Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szent-Iványi Domokos és könyve 1. rész

 
 
1. rész
 
 
Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel nem segít; mert a végkifejletet csak akkor ismeri meg, ha túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte.”
(Kierkegaard: Félelem és reszketés)
 
 
Sikerorientált korunkban hajlamosak vagyunk az eredményesség függvényében megítélni az események, személyek, döntések létjogosultságát. A háborúk igazsága a győztesek igazsága, az elszalasztott lehetőség pedig nem létezik, az csupán a „mi lett volna, ha…” történelmietlen kérdéskörébe tartozik. Ha a Szent-Iványi Domokos által tárgyalt időszak magyar történelmét a sikeresség mértéke szerint mérjük, akkor szomorú történet képei tárulnak elénk. E nem több, mint egy emberöltőnyi korszak, a tragédiákban bővelkedő magyar történelem legtragikusabb időszaka. Az első világháború előtt az Osztrák–Magyar Monarchia részeként még nagyhatalmi státusszal bíró Magyarország megcsonkítva, a két vesztett háború és a náci diktatúra borzalmai után, a szovjet érdekszféra embertelen bolsevik rendszerének áldozatai között találta magát. A diktatúra embertelensége ellen kirobbant 1956-os forradalmát vérbe fojtották, és sorsa még hosszú évtizedekig a szovjet érdekrendszer függvényeként formálódott. A történelem tragikus eseményeinek súlya alatt emberek sokasága próbált így vagy úgy helytállni és alkalmazkodni a történelmi kényszerűségekhez. Az erkölcsi mércéjüket vesztett diktatúrák viszonyrendsze­ré­ben leélt életutak megítélésénél a sikeresség mint kiindulópont végképp tévútra visz. Egy generáció legértékesebb tagjai haltak meg haláltáborokban, sínylődtek börtönökben, éltek teljes félreállítottságban.
Milyen tanulsággal szolgálhatnak a magyar történelem ezen évtizedei a világ közvéleményének? Ha a sikeresség mércéjével és a győztesek mértékével mérjük a történetet, akkor az együttérzés, az egyéni és a közösségi áldozathozatal előtti főhajtás, a helyt nem állók tettei felett való szörnyülködés az, amit a közgondolkodás elsőként megtalálhat a sorok között. A szovjet érdekszférába kerülő kelet-közép-európai tragédiák tanulsága felvetheti többek között a kérdést, hogy a győztes államok a győzelemben rejlő lehetőségeket kellően kiaknázták-e? Ha a történelem e korszakát vizsgáljuk, ezek mind helytálló felvetések, de a történet tanulságait továbbra is a győztes és vesztes, a helyes és helytelen, a sikeres és sikertelen megközelítésében méri, holott a történet tanulságai mélyebbre nyúlnak.
Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művé­ben kritika tárgyává teszi az európai történelmi gon­dolkodást. Úgy véli, hogy azt „egy hihetetlenül sivár és értelmetlen séma uralja, mely mindig is akadálya volt annak, hogy helyesen mérjük fel a világ e kicsiny […] darabkájának tulajdonképpeni helyét és a civilizált em­beriség össz­tör­té­nel­méhez fűződő viszonyát”. E hibás törté­ne­lem­felfogás Spengler szerint a ptolemaioszi rendszer logikájára épül, ahol „Európa nyugati része képezi a szilárd pontot […] E pont körül a gigászi történelem évezredei és távoli, roppant kultúrák forognak kellő szerénységgel. […] A tör­ténelem valamennyi eseménye innen kapja valódi fé­nyét, jelentőségüket ennek alapján mérik.”1 Megszívlelendők Spengler szavai, és azt gondolom, hogy Nyugat-Európa etalonnak tekintése nem csupán világtörténelmi léptékekkel mérve okoz „optikai csalódást”, de magának Európának a története sem érthető meg kellő árnyaltsággal, ha azt csupán nyugat-európai mértékkel közelítjük meg. Hogy Európa történetének mennyire szerves részét képezi például Kelet-Közép-Európa, azt a két világháborúnál semmi sem bizonyíthatja jobban. A világháborúk mélyén megbúvó feszültségek, ellentétek, a kirobbanásukhoz vezető konfliktusok e térség mély ismerete nélkül nem érthetők. Hogy a Nyugat a saját európai háborúit milyen mértékben nem értette, azt a háborúkat lezáró békerendszerek tanúsítják. Szent-Iványi Domokos nagy ívű emlékiratainak a jelentősége abban áll, hogy egy olyan munkát tett le az asztalra, melynek megírásakor pontosan az a szándék vezérelte, hogy a két világháború között és a háború alatt Magyarország helyzetét és döntéseinek hátterét Nyugat-Európa számára, de nem a nyugat-európai viszonyrendszerben gondolkodva olyan módon tárja föl, hogy a külső nagyhatalmi kényszereken túl a magyar társadalmi és politikai hagyományok logikája is érthetővé váljon. Azt gondolom, sok tanulsággal szolgál ez a könyv, és nagy segítséget nyújt annak az elemzőnek, aki ki kíván lépni a nyugati etalon ptolemaioszi rendszerének körforgásából.
Mind korunk, mind pedig a múlt európai történetírása mutat példát arra, hogy e spengleri megközelítés és a Kelet-Közép-Európa jelentőségének hangsúlyozása nem áll távol tőle. Precedens értékű Norman Davies Európa története című munkája, ahol a szerző külön alfejezetet szentel az Európa-központú és Nyugat-központú gondolkodás elemzésének, és Közép-Európa múltban is érzékelt fontosságát hangsúlyozza azzal, hogy Sebastian Müntzer Regina-Európa című metszetével (1550–1554) nyitja könyvének bevezetőjét, melyen Európa-királynő testének napkorong formájú középpontja valahol Ger­ma­nia, Vandalia és Ungaria, és Polonia között terül el.
Szent-Iványi Domokos 1898. április 28-án született Budapesten, egy erdélyi, jómódú dzsentri család negyedik gyermekeként. A család számára a családi birtok biztos egzisztenciát jelentett, így a fiatal Szent-Iványi minden figyelmét a tanulásra fordíthatta. A neves Lónyay utcai református gimnázium elvégzése után jog- és államtudományból doktorált, majd a közgazdaság-tudományi karon gazdasági és politikai földrajz szakon szerzett diplomát. 1922-től külföldön folytatta a tanulmányait, Párizsban a Sorbonne-on politikai és gazdasági földrajzot, valamint irodalmat tanult, majd 1924-ben az École des Sciences Politiques-on végzett diplomáciai tanulmányokat. 1925-től a bécsi egyetemen tanult geológiát és gazdasági földrajzot, majd 1927-től, már diplomáciai kiküldetése alatt a clevelandi Western Reserve Universityn amerikai közigazgatást és nemzetközi jogot, Chicagóban és Winnipegben angol nyelvet és irodalmat hallgatott.
1926-ban, amikor a Külügyminisztériumba segédfogalmazóként felvételt nyert, már hét nyelven beszélt, kimagasló műveltséggel és széles körű nemzetközi kitekintéssel rendelkezett. De hiába a kitűnő minősítések és adottságok, Szent-Iványi Domokosnak hosszú két évig segédfogalmazóként kellett várnia az első külföldi kiküldetésre. Ennek oka a Horthy-korszak hierarchikus társadalomfelfogásából adódott. Egy komoly külügyi megbízatást egyszerű nemesi származással nehéz volt elnyerni, ahhoz arisztokratának kellett lenni. A cseppet sem előkelő kiküldetést, hogy a világ körforgásától távol eső Cleveland, Chicago és Winnipeg konzulátusain vándor helyettesként teljesítsen szolgálatot, csak azért kaphatta meg, mert azt előtte már többen visszautasították. A nyolc évig tartó észak-amerikai kiküldetés azonban igen fontos tapasztalatokkal szolgált. Ennek köszönhetően Szent-Iványi Domokos azon kevés magyar politikus közé tartozott, akik Amerika gazdasági erejét és a nemzetközi politikai életben az egyre meghatározóbbá váló szerepét világosan látták. A diplomáciai munkájával pedig mind az amerikai kontinensen, mind a hazai politikai körökben olyan elismerést szerzett magának, hogy Bethlen István miniszterelnök maga mellé szerette volna venni tanácsadónak, ami a miniszterelnök 1931-es lemondása miatt ugyan meghiúsult, de 1935-ben mint fontos külügyi tanácsadót hazahívták.
1935–36-ban a külügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetőjévé nevezték ki, majd 1936 októberében Darányi Kálmán miniszterelnök, aki nem rendelkezett kellő nyelvismerettel és a nemzetközi politikai kérdésekben járatlannak érezte magát, maga mellé vette személyi titkárának, ami akkor nagyon magas bizalmi tisztségnek számított. E két évig tartó megbízatás fontos mérföldkő lett Szent-Iványi Domokos életében. E pozíciónak köszönhetően már nem csupán tájékozott külügyi szakértőként tartották számon, hanem a magyar politikai elit legfelsőbb köreibe is bejáratos személlyé vált. Darányi Kálmán mellett végzett munkájával tanúbizonyságát adta, hogy annak a Teleki Pál köré szerveződő politikai vonalnak a képviselője, amely számára Magyarország szuverenitásának megőrzése és a német térhódítás ellensúlyozása jelenti a legfőbb feladatot.
Darányi miniszterelnök lemondását követően 1938 novemberében Teleki Páltól, aki ekkor a kultuszminiszteri tárcát töltötte be, bizalmi megbízást kapott: készítsen titkos jelentést arról, hogy hogyan ítéli meg az észak-amerikai államok állásfoglalását egy esetlegesen kirobbanó háború esetén. Szent-Iványi Domokos éleslátásáról és kifinomult politikai érzékéről sokat elárul az 1939 februárjában készített 80 oldalas jelentés, melyben az elkövetkező világesemények alakulásának számos as­pek­tusát előre megjósolta. A háborút elkerülhetetlennek tartotta, és úgy látta, hogy Amerika hadba lépésének kö­szön­hetően, amit 1942-re jósolt, az német vereséggel fog végződni. Majd összegzésként megállapította: „A kialakuló világháborúban – az Egyesült Államok és Szovjetunió kivételével – tulajdonképpen csak vesztesek lesznek. Európa tönkremenetelének eredménye gyanánt az Egyesült Államok abból profitál, hogy a brit világbirodalmat járószalagukra fogja tűzni; a Szovjetunió pedig a teljesen lerongyolódott és tönkrement Európában nyugodtan hódíthat majd akár területileg, akár csupán bolsevista ideológiával is.”2
E pontos elemzést az tette igen fajsúlyossá, hogy nagyon határozottan a német vereség mellett érvelt Magyarországon, 1939 telén, a háború küszöbén. Ez nem csupán helyzetértékelésnek számított, hanem nagyon markáns politikai program is volt egyben. Az első világháborút lezáró békék tapasztalata után, amikor az ország megérezte, hogy sorsa milyen mértékben van a nemzetközi erőviszonyoknak kiszolgáltatva, politikai szekértáborok polarizálódtak aszerint, hogy milyen nemzetközi jövőképet látnak reálisnak. A II. világháború kitörésekor ez még markánsabbá vált, amikor a háború kimenetelének megítélése nem csupán hadászati eszmefuttatás, hanem szinte már világnézeti állásfoglalás. Szent-Iványi Domokosra e jelentése után a náciellenes körökben úgy tekintettek, mint egy feltétlenül megbízható, bizalmi emberre.
1939 februárjában Teleki Pált nevezték ki miniszterelnöknek. Szent-Iványi Domokos és Teleki mély, bizalmas viszonyban álltak egymással. Teleki Pál azt a Szent-Iványi Domokost, aki a diplomácia területén már helyt­állt, nem diplomáciai feladattal, hanem egy titkos tevékenységgel bízta meg. Teleki megszervezte a Miniszterelnökség úgynevezett IV. Tájékoztató osztályát, mely hivatalosan mint „privát kabinet” a miniszterelnök személyes ügyeit, tudományos munkáit, a határon túli magyarok ügyeit intézte. A valóságban azonban egy titkos, „árnyék” kabinetként működött, mely a Német Birodalom árnyékában a nyíltan nem vállalható, a német orientációval szembeni külpolitikát volt hivatva irányítani, valamint összesíteni a miniszterelnök politikája számára fontos hírszerzési és egyéb titkos információkat. Szent-Iványi Domokos ennek az osztálynak lett a vezetője. E megbízatás a náciellenes konspirációs politika kulcsfigurájává avatta őt. A tájékoztatási osztályt Teleki utódja, Bárdossy fokozatosan felszámolta, Szent-Iványi csapata azonban tovább működött informálisan, és továbbra is meghatározó szervezője maradt az ellenállásnak, ugyanis e Tájékoztatási Osztály „utódszervezeteként” szerveződött meg a Magyar Függetlenségi Mozgalom, mely a háború végéig kulcsszerepet játszott a náciellenes küzdelemben, és jellegét tekintve túllépte egy konspiratívan működő árnyékkabinet kereteit. Az MFM legális funkciójú szervezet volt, azonban valódi tevékenysége fedetten, titkosan folyt.
Szent-Iványi Domokos, a kifinomult diplomáciai érzékkel bíró ember, akit joggal tartottak a szovjetek is alkalmas személynek a külügyminiszteri pozícióra, igen szép karriert futhatott volna be diplomataként. Szent-Iványi azonban nem csupán született diplomata, hanem egy ízig-vérig konspiratív elme is volt. Az események kulcsfontosságú szereplőjévé az adott történelmi körülmények között e konspiráció iránti érzéke tette. Ha csupán azt nézzük, hogy Szent-Iványi Domokos milyen politikai pozíciókat töltött be – ahol papírforma szerint Darányi Kálmán miniszterelnök mellett a személyi titkári cím volt a legmagasabb –, egy ambiciózus, de a második vonalban megrekedt politikus pályája rajzolódik ki előttünk. Szent-Iványi Domokos történelmi szerepe azonban nem mérhető sem az állami apparátusban betöltött rangsorral, sem az ismertségével. Az ő jelentősége elsősorban abban áll, hogy a háttérből, a Magyar Függetlenségi Mozgalom fedezékében működtetett egy szervezetet, mely az állami apparátus legmagasabb szintjétől a társadalom legalsóbb rétegéig minden olyan erőt igyekezett mozgásba lendíteni, amely a német térhódítást Kelet-Közép-Európában és Magyarországon nem tartotta elfogadhatónak.
A Függetlenségi Mozgalom jelentőségét fontos hang­súlyozni. Egy olyan szervezettel állunk szemben, amely sem valódi tagsággal, sem szervezeti hierarchiával nem rendelkezett. Feladata az volt, hogy organizálja a hitleri Németországgal szembeni ellenállást, összefogja a magyar társadalom különböző intézményeiben, csoportjaiban meglévő náciellenes szándékot. Ebből adódik az a sajátossága, hogy az alulról szerveződés és a felülről szerveződés kettősségét hordozta magában. A mozgalom egy miniszterelnök, Teleki Pál ösztönzésére és politikájának támogatására formálódott. Horthy Miklós kormányzótól Bethlen Istvánig, a kor vezető politikai elitjének meghatározó részét kapcsolta be az antináci munkába. Állami intézmények egész sorát, beleértve az állambiztonsági szerveket is, a magyar tudományos és kulturális élet meghatározó alakjait és intézményeit állította a függetlenségi politika szolgálatába. Beépített emberei voltak a szélsőjobboldali pártokban, nagykövetségeken, és kapcsolatban állt a nemzetközi ellenállás szerveivel. A Függetlenségi Mozgalom munkájában azonban a hivatalos szerveken túl a társadalom alulról szerveződő mozgalmai, csoportosulásai, vallási közösségek, művészek és köréjük szerveződő mozgalmak is részt vállaltak. A Függetlenségi Mozgalom keretein belül a parlamenten belüli és kívüli ellenzék olyan személyiségei is együtt tudtak működni a Horthy-korszak politikai elitjének náciellenes részével, mint a Független Kisgazdapárt politikusai, számosan a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom tagjai közül, akik mind élesen szemben álltak a korszak elitjének politikai irányultságával, és nyílt színtéren nehezen volt elképzelhető közöttük az együttműködés.
A Függetlenségi Mozgalom történelmi jelentősége a tevőleges náciellenes politika megszervezésén túl az, hogy a társadalom alulról szerveződő erőit és az elit felülről szerveződő politikáját képes volt összekapcsolni. Ennek a jelentősége óriási, különösen Kelet-Közép-Európában. Az európai régiók sajátosságait elemzők közül sokan látják úgy, hogy a régióra jellemző társadalmi kiegyensúlyozatlanság és a Nyugattól való elmaradottság generátora az elit és a társadalom alsóbb rétegei közötti összehangolt, érdekazonosságon alapuló társadalmi együttműködés hiánya a nemzet életének válságos pillanataiban. Ennek a kelet-közép-európai „átoknak” az át­lépése történt meg a Magyar Függetlenségi Mozgalom keretein belül, mégpedig a magyar történelemben olyan döntő jelentőségűvé váló függetlenségi gondolat jegyében, mely Magyarországot minden nagyhatalmi alárendeltségtől független, szuverén akarattal rendelkező államként képzeli el. E gondolat a magyar történelem folyamán valósággá ritkán válhatott, de mint akarat a társadalmat, osztályoktól és rangtól függetlenül mélyen áthatotta. A külpolitikai törekvésen túl, a társadalmi szolidaritást, a nemzeti identitást is meghatározó szellemiséggé érlelődött, mely hol erősebben, hol gyengébben a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdéseket is átszövő eszmeként meghatározó elemévé vált a magyar politikai gondolkodásnak. E függetlenségi gondolat válsághelyzetekben nagy ellentéteket volt képes áthidalni és nagy energiákat volt képes felszabadítani. Gondoljunk az 1848-as vagy 1956-os forradalmakra. A II. világháború német térhódításának árnyékában a Függetlenségi Mozgalom, még ha az adott történelmi helyzetben nem tudott is kellően meghatározó társadalmi erővé érni, és nem tudott politikai tőkére váltható sikereket elérni, e függetlenségi eszme jegyében mozgósította a magyar társadalomban meghúzódó erőket, és teremtette meg az egymásnak feszülő világnézetek és osztályérdekek között az együttműködés lehetőségét. A mozgalom keretei között megszülető együttműködés lehetőségének jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Szovjetunióból irányított diktatúra olyan mértékben tartotta azt veszélyesnek, hogy a politikai ellenfeleivel való leszámolás első lépését az a nagyszabású koncepciós persorozat jelentette, mely a Függetlenségi Mozgalom tagjait és annak eszmeiségét száműzte a magyar társadalomból.
Az egyre erősödő Német Birodalom árnyékában Teleki Pál személye kulcsfontosságúvá vált e függetlenségi politikai irányvonalban. A világhírű geográfus, aki 1939 és 1941 között már másodszor töltötte be a miniszterelnöki pozíciót, nemcsak Magyarország két világháború közötti politikai életének volt egyik irányadó személyisége, de Szent-Iványi Domokos életútjában is meghatározó szerepet játszott. Találkozásuk nem a véletlenek összjátéka, hanem tudatos döntés eredménye, ugyanis Szent-Iványi Domokos saját visszaemlékezése szerint kizárólag azért iratkozott be a budapesti Közgazdaságtudományi Karra, hogy Teleki Pállal, az egyetem földrajzprofesszorával kapcsolatba kerüljön. Később, baráti körben kissé ironikusan mesélte, hogy az egyetemen milyen igyekezettel tett meg mindent, hogy Teleki felfigyeljen rá; minden szorgalmi feladatot elvállalt, minden feltett kérdésre igyekezett elsőként válaszolni.3 Olyannyira sikerült elnyernie Teleki bizalmát, hogy 1922-ben, beiratkozásának első tanévében tanársegédként Teleki maga mellé vette. Kapcsolatuk az évek során barátsággá mélyült. Teleki Pál, látva Szent-Iványi Domokos értékrendjét, politikai és intellektuális képességeit, egy olyan szövetségest látott benne, aki jobbkeze lehet a politikai programjának megvalósításában. Szent-Iványi, akiben erős ambíciók voltak, hogy a tudomány területén alkosson maradandót, Teleki ösztönzésére fordult a külpolitikai pálya felé, ahol az alapelveket Teleki Pál földrajztudósi mélységgel megalapozott geopolitikai irányelvei adták.
Mik voltak e külpolitikai alapelvek, és mik voltak azok a körülmények, amelyek között ezek az alapelvek megfogalmazódtak? A trianoni békeszerződés után az ország elvesztette területének kétharmadát, lakosságának felét, kiesett egy nemzetközi konstellációból, egy mun­kamegosztáson alapuló gazdasági egységből, a nagy területhez igazított hivatalnoki és értelmiségi rétege – jelentős része országhatáron kívülre rekedve – létjogosultságát vesztve tengődött. Ezt a veszteséget nem lehetett csupán négyzetkilométerben mérni, ez nagyon is kézzelfogható nemzethaláltudatot jelentett. Magyarország ugyan 1526-ban elvesztett függetlenségét visszanyerte, hiszen a szuverenitását korlátozó Habsburg Birodalom megszűnt lé­tezni. A 400 éve hőn áhított függetlenség azonban egy olyan csonka ország formájában valósult meg, mely a történelmi Magyarország szerves részét képező területek és 5 millió magyar ember elvesztését jelentette. Ezt a Trianonban létrehozott, organikus egységét vesztett országot, mind a magyar politikai elit, mind a magyar közgondolkodás provizórikus területi kényszernek tekintette, amibe nem lehet beletörődni. Ebben a helyzetben a visszanyert függetlenség öröme szóba sem jöhetett, már csak azért sem, mert e trianoni „kreálmányt” hosszú távon életképtelennek tartották. Eb­ből adódóan a kor felfogása szerint a revíziós politika sikerének tétje nem más, mint Magyarország fennmaradása. A korszakban Trianon revíziójának szükségessége nem volt kérdés egyetlen magyar politikai irányzatnak sem, ez volt a magyar külpolitika (és a belpolitika) alfája és ómegája. A revízió megvalósulásának tekintetében az utak azonban már elváltak.
Teleki Pál pályafutása során többször megváltoztatta a revízió konkrét megvalósulásával kapcsolatos elképzeléseit, a 20-as években még a nagyrevízió, a 30-as években már az etnikai revízió mellett érvelt. A változó álláspontok hátterében azonban szilárd, tudományos alapokon álló szemlélet húzódott: az antik hagyományokra visszanyúló, francia és angolszász földrajztudományi iskolákban meghonosodott elmélet, mely szerint „a természet életének és a társadalom tevékenységének színteret adó glóbusz egy organikus testhez hasonló, hajszálerekkel behálózott kapcsolatrendszer”4, ahol a természeti viszonyok és a társadalmi, politikai kérdések szoros összefüggésben állnak egymással.
Mit jelent mindez a politikára nézve? Hogy minden olyan döntés, ami ezt az organikus egységet nem veszi figyelembe és csupán a politikai erőviszonyokban és aktuális politikai érdekben gondolkodik, nem tud működő egyensúlyt teremteni, és az általa kialakított struktúra csak hatalmi erővel lesz fenntartható. Ilyen döntés például a lakosságcsere, a vonalzókkal meghúzott határok vagy a versailles-i békerendszer.
Ha ezt a magyar viszonyokra lefordítjuk, akkor egy körvonalazott és nagy hagyományokra visszanyúló külpolitikai koncepció képe rajzolódik ki. A legtömörebben e koncepció alaptételét Németh László, a korszak meghatározó gondolkodója fogalmazta meg: „A nemzet nem föld, hanem történelmi rendeltetés.” E felfogás szerint Magyarország történelmi rendeltetése, hogy a közép-kelet-európai térségben ellenálljon minden olyan, a térség önálló arculatát és létjogosultságát megkérdőjelező hatalmi törekvésnek, melyet a hódítási szándék vezérel. Ezt a hivatását töltötte be Magyarország a Török Birodalommal szemben, ez motiválta a Habsburgokkal vívott függetlenségi harcait, és a Drang nach Osten jelszó jegyében fenyegető német veszély iránt ez tette különösen érzékennyé. Természetesen a nemzeti függetlenség nemzeti önérdek. E küzdelem azonban arról is szólt, hogy a kelet-közép-európai régió képes-e önálló arculatát megtartva független politikai tényezőként az európai politika részévé válni. E kérdés tétje nem kevesebb, mely egyben Kelet-Közép-Európa jelentőségét is árnyalja, mint Európa békéje, mert ha e térség a nagyhatalmi érdekek függvényévé válik, könnyen felborul Európa kényes egyensúlya, ahonnan már csak egy lépés a háború.
Egész Európa stabilitása szempontjából nemcsak a térség függetlensége, de a térség országai közötti együttműködés is sarkalatos fontosságú. Valódi függetlenség csak az együttműködésben lehet tartós. Ahogy ezt a kor­szak egyik legjobb elméje, az emigrációba kényszerült Szabó Zoltán fiatalon megfogalmazta, a térség népei szá­mára két út lehetséges: vagy egymásban találják meg sza­badságukat a nagy népek ellen, vagy a nagy népek párt­fogásában keresik szabadságukat egymás ellen.5 Az utóbbi megoldásnak adott táptalajt a trianoni békeszerződés, mely egzisztenciális ellentéteket kavart a létrejövő, új kelet-közép-európai államok között. Hitler számára ezen ellentétek kijátszása olyan játékteret teremtett, amely nélkül a háborúját talán meg se tudta volna kezdeni.
Az a külpolitika, amelyik a régió népeit összefogó, a nagyhatalmi törekvésekkel szemben álló történelmi szerepben képzelte el az országot, a trianoni békeszerződés teremtette geopolitikai viszonyok között nem volt könnyű helyzetben, mert a nagyhatalmi döntés nem ezt a szerepet szánta Magyarországnak. Teleki Pál, a miniszterelnök Bethlen István, a külügyminiszter Bánffy Miklós és számosan a két világháború közötti Magyarország felelős politikusai közül azonban hittek ebben a szerepben. A reálpolitika makacs törvényszerűségeihez igazodni kényszerülő magyar külpolitikai döntések mögött a függetlenségi gondolat mindvégig kitapintható.
Az első világháború után a közép-kelet-európai po­li­tika a területi rendezés győztesei és vesztesei szerint polarizálódott és a versailles-i békék hatalmi struktúráját védelmezte. A beneşi politika és a kisantant ennek jegyében szerveződött. A szembenállásra épülő kisantant egységnek, melynek a fő célja Magyarország elszigetelése volt, az volt az ára, hogy évszázados gazdasági, politikai és kulturális együttműködéstől zárkózott el. Magyarország egzisztenciális érdekből is fenn kívánta tartani az együttműködés lehetőségét. Erre tett próbálkozás volt Bethlen István gazdasági tárgyalássorozata Csehszlovákiával, vagy Bánffy Miklós román politikája, amely a perszonáluniót is elképzelhetőnek tartotta, és az együttműködés jegyében a román állampolgárságot igazoló okmányokat a román királytól személyesen vette át. Miután azonban a kisantant véglegesült és a nagyhatalmi politika is amellett tette le a voksát, ezek az együttműködési lehetőségek Magyarország előtt bezárultak.
A versailles-i logika a győztesek gyűrűjében elszigetelődött Magyarországot a németbarátság felé sodorta, de ha figyelmesen nézzük a törekvéseket, akkor világosan körvonalazódik, hogy milyen kínkeserves próbálkozások közepette igyekezett a magyar külpolitika a revízió ügyét a német revíziótól különválasztani. Az olasz orientáció, a francia és angol politikai körökhöz való sok kudarccal járó közeledés, a lengyel–magyar barátságra épülő horizontális tengely gondolata, a Jugoszláviával való kapcsolatkeresés mind az egyoldalú német függéstől való menekülést szolgálta.
A körvonalazottá váló hitleri birodalmi politika és a háború kitörése után Teleki külpolitikája arról szólt, hogy Németországgal a geopolitikai viszonyokból adódó elkerülhetetlen együttműködés ne vezessen a szuverenitás elvesztéséhez, és ne jelentse a nyugati hatalmakkal való szembefordulást. Ehhez a politikához abban az időszakban is tartotta magát, amikor a németek háborús győzelmei elámították a világot, és a német befolyás korlátok közé szorítása a revízió lehetőségét is kockára tette. Politikájának következetessége abból is adódott, hogy a Német Birodalom politikáját nemcsak a magyar függetlenség védelmében, de erkölcsi alapon sem tartotta elfogadhatónak. A német győzelemben nemcsak hogy nem hitt, de Európa jövője szempontjából végzetesnek tartotta. Nézete szerint az az európai értékrend és politikai tradíció végét jelentené, ahol Magyarország, akárcsak sok más állam, csupán egy másodrendű országként kapna létjogosultságot. Amikor elérkezett az a pillanat, hogy Magyarország egészen szűkös mozgástere is megszűnt, és a náci Németország hódító politikájának eszközévé vált, Teleki Pál nem leköszönt a miniszterelnöki pozícióról, hanem az öngyilkosságot választotta. Ezzel is bizonyította, hogy a szembenállása a hitleri Német Birodalom értékrendjével és törekvéseivel milyen mélyről jövő erkölcsi alapállásból fakadt. Öngyilkossága emellett egy fontos üzenetet is hordoz. Drámaian érzékelteti, hogy a térség politikusa, ha nem kívánt a Hitler által kijelölt úton haladni, milyen választás elé került.
Teleki Pál politikájának van egy sajátossága, amit, ha nem veszünk kellőképpen komolyan, akkor Teleki nemhogy nem érthető kellő árnyaltsággal, de egyenesen félreérthető. Ez a sajátosság nem szemlélet vagy világnézet, hanem sokkal inkább egy magatartás. E magatartásban a tudatosságnál több az ösztönösség és a bennünk élő hagyományok felszínre kerülése. A hagyományokat Teleki Pál esetében az erdélyi gyökerek jelentik, ahol a Nyugat és a Kelet vonzásában, a Török Birodalom és a Habsburgok árnyékában a nyílt konfrontáció nem volt járható út, a megmaradás századokon át csak a finoman hangolt, szövevényes játszmákra épülő politikával volt lehetséges. Az évszázadok alatt formálódott erdélyi „géniuszt” Hamvas Béla, a korszak egyik legárnyaltabb gondolkodója az alábbiakban jellemzi: „Az erdélyi embernek egyszerre többféle magatartása van. […] Az erdélyi komplikált civilizációjának szellemében sokrétű és ebben a bonyodalomban az idegen könnyen gyanút fog, mintha a kapcsolat nem lenne egyenes. Holott csupán szövevényes. Az erdélyinek egyszerre több véleménye van és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a tekervényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog. […] Az alföldi ember számára a politika a szabadságszenvedély megnyilatkozása, az erdélyi számára azonban sokkal több. Ez az a terület, ahol lényegének sokrétű bonyolultsága csaknem teljes mértékben kibontakozhat. […] A kompromisszum az Alföldön politika, bűncselekmény, Erdélyben okosság, erény, csaknem angolos előrelátás és humor. Úgy látszik, mintha a történet tanította volna meg rá. Egy kicsit mindig az ország többi részére kellett néznie, de egy kicsit Bizáncra, vagy Stambulra, alkudoznia kellett, hogy megmaradjon, egy kicsit be kellett csapnia az egyiket is, a másikat is, mert egy kicsit be kellett csapnia valakit, hogy élhessen.”6
A két világháború között a magyar közéletben az erdélyi politikusok jelentősége meghatározóvá vált. Ennek a magyarázata abban is rejlik, hogy az adott történelmi helyzetben a hagyományosan szövevényes erdélyi politikára volt szüksége Magyarországnak. Ennek a politikának azonban az is a következménye, hogy nem lehet ítélkezni felette csupán a felszíni események alapján. A nyilatkozatok, a beszédek, a konkrét döntések csupán a felszínbe engednek betekintést, mert – hogy visszatérjek Hamvas Béla szavaihoz –, „minden alatt, ami látható, van valami mélyebb, ami a felszínnel legalább egyenértékű, de azzal szembenáll”.7 Ennek egyik legszembetűnőbb példája Teleki Pál titkos tevékenysége, aki aktív miniszterelnökként megszervezett és irányítása alatt tartott egy titkosan és illegálisan működő ellenállási szervezetet, mely a saját kormánya által nyíltan vállalt külpolitikájával és propagandaszólamaival szemben képviselt egy azzal élesen szemben álló, alternatív politikát. E szervezet állt egyrészt a Szent-Iványi Domokos vezetésével működő, külügyi vonalért felelős Tájékoztató Osztályból és a Nemzetpolitikai Szolgálatból, mely a hitleri náci ideológiát elutasító szellemi ellenállást építette Kovrig Béla, egyetemi tanár irányítása alatt. Úgy gondolom, hogy a történelemben nem sok példa akad arra, hogy egy miniszterelnök saját kormánypolitikájával szemben maga szervezi meg és irányítja az ellenállást.
 
(Folytatjuk)



Jegyzetek:


 
1  Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. Budapest, Noran Libro, 2011. 36–37.
2 Szent-Iványi Domokos: A trianoni Magyarország külpolitikája. 1919. június–1944. március 19. 260–261. Ráday Levéltár, Szent-Iványi-hagyaték. C/80. 1. doboz, idézi: Török Bálint: Farkas esz meg, medve esz meg. Basel–Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 2004. 26.
3 Szent-Iványi Ágnes közlése.
4 Teleki Pál: A földrajzi gondolat története. Idézi: Kubassek János: Teleki Pál, a földrajztudós. In: Barabás Béla (szerk.): Teleki Pál öröksége, Lakitelek, Antológia Nyomda, 1992. 59.
5 Szabó Zoltán: A magyarság Európában – Európa a magyarságban, Budapest, Kortárs Kiadó, 2002. 59.
6 Hamvas Béla: Az öt géniusz. Budapest, Európai Protestáns Szabadegyetem, 1996. 72–75.
7 I. m. 72.


« vissza