemelés tőlem, N. T. P.) De az efféle sivár politikai korrektség az olyan önostorozás mellett, amelyet egy Bernhardhoz hasonló osztrák produkál a szóban forgó toposzból: „Ha párhuzamba állítod egymással a lakosság hitványságát és a táj szépségét, akkor könnyen előfordulhat, hogy felötlik benned az öngyilkosság gondolata.”
Nem vitás, hogy a helyesen gondolkodó osztrák egy általános európai irányvonalat követ: a patriotizmus megnyilvánulásai számos értelmiségit bosszantanak vagy ejtenek zavarba szerte a kontinensen. Azonban a jelek szerint már a baloldalon is többen újragondolják a dolgokat, és – talán bizonyos politikai fejlemények nyomására – árnyaltabb felfogást kezdenek kialakítani. Lássunk – mintegy találomra – egy példát. A baloldali beállítottságú The Observer című brit napilap nemrégiben közzétett egy könyvismertetést, melyben a szerző, a szabadelvű szocialista Nick Cohen a neves brit identitástörténész, Linda Colley egyik munkájával foglalkozik. Cohen nagyra tartja ugyan a művet, de kötelességének érzi hangsúlyozni, hogy „a kötetet alkotó tizenöt tanulmány egyikében sem fedezte fel a csodálat akár legparányibb szikráját sem a szólásszabadság vagy a szakszervezeti jogok nagy-britanniai hagyományai iránt. A középosztálybeli baloldali liberálisok többségéhez hasonlóan [Colley] sem képes arra, hogy egyetlen jó szót ejtsen is hazájáról. Öntudatlanul átenged a jobboldalnak minden hazafias érzést, minden olyan gondolatot, miszerint történelmünk során életre keltek olyan eszmék és mozgalmak, amelyeket érdemes megvédenünk… a hálás konzervatívok pedig boldogan foglalják el azt a teret, amelyet a hazafiatlan baloldal kiürített.”(9) Ugyanez érvényes – még fokozottabb mértékben – számos osztrák értelmiségire, mindenekelőtt az élvonalbeli írókra, akik olykor szinte önmagukat parodizálva kapálóznak azért, hogy az ellenkultúra bajnokainak tüntethessék föl magukat.
A patriotizmust finomkodó és szenteskedő frázisokkal elvető magatartás azzal a veszéllyel jár, hogy ellenhatásként felerősíti a „populizmust” (lásd a Szabadság Pártot). Amint azt a nemrég elhunyt szociáldemokrata történész, Tony Judt nyilatkozta annak idején a Newsweeknek: „Haider [a néhai Jörg Haider, a Szabadság Párt akkori vezetője] rossz hír, de nem szörnyeteg. Ám a sikere nyomán Európa-szerte kitört indulatok a legrosszabb ösztönöket keltik életre benne és követőiben.”(10) Lehet, hogy Judtnak igaza volt, mindenesetre az osztrák baloldalnak az ottani hazafias identitás iránt megnyilvánuló patologikus bizalmatlansága ennél is furcsább következményekkel járt. A leglátványosabb eset az író Peter Handke fordított, jobban mondva „kihelyezett” nacionalizmusa volt. Handke magáévá tette Slobodan Milošević erőszakos szerb nacionalizmusát, s Miloševićet az imperialista nyugati erők áldozatának állította be. A NATO által végrehajtott bombázások hírére azonnal Belgrádba rohant („ott a helyem a szerbek között”), s a Milošević temetésén elmondott kétértelmű beszédében sokak szerint igyekezett tisztára mosni a háborús bűnöst. Felesleges hangsúlyoznunk, hogy Milošević mindazt képviselte, ami egy Handkéhez hasonló balliberális értelmiségi szemében gyűlöletesnek számít (virulens nacionalizmus és könyörtelen diktatúra, nem is beszélve a nemzeti kisebbségek üldözéséről és legyilkolásáról).(11) Ugyanakkor szinte minden értelmiségi tiszta lelkiismerettel követi az irányvonalat, amikor Orbán Viktor magyar „nacionalizmusát” kell ócsárolni, nem utolsósorban azért, mert a magyar miniszterelnök a nemzeti szuverenitás elvesztéseként értelmezte az ország 1944-es német megszállását, amiből az következik, hogy ezzel Magyarország a háború utolsó évében Hitler szövetségeséből Hitler áldozatává lett. Az osztrákok valószínűleg azért tiltakoznak ilyen dühödten az efféle apró történelmi kiigazítások ellen, mert ilyenkor kevésbé nyugtalanítják őket saját lélektani dilemmáik.
A liberális osztrákok ellentmondásos identitása és az általuk alkalmazott kettős mérce akkor került erős megvilágításba, amikor Schüssel pártja 2000-ben a szélsőjobboldali Szabadság Párttal (FPÖ)(12) alkotott kormányzó koalíciót. A teljes vezető értelmiségi réteg tiltakozott, mivel ez a szövetség ténylegesen szalonképessé tette a Szabadság Pártot, miközben a baloldalon azt hajtogatták, hogy az FPÖ eleve méltatlan a kormányzásra. Ezzel az irányvonallal az volt a baj, hogy (1) a Szabadság Párt már régóta a demokratikus politizálás szabályainak (ha nem is mindig a szellemének) megfelelően működött, s (2) kormányzási programja a jogállamiság demokratikusan alkalmazott elveinek keretein belül maradt, noha liberális bírálói joggal kifogásolták néhány politikusának verbális provokációit. Ráadásul a Wolfgang Schüssel vezette ÖVP-vel(13) közösen elfogadott kormányprogram támadhatatlan demokratikus alapokon nyugodott. A kormány első intézkedései a bevándorlók beilleszkedését és a kisebbségek jogállásának javítását szolgálták. Ezt a nácik által elrabolt zsidó javak visszaszolgáltatása követte, amit korábban egyetlen baloldali vagy jobboldali kormányzat sem valósított meg ilyen módszerességgel. Ám mindez nem számított semmit, és első ízben fordult elő, hogy az Európai Unió törvénytelen „szankciókat” alkalmazott egyik tagállama demokratikusan megválasztott kormánya ellen.
Még az Európai Unió által az ausztriai demokrácia vizsgálatával megbízott „három bölcs” is kénytelen volt azzal beérni, hogy elítéli egy-két FPÖ-politikus ízléstelen kiszólásait és a párt néhány idegengyűlölő választási plakátját. Ám ha az európai demokratikus pártok által gyártott minden félrevezető vagy kifogásolható falragasz az adott párt kormányzati szerepből való kirekesztéséhez vezetne, akkor valószínűleg nem maradna egyetlen párt sem, amely méltó volna Európában a kormányzásra. Valójában az EU azon volt, hogy sikerüljön tekintélyvesztés nélkül kievickélnie a saját maga által előidézett nehéz helyzetből: a demokrácia helyzetének hasonló vizsgálata meglehetősen kínos eredményekkel járt volna Franciaországban, ahol látványosan előretört Le Pen antiszemita pártja, vagy Olaszországban, ahol újfasiszták és a soviniszta Északi Liga tagjai kormányzati pozíciót élveztek. Gianfranco Fini, a korábban a Movimento Sociale nevet viselő, 1995-től Berlusconival koalícióban kormányzó Nemzeti Szövetség vezetője már 1994-ben ilyen kijelentéseket tett: „A fasizmus hagyománya nem más, mint becsület, tisztesség és jó kormányzás”; „Mussolini volt a 20. századi Olaszország legnagyobb államférfija”. Ám akkor nem utazott „három bölcs” Olaszországba, hogy ellenőrizze a demokrácia ottani állapotát.
Az osztrák szocialisták, akik együttműködtek az EU bizonyos erőivel abban, hogy törvénytelen szankciókkal sújtsák a nekik nem tetsző kormányt, kétségkívül antidemokratikus módon viselkedtek. A kettős mérce alkalmazása itt még nyilvánvalóbb volt, mint Handke, a zavart elméjű idealista esetében. Az ügyről szóló baloldali beszámolók magától értetődően elfelejtettek megemlékezni arról, hogy 2000 elején Viktor Klima, a szocialisták vezetője a hatalom megőrzése érdekében megpróbált változtatni pártjának az FPÖ iránt mindaddig tanúsított kirekesztő politikáján. 2000. január 23-án a Format című magazinnak adott interjújában nyitva hagyta az ajtót egy FPÖ-vel kötendő együttműködési megállapodás előtt, mely egy esetleges kisebbségi szocialista kormányzás számára biztosított volna szilárdabb alapokat. Mellesleg ezt az utat választotta 1970-ben a szocialista Bruno Kreisky kancellár is, amikor megalakította első kisebbségi kormányát (erre később még visszatérünk).(14) A konzervatív oldalon pedig azt igyekeztek kitörölni az emberek emlékezetéből, hogy Klestil köztársasági elnök, aki hatáskörén belül, sőt azon túllépve is mindent megtett az ÖVP–FPÖ koalíció megakadályozása érdekében, 1998-ban interjút adott a Le Monde-nak, melyben az FPÖ-t alkalmasnak találta kormányzati szerepre. Klestilnek ugyanis szélsőjobboldali szavazatokra is szüksége volt elnökké választásához.(15)
A külföldi sajtóbeszámolók vegyes érzelmekkel szóltak Ausztriáról, és sokan nem tudták, hogy a koalíciós kormány mögött a leadott szavazatok 58 százaléka állt, programja pedig egyáltalán nem volt „szélsőjobboldalinak” mondható. Arról is csak keveseknek volt tudomásuk, hogy a „szankciók” minden EU-jogalapot nélkülöztek: valójában az Unió három vagy négy vezető személyisége eszelte ki őket telefonbeszélgetéseik során, mielőtt a tizennégy tagállam elfogadta volna őket. Arról még kevésbé értesülhettek a külföldi újságolvasók, hogy a Schüssel-kormány számos, régóta esedékes intézkedést is bevezetett: jelentősen csorbította a bürokrácia tarthatatlan pénzügyi privilégiumait, megkezdte a zsidó javak sokáig jegeltetett visszaszolgáltatását, és kárpótlást nyújtott azoknak, akiket a nácik kényszermunkára hurcoltak. Később nem egy liberális azzal állt elő, hogy ezek az egyébként kívánatos lépések csak az ő nyomásukra történtek meg. Azt viszont nem tudták megmagyarázni, miért nem került minderre sor a korábbi szocialista kormányzatok alatt… Mindenesetre a szankciók kiagyalóinak célja a demokratikusan megválasztott Schüssel-kormány megdöntése volt, amint azt a belga külügyminiszter egy óvatlan nyilatkozatában elismerte.(16)
Goubran csak közvetve utal ezekre a polémiákra, a könyvét kísérő függelékben viszont hosszasan foglalkozik a Simon Wiesenthalt megrágalmazó Bruno Kreisky különös ügyével – ami már csak Kreisky zsidó származása okán is zavarba ejtheti a kívülállókat. A botrány gyökerei abba az időszakba nyúlnak vissza, amikor a bal és a jobboldali pártok azért vetekedtek egymással, hogy magukhoz vonzzák az akkor még élő jelentős számú volt náci voksát. Elsőként a szocialista Kreisky jutott egyezségre a Szabadság Párttal, mely több, a háború éveiben aktív nácit is számlált tagjai között. Kreiskynek azért volt szüksége az FPÖ támogatására, hogy kisebbségi kormánya hatalmon maradhasson, miután a szocialistáknak 1970-ben nem sikerült parlamenti többséget szerezniük. Az 1975-ös választások után Wiesenthal leleplezte, hogy Friedrich Peter – akinek Kreisky az alkancellári tisztet szánta arra az esetre, ha a szocialistáknak megint szükségük lenne a Szabadság Párt támogatására – tagja volt egy SS zászlóaljnak, amely civileket mészárolt le a keleti fronton. Kreisky hiúságán súlyos seb keletkezett, s a kancellár több olyan kijelentést tett, miszerint Wiesenthal együttműködött volna a Gestapóval. Általános felzúdulás tört ki, és a gyűlölet Wiesenthalra irányult: halálos fenyegetéseket kapott, új helyre kellett költöztetnie irodáját, és rendőri védelmet kellett kérnie. Sohasem került elő semmilyen bizonyíték, amely alátámasztotta volna a kancellár szavait, s amikor 1980-ban Kreisky ismét előállt a rágalmaival, Wiesenthal pert indított ellene és megnyerte.
E csúnya eset nagy vonalakban való ismertetése természetesen nem alkalmas arra, hogy teljes képet adjon a háttérben működő osztrák identitástudat ellentmondásosságáról. Mint Goubran rámutat, Kreisky népszerűsége éppen azon alapult, hogy olyan egységteremtő személyiségként jelent meg, aki képes a bal és a jobboldal számára egyaránt elfogadható konszenzust kialakítani. Ráadásul úgy érte el ezt, hogy a konszolidációt és folyamatosságot hirdető hagyományos konzervatív konszenzust a modernizálást és a haladást hangsúlyozó, baloldali színezetű konszenzussal váltotta föl, mely a mérsékelt konzervatívok számára is elfogadható volt. Az egykori nácik szalonképessé tétele szerves része volt tervének, amelyre Wiesenthal leleplezései komoly veszélyt jelentettek. Ebből a nézőpontból mindjárt érthetőbbé válnak Kreisky rágalmai. (Goubran azt írja, hogy az akkori közvélemény-kutatások alapján az osztrákok 83 százaléka hitelt adott Kreisky szavainak.) A többség kétségbeesetten ragaszkodott a gyógyító erejű konszenzushoz, jóllehet ez azzal járt, hogy – akár a primitív társadalmak törzsi rituáléiban – a viszály elhintőjét, vagyis Wiesenthalt fel kellett áldozni (A Kronen Zeitung egyik cikkírója egyenesen azt javasolta, hogy fosszák meg állampolgárságától.)(17)
Önként adódik a kérdés: ha Kreisky sikerrel valósíthatta meg a volt nácik társadalmi integrációjának tervét (márpedig az említett megdöbbentő „balfogás” ellenére alapvetően eredménnyel járt), akkor Wolfgang Schüsselnek az FPÖ-vel 2000-ben kötött koalíciója miért váltott ki már kezdettől hisztérikus megbélyegzéseket? Az FPÖ-t ekkor már új nemzedék népesítette be: évekkel korábban eltűntek soraiból azok, akik egykor a náci államgépezetet szolgálták.(18) Miért kell ezt a koalíciót rosszabbnak – sőt a rossznál is rosszabbnak – tekinteni, mint Kreisky kiegyezését a volt nácikkal?(19)
Azt az egyszerű választ adhatnánk, hogy amit a liberális sajtó megenged a baloldalinak számító politikusoknak, azt úgyszólván sohasem nézi el a jobboldaliaknak. Ez nyilvánvalóvá válik mindenki számára, aki elfogulatlanul tekint a dologra, hiszen e kiragadott példa helyett számtalan mást is választhatnánk: a balliberális sajtó az emberi jogok elleni merényletről szólt, amikor a konzervatív Nicholas Sarkozy elrendelte a Franciaországban illegálisan letelepedő romák kiutasítását, de szinte teljesen hallgatott, amikor François Hollande szocialista kormánya ugyanígy járt el velük.(20) Azonban, mint Goubran rámutat, a Kreisky–Wiesenthal ügyben megnyilvánuló képmutatást kíméletlen lépések követték. Csak néhány újságírónak volt bátorsága ahhoz, hogy elítélje Kreisky nyilatkozatát; egyikük ellen, aki „vérlázító, erkölcstelen és opportunista” magatartással vádolta, a kancellár pert indított. Az illetőt elítélték rágalmazásért, és a fellebbviteli bíróság is helybenhagyta az ítéletet, ami meglehetősen előnytelen fényben tüntette föl a sajtószabadság osztrák jogi értelmezését. 1986-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága a szólásszabadságra hivatkozva megsemmisítette az ítéletet, és 280 ezer osztrák schilling jóvátétel megfizetésére kötelezte az Osztrák Köztársaságot.(21)
Azonban az imént megfogalmazott „egyszerű válasz” nem fedi fel kellőképpen azokat az erőket, amelyek a kettős mérce említett alkalmazása mögött állnak. Jörg Haidert mindenekelőtt azért találták veszélyesnek, mert támadást szándékozott indítani a fennálló politikai konszenzus ellen. Ezt a konszenzust a pártok annak érdekében tákolták össze, hogy elejét vegyék az olyan gyűlölségeknek, amelyek az 1934-es rövid polgárháborúhoz, a Ständestaat ezt követő könyörtelen uralmához, majd a náci rendszer borzalmaihoz vezettek. Mind a bal, mind a jobboldali politikai elit szemében az számított Haider legfőbb bűnének, hogy ellentéteket és viszályokat keltett, érzékeny idegekre tapintott, és minden erejével azon volt, hogy hiteltelenítse a kétpárti kormányzás gyakorlatát és az ünnepelt osztrák Sozialpartnerschaft égisze alatt kialakított árnyékkormány működését.(22) A hosszú ideje fennálló hegemónia magától értetődően endemikus korrupciót eredményezett Ausztriában, s a Haider kutakodásai nyomán feltárult ajtók mögül botladozó csontvázak léptek a színre. Azok, akik a politikai-bürokratikus elit mágikus körén belül tisztségeket (Ämterkumulierung), fizetéseket, tiszteletdíjakat, járadékokat, mellékjövedelmeket halmoztak föl maguknak, hirtelen félteni kezdték javadalmazásaikat. A Schüssel-kormány hozott ugyan néhány intézkedést a visszaélések ellen, de hamarosan kiderült, hogy az FPÖ valójában nem megszüntetni kívánta a rendszert, hanem részt követelt magának belőle. Az Augiász istállója kitakarításának ígéretével hatalomra kerülő más populistákhoz hasonlóan ők is csak saját sarukat hordták be a régi helyett. (A Második Köztársaság megalapítása óta a legtöbb korrupciós ügy az FPÖ-politikusok és tányérnyalóik nevéhez fűződik Ausztria történelmében.)
Haider és az FPÖ nem csak általában támadták a konszenzus szent tehenét, hanem gyakran egyenesen mefisztói eszközöket választottak: egyfajta politikai asztalkendőnek állították be, amely csak elleplezi azokat a realitásokat, amelyeket fel kellene számolni. Peter Sichrovsky, az FPÖ főtitkára kijelentette például egy újságírónak, hogy az osztrák demokráciát „egykori nemzeti szocialisták és utódaik építették föl”.(23) Ez persze nem volt igaz (az osztrák demokráciát alapvetően olyanok építették föl, akik a náci időkben külföldre menekültek vagy koncentrációs táborokban raboskodtak), másrészt elkerülhetetlen volt, hogy számos egykori hitvalló, illetve passzív nácit is bevonjanak az ország gazdasági és politikai újjáépítésébe. Sichrovsky képmutató megjegyzésével alá akarta ásni a Második Köztársaság megalapításának mítoszát, és lyukakat ütött a gelernter Österreicher csinos asztalkendőjén. Ez a választási szempontból sikeres taktika mélyreható polarizálódáshoz vezetett. Az FPÖ támogatói úgy érezték, végre megszabadultak apáik bűneinek terhétől, amelyet szerintük igazságtalanul aggattak a nyakukba. A verbális tabuk áthágását pedig a szólásszabadságra hivatkozva igyekezték igazolni. A „tisztes” politikai elitet alkotó ellenfeleik egyszerre a feldolgozandó és levezeklendő múlt Szküllája és a választási realitások Kharübdisze között találták magukat.
A Kreisky–Wiesenthal ügytől a Waldheim-cirkuszon át (amikor is az osztrák államfő felkerült az USA hivatalos „figyelőlistájára” [Watch List], miután nem a kellő őszinteséggel nyilatkozott a háborús években viselt dolgairól, jóllehet háborús bűnök elkövetését nem lehetett rábizonyítani) a Schüssel vezette „Fekete–Kék” koalícióig tartó időszak traumatikus hatással volt Goubran gelernten Österreicherjeire. Egészen 2000-ig akadtak még olyan osztrákok, akik hosszú életük során tanúi lehettek a birodalom, az Első Köztársaság, majd a tekintélyelvű Ständestaat (korporatív állam) összeomlásának, Ausztriának a hitleri Harmadik Birodalomhoz történő csatolásának (Anschluß), az ország évtizedes szövetséges megszállásának és a Második Köztársaság megszületésének. Nem kell különösebb éleslátással rendelkeznünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a túléléshez szükséges, mindenféle felmentésekkel kísért lelki alkalmazkodás cinizmust, képmutató opportunizmust és karrierizmust táplálhat. Ugyanakkor elcsodálkozhatunk azon, hogy az Ausztriában szintén mindenütt megtalálható tisztesség és erkölcsi értékek túlélték ezeket a viharokat. Goubran elbeszélésében a hiteltelen gelernten Österreicher fokozatosan és lassan modern „identitásmentes” (identitätslos) hatalomgyakorlóvá alakult át, akit a hatalom mint olyan elsősorban önmagában érdekel: a valódi élet látszatát kínálja számára, amire identitáshiánya folytán egyébként nem volna lehetősége (148. o.). De Goubran ennél is tovább megy, amikor azt állítja, hogy ezek az emberek kockázatmentes politikai ripacskodásuk álcája mögött valójában vonzalmat éreznek az iránt, amit elítélnek: „Aki ma nácivadászként (Nazijäger) jeleníti meg önmagát, az merő opportunizmusból tesz így. Ékes bizonyítékát adja annak, hogy a náci időkben is opportunista módon viselkedett volna” (152. o.).
E túlzó kijelentés mögött az a kellemetlen igazság rejlik, hogy a szóban forgó szintetikus méltatlankodás az imázs kialakítását szolgálja: hier in Österreich wie überall. Egyetérthetünk Goubran okfejtésével, aki szerint ez a magatartás az egyéni identitás elvesztését igyekszik kompenzálni az egyre inkább apparatcsikok uralta, helyi szinten központosított, ugyanakkor a gazdasági globalizáció fogságában élő világban. Goubran a könyvét záró megjegyzéseivel az angyalok táborához csatlakozik – ami felettébb meglepő egy osztrák értelmiségi részéről, akinek társai azzal szomorítanak el bennünket, hogy egyre „több Európát” és egyre nagyobb nemzetekfelettiséget követelnek, miközben kétkedően nyilatkoznak minden, a nemzeti szuverenitással és identitással kapcsolatos kérdésben. Hangsúlyozza, hogy a kultúrák becses egyedisége éppen napjainkban szüntelenül támadott nemzeti jellegükből ered, nem pedig valamiféle „nacionalizmusból”. A mai hatalomvágyók fel akarják számolni a „nemzeti identitásokat”, mert „az állam, az eszményi »világállam« csak akkor lesz működőképes, ha elegyengetődik vagy egyenesen eltűnik minden különbség a népek és a nemzetek között – vagyis mindaz, ami egyedivé teszi őket… Az első lépés az, hogy a nemzeti parlamenteket szabványosítják és központi irányítás alá vonják, miközben megfosztják őket hatalmuktól”.(24) Elővigyázatosságból nem teszi hozzá, hogy mindez az EU által cinikusan „jótékony”-nak nevezett válság eszközével érhető el, legyen szó pénzügyi, környezeti vagy klímaváltozásról.
Ha hihetünk Goubrannak, akkor a gelernte Österreicher nagy jövőt lát maga előtt ebben a világban. Ekképp megmenekülhet az Identitätlosigkeittől – és elmenekülhet a történelem elől.





Jegyzetek:




1 Ein Wörterbuch des sprachlichen Eigentümlichkeiten eines Landes oder einer Region.
 
2 Minden oldalszám Goubran itt tárgyalt könyvére vonatkozik.
 
3 Itt azt róhatnánk föl a szerzőnek, hogy a Deutschösterreicher terminus félrevezeti az olvasót, hiszen a nácik határozottan elvetették az „osztrák identitású német” fogalmát…
 
4 Hubert Feichtlbauer: The Austrian Dilemma. Holzhausen Verlag, 2001, Bécs, 15–16. o.
 
5 Az osztrák ideológiai főáramlathoz tartozó Der Kurier Orbán Viktor nemzeti konzervatív kormányát is Észak-Korea irányítóihoz hasonlította. Az ilyen kitételek hisztéria vagy cinizmus termékei, illetve – mint a szóban forgó esetben – mindkettőé, mivel azok, akik efféle megbélyegző őrjöngésekbe hergelik magukat, egyúttal gondosan kidolgozott tervekkel is rendelkeznek.
 
6 Feichtlbauer, 8. o.
 
7 Feichtlbauer, 87. o.
 
8 Simon Kuper: Skating on Thin Ice. Financial Times, 2014. febr. 1-2. A cikket a következő idézet harangozza be: „Nem szeretnék úgy beszélni, mint az 1930-as évek fasisztái, de tény, hogy minden hazaszeretet összefonódik a hazai tájak szeretetével.”
 
9 The Observer, 2014. január 5. Nick Cohen ismerteti Linda Colley How We Invented Freedom című könyvét.
 
10 Feichtlbauer, 5. o.
 
11 Talán érdemes megjegyeznünk, hogy Handke félig szláv: egy szlovén asszony törvénytelen gyermekeként született. Gyakran vitát keltő megnyilvánulásai meglehetősen összetett, sőt zavaros identitásfelfogásról árulkodnak.
 
12 Freiheitliche Partei Österreichs (Osztrák Szabadság Párt).
 
13 Österreichische Volkspartei (Osztrák Néppárt).
 
14 Lásd Margaretha Kopeinig – Christoph Kotanko: Eine europäische Affäre: Der Weisen-Bericht und die Sanktionen gegen Österreich. Czernin Verlag, , 2000, Bécs, 13. o.
 
15 Kopeinig – Kotanko, 9. o.
 
16 Kopeinig – Kotanko, 25. o. Louis Michel kijelentette, hogy a szankciókkal „mihamarabb szét kell zúzni a[z osztrák] kormányt”.
 
17 Goubran megjegyzi, hogy az osztrák „értelmiségiek, a kulturális és a művészeti élet vezető személyiségei” egyáltalán nem hallatták a hangjukat (177. o.).
 
18 Természetesen nem állítom, hogy Haider nem használta ki a náci idők iránti nosztalgiákat, amikor érdekei így diktálták: ezzel is szavazatokat nyerhetett. Ugyanakkor gyakran eltorzította a tényeket: így például a koncentrációs táborokra mint „büntetőtáborokra” utalt. Mellesleg szülei lelkes nácik voltak.
 
19 Hadd emlékeztessek arra, hogy az SPÖ 1983-ban koalíciót kötött a Szabadság Párttal, miután megint nem sikerült abszolút többséghez jutnia a parlamentben. Azonban az akkori FPÖ-ben – melyben mindig két, egymástól élesen különböző ideológiai áramlat érvényesült – a Norbert Steger vezette „gazdasági liberálisok” voltak a hangadók; ennélfogva a párt kevesebb elutasítással találkozott ezekben az években, mint korábban, vagy mint később, Jörg Haider durván „nacionalista” vezetése idején.
 
20 A The Economist alapítója, Bagehot angol liberális hagyományát követi. A lap 2012. augusztus 18-i számában megjelent cikk a kivétel, amely erősíti a szabályt: a szerző üdítő elfogulatlansággal ír a baloldal által a szóban forgó kérdésben alkalmazott kettős mércéről.
 
21 Ez az összeg majdnem megegyezett azzal a 270 ezer schillinggel, amelyet a bíróság ítélete nyomán Kreiskynek kellett volna a Wiesenthal ellen elkövetett rágalmazás miatt fizetnie. Ez azonban nem történt meg, mivel Kreisky nem sokkal az ítélet kihirdetése után meghalt. Mellesleg sohasem kért bocsánatot hamis vádaskodásaiért.
 
22 Ezt a sajátos árnyékkormányt különböző kamarák és szakszervezetek képviselői alkotják, akik bérekről és hasonló kérdésekről kötnek megegyezéseket, melyeket azután a megválasztott kormány magáévá tesz. Ez a rendszer magán viseli ugyan a korporatizmus számos jegyét, ám mind a múltban, mind bizonyos fokig a jelenben is hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy gazdasági, társadalmi és politikai kérdésekben több-kevesebb egyetértés alakulhasson ki az osztrák társadalomban.
 
23 Idézi Hubert Feichtbauer, 3.o.
 
24 Tény, hogy egy vezető osztrák értelmiségi, Robert Menasse egy nemrégiben elmondott, rá jellemzően elmés beszédében az európai „nemzetállamok” megszüntetése és „szabad régiók” meglehetősen homályosan körvonalazott társulásába történő betagolódása mellett foglalt állást. Egyik legfőbb érve az volt, hogy „nemzeti érdekek” nem játszhatnak semmilyen szerepet az emberiség sorskérdései szempontjából, „mint ahogy az emberi jogoknak sem létezhetnek sajátos nemzeti változatai”. Bámulatos, milyen csalárd ez az okoskodás. Először is az Emberi Jogok Európai Bírósága (mely nem része ugyan az Európai Uniónak, de sok tekintetben engedelmeskedik az elvárásainak) nem sok jóval biztat a Menasse felfogásában élő „egyetemesen elfogadott emberi jogok” szempontjából. Döntéseinek értelmében olyan engedményes „jogokhoz” jutottak egyes, hazájukban nemi erőszakban, terrorizmusban vagy más súlyos bűncselekményekben bűnösnek talált illegális bevándorlók, amelyek révén elkerülhették a kiadatást. Az efféle ítéletekkel olyan új jogok keletkeznek, amelyek ellentétesek más állampolgárok jogaival, és amelyeket sem közmegegyezés, sem a demokratikus gyakorlat nem legitimál. Másodszor a politikai tárgyalások nemzeti érdekek körül forognak, amelyeket össze kell hangolni egymással. Nehéz elképzelni, hogy a „regionális” érdekekről folyó tárgyalások alapvetően máshogy zajlanának, mint azok, amelyek „nemzeti” érdekekről szólnak. Azt viszont könnyű belátni, hogy Menasse alig rejtett elképzelési mögött a nemzeti kultúrák és identitások lerombolásának és amorf „eurokultúrák” kialakításának a szándéka rejlik. Ez valószínűleg azzal a következménnyel járna, hogy a valódi hatalmat egy távoli központi bürokrácia élvezné, illetve hogy a szilárd politikai kohézióval nem rendelkező régiók összeomlanának – s velük együtt talán maga „Európa” is… A beszéd megtalálható: www.schwarzkopf-stiftung.de/uploads/europa-countdown-e2e.pdf

« vissza