Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szávai csábító örvényei

A Magyar Szemle Könyvek sorozat legújabb kötetének címe: Pascal örvénye avagy a progresszió hullahegyei, szerzője Szávai János irodalomtörténész. A könyv borítója már első látásra a mondanivaló hangulatát idézi. A cím alatt világos alapon egy színpompás – első látásra gondűző – festmény invitál a Szajna partjára, ám a bal felső sarokban nyugtalanító mélykék felhők örvénylenek fenyegetően a kép közepe felé, a Conciergerie mogorva, sok francia Jónást magába nyelő épületkolosszusára irányítva a tekintetet.
Hálátlan az összehasonlító irodalomtudós „szakmája”: a művész alkotó-szenvedélye, illetve annak formába öntése közt ő csak az összekötő és. De az ő értelmező altruizmusa nélkülözhetetlen a naiv olvasók számára, akik némelyikében ott szunnyad egy későbbi író.1 Neki köszönhetjük a mű második, esetleg a harmadik olvasatát, s így a mélyebb önismeretet, a szembesítéseket. Szávai János glédába szedett kisebb írásai, esszéi, gondolatfutamai, olvasónaplói, interjúi – így együtt – egy jól ácsolt kilátónak tűnnek, ahonnan visszatekinthetünk a szerző kivételesen gazdag életútjára, munkásságára, könyveire, de ugyanakkor előre is nézünk, és önző olvasóként kémleljük a jövőt: a csak tőle várható emlékiratot, naplót vagy valami ehhez hasonlót.
Szenvedély és forma: memoárt remélni a memoárok doc­tusától.2 E kötetben a szerző akarva-akaratlan letér szakmai könyvekkel mérhető életútjáról, s így az olvasó maga elé képzelheti a kezét, ahogy ír, az arcát, amelyet addig a kiváló egyetemi tanár, a példás nagykövet, Céline műveit magyarra átültető műfordító, az irodalmi művek példás értelmezőjének szerep követelte maszk takart. Egy közvetlenebb hangú, magáról is szót ejtő szerzővel találkozhat az első olvasó, vagy a szerző korábbi munkásságát ismerő érdeklődő. A könyv címe Szávai életfilozófiáját jeleníti meg, amely szerint – Rilkével szólva – „bizonytalanul vagyunk mi otthon a megfejtett világban”.
A kötet képes arra, hogy felhívja a figyelmet szerzője korábbi, a szakmaiság jegyében született könyveire, vagy a „miért szép és miért nélkülözhetetlen?” kérdés jegyében született írásainak elolvasására. Ez történt velem is, aki – hogy beszédhelyzetemet tisztázzam – a filozófia- és politikatörténész érdeklődésével közelítettem a könyvhöz, és kezdetben arra voltam kíváncsi, hogy mit ír a kor kiemelkedő személyiségeiről: Illyés Gyuláról, Gyergyai Józsefről, Jean Starobinskyről, Jean-Marie Lustigerről vagy Antall Józsefről. Jó szándékkal ajánlhatom figyelmébe azoknak is, akik – eltérően tőlem – az összehasonlító irodalomtörténetben avatottabb olvasóként kíváncsiak Szávai János műértelmezései és kivételes élettapasztalatai mögött fölsejlő bölcsességére. Pascal gondolatvilágából azt az aforizmát emeli ki a szerző, miszerint az ember valaha boldog volt, de most csak a hiányt érzi, azt próbálja pótolni: ki a hatalommal, ki a különlegességekkel vagy a tudománnyal, ki a kéjjel. Mindhiába: a hiányt, a tátongó szakadékot, a lába alatt örvénylő mélységet nem tudja sem feltölteni, sem átugorni. Descartes nagy ellenfelének aforisztikus gondolatát ugyan egy Baudelaire-vers kapcsán említi, de azzal, hogy a kötete élére helyezte őt, könyvének metaforájává emelte.
A nyolcvanas évek elején egy, az általa szerkesztett, novellaértelmezéseket tartalmazó kötet előszavában Szávai János azt írta: ha az értékes művek elsőrendű sajátossága a jelentéssűrűség, akkor az értelmezés nélkülözhetetlen, hiszen a jelentések teljes gazdagságát csakis a mű figyelmesebb vizsgálata nyomán közelíthetjük meg.3 A Pascal örvényében a jelentéssűrűség hatványozottan van jelen. Már a cím is vallomásra késztet engem, az olvasót: egy olyan, az ötvenes évek végén született generációhoz tartozom, amely a nagy művek elé írt kimagyarázó és eligazító előszavakon kérődzve nyelte félre és köhögte vissza az elidegenített és hidegen tálalt szellemi teljesítményeket. A kilencvenes évektől egy újabb, a zsugorodó Gutenberg-galaxis keltette űr vesz körül minket, ahol a kimondott, a leírt vagy az adott szó értékvesztése a kultúra értékvesztését vonja maga után, de amelyben – Szávai szerint – a blogbejegyzés és a blognapló egyfajta reménysugár lehet a jövőre nézve. Az európai kultúra egyértelműen a Szóra, a Logoszra épül, ezért a Szó értékvesztése ennek a kultúrának az értékvesztését vonja maga után. A blog, ha teljesen új módon is, újból a szót helyezi világunk centrumába – véli az összehasonlító irodalomtörténész, a párizsi IV-Sorbonne és az ELTE professzora, az új, immár 20. kötetében, amely kivételesen gazdag – irodalmi, történeti, művészeti–tematikát foglal magában.
Pascal reflexiói közt több éles riposztot találunk Descartes filozófiájára válaszul, aki a gondolkodás tárgyáról a gondolkodó lényre irányította a figyelmet. A bizonyosság arkhimédeszi pontját megtaláló Descartes, akinek a „gondolkodom, tehát vagyok” Én-je generációról generációra silányodott, és a 20. század végére a laikus skolasztikusok érvkészletében már a politikailag korrekt vallás, a neoliberális progresszió reklámszava lett. Erre utal a progresszió hullahegyei alcím is, amely a szerző Bergyajev-olvasónaplójából került a kötet élére. Amióta az esze­met tudom, a haladás szóval bombáztak – méltatlankodik a szerző, majd így folytatja: „A kereszténység ugyanis feltámadást ígér, s ez az ígéret mindenkinek szól. A progresszió viszont a mindenkori jelen emberiségének önfeláldozását követeli a jövő haszonélvezői érdekében. A csúcsra, ahová a progresszió igyekszik, mondja az orosz filozófus, hullahegyeken át vezet az út.”
Nem hiszem, hogy nyugat-európai, Wilhelm Meister-i tanulóéveiben – melyek során jó néhány „epizódja volt a genfi tavon” Jean Starobinski és más mesterek társaságában –, vagy párizsi nagykövetként a szerző ne találkozott volna külföldön is a progresszió hamis narratívájával. Szolzsenyicinnel szólva, ha a kapitalizmust és a szocializmust nem érinti meg Isten lehelete, és nem korlátozza emberi lelkiismeret, akkor mind a két rendszer visszataszító. Bergyajevvel szólva – Szávai interpretációjában – a kommunizmus és a kapitalizmus nem ellentétes egymással, a kettő ugyanazon éremnek a színe és visszája, hiszen mind a kettő a materializmusra épül és mindkettő megbillenti a szellemi és anyagi világ közti egyensúlyt. Csak olyan rendszer tudja megtartani az emberiséget, amelyben a szellemi világ ismét megfelelő súllyal van jelen.
A pascali űr, a szakadék vagy az örvény léte nyomasztó és felelősségre int. Nekem Kemény Zsigmond szavait juttatja eszembe, miszerint, ha az ember sokáig tekint az örvénybe, az visszanéz rá. Vagyis, a kor romantikus megfogalmazásában: magába rántja. A csábító örvény szókapcsolatot azért választottam recenzióm címéül, mert e kötet visszahúzott Szávai János életének közel- és félmúltjába, s így elolvastatta velem a számomra ismeretlen könyveit. Csábított a feladat, hogy rekonstruáljam magamnak a szerző pályaívét. Pedig kezdetben, az 1987–90 között zajló magyar forradalmi élményeiről, Antall József miniszterelnökről, a szerző párizsi nagyköveti élményeiről, a Céline fordítása közben felmerülő műhelygondjairól akartam olvasni. Már csak ezen írásokért is érdemes kézbe venni a könyvet. Leszámítva a Martin du Gard világáról és André Malraux szellemi portréjáról írt könyveket, bevallom, nekem – akinek a kilencvenes évek elejéig erdélyi filozófiatanárként a budapesti nagykönyvtárakról csak misztikus látomásaim voltak – csupán két Szávai-könyv járt a kezemben: Szávai Nándor: Emberek és művek című esszékötete és Szávai János: Az önéletírás című könyve. Az előbbi élményszerűen vezetett be a francia irodalomba, ez utóbbi olvasmányos, lényegre törő és szakszerű megközelítését adta annak a műfajnak, amelybe alaposabban beleolvastam magam. Az erdélyi emlékirodalomról van szó, amelynek értékéről Cushing professzor úr Angliában olyan elismerően írt. Szávai János: Az önéletírás című műfajmonográfiáját Erdélyben, az Olt partján olvasni kivételes élmény volt. Elütött azoknak az évtizedeknek az esszéisztikus megközelítésű, tárgyi pontosságot enigmatikus körülírással helyettesítő, áthallásos írásmodorától, amely annyira divatos volt mifelénk a kinek puha, kinek kemény diktatúrában.
E sajátos olvasói élménytöredék eszembe juttat egy másik, ma már sterilnek tűnő összehasonlítást. Kierkegaard-ról írt diplomamunkán dolgozva, annak idején ellenszenvvel olvastam Aldous Huxleynek a Pont és ellenpont című regényében megfogalmazott hitvallását, miszerint: „A regény és az életrajz és a történelem: együttesen az igazi műformák. Úgy gondolom, sokkal többet el lehet mondani elvont eszmékről konkrét alakokkal és helyzetekkel, akár képzeletbeliekkel, akár valóságosakkal, mint absztrakt fogalmakkal. Műveim közül sok történelmi vagy életrajzi írás… Ezekben az egyedi életekben és eseményekben azt elemzem, ami számomra fontos és egyetemes gondolat. Alighanem minden filozófiát ilyen formában kellene írni… Hitemre, Dosztojevszkij hatszor olyan mély, mint Kierkegaard, mert regényt írt… A regényben úgyszólván összebékül az abszolút a relatívval, és megjelenik az általános az egyediben. És ez lenyűgöző, úgy hiszem, az életben éppúgy, mint a művészetben.” Szávai könyveit olvasva győződtem meg Huxley igazáról. Igaz, hogy a regény egyfajta szabadságharc, amely hadat üzen a civilizáció megmerevedett formáinak, és az is, hogy ifjúkorunk nagy olvasmányélményeit nem hagyhatjuk parlagon. Újra kell olvasni azokat, hiszen az irodalmi szöveg lényegénél fogva többjelentésű, és nem maradhatunk „ártatlan olvasók”. Amíg nem olvasom el újra Afélkegyelműt, Miskin herceget még mindig a falunk közepén átfolyó patak hídjára képzelem, mint 17 éves koromban, Jeszenyin még mindig az almáskertünkben sétál, és ott várja epekedve Isadora Duncant, a táncosnőt. Laurence Sterne delizsánsza a falunk feletti sűrű bükkerdőből kivezető szekérúton bukkan fel, hogy megálljon a kocsma előtt, ahol nagyapám borozott. Balzac kurtizánjai pedig még mindig a falu kultúrotthonában rendezett csőszbálon tündökölnek emlékeimben, ami nem egészen helyén való. Miután Párizst több ízben bebolyongtam, illett volna – a lapos pénztárcájú keleti cicisbeoként – egyenként hazakísérni a kékharisnyákat a gázlámpás rue de Bacon.
Szávai a sikeres detektív sajátos módszerével nyomozza ki e könyvében is az írók által alkalmazott megoldások, technikák fortélyait. Ráadásul kevesen tudnak annyira inspirálóan írni a Bibliáról mint kútforrásról, meg arról, hogy a szent könyvek mennyire magukba foglalják az emberi totalitást, és micsoda példatárai a modernnek nevezett irodalomnak.4 A régebben is elemzett próféta–szépíró viszonnyal ezúttal a kötet egyik legjelentősebb írásában, a Tolsztojt és a Kreutzer-szonáta című elbeszélését elemző Démoni zenében találkozhatunk. A Pascal örvényeit olvasva szembesülünk azzal, hogy a szerzőt legalább annyira jellemzi a zenerajongás és zeneértés, mint a franciás műveltsége. A kötethez írt előhangban Szávai János szép példázatát adja az irodalommal összekötött életének. Tekinthetjük számvetésnek is, amikor a sors által felpörgetett élet-érem két oldaláról ír: János jelenéseiben a próféta megeszi a nyitott könyvet, amely szájában édes, mint a méz, de a gyomrot keserűvé teszi.
A keresztény jelképek ismerőjeként és a keresztény értékek vallójaként készséggel nevezném a szerzőt keresztény humanistának, ha nem tőle tudnám, hogy korunk és annak nyugatias önkifejezési formája, az irónia és önirónia a viszonylagosságok jegyében fogan. Az irodalomtudomány külföldön is elismert művelőjeként viszont tudja, hogy a kereszténység söpörte le az ég kárpitjáról az ott tanyázó tengernyi kitalált létezőt, a fél- és segédisteneket, a nem nélküli angyalokat. Azt is tudnia kell, hogy a kereszténység nemcsak az istenség fogalmát tisztította így meg, hanem a tudományhoz is előkészítette az utat, és megkezdődhetett a vizsgálódás az égi mechanikáról, a természet működéséről, amelyről Pascal örökérvényű mondatokat mondott. A kereszténység ugyanakkor az embert etikus lénynek tekintette, akit Isten méltósággal ruházott fel. Noha az istenfélő Pascal azt is tanította, hogy az ember bűnre hajló lény, de a kereszténység megalkotta számára azokat a feltételeket, amelyekkel értelmes politikai és társadalmi cselekvést lehet folytatni olyan intézmények keretében, amelyek egyszerre alapulnak spirituális és evilági lojalitáson.
A fiatal Szávai genfi mestere, Starobinski szerint az értelmezés nem törekedhet totalitásra, és az értelmezés célja nem lehet tárgyának bekebelezése. Ezt készséggel a recenzens is tudomásul veszi. Mottónak azért odaírja a kötet könyvjelzőjére a költő szavait: „Aki megért és megértet, egy népet megéltet.” És bízunk abban, hogy ismét zsendülni fog a fügefa ága!
 
 
 
Jegyzetek:


 
1Lásd: Szávai János: Szenvedély és Forma. Francia regénytörténet Voltaire-től Céline-ig. Kalligram, 2011.
2Lásd: Szávai János: Az önéletírás. Budapest, Gondolat, 1978.
3Boccacciótól Salingerig. Novellaértelmezések. Szerkesztette és az előszót írta Szávai János. Budapest, Tankönyvkiadó. Műelemzések kiskönyvtára, 1982, 18.
4Lásd bővebben: Szávai János: Írástudók és próféták című kötetét. Krónika Nova, Budapest, 2002.


« vissza