Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szerelem: öncsalás és/vagy lélekhasadás

A felhőtlen szórakoztatás „adásszüneteiben” a színházvezetők hallgatnak olykor jobbik lelkiismeretükre is, s hagynak lélegzetvételnyi időt a klasszikusokra. így, ha sokat keresgéli, ki- szemelhet magának a néző Shakespeare-, Csehov-, Moliére- földolgozást, a mieink közül Móricz-, Csáth Géza-, Molnár Ferenc-darabot, illetve átírást. Hogy milyen élménnyel tér haza, az már kérdéses.

A Vígszínház legutóbb a Vízkereszt vagy amit akartok című Shakespeare-komédiával rukkolt elő. Talán ez is lehetne a tévedések vígjátéka, csakhogy itt a nemekkel való csalóka színműírói játéknak esnek áldozatul a főszereplők. Ám miután fiúruháját nőire cseréli vissza Viola-Cesario, s tengerbe veszettnek hitt ikertestvére, Sebastian is előkerül - a komédia szabályai szerint -, ki-ki párjára (Viola meg igazi nemére) lel: Oliviának a fiúnak vélt apródruhás lány iránti, reménytelen vonzalmát fivére-hasonmása immár igazi szerelemre váltja; Orsino herceg pedig fölhagy a hiába ostromlott Olivia utáni sóhajtozással, s végre észreveszi apródjában az epekedő lányt.

Valló Péter, az előadás vendégrendezője nem tesz egyebet, mint hogy elővezeti a mesés történetet. Komótos tempóban, lelassítva a fordulatokban dús cselekményt, mintha csak a jelenetek lebonyolítására szorítkozna. Korábbi, markáns stúdió-előadásaival ellentétben, a vígszínházi produkción nem hagyja rajta keze nyomát. Nem tudni, mi végre állította színpadra épp ezt a Shakespeare-vígjátékot, ha amúgy semmi gondolatot nem lelt föl benne, semmi mondandója nem támadt. Még a légies atmoszféra megteremtésére sem futotta a képzelőerejéből. Mintha beérte volna Lamb Shakespeare-meséinek egyik (unalmasabb) változatával. Holott a Horesnyi Balázs tervezte, lenyűgöző, tengerparti színpadkép igencsak megihlethette volna. Pedig a nagy Will még a vígjátékaiban is mesterien ötvözi a lét nagy kérdéseit a komikus kifejezőeszközökkel, s a játszi meseszövéssel. Valló „elsétált” a kézenfekvő gondolatok mellett. Hiába sóhajtoznak (más-más után) a szerelmesek, meg sem rezdül a színpadi légkör, hisz híján van a játék a lélek, s a shakes- peare-i költészet mélyáramlatainak. Föl sem merül a szereplők sóvárgásában a kétség: kik vagyunk, kit keresünk a másikban, mivel és miként ámítjuk magunkat, mi vált(hat)ja ki vonzalmunkat, milyen álomképeket kergetünk - s milyen pótszerekkel - pótszemélyekkel? - érjük végül be a valóságban. Amiként Olivia a képzelt kvalitásokkal fölruházott, rejtelmes, lányos gyöngédséggel megáldott Cesario-Viola lénye helyett - beéri a hirtelen helyébe lépő, voltaképp ismeretlen, szemlátomást üres Adonisszal. És ezer egyéb árnyalatát festhette volna föl a játékos identitáscserével járó szerelemnek a rendező, hiszen kézenfekvő - és nem csak kommunikációképtelenségtől szenvedő korunkban - a történet, s a szereplők mélylélektani hátterének a fölfejtése.

Az egyszerűsítés okán, maguk a színészek is csak a szerepek haloványabb mását kínálják. Selmeczi Roland (a daliás Orsino) egyenesen jelentéktelen, Hegyi Barbara (Olivia) pusztán sápítozik és rajong, Eszenyi Enikő Viola-Cesario hálás-bonyolult szerepében ezúttal alulteljesít (jóllehet, még mindig őrá érdemes egyedül figyelni). Abbeli igyekezetében, hogy kissé „eltartsa”, valamelyest karikírozza a fiúruhába bújt, tudathasadásos helyzetbe sodródott lány kényszerű viselkedését, a szerepből könnyen adódó mesterkéltségét némi affektálással párosítja (belejátszik ebbe a hanghordozása is). Pótgondolatnak vajmi csekély az a rendezői elgondolás, hogy Illyria kikötővárosának helyszínét egyfajta floridai luxusnyaralóhely, nagyvilági strand színhelyévé transzformálja, unatkozó playboy herceggel és hasonnemű, nap- szemüveges sleppjével, melynek tagjai elegáns fehér nyári öltözékükben körötte lebzselnek, napellenzőt vonnak fölé és a többi...

Nem profitál a néző többet a reménytelenül lángoló főúri szerelmesekkel kontrasztba vont, bohózati figurák rendezői beállításából sem. Sutára sikeredett a savanyú nyárspolgár, az angol puritánok karikatúrájának, Malvoliónak a csapdába ejtése is. Reviczky Gábor, önnön egyéniségének varázsát leküzdve, szövegét túlpoentírozó, rikító pojáca, partnerei meg szakmai rutinkészletüket sem játsszák ki: Gálffi László (Keszegh) alkatától idegen szerepben sete-suta, Borbiczky Ferenc (Böffen Tóbiás) fantáziátlan komikus (nem őrajta múlik); talán Harkányi Endre érez rá leginkább - igaz szokványosán - a bohóc szerepére. Pedig a tivornyázó köznép kifigurázása (ami egyben a fennkölt főúri szereplők görbe tükre, karikatúrája is) lehetne shakespeare-ien fekete humorban pácolt, amiből éppúgy kikandikál a keserű élet- tapasztalat, fanyar bölcselet.

A Vígszínház előadásából csak épp Shakespeare és korunk maradt ki. S a nézőnek címzett gondolat.

Megérinti viszont az embert a Budapesti Kamaraszínház Csáth Géza-előadása. A boldogtalan sorsú író-orvos Egy elmebeteg nő naplója című tanulmányát Kiss Csaba dolgozta át színdarabbá. Az Animus és Anima Tordy Géza rendezésében mélyen- szántó, árnyalt lélekanalízist kínál a fogékony nézőnek. Gizella kisasszony lelkének háborgását, viaskodását a lélekhasadás okozta árnnyal, és önnön visszafojtott vágyaival, a benne szunnyadó ösztönlénnyel. Szabó Viktória meglepő szenzibilitással azonosul a két malomkő között őrlődő fiatal lány vergődésével. Tordy voltaképp hagyományos játékban fogant atmoszférát teremt a Dévényi Rita tervezte-berendezte szegényes, nyárspolgári szobában, a kétoldalt nézőkkel körülvett apró játéktéren (Shure Stúdió). Ám az előadás korántsem „földhözragadt”. Fojtott szenvedélyektől vibrál a levegő, várakozással töltődik föl a légkör. Gizella kisasszony többszörös drámájának sodrába kerül a közönség. Haldokló, szívbeteg anyjának árnyékában kell megküzdenie saját emancipálódásáért. A század elején vagyunk, nem csoda, ha a lányokat megállapodott férjjel kötött házasságban, semmint a tudomány, a költészet eljegyzettjeként akarják a szülők látni. Gizella mégis megtagadja anyjának kívánságát; visszalép a szürke-személytelen König úrral kötendő frigytől. (Kerekes Józsefnek sikerül is riasztóan kisszerűnek láttatnia a házasulandót.) Döntésébe belejátszik ébredő vonzalma az édesanyát kezelő doktor iránt. A fenyegető örvény, mely a lélek iszamos mélységébe rántja a leányt, adott. Nem menekülhet az ördögi körből, hisz vágyainak beteljesülését nem csak saját elfojtásai gátolják, hanem az orvos éppoly beteges lélekre valló ingadozása, önemésztő „libikóka-játéka” is. Balikó Tamás visszafogott színészi eszközökkel, már-már nőiesen rebbenő érzékenységgel, majdhogynem fantomként „kering” a lány körül, önnön döntésképtelensége foglyaként. Szemlátomást rájátszik, persze finom belső kivetítéssel, a „Csáth Géza- szindrómára”. Az elmeorvos beteglelkűsége legalább annyira kiviláglik az előadásból, mint a szerző megírta „esettanulmány” hősének paranoid szerelme. Eleven és mégis rejtelmes, megközelíthetetlen ellenképe a darabbeli Animusnak (Jakab Csaba, sajnos, kevésbé rejtélyesnek sikerült, katonás fantomja.) Legalább olyan ellensége önmagának, saját, bizonytalan vágyainak, a Gizella kiváltotta érzelmek szabadjára engedésének, mint amilyen kérlelhetetlenül avatkozik közbe a lány lelkéből függetlenedett, minden természetes ösztönt tiltó, megaláztatásokkal fenyegetőző, furcsa Akarat: Animus-Animának. A teljes élet sóvárgásában vergődő Gizella egészséges mederbe való terelődésének. (Kirí kissé az előadás, hadd írjuk, stílusosan; „pszichés egyensúlyából” az édesanyát s kivált betegségét már-már naturalisztikus élethűséggel megjelenítő Tímár Éva.) A pályakezdő színésznő játékán ugyan nemigen érezni a szerző előírta diagnózis (paranoia), egyáltalán, az elmebetegség tüneteit; megítélésem szerint, jó okkal, hisz így sem egy kór okozta testi-lelki kínlódás, hanem az életfeltételek, neveltetés, meg saját alkata szüli a drámát. Ami, adott körülmények között, bennünket is utolérhet.



« vissza