Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szegények vagyunk


(Witman fiúk)

Szegény ország - hajt fejet az idegen.

Itt szegényes a filmgyártás is, mivel az - az alkotók tehetségén túl - a mozgósítható tőke nagyságának függvénye. Amennyiben haboznak a befektetők, úgy a rendező sem tehet egyebet, mint hogy a kamera keresője helyett fél szemmel a kasszára sandít, és figyelmét megosztja a tervezett mű, valamint a körülmények elviselhetőbbé tétele között. Mostoha viszonyainkat megsínylik a nehezen születő darabok, s ha egyszer-egyszer magasba lökhet a sorson úrrá lenni vágyás dühe, állandósult nyomorúságunk „lehúz, altat, befed”.

Amikor gyermekei élén Witmanné férjéhez iramodik, hogy tanúja legyen, mint ragadja el egy szív-attak, szobáról szobára követi a kamera. Nehéz operatőri feladat ez, a Fanny és Alexander hasonló futamának rögzítése jókora gondot okozott a Bergman-Nykvist duónak is. Werkfilmjük tanúsága szerint hosszan próbálták, variálták, amíg megoldást találtak rá, holott ez a jelenet szinte súlytalan, mindössze egy korosodó ezredes kondoleál ekként, rohanvást a fiatal özvegynek. Bergmanék nappali világítás mellett dolgoztak, hogy a mimika, a gesztus és a nagypolgári lakás miliője szabadon érvényesülhessen. Máthé Tibornál viszont éjszaka zajlik a tragédia - miként az események zöme is -, az imbolygó lámpás gyér fénye csupán egy-egy arcot emel ki a sűrű homályból. Míg ott dús látvány és telített légkör bűvöl el, itt sejtelmek öveznek, üres, hideg és többnyire sötét a kép, minden „fölösleget” kiegyeltek belőle.

Vajon a gazdag svéd és a szegényes bácskai világ üt el ennyire, vagy a Csáth-novella szelleme kívánja az ábrázolás visszafogottságát? Ha feltételezzük, hogy ekkora különbség volt a századelőn Európa két fele közt, alighanem tévedünk, s a kamasz lélek zavarainak megjelenithetetlenségében sem hiszünk, legföljebb kevéssé célirányosnak ítéljük. Előbbi vélekedésünk mellett érvel az öltözetek finomsága, választékossága és a kimunkált viselkedés, vagyis mindaz, ami éles ellentéte a sivár lakásbelsőknek. Valami zavar sejlik erre, mintha egy századvégi bonyolult lelket parancsoltak volna vissza őseinek durva századelői kuckójába. Ha az imént említett Bergman-produkció tükrébe pillantunk, kételyeink csak erősbödnek. Amit a ráció tiszta fényénél vizsgálnak ők, azt Csáth álomba oldja ugyan, ám a filmen terjengő köd még annak sem feltétlenül tartozéka. Csupán egyvalami írhatja elő kötelező érvénnyel: a szűkös költségvetés. Nem csomagolási kérdés ez, az adjusztálás hiányosságai mellékesek, a film elsőrendűen látvány, és amint képi gazdags: gából veszít, hatása is megfogyatkozik. Ha bemutatás helyett végig utalásoknál marad, akkor a gondosan kimunkált balsejtelem igazolatlan. Képzeletünk nem pótolhatja a hiányokat, miként olvasmányainknál, így unalommá fakul a szorongás és félelem. Egyre kedvetlenebbül fogadjuk, amiért lelkesedtünk, vagy amitől tartottunk még az imént.

Két kamasz fiú elveszíti apját, és anyjánál sem lel arra a szeretetre, ami túlsegítené őket gyászukon. Bizarr rítussal válaszolnak a kísértő fájdalomra, hibásan adaptálják a kegyetlen világ szokásait: állatokat kínoznak, és heves érdeklődéssel kutatják a gyötrelmek okát, módját, formáit. Pasolini XX. századának sokkoló, szörnyűséges képei helyett csak bestiális kínzások, valamint az anyagyilkosság lassú előkészületeit láthatjuk, a kamera mindannyiszor tapintatosan félrefordul, mihelyt tettekre kerülne sor. Várakozásunkat a történet tényei igazolják, nem a látvány. Riadalmunkat hamarosan bosszúság váltja föl: itt szépelegnek; és tovább mélyíti csalódottságunkat az ellenpontozásul fölcsendülő klasszikus muzsika.

Ha már evvel a témával hozakodnak elő, ha (stílusosan szólva) ilyesmit boncolnak, akkor illene szembesíteni vele. Az erőszak napi orgiái után - melyeknek kényszerű elszenvedői vagyunk - akár hálásak is lehetnénk azért, hogy a mocskot elrejtik előlünk, de mégsem könnyebbedünk meg ettől, hiszen nem utasítottuk el, és nem kerekedtünk fölébe, csupán a szőnyeg alá söpörtük. Az indítékokat firtatjuk következményeik helyett, s így messze túllépünk az irodalmi művön. Csáth Géza ugyanis szigorúan belül marad ábrázolt világán, nem érvényesít külső, elemzői szempontokat, arra ügyel inkább, hogy sértetlen maradjon az álomszerű légkör. Szász Jánosnak viszont kevés az emberi lélek tágasságának csodája, nem csak eseményekkel tölti föl a meglehetősen soványka (s tán nem a legsikerültebb) novellát: az Anyagyilkosságot, szereplőit ésszerű motivációkkal is ellátná, ami merőben idegen az író modorától és hőseinek lelki mechanizmusától.

A néhány oldalas elbeszélés olvastán aligha gondolunk a hitelesség kérdésére, a másfél órás film részletesen kibontott, szájbarágós magyarázatai hallatán viszont hosszasan morfondírozhatunk rajta. Amikor például a kis cselédlány durván kérdőre vonja gazdáját, hogy szereti-e a gyerekeket, és Witmanné zavart igenjére mérgesen letromfolja, még csak a história valóságfedezetét kérhetjük számon. A szerkesztés mechanikusan ismétlődő kontrapunktjaitól viszont a mű belső érvénye válik kétségessé. Ahhoz túlságosan egyszerű és nyilvánvaló itt minden, hogy igaz legyen. Az árvákat csupán a piroslámpás ház szerencsétlen lakója istápolja, a kínra gyönyör következik, a gyónásra pedig megvilágosulás.

Elemző racionalizmus és perditaromantika egyszerre? Igaz, sok minden kavarog a századfordulón, de mégsem hatja át úgy egymást, miként azt ma tapasztaljuk. „Az idő a mi nagy bajunk” - vallják a filmben, és csak bólogathatunk. Az eredetileg 1908- ban írott történetet például hat esztendővel későbbre helyezik a filmváltozat készítői, mivel így háborús utalásokkal tűzdelhetik teli művüket (végig is masírozik a görbe utcákon egy regiment csukaszürkébe bújtatott katona - 1914 márciusában!), ugyanakkor megfosztják az időbeni haladástól: eseményeit az örök télben pergetik le. Szemben a novellával, hősei fölött nem múlnak az évek, semmi nem moccan, legföljebb a kamaszlelkek szakadnak ki a realitásokból - szívmelengetően emlékeztetve Márquez írásművészetére. Mindehhez Csáthnak kevés a köze (ő egyenesen azt mondja a fiúkról szólván: „mindig mertek gondolni a holnapra és a holnaputánra is”), s a mi századfordulónktól is idegen.

A hely és a bemutatott figurák különböznek az író által meg- álmodottaktól, szép gyermekek helyett kevéssé vonzó kamaszokat látunk, az ernyedt, kövérkés, szőke asszonyt vékony ideges alak váltotta fel, szeretője pedig - akivel az elbeszélés szerint fiai mit sem törődnek - csinos, fiatal banktisztviselőből koros hivatalnokká vénült. Mégis olyan látszatot ébreszt a film- változat, mintha volna mire hagyatkoznia, és vélhetően e bűvészmutatványt jutalmazták a 28. Filmszemlén Gene Moskowitz-díjjal. Operatőre megkapta a legjobb fényképezésért járó elismerést, sőt, bemutatták az 1997-es cannes-i fesztivál egyik szekciójában is. Méltatói nyilván átláttak, áthallottak valami rejtélyes, mély tartalmat a mából, amit mi, belevakultak és bele- süketültek nem veszünk észre, vagy önmagukat csapták be nagy igyekezetükben, hogy végre örvendezhessenek: töretlenül folytatódik a valóság művészeti ábrázolásának hagyománya, mert a hanyatló film szerelmesei kapkodnak mindenüvé, ahol lappangó értékeket sejdítenek, és megváltóként köszöntének bárkit, aki valamilyen hírt hoz, noha felettébb kétséges, hogy a jó hír puszta vélelme elegendő az üdvözüléshez.

Szegény országban élünk.

(A Witman fiúk, színes magyar film, 1996. Csáth Géza novellája nyomán írta és rendezte: Szász János. Operatőr: Máthé Tibor)



« vissza