Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szent-Iványi Domokos és könyve 2. rész

Szent-Iványi Domokos helyzete Teleki Pál utódja, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt igen nehézzé vált. Az új miniszterelnök politikájára már nem volt igaz a Teleki által megfogalmazott irányelv, „hogy azt mondjuk, amit a diktátorok kívánnak, és semmit sem teszünk”.[1] A háborús sikereinek csúcsán lévő Német Birodalom nyomása erősödött és Bárdossy, sajátos politikai taktikánál fogva, sokszor inkább elébe ment a német kéréseknek, mint hogy elmismásolja azokat. Magyarország még inkább függvényévé vált a német birodalmi érdekeknek. Az állami apparátusba beépített titkos munka nem volt folytatható, a Tájékoztató Osztályt felszámolták, Szent-Iványi Domokost pedig egy minisztériumi megbízatással félreállították. Ekkor kezdődött a konspirációnak és a náciellenes tevékenységnek egy mélyebb szintje a Magyar Függetlenségi Mozgalom keretei között. Ezen időszaknak Szent-Iványi Domokos életműve szempontjából az MFM-ben végzett tevékenységén túl van egy másik hozadéka is, ami a most megjelenő visszaemlékezések szemszögéből is meghatározó. Ekkor kezdett széles körű levéltári kutatásokba, hogy megírja a trianoni Magyarország diplomáciatörténetét. A Bárdossyt követő náci- és háborúellenes miniszterelnöktől, Kállay Miklóstól e munkára már hivatalos megbízást kapott, azzal a felhatalmazással, hogy a titkosított iratokat is felhasználhatja. A megbízatás már a béke-előkészítés részét jelentette, ugyanis Szent-Iványi Domokos feladata egy olyan dokumentumgyűjtemény összeállítása volt, mely a békekonferencián igazolni tudja Magyarország kényszerhelyzetét, és a németbarát politika mögött megbúvó antantbarát szándékot. A munka eredményeképp megszülető Csonka-Magyarország külpolitikája című műve ezt a hivatását nem tudta betölteni, azonban számos fontos jelentőségű dokumentum, amely Budapest bombázása során megsemmisült, csak ennek a munkának köszönhetően maradt meg.
Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt (1942. március 9.–1944. március 19.) kiterjedt tevékenység kezdődött arra irányulóan, hogy Magyarország háborúból való kiugrását előkészítsék. A magyar diplomácia ekkor még csak az angolszász hatalmak felé vette fel az érintkezést. A kísérlet kudarca nagyrészt abból adódott, hogy a Szovjetunió ekkor már meghatározó szerepet követelt magának a térség sorsát illetően, így a nyugati diplomaták a szovjet félhez irányították a próbálkozásokat. A magyar politika igencsak ódzkodott ettől megoldástól – ahogy azt a történelem is igazolta, nem megalapozatlanul –, ugyanis a Szovjetunióban olyan nagyhatalmi törekvéseket látott, amely az ország és a térség szuverenitását legalább annyira veszélyeztette, mint a hitleri Németország. A kiugrást előkészítő munkába Szent-Iványi Domokost is bevonták. Ő azonban, ahogy ez visszaemlékezéseiből is kicseng, fenntartásokkal volt a kiugrást előkészítő apparátussal szemben. Úgy érezte, hogy alapvető konspiratív szabályokat szegnek meg. Hibának tartotta, hogy olyan köztudottan náciellenes közszereplőket vonnak be a munkába, mint például Szent-Györgyi Albert, akiket a német elhárítás számon tart és megfigyel. Kifogásolta, hogy a szálak jelentős részét zsidó származású, vagy feleségük révén a nácik által zsidóbarátként számon tartott politikusok és üzletemberek mozgatják, akik már ennél fogva is a német elhárítás figyelmének középpontjában állnak. Ezek a hibák Szent-Iványi szerint egyenes utat jelentettek a lelepleződéshez, ami meggyorsította Magyarország német megszállás alá kerülését.
Az 1944. március 19-i német megszállással Magyarország elvesztette teljes szuverenitását, bel- és külpolitikája közvetlen német irányítás alá került, a náciellenes körökben megkezdődtek a letartóztatások és a zsidóság elleni nyílt atrocitások. Minden olyan politikai próbálkozás, amely nem egyezett Hitler szándékaival, életveszéllyel járt. A Függetlenségi Mozgalom ekkor két fő feladatot tűzött ki maga elé: az embermentést, ahol a legnagyobb feladatot a zsidók mentése jelentette, valamint – már elsősorban a Szovjetunió felé – a kiugrás előkészítését. Az MFM-en belül az embermentés koordinátori szerepét Soos Géza vállalta, míg a kiugrás megszervezésének fő irányítója Szent-Iványi Domokos volt. Ehhez a munkához fedőszervként megszervezte az ún. Különleges Irodát, amely, közvetlenül a kormányzó alá rendelt állami szervként, hivatalosan a Magyarországra visszatelepülni akarók ügyeit intézte. Vezetőjéül Horthy Miklós fiát, ifjabb Horthy Miklóst nevezték ki. A kormányzó, Horthy Miklós a német megszállás után is a hivatalában maradt, így a legitimitás forrását továbbra is ő jelentette. A történet e szakaszában a politikai elithez köthető náciellenes csoport a kormányzó körül tömörült, hiszen e nehéz történelmi helyzetben fontos volt, hogy megfelelő tanácsokkal lássák el azt az embert, aki rendelkezett még némi önálló döntési jogkörrel. Ifjabb Horthy Miklóson keresztül Szent-Iványi Domokos közvetlen kapcsolatba került a kormányzóval. Az idősebb Horthy a szovjet befolyást Magyarországra nézve végzetesnek tartotta, de ennek ellenére sikerült meggyőzni őt a Szovjetunióval kötendő fegyverszünet elkerülhetetlenségéről, így megadta a küldöttségnek a legitimitáshoz nélkülözhetetlen kormányzói felhatalmazást.
A fegyverszüneti küldöttség Faragho Gábor, Teleki Géza és Szent-Iványi Domokos részvételével 1944. szeptember 28-án indult kalandos úton Moszkvába. Október 11-re sikerült a szovjet vezetőkkel egy ideiglenes fegyverszüneti szerződésben megállapodniuk. A 15-i nyilas puccs és Horthy Miklós lemondatásának következtében azonban arra már nem kerülhetett sor, hogy az általuk megkötött fegyverszüneti szerződés életbe lépjen.
A küldöttség tagjai mint a magyar politikai élet szakértői, Moszkvai Magyar Bizottsággá alakulva, tovább tárgyaltak a legfelsőbb szovjet vezető körökkel, de már a háború utáni politikai berendezkedésről, az Ideiglenes Kormányról és az Ideiglenes Nemzetgyűlésről. E moszkvai tárgyalások részleteinek leírása Szent-Iványi Domokos emlékiratainak egyik legizgalmasabb része, mely számos olyan körülményt tár fel, amelyről nyilvánosan ez a könyv ír először.
 
Szent-Iványi Domokos a küldöttség tagjai közül utolsóként, 1945. január 20-án érkezett vissza Magyarországra. 1945 elején még úgy tűnt, hogy Magyarországnak lehetősége lesz arra, hogy egy demokratikus alapokon álló politikai rendszert teremtsen. Erre adott reményt a Jaltai Nyilatkozat, a szovjetek kezdetben még visszafogottabb politikája, és az a katonai erő, ami Amerika mögött állt, melyről a demokráciában gondolkodó magyar politikusok nagy része úgy vélte, elég biztosítékot ad arra, hogy a szovjet diktatórikus törekvéseket visszafogja. A történelem nem ezt a reményt igazolta, de szűk két évet adott Magyarországnak, hogy a demokráciába belekóstoljon.
A Horthy-rendszer nem teremtett demokráciát. Ez adódott sok egyéb mellett az elodázott elitváltásból, a rendszer politikai mechanizmusaiból, a korlátozott választójogból és a földosztás elmaradásából. A Horthy-korszakban a valódi demokrácia lehetőségét lehetetlenítette el, hogy a rendszer konzerválta azt a dualizmusból megörökölt, torz és „félfeudális” társadalomszerkezetet, ahol a lakosság egyharmada tulajdon és politikai jogok nélküli szegény ember. 1945 után az a politikai garnitúra jutott szerephez, amelyik a Horthy-korszakban az igazságosabb társadalomszerkezetért folyó küzdelemben formálódott. E politikusi garnitúra érdeme, hogy rövid idő alatt meg tudott teremteni egy demokratikus intézményrendszert, a nyugat-európai politikai hagyományokba illeszthető pártstruktúrát, és fel tudott mutatni meghatározó politikai egyéniségeket. Ennek a demokráciának a megalapozottságát bizonyítja, hogy az 1956-os forradalom néhány napja alatt ez a pártstruktúra újjászerveződött.
Ezt az időszakot azonban nem véletlenül hívják fenyegetett demokráciának. A szovjet döntés ugyan engedélyezett egy szabad választást, és átmenetileg engedte a parlamentáris többpártrendszer működését, de a felszín alatt már ebben az időszakban megkezdődtek a korlátlan hatalom birtoklásához szükséges előkészületek. Az állambiztonsági szervek a Szovjetunióból irányított kommunista párt kezében voltak, akik már ekkor megkezdték a társadalom ellenőrzését és megfélemlítését. 
Szent-Iványi Domokos nem lett ennek az új demokráciának meghatározó politikusa. Az Ideiglenes Kormányban nem vállalta a szovjetek által neki felkínált külügyminiszteri megbízatást. Felmerült a neve a házelnöki tiszt betöltésénél, de a politikai pozíciók körüli játszmák más eredményt hoztak, így a Kisgazdapárt külügyi tanácsadójaként mindvégig háttérben maradt. Azokhoz a politikusokhoz tartozott, akik úgy gondolták, igazodni kell ahhoz a megmásíthatatlan tényhez, hogy az ország a Szovjetunió befolyási övezetébe került, de kompromisszumos politikával esetleg fenn lehet tartani a demokratikus kereteket és a viszonylagos önálló mozgásteret. Ehhez azonban a Nyugat segítségére is szükség van, mert csak ő garantálhatja a térség szuverenitását. Ennek szellemében egy ötvenoldalas memorandumot készített, amit eljuttatott az angol és az amerikai követségekre. Itt felvázolta a magyar belpolitikában kialakult tendenciákat, és konkrét javaslatokat tett a nyugati államok és Magyarország közötti gazdasági és kulturális együttműködés lehetőségeiről.
A háború után Szent-Iványi továbbra is tartotta a kapcsolatot a Függetlenségi Mozgalom tagjaival. Egy szűk baráti kör rendszeresen találkozott, hogy az aktuális politikai kérdésekről beszélgessenek. A találkozókon megfogalmazódott, hogy a szovjet érdekek ellensúlyozásához szükség lehet még arra a kapcsolatrendszerre, amit a náciellenes harcban a Függetlenségi Mozgalom keretei között kiépítettek, de konkrét szervezkedésre nem került sor.
Ebben az időszakban Szent-Iványi Domokos idejének legnagyobb részét azonban nem az aktív politizálásra fordította, hanem a kéziratain dolgozott. 1946. december 24-én is az Országgyűlés Könyvtárában volt, amikor az állambiztonság emberei letartóztatták, és megkezdődött a tíz évig tartó börtönbüntetése.
 
Szent-Iványi Domokos letartóztatása egy nagy ívű koncepciós persorozat előkészítésének része volt. Az állambiztonsági szervek egy titkosan működő szervezet, a Magyar Testvéri Közösség nyomaira bukkantak. A Közösség soraiban prominens személyiségeket is lehetett találni, országgyűlési képviselőket, befolyásos kisgazda politikusokat. Szent-Iványi Domokos letartóztatására is az adott ürügyet, hogy az a szűk baráti kör, akikkel Szent-Iványi aktuális politikai kérdésekről beszélgetett, a Közösség tagjaiból állt.
A Kommunista Párt számára óriási lehetőséget jelentett a legnagyobb politikai ellenfelével, a Kisgazdapárttal való leszámoláshoz egy olyan szervezet leleplezése, amelyik titkosan, tehát a konspiráció szabályai szerint és törvénytelen módon működik, a tagjai között egyaránt szerepelnek a múlt rendszer prominens – az ő megközelítésükben „reakciós” – személyiségei, illetve a Kisgazdapárt befolyásos tagjai. A Kommunista Pártnak nem kellett mást tennie, mint a titkos társaság kellő torzításával egy államellenes összeesküvést kreálni és az összefüggéseket a Kisgazdapárt felé kiterjeszteni. Egy, a fiatal Magyar Köztársaság megdöntését célzó összeesküvés története hamar össze is állt. 1946. december 16-án kezdődött meg a Magyar Közösségi tagok letartóztatása. A közvélemény a Szabad Nép január 5-i számából értesülhetett a történtekről, miszerint: „Az összeesküvés céljául a köztársaság és a demokratikus állami rendszernek erőszakos úton való megdöntését […] tűzte ki. A hatalom erőszakos átvételét készítették elő, s céljuk elérését katonai fegyveres felkelés kirobbanásával akarták biztosítani”.[2] A vád szerint a szervezkedés vezető testülete a Vezértanács, az a szűk baráti társaság, ahova Szent-Iványi is tartozott. A Szabad Nép január 15-i száma már a Kisgazdapárt, Nagy Ferenc miniszterelnök, és Kovács Béla főtitkár érintettségét, sőt az összeesküvésben való részvételét boncolgatta. Az események pár hónapon belül Kovács Béla elhurcolásához (1947. február 25.) és Nagy Ferenc lemondatásához vezettek (1947. június 1.), amely végül a Kisgazdapárt hatalomból történő kiszorítását eredményezte.
A Közösség kapcsán kirobbant koncepciós persorozat, mely 229 vádlott részvételével 7 per megrendezését jelentette, a II. világháború utáni magyar történelem alakulása szempontjából sorsdöntő pillanat. Azon túl, hogy a perrel összefüggésben sikerült a Kisgazdapártot végérvényesen meggyengíteni, az is egyértelművé vált, hogy nem egy demokratikus rendszer, hanem egy kemény diktatúra van kibontakozóban. A perben alkalmazott módszerekkel a szovjet irányítás alatt álló kommunista párt világossá tette, hogy a magyar politikai élet játékszabályai már nem a jogállamiság mentén működnek. E pertől kezdve a magyar politikai élet a diktatórikus rendszerek logikája szerint működött: a hivatalos állásponttól eltérő politikai gondolat gyanúja is az összeesküvés vádjával fenyegetett.
Ebben a politikai színdarabban főszerepet osztottak a vádpontok szerint fasiszta és reakciós Magyar Testvéri Közösségre, melynek létezéséről Szent-Iványi Domokos saját bevallása szerint csak a háború után szerzett tudomást.
Miféle szervezet volt ez a Magyar Testvéri Közösség? E társaság valóban létezett, és valóban titkosan, konspirációs szabályok szerint működött. A gyökerei feltehetően egy nagy múltú, erdélyi titkos társasághoz nyúlnak vissza. A feladatát abban látta, hogy összegyűjtse és támogassa saját szóhasználata szerint „a jó magyar embereket”, akik azzal az elköteleződéssel élnek, hogy a „magyar nemzet ügyét” előmozdítsák. A célkitűzés, a magyar nemzeti érdekek érvényesítése a Közösség eszmerendszerében azonban nincs további alpontokra szedve. A Közösségnek nincs pontokban definiált ideológiája, amely előirányozza a magyarság érdekeinek eléréséhez vezető helyes utat. Nem köti a tevékenységét valamely konkrét politikai vagy ideológiai irányzathoz, sem pedig társadalmi osztályhoz. Sőt, pont azt célozza, hogy minden társadalmi, gazdasági, szellemi vagy politikai csoportosulásban jelen legyen és ott a magyarság érdekeit előtérbe helyező tendenciákat erősítse. Ezért minden olyan irányzat felé nyitott, amelyben nem látja a magyar nemzeti szuverenitás egyértelmű veszélyeztetését. E „függetlenségi gondolat” és az, hogy a Közösség a harmincas évektől a magyar érdekeket leginkább veszélyeztető fenyegetést a nácizmusban látta, a Magyar Függetlenségi Mozgalom céljaival olyan közös platformot jelentett, amely megteremtette az együttműködést. De míg az MFM csupán egy koordinátor valódi tagság nélkül, addig a Közösség sejtszerűen felépített tagsággal rendelkező szervezet. A Közösség a titkossága és széles társadalmi kapcsolatai révén a Függetlenségi Mozgalom legfontosabb náciellenes társadalmi hálózatát jelentette.
A vádak, miszerint a Közösség a fasiszta elemek gyülekezőhelye, bizonyítják a koncepciós per mély igazságtalanságát és a valóságtól való elrugaszkodottságát. A per vádlottjai szinte kivétel nélkül, vagy a Közösség vagy más kapcsolódások révén, a Függetlenségi Mozgalomban tevékenykedve, éveken át az életüket is kockára téve vettek részt a nácizmus elleni küzdelemben. Ezeket az embereket a fasizmus vádjával ítélték el, és bélyegezték meg egy életre szólóan.
Szent-Iványi Domokos 1956. szeptember 21-én szabadult a börtönből, nagyon betegen. Szabadulása után visszavonultan élt, fordításokból és nyelvtanításból tartotta fenn magát. Minden meghurcoltatás és félreállítottság ellenére azonban egy fontos életcél lebegett a szeme előtt: hogy emlékiratait megírja és az évek során összegyűjtött dokumentumokkal együtt biztonságba helyezze. A kádári Magyarország nem az a hely volt, ahol a kommunista történelemszemlélettel ellenkező iratok biztonságban voltak. Szent-Iványi Domokost, mint a rendszer ellenségét megfigyelték, ő ezeket az iratokat nem tudta volna a határon átcsempészni. 1971 tavaszán jött el a pillanat, amikor nagy szerencse folytán sikerült a kéziratokat külföldre juttatni. John Knox, egy veterán dán diplomata, akivel Szent-Iványi még első amerikai kiküldetésekor kötött barátságot, hivatalos küldetésben tartózkodott Budapesten. A véletlen folytán összetalálkoztak a nyílt utcán. Pár nap múlva Knox diplomataautója megjelent az előre megbeszélt találkozóhelyen és magával vitte a kétbőröndnyi kéziratot. 1972 szeptemberében Szent-Iványi Domokos Bécsbe utazott az iratai után, és élete hátralevő éveit emigrációban töltötte. Minden energiájával, és felesége odaadó segítségével dolgozott kéziratain.

Az európai integráció gondolata Szent-Iványi Domokos politikai gondolkodásának egyik alappillérét jelentette. A másik pillér, ahogy ezt könyvének címe is érzékelteti, a függetlenség és a szuverenitás hangsúlyozása, amely a mohácsi csatavesztés óta minden jelentős magyar államférfi és gondolkodó számára kiindulópontot jelentett – a150 évig tartó oszmán fennhatóság alatt éppen úgy, mint a Habsburg birodalomtól való függés időszakában. A két alapelv – integráció és szuverenitás – iránti elkötelezettséget az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tovább erősítette, melynek jeles szószólói Teleki László és Kossuth Lajos. Teleki megfogalmazta a nemzetiségekkel és a szomszédokkal való együttműködés fontosságát. Kossuth egyike a múlt azon politikusainak, akire Szent-Iványi gyakran hivatkozik a könyvében. Kossuth az emigráció hosszú évei alatt soha nem adta fel a Dunai Konföderáció elképzelését, mely vélekedése szerint a térségben ellensúlyozhatta volna a Habsburg Monarchia befolyását és egy föderációban egyesíthette volna Közép-Kelet-Európa népeit.
Szent-Iványi a könyvében – mely tudatosan igyekszik távol tartani magát az érzelmi megnyilatkozásoktól és a tudományosság igényének megfelelően tárgyilagos beszédmódra törekszik – bemutatja, hogy az európai politika az első világháború után hogyan távolodott az integráció lehetőségétől. A két világháború közötti angol külpolitikában Szent-Iványi mélyen csalódott. 1939-ben, amikor prognosztizálja Európa háború utáni pusztulását, Európára úgy is gondol, mint egyfajta kulturális és szellemi egység megtestesítőjére. Mindemellett személyes tapasztalatai alapján egyike volt azon politikusoknak, akik elsőként látták, hogy az Egyesült Államok szerepe milyen meghatározó tényezővé vált a világpolitikában. Egy széles műveltségre alapozott euro-atlanti szemléletben gondolkodott.
1977-ben, amikor a Magyar Függetlenségi Mozgalom című könyvét befejezi, az euro-atlanti szemlélet nem ígért könnyű és gyors sikereket Szent-Iványi Domokos számára. Könyvének utolsó bekezdéseiben történetének két síkja fonódik össze: a Magyarország fennmaradásába vetett misztikus hitének gondolata és a szabadulás a legnagyobb szenvedést hozó megpróbáltatásának emlékétől, ahol két felesége, Margit, majd annak halála után Ágnes, megmentőként ápolták és adtak új értelmet életének. A sztálini terror és a forradalom megtorlása után úgy látta, hogy meg kell békülni a szovjet jelenléttel és Kádár Jánossal, aki bármennyire is ártalmas, de élhetővé tette Magyarország számára az életet.
Szent-Iványi Domokos rugalmassága, állhatatossága és lelki tartása kiemelték kortársai közül. Ezek nélkül a különleges képességek nélkül nem tudta volna megírni a könyveit. De legkiváltképp nem tudott volna helytállni azok között a történelmi események között, amelyekről a könyveiben számot ad. A Magyar Függetlenségi Mozgalom című könyve egy nép tragikus történetét meséli el, vereségek történetét, ahol az emberi gyengeségek és a történelmi törvényszerűségek könyörtelensége okán a józan és okos döntések alig vagy egyáltalán nem számítanak. Hangsúlyozni kell, hogy e könyv egy olyan ember élményeinek az újragondolása, akinek a végjátszma egyik főszereplőjeként a kíméletlen fegyvertárgyalások során a hatalmas győztessel kellett tárgyalnia és nemzete nevében döntenie akkor, amikor őt semmilyen felelősség nem terhelte Magyarország összeomlásáért.
Szent-Iványi Domokos 1980. július 19-én halt meg. Küzdelmes élete volt, a látványos sikerek és a hangos elismerések elkerülték. A börtönben „fehér pápának” hívták, ősz haja és különleges, nyugalmat sugárzó személyisége folytán. Ötkötetes munkája is bizonyítja, hogy küldetéses ember volt, aki saját személyét is háttérbe tolva, a magyar szuverenitás ügyét szolgálta és tanúságát kívánta adni e szuverenitásért folyó küzdelemnek.
Végezetül egy hosszabb kitérőt érdemel C. A. Macartney személye[3], ugyanis Szent-Iványi Domokos most megjelenő könyvének meghatározó részét teszik ki a Macartney October Fifteenth: A History of Modern Hungary 1919-1945 című művéből vett idézetek. Ahogy erről már volt szó, 1946-ban, amikor már Szent-Iványi Domokos nem látta biztosítottnak sem a saját, sem a frissen befejezett kéziratának a sorsát, azt eljuttatta barátjához, Macartney professzorhoz, azzal a felhatalmazással, hogy az abban leírtakat saját munkáiban felhasználhatja. Macartney könyve bevezetőjében azt írja, hogy munkája megírásához e kézirat „messze a legfontosabb” forrása volt. Macartney azonban nem csupán írott forrásokat kapott Szent-Iványitól. Köztük a háború alatt is szoros, baráti kapcsolat volt[4], és Szent-Iványi Domokos, mint a nácizmussal szembeni ellenállás egyik koordinátora, rendszeresen tájékoztatta Macartneyt a magyarországi németellenes erőkről és politikai viszonyokról. Ugyanakkor a Macartney-tól vett sok idézet nem csupán abból adódik, hogy sok információnak Szent-Iványi volt a forrása, hanem abból is, hogy Szent-Iványi Domokos Macartney szemléletével azonos nézőponton állt.
Macartney 1895. január 24-én született, ír értelmiségi család gyermekeként. Már az oxfordi és cambridge-i egyetemi tanulmányai alatt Kelet-Közép-Európa problémája állt érdeklődésének középpontjában. Magyarországról első személyes tapasztalatait 1919-ben szerezte, amikor bátyját, a Times bécsi tudósítóját elkísérte kiküldetésére. Ekkor kötött ismeretséget a forradalmak zűrzavarait Bécsben átvészelő magyar politikai elittel és számos magyar értelmiségivel. Barátsága Teleki Pállal is ekkor kezdődött. 1921-től 1925-ig a bécsi brit konzulátus konzulhelyetteseként teljesített szolgálatot. A bécsi küldetés lejárta után tagja lett a külügyminisztérium egyik legbefolyásosabb tanácsadó testületének, az 1920-ban alapított Királyi Külügyi Intézetnek (Chatham House). E rangos testület tagjaként mint magyar szakértő befolyással volt a magyar politikáról kialakított brit véleményre. A bécsi kiküldetése alatt szerzett személyes élményei alapján már aggályai voltak a Versailles-i békék eredményeképpen megszülető új kelet-közép-európai államok életképességével kapcsolatban. Ennek a véleményének nyíltan azonban csak a gazdasági világválság után adott hangot. A gazdasági világválság egyértelművé tette, hogy kelet-közép-európai államok gazdasági együttműködése nélkül a térség versenyképessége nagyon bizonytalan, azonban a frissen kreált államok közötti ellentétek ezt az együttműködést ellehetetlenítették. A brit külügyi vonalvezetésben két irány alakult ki a közép-kelet-európai helyzet értékelését illetően. A Seton Watson köré szerveződő revízió-ellenes vonal szerint „a területi revízió csak a háború útján kivihető”[5] (territorial revision is impracticable save by war), ezért a háború elkerülése érdekében a meglévő határokhoz ragaszkodni kell. A régióban az együttműködés előfeltétele tehát, hogy Magyarország beletörődjön a sorsába és lemondjon a revíziós terveiről. A brit külpolitika másik csoportja ezzel szemben úgy látta, hogy a trianoni béke etnikai alapú kiigazítása nem hogy háborús körülményt szítana, hanem az együttműködést ellehetetlenítő feszültségeket oldaná meg. A brit kelet-közép-európai politikában hol az egyik, hol a másik nézőpont érvényesült, amíg Hitler háborúja a békés revízió kérdését el nem döntötte.
Macartney National States, National Minorities című könyve 1934-ben jelent meg, mely őt a revízió mellett érvelők táborának meghatározó teoretikusává avatta. Tudományos munkásságának köszönhetően tekintélye folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy 1938-ra, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés időszakára Macartneyre már a brit kormánykörökben a térség „legtekintélyesebb” (the most authorative) forrásaként hivatkoztak.[6] E ’34-es könyvében Macartney a brit League of Nations Union kisebbségi szakértőjeként szerzett tapasztalatait összegezve érvel a határmódosítások szükségessége mellett. Úgy látja, hogy a térség problémáit megoldó együttműködés csak egy etnikai alapú revízió után képzelhető el, amely együttműködés a Duna-medence országai közötti határok spiritualizálódását is eredményezheti. E mű folytatásaként 1937-ben, a Királyi Külügyi Intézet kiadásában jelent meg Hungary and Her Successors címen az az ötszáz oldalas munkája, mely újra megfogalmazza a határmódosítás szükségességének tételét, egy nagyon alapos elemzés keretei között, ahol a Duna-medence államainak kisebbségpolitikáját és belpolitikáját veszi górcső alá. Igen elmarasztalóan ír ezen új államok kisebbségpolitikájáról. Összhangban a korábban a Horthy-rendszer politikai struktúrájáról megfogalmazott véleményével, miszerint „it would be ludicrous to pretend that Hungary bears any resemblance to what we understand by a democracy”[7], a magyar kisebbségpolitikáról is lesújtó véleményt fogalmaz meg. Konkrét területrendezési javaslataiban élesen szemben áll a „thirty million Magyar Kingdom” álmával.[8] A határmenti magyarlakta területek visszacsatolását tartja csak elfogadhatónak, Kárpátalja esetében az autonómiát, Erdély esetében pedig autonómia megfontolását javasolja. Macartney javaslatainak végső célja, hogy a politikai határok elfogadhatóbbá tételével azok széthúzó erejét csökkentsék és így lehetővé tegyék a térségben egy föderatív alapon működő „Keleti-Svájc” létrehozást.
Amikor kiderült számára, hogy Münchenben az angol be nem avatkozási politika logikája szerint nem kerülnek napirendre a magyar követelések, levélben tiltakozott a Times hasábjain. Mint írja: „If Czechoslovakia is to disappear or be emasculated, then a stronger Hungary linked with a stronger Poland would, I submit, be a much sounder solution than a patchwork with a lot of ragged ends...”[9]. Úgy vélte, hogy a jogos revíziós igények kielégítése nem a német követeléseknek való megfelelés, hanem éppen ellenkezőleg, a térség stabilizálásával a német és az orosz befolyás ellenszerét jelentheti. Hiszen, mint a Hitler prágai bevonulása után írt The Danubian Basin című pamfletjében kifejti, „Csehszlovákia lerohanása […] még nyilvánvalóbbá tette a nemzetállami koncepció kelet-közép-európai alkalmazásának hibáit és a régió védtelenségét.”[10]
1938-ban, amikor a háború már egyre elkerülhetetlenebbnek látszott, a brit kormány a Külügyminisztérium hírszerző és elemző osztályának (Political Intelligence Department) félhivatalos tanácsadó szerveként egy szakértőkből álló kutatócsoportot szervezett, a Külügyi Kutató- és Sajtószolgálatot. A világot tizenegy feszültségzónára osztva, 65 országban készítettek tényfeltáró elemzéseket. E testületnek lett „magyarszakértőként” munkatársa Macartney. 1940 elején e minőségében tett hosszabb látogatást Magyarországon. Bejárása volt a legfelsőbb politikai körökbe, rendszeresen találkozott a miniszterelnök Teleki Pállal, Szent-Iványi Domokossal való szoros kapcsolata is ekkor alakult ki. Tapasztalatairól az év márciusában készített egy terjedelmes memorandumot, melyben többek között hangsúlyozza a magyar politikai elitben és magyar társadalomban egyaránt meglévő németellenes beállítottságot.
A kutatócsoport 1942 nyarán Foreign Research and Press Service paper on the Confederations in Eastern Europe címmel egy memorandumot fogalmazott meg. Ez Macartney koncepciójával azonos álláspontot képviselve, a Párizs környéki békék koncepcióját hibásnak minősítette és azzal ellentétes, a régión belüli együttműködésre épülő új rendezési elvet dolgozott ki: egy északi (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, esetleg Ausztria) és egy déli konföderáció (Görögország, Jugoszlávia, Bulgária, esetleg Románia) lehetőségeit vázolta fel.[11] A szakértőgárda terveinek realitását azonban a Szovjetunió egyre erősödő befolyása szertefoszlatta. Ahogy ezt Denis Allen a Foreign Office közép-európai szakértője, Macartney egy 1943. szeptemberi tanulmányához írt kommentárjában megfogalmazta: „It is true the achievement of some solution of eastern European problems on the lines wich Mr. Macartney envisages is a major interest of the western powers. [...] it is clear that any attempt on our side to impose a solution in face of the Soviet opposition would be fruitless.”[12] Az 1942 májusában megkötött szovjet-angol megállapodás Moszkvának már vétójogot biztosított a térséget érintő kérdésekben, a szovjet vezetés pedig a konföderációs tervektől határozottan elzárkózott. A teheráni döntés, amely a balkáni partraszállás elutasításával a szovjet érdekek ellensúlyozásához szükséges katonai jelenlét lehetőségétől zárkózott el, a térség sorsát egyértelműen a szovjet döntésektől tette függővé.
Macartney Magyarországgal kapcsolatos tevékenységének másik fontos vonulata a BBC-ben vállalt műsorvezetői tevékenysége. A BBC a háború kezdetétől a német befolyás alatt álló országokba titkosan sugározta rádióadásait, a német propaganda ellensúlyozására. Macartney 1940 júliusától a BBC magyar rádióadásainak munkatársa lett. A három éven át, eleinte heti egy, majd heti két alkalommal sugározott önálló műsorában magyar nyelven szólt a hallgatóihoz. A náciellenes körökben irányadóvá váltak a nemzetközi helyzetelemzései, és magyar külpolitikai vonalvezetést – igen kritikus megközelítésben – értékelő gondolatai. Adásait azután is folytatta, hogy Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, bár a magyar hivatalos politikát egyre határozottabban elítélő hangvételben. Ennek ellenére adásait több oldalról is erősen kritizálták. A Londonban élő Károlyi Mihály és a köré szerveződő magyar emigránsok, valamint Beneš és a cseh emigráció úgy látták, hogy Macartney túl baráti hangot üt meg a hivatalosan németbarát Magyarországgal szemben, és adásai a horthysta elit hatalmának átmentését szolgálják. 1943 júliusában hosszas támadások után leállították Macartney adásait.
A rádióadások beszüntetése után Macartney 1946 májusáig a Külügyminisztérium Kutatási Osztályának alkalmazásában maradt, de miután úgy látta, hogy szakértői tevékenysége a szovjet befolyás következtében eredménytelen, távozott a Külügyminisztériumból. Hat évig tartó szakértői tevékenysége alatt a Duna-medencéről és Magyarországról 143 memorandumot készített[13], melyek jelentősen befolyásolták azt a konföderációra épülő, amerikaiak által is támogatott koncepciót, melyet az angol külpolitika reális lehetőségnek látott volna a háború utáni területrendezéshez.
A nagypolitikából visszatért az oxfordi All Souls College-ba, és a tudománynak szentelte élete hátralevő részét. Számos műve mellett két kiemelkedő munkája született. 1957-ben jelent meg a kétkötetes October Fifteenth, mely a Horthy-korszakot elemzi mély alapossággal, beleszőve személyes élményeit, és a korszakban szereplő politikusok emlékeit. 1968-ban adták ki a The Habsburg Empire 1790-1918 című művét, melyet Macartney fő művének tekintett és komoly nemzetközi elismerést szerzett számára.
Magyarország sorsát haláláig nagy együttérzéssel figyelte. Az 1956-os forradalom kirobbanásának hallatára Bécsbe sietett, majd a megtorlás elől menekülő egyetemistákat oxfordi és cambridge-i ösztöndíjjal igyekezett segíteni. Emlékiratai megírását tervezte, de már nem tudott hozzákezdeni. 1978. június 18-án halt meg.



Jegyzetek:


[1] C. A. Macartney: Teleki Pál miniszterelnöksége 1939-1941, Occidental Press, Budapest, 1993, 42.
[2] Idézi: Csicsery-Rónay István, Cserenyey Géza: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására, Budapest, 1998., 31.
[3] Macartney munkásságához lásd: Beretzky Ágnes, Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó előjelekkel (1905-1945), Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.
[4] Szent-Iványi Ágnes közlése
[5] i. m. 70.
[6] i. m. 98.
[7] i. m. 81.
[8] i. m. 94.
[9] i. m. 103.
[10] i. m. 108.
[11] i. m. 118.
[12] i. m. 126.
[13] i. m. 127.


« vissza