Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szerindia, Buddha földje

EZZEL A CÍMMEL rendeztek Párizsban a múlt év végén egy impozáns kiállítást (Sérinde, Terre de Bouddha), amelyet ez év tavaszán Japánban is bemutattak. A Szerindia elnevezés Belső-Ázsia középponti régióját jelenti (a szer latin szó — görög eredetű — a selyem hazájának népét jelöli; sericum a selyem latin neve; átvitt értelemben is használja a szaktudomány „kínai” jelentésben), a mai kínai Hszincsiang tartománynak felel meg és arra utal, hogy ez a föld régen kettős, kínai és indiai kulturális hatásokat ötvözött. Továbbá jelzi, hogy ennek a régiónak a kommunikációs ütőere a Selyem Útjának nevezett kereskedelmi útvonal: ezen az úton nem csak a tevekaravánok vitték a kínai selymet Nyugat felé, hanem hozták is az indiai kincset és fűszert Keletre — egyben a szellemi javakat is, a buddhizmust Indiából és a művészeteket Kínából. Ennek köszönhető, hogy a középkorban ezen a területen eleven és roppant gazdag kultúrák virágoztak, egészen addig, míg DZSINGISZ mongol hordái, a genocídiumokban és az esztelen rombolásban máig felülmúlhatatlan szörnyetegek, tönkre nem tettek mindent: embereket milliószám gyilkoltak, városokat felégettek, öntözőműveket szétdúltak. A régió közepén a Tarim-folyócska medencéje voltaképp egy rettegett sivatag, a Takla-makán, de az ezt megkerülő útvonalak mentén csodálatos oázisvároskák élték a maguk színes és boldog életét.

Ezekből a virágzó kultúrákból a mongol pusztítások után csak homokba temetett romok maradtak.

Ezeket a romokat kezdték el kutatni és feltárni a századforduló híres utazói és felfedezői. Sven HÉDIN úttörő kalandjai után STEIN Aurél, Paul PELLIOT, GRÜNWEDEL, Le COQ és mások régészeti útjai páratlan értékű emlékeket mentettek meg, amelyek ma London, Párizs, Berlin, Pétervár, Delhi, Tokió múzeumainak és más gyűjteményeknek féltett — és többnyire rejtett — kincsei. Ezekből a kincsekből (mintegy 300 tárgyból) épült fel a Grand Palais-ban a Szerindia kiállítás. A rendezők: Jacques GIÉS, a Musée Guimet főmunkatársa és Monique COHEN, a Bibliothéque Nationale szakértője; az anyag túlnyomó részét is az ő intézményeik adták, kisebb részét a világ nagy múzeumai kölcsönözték. Éppen ezért, az igazán érdekes tárgyegyüttes a Paul Pelliot-expedícióiból származó és a Musée Guimet-ben, a keleti művészetek párizsi múzeumában, valamint a Bibliothéque Nationale-ban, a francia nemzeti könyvtár keleti részlegében őrzött kép- és kéziratanyag.

FŐKÉNT AZÉRT JELENTŐS EZ A KIÁLLÍTÁS, mert ezt, a világ igen távoli gyűjteményeiben szétszórva őrzött emlékanyagot eddig nemigen lehetett így együvé rendezve látni. A kiállítást ugyan nem láthattam, csak a párizsi nagy lapok szenzációsnak tálalt, a (műveletlen) nagyközönségnek szánt beszámolóit olvastam; nem is csodálom hát, hogy két, minden elismerést megérdemlő rendezője, Giés úr és Cohen asszony — ahogy barátaim megsúgták — nem volt nagyon elragadtatva a sajtóvisszhangtól. A sajtó mentségére azonban azt kell hangsúlyoznom, hogy ez bizony nem attrakció volt, nem szenzáció a nagyközönség számára (s a sajtó őket képviseli, az újságírók sem különbek az újságolvasóknál), hanem a szakembereknek való szakkiállítás. Annak bizony szenzáció volt: a szakemberek szűk csoportja — ismét barátaimtól tudom — Londonból és Berlinből, de a világ számos távolabbi helyéről is elzarándokolt megtekintésére.

S még inkább örülhetnek a szakemberek annak a pompás katalógusnak, ismét Gies úr és Cohen asszony munkája (számos munkatárs közreműködésével), amely 430 lapon közel 300, jórészt színes és igen jó minőségű reprodukcióval s mindhez részletes információval (adatok és bő annotáció) szolgálja a szakmai világot. Nem is jó szó a műfajt jelölő katalógus, hiszen inkább egy magisztrális könyvet kaptunk, nagy örömünkre — köztudott, hogy a kiállítás efemer mű, az ércnél maradandóbb a katalógusa. Ezentúl a szakmának alapvető kézikönyve lesz. S kezemben van a kiállításnak Tokióban kiadott japán nyelvű változata is, terjedelmében szerényebb, de reprodukcióiban újat is adó kötet, amely a szakmai közönségnek jelentős kibővítését szolgálhatja (nem csak a japánul olvasók, hanem a kínaiul értők is jól hasznosíthatják).

A kiállítás, pontosabban a katalógus jelentőségét leginkább azzal tudom szemléletesen bemutatni, ha az engem közelebbről érdeklő anyagát próbálom meg olvasóimnak részletezni. Ez az anyag pedig a Pelliot-kollekció, amelynek zöme a Tunhuangban gyűjtött kép- és kézirategyüttes. Ennek története sem érdektelen.

Tunhuang a középkorban a kínai fővárosból induló Selyem Út utolsó kínai állomása: fallal körülvéve, gyéren öntözött földekkel övezve, kicsiny és szegényes. (Még négy évtizede, ottjártamkor is az volt — ma forgalmas turistaközpont, repülőtérrel!) A határőrvároskába életet a karavánok vittek: csomópont volt, itt váltottak tevéket, itt rakták át az árut. Olykor pedig egy-egy ambiciózus katonatiszt, aki ugyan száműzetésként kapta ezt a kormányzóságot, igyekezett hasznot húzni belőle: sápot szedett a karavánoktól. Azonban a IV. századtól, amikor néhány szerzetes megtelepedett a környéken és remetebarlangot vájt magának a homokkő-falban, lassanként zarándokok pihenőjévé vált. A falba vájt szentélyek szaporodtak és egyre díszesebbek lettek: az épszögletű kamrák, kis ajtókkal ellátva, nemsokára százával sorakoztak a homokkő-falban, s falaik és mennyezetük színekben pompázó képekkel hirdették BUDDHA és tanai dicsőségét — a remetecellákból pompás kolostor nőtt. Zarándokod vándor szerzetesek látogatták, sokan megtelepedtek itt, s a kolostor — nagyralátó helytartók adományaiból is táplálkozva — virágzott: a Selyem Út vándorai és kereskedői nem sajnálták az adományokat, abban a reményben, hogy viszonzásként Buddha, a hit magas patrónusa megvédi őket a veszedelmes karavánúton. A kolostor önerejéből és vagyonos hívők adományaiból építkezett: vándor mesteremberek váltják az olykor igen nagyméretű kamrákat és festették simára vakolt falaikra a szebbnél szebb képeket.

A 14. századtól a sokat — virágzást és pusztulást egyaránt — megért városka a Selyem Úttal együtt elveszítette jelentőségét. A mongol dúlások után a tengeri kereskedelem fejlődése vette át a szerepet a karavánoktól. A zarándokhely, amely idők folyamán az Ezer Buddha Barlangtemplomok nevét érdemelte ki, szerencsére érintetlen maradt. Évszázadokra eltemette a feledés és a homok. Az egész Szerindia az iszlám földjévé vált, s a kínaiak, akik időszámításunk kezdete óta uralmuk alatt tartották a régiót, már csak formálisan voltak urai a ritkán lakott és mohamedán hitű városkáknak.

AZ EURÓPAI TUDOMÁNYOS VILÁGNAK, amely a múlt században már egyre inkább érdeklődött Szerindia homokba temetett egykori kultúrái iránt, a tunhuangi buddhista műemlék csodáiról elsőként egy magyar hozott hírt: LÓCZY Lajos, kiváló földrajztudósunk, aki 1879-ben gróf SZÉCHENYI Béla expedíciójával járt ott. És egy másik magyar, a brit-indiai szolgálatban dolgozó Stein Aurél volt az, aki Lóczy híradására felfigyelt. Stein a brit-indiai hadsereg térképészeti expedícióit vezette Szerindia földjén. Egyéni érdeklődését követve, szenvedélyes régésszé lett, és expedícióit kihasználva, kitartó és fáradságos munkájával Szerindia régészeti feltárásában világraszóló eredményeket ért el. Eredményeinek leghíresebbje Tunhuang és Szerindia többi elsüllyedt kultúrájának feltárása: számos városka romjait és a kínai határfal maradványait ásta ki, s a megmentett leletekkel a British Museumot gyarapította.

Stein második expedícióján 1907-ben jutott el Tunhuangba, megcsodálta és lefényképezte a közeli Ezer Buddha Barlangtemplomok néhány, jól hozzáférhető, részletét. De nagyon izgatta a szenvedélyes kutatót az a kósza hír — kereskedők, karavánvezetők terjesztették — miszerint a műemlék gondozója, egy VANG nevű, nem is buddhista, hanem taoista szerzetes talált itt régi írásokat, s a barlangtemplomok renoválásához azoknak eladásával szerez pénzt. A félénk és tartózkodó Vangtól némi furfang és kiadós ezüst-adomány ellenében sikerült is megszereznie 29 ládára való kéziratot és festménytekercset. Hogy pontosan milyen értékű anyagot talált Stein, az csak később, a ládák Londonba érkezése után derült ki: a roppant értékű leletanyag a tunhuangi kolostor könyvtárának a része volt, amelyet kilencszáz éve falaztak be a szerzetesek, valamilyen hódítók jöttének hírére. Az elfalazott fülke épségben őrizte titkát, mígnem Vang véletlenül föl nem fedezte. (Vang és Stein fölfedezésének a történetét részletesen megírtam már Az Ezer Buddha Barlangtemplomok c. könyvemben, Bp., 1959.) Nos, a befalazott könyvtár tudományos jelentősége fölmérhetetlen: a Kr. e. 1000 előtti kínai és belső-ázsiai kultúra — s nem csak a buddhista irodalom — számos pótolhatatlan dokumentumát innen ismerhetjük meg.

Paul Pelliot, a francia belső-ázsiai expedíció vezetője egy év késéssel érkezett Stein után Tunhuangba. Érdekes személyisége és későbbi tudományos karrierje folytán érdemes többet tudnunk róla. Ez a magas termetű, öntelt francia majd mindenben ellentéte volt az alacsony és mindig szerény Steinnek; csak szívós, minden megpróbáltatást elviselő adottságuk és munkabírásuk volt azonos (Steinnek egy későbbi útján lefagytak egyik lába ujjai, Pelliot is fagyást kockáztatva ásatott egy ízben.) Pelliot, húsz évesen, a Hanoiban (Vietnamban) működő francia főiskola professzora volt. Pekingben járt könyveket vásárolni főiskolájának, amikor ott ragadt a követségen a boxerlázadás idején. A követségeket fenyegető lázadóktól elragadta egy zászlójukat, ezért később megkapta hazája becsületrendjét; oktalan hősködéseivel (kiment a lázadók közé teázni) és pökhendi viselkedésével a diplomaták ellenszenvét érdemelte ki. Hanoi tanársága idején kíméletlen kritikáival és a szakma neves képviselőit fölényesen „leleplező” írásaival szerzett magának ellenségeket. Jellegzetes példánya volt a „gall kakasnak”, ahogy diákkoromban neveztük az ilyen magatartású francia barátainkat.

HA NEM VOLTAK IS OLYAN ERÉNYEI, amelyek méltán kelthetik fel bámulatunkat. Félelmetes memóriája volt: az expedíciós útjáról küldött leveleiben pontosan idéz szövegeket és dátumokat, pedig ott semmiféle forrás nem volt keze ügyében. Ezzel függ össze páratlan nyelvtudása: 13 nyelvet, köztük számos keleti nyelvet (írást is!) tudott; klasszikusokat idéző elegáns kínai beszédével mindenhol elismerést aratott; míg csomagjaikra vártak a kínai határvárosokban, néhány hét múlva folyékonyan társalgóit a helybéliek türk nyelvén. Nem csoda hát, hogy mesterei, akik csak ezeket az erényeit ismerték, őt jelölték ki a francia expedíció vezetőjének. Eredményei egyértelműen bizonyítják számunkra, hogy a 28 éves fiatal tudós megérdemelte ezt a megbízatást. Nem így kortársai számára: fiatal kora és a fent jellemzett magatartása botrányt kavart hazatérése után a hiú és féltékeny öregebb orientalisták körében. De erről később.

Amikor Pelliot Tunhuangba érkezett (1908-ban), még nem tudott Stein fölfedezéséről. Az ő figyelmét az északi területeken folytatott ásatásai közben egy régi pekingi ismerősétől kapott ajándék kézirat keltette föl: nyomban megállapította, hogy egy hetedik századi szöveget tart kezében. Ha ez Tunhuangból került elő, akkor lesz ott még több is, vélte, nem alaptalanul. Megérkezése után nyomban ráállította fényképészét (másik útitársa, egy katonaorvos feladata a térképezés volt) a barlangtemplomok megörökítésére. Ezt NOUETTE, a fotós, olyan gonddal és teljességigénnyel csinálta meg (Pelliot irányításával), hogy a húszas években megjelent hat kötetnyi fotó máig használható dokumentumanyag s a legújabb időkig — amikor színes fotók szorították ki — kizárólagos forrásanyaga volt a tunhuangológiának (mert újabban ez a név illeti ezt a kutatási ágazatot).

DE PELLIOT SEM VESZTEGETTE IDEJÉT, bár Vang szerzetesre neki is várnia kellett. Hanem amikor megérkezett, Pelliot — valószínűleg kitűnő kínai nyelvtudásával — hamar levette a lábáról a félénk Vangot, aki beengedte vendégét a kincseskamrába! „Teljesen elképedtem” — írja levelében. Becslése szerint 15-20 ezer kézirattekercs volt a viszonylag kicsiny fülkében összezsúfolva a mennyezetig. Ekkora irattömeg átvizsgálására, úgy vélte, hat hónap is kevés. Mégis úgy döntött, hogy ha csak futólag is, de meg kell néznie minden egyes darabot. Egy szál gyertyánál kuporogva, három héten keresztül, reggeltől estig válogatta és rakta két halomba a tekercseket: az egyikbe a feltétlenül megszerzendőket, a másikba a többit. Mesterének azt írta, hogy naponta csaknem ezer tekercset nézett meg. Esténként két kísérőjének fáradtan, de boldogan számolt be aznapi kincseiről: hol egy nesztoriánus bibliafordítást, hol egy kolostori beszámolót mutatott diadalittasan. Ebben a szédületes tempójú munkában, munkabírása mellett, híres memóriája, nyelvi és filológiai tudása segítették. Ha nem tanúskodnának erről munkatársainak visszaemlékezései s eredményei, talán mi is hitetlenkednénk, mint kortársai Párizsban.

Hátra volt még Vang engedélye. A négyszemközti tárgyalás is meglepően hamar sikerült: Pelliot 500 ezüst taelt (kb 90 angol font) adott Vangnak a kb. 6000 tekercsért (volt köztük festménytekercs is bőven). A három francia szigorúan őrizte titkát, s csak a becsomagolt kincsek behajózása után oldódott meg nyelvük. Pelliot Peking felé vette hazaútját. Nem is ő lett volna, ha el nem dicsekszik pekingi barátainak zsákmányával: a hitetlenkedőknek meg is mutatott néhány magával vitt tekercset. A hatás nem is maradt el: az akkor még császári birodalom hivatalai azonnal zár alá vétették a tunhuangi elöljárósággal a megmaradt kincseket. (Tegyük hozzá, ez az intézkedés szegényes eredményt hozott: Stein és Pelliot után még japán és orosz kutatók is szereztek itt tekercseket; Stein második útján, 1914-ben még öt ládára valót szedett össze a lakosságnál rejtegetett anyagból. Még szomorúbb véget ért a köztársasági kormány intézkedése a megmaradt anyag Pekingbe szállításakor: a kocsikaraván ellátását a megbízott katonatiszt a tekercsek elajándékozásából fedezte a hosszú út állomásain; Peking alá érve ijedten tapasztalta, hogy az indulási leltár szerinti anyag fele hiányzik. Úgy segített magán, hogy minden egyes tekercset kettétépett, így duplázta meg a tekercsek számát. (Ennek a ténynek az ismeretében már nem is nagyon tudjuk elítélni Stein és Pelliot szerzési módját.)

MÍG STEIN FELFEDEZÉSÉT és annak londoni regisztrálását osztatlan örömmel fogadta az angol tudomány s nyomában az egész világ szakmai közvéleménye, Pelliot-t, hazatérése után, a párizsi szakemberek egy része csúf támadásokkal fogadta (és a támadások lármás sajtóvisszhangja ezt kisebbfajta országos botránnyá dagasztotta). Persze, Pelliot fiatal kora, pökhendisége és hetvenkedései erősen közrejátszottak abban, hogy idősebb kollégái kétségbe vonták majd minden szavát. Néhány féltékeny öregebb szakember úgy vélte, hogy (Stein 29 ládányi zsákmánya után) Pelliot nem szedhetett össze oly sok értéket, mint állította, legfeljebb hamisítványokat. Az is irritálta őket, hogy Pelliot leleteit egy lezárt szoba őrizte s nemigen juthattak hozzá. A botrány lassan elült, de alighanem döntő szerepe volt abban, hogy Pelliot a hat kötetnyi fotó publikálásán kívül (s ehhez sem írt kísérő szöveget!) nem foglalkozott többé érdemben anyagával. Az első világháború idején a pekingi követségen teljesített diplomáciai szolgálatot, ugyan, de — bár visszaemlékezések szerint gondolt kutatásokra — többé nem tért vissza Tunhuangba, sem más régészeti kutatóútra nem vállalkozott. Fényes akadémiai karrierje főként filológiai munkásságában és tanítványok nevelésében tetőzött: sinológusok több generációja vallotta őt mesterének (többek között a mi néhai LIGETI Lajos professzorunk is). Nem rajta múlott — bár a botrányos fogadtatásnak valószínűleg része volt benne — hogy csodálatos anyaga napjainkig nem kapott megfelelő feldolgozást, de még csak egy jó katalógust sem. Igaz, a londoni Stein-anyagról is csak a legutóbbi időkben készült valamirevaló katalógus.

Bármilyen jól ismeri valaki a tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomokat, a 475 különböző méretű üreg falfestményeit és szobrait, a kínai középkor Tunhuangjáról és Szerindiájáról csak féloldalas képet alkothat magának, ha nem ismeri a befalazott kolostori könyvtár kincseit. Annak kéziratai, festményei, nyomtatványai és fametszetei, a kéziratok, illusztrációk tehetik csak teljessé képünket arról a gazdag, sokszínű és soknyelvű kultúráról, amely nem csak a kínai világot, hanem Szerindia világát alkotta valamikor. Ez a könyvtár idézi föl nekünk azt a tarka, pezsgő szellemi életet, ami a középkori Kína virágkorát jellemezte s aminek olyan ereje volt, hogy ebbe a távoli határvároskába és kolostorába is kisugárzott.

A Szerindia kiállítás igazi újdonságot jelentő tárgyai a Musée Guimet raktárából kerültek elő, közel kilenc évtizedes rejtőzés után. A nagyméretű festmények közül egyet emelek ki: a X. század elejéről való, 286x189 cm a mérete, selyem alapon színek, tus és arany — ragyogó tarkasága ma is nagyon szépen érvényesül. Valószínűleg rituális szertartások alkalmával használták, alul-felül egy-egy rúd feszítette ki. A falakon ennél nagyobb képkompozíciók is vannak, de a függeszthető képek között ez páratlan Kínában is, egész Szerindiában is. Kínában egyébként ebből a korból, érthető okokból, egyetlen tekercskép sem maradt fenn ilyen méretben. A középkori kínai buddhista falfestmények reprezentatív típusa az ún. szútra-változat: voltaképp egy statikus, dekoratív kompozíció, amely a buddhista Paradicsomot jeleníti meg. Középen Buddha — ekkor már több is van, nem csak a történelmi — körötte, mellette kanonikus csoportosításban égi lények, a buddhista mennyországot kiérdemelt „szentek” — fent épületrészlet jelzi a mennyei palotát, lent pedig lótuszmedencébe benyúló hídon zenekar és táncos: a paradicsomi boldogság jelképeként. (Az igazat megvallva, a zenekar is, a táncos is nőre hajaz, de ebben a paradicsomban sincsenek — elvileg — nemek. Persze, a festő előtt milyen minták lebeghettek? Bizony nem égi táncosok, hanem az ebben a korban igen népszerű s mindenütt látható táncosnőbe.) Nos, ez a nagy kép, a 12 egyforma négyzet alakú mezőre osztott formájában, ezeket a kompozíciós sémákat ismétli. A kép témája egy szútra részlete, amely Buddha tíz prédikációját mondja el, a tökéletesség felé vezető út tíz stációját. A tizenkét jelenetet figyelmesen szemlélő észreveszi, hogy mindegyiken más Buddha kéztartása, kísérőinek öltözete, más színű a fejét övező dicsfény. (S nincs zenekar és táncosnő, hiszen ez még nem a Paradicsom.) A tíz prédikáció/stáció sémája azonos: a vörös köntösben lótusztrónusán ülő Buddhát szimmetrikus, dekoratív elrendezésben ülik körül a dicsfényes „szentek”. Szó sincs tehát a szútra szövegének képi megjelenítéséről, a stációkat pusztán jelképes utalások különítik el egyetlen konvencionális séma ismételgetésével. A kép ugyan impozáns, színeiben elragadó, de lényegében dekoratív hatású: liturgikus funkcióját így is el tudta látni, a szertartás alkalmával kiakasztva áhítatot keltett a szerzetesekben.

AZ ILYEN KÉP a történészt ugyancsak gondolkodóba ejti: Tunhuangban nemigen volt igény ilyenre, hiszen a falakon százával voltak olyan falfestmények, amelyek ennek a liturgikus szerepét betölthették. Valószínű, hogy efféle képek nem is itt, hanem a fővárosban készülhettek — technikai tökélyük is erre vall. A valláskutató persze nagyon örül az ilyen képnek, hiszen új elemmel gazdagítja az eddig is alaposan feldolgozott középkori buddhista ikonográfia korpuszát. Magam azonban még ezeknél is jobban örültem azoknak a kis képeknek, tusrajzoknak, illusztrált kéziratoknak, olykor csak papírfecniknek, amiket Pelliot éles szemmel és szerencsés kézzel halászott ki a könyvtár tekercseinek garmadából. Nem részletezem tehát a Pelliot-kollekciónak sem a falfestmények szépségét idéző, témában — a kanonikus sémákon belül — igen változatos, helyenként bravúros technikával készült számos remek képtekercsét, sem pedig a rendkívül értékes, mert ebből a korszakból páratlan formatökélyű fafaragványokat, szobrocskákat, hanem inkább néhány olyan kis képecskével és más hasonló lelettel foglalkozom, amelyek cseppet sem látványosak, viszont a korszak megvilágításában annál fontosabbak.

Valójában csak egy papírfecni, amivel kezdeném. De héber szöveg! Egy kínai határvároskában, valamikor a IX. században! A régi írások szakértője megállapítja, hogy perzsiai írásforma, a filológus pedig el is olvassa: bumfordi bibliai idézetekkel megtűzdelt fohász az Úrhoz, védelmezné meg tulajdonosát, a zsidó nép fiát a veszélyes úton. Igen, perzsiai zsidók is akadtak ebben a korszakban a kínai fővárosba tartó karavánok utasai és kalmárai között. Az összehajtott papírfohászt talizmánként hordta magával az utas. Csoda, hogy a buddhista kolostorban őrződött meg.

Ezekre az úti veszélyekre figyelmeztető képecske akad több is a Pelliot-anyagban. Egy ilyen kép egy Kuan-yin-szútrát illusztrál. (Kuan-jin a buddhista pantheonnak az az alakja, aki a bajbajutottaknak segít.) Páncélos lovasok támadnak egy karavánra, utasai térden állva fohászkodnak a védő bódhiszattvához. Az illusztrátort bizonyára személyes élmények ihlették erre a rajzra: ebben a korszakban a tibetiek voltak híresek vértjeikről és hírhedtek Szerindia földjén rabló portyázásaikról.

Egy másik szútra illusztrációján, amely a veszélyeken keresztül kalauzolja a hívőt a tökéletességhez, égi mandátummal egy lovas jelenik meg. Csak bámulhatjuk, hogy milyen remekül tudtak a kínaiak lovat rajzolni, holott sosem voltak lótenyésztők: ebben az időben s még sokáig a nomád népektől vásárolták lovaikat. Lehet, hogy ezért becsülték s rajzolták annyira a lovakat? Még a vallási ihletésű képeken is sokszor kapnak helyet. Igaz, a buddhista legendárium is őrzi Buddha lovának emlékét, azét, amelyen útnak indult, amikor a királyfiságból a remeteségbe vonult.

TUNHUANG SOK RENDKÍVÜL ÉRTÉKES TÁRGYAT ŐRZÖTT MEG. A művelődéstörténet a Stein-leletek közt találta meg a sokáig kétkedve fogadott állításokat a fametszet és a nyomtatás korai kínai használatáról, kézzelfoghatóan bizonyító dokumentumokat. Nos, Pelliot anyagában is vannak ilyen lapok: egy röpcédula formájú „ex-voto” fadúcos nyomással, egy másik lap „ezer Buddha” nyomatokkal. A művelődéstörténésznek különösen kedvesek az olyan sablonok (több is van), amelyek papírból készült kis rajzok, s nyomokban őrzik a tűvel készült perforációt és a sablon átvitelére használt okkerport. Ilyen sablonokkal készítették a kevésbé igényes dekorációt a falakra is. De akadnak kézzel illusztrált könyvecskék is: többnyire a címlapot díszítették ilyen tusrajzok.

És néhány hallatlanul érdekes papírkivágás. Sokáig úgy tartotta a közvélekedés, hogy ez egyik friss műfaja a népművészetnek. Revideálnunk kell ezt a nézetei: a Pelliot-anyagban több, bódhiszattvát, buddhista „szentet” formázó, kivágott képecske is akad. Nem tudjuk, miképp használták ezeket. A maiakat ablakra ragasztják az újévi ünnepekre: a színes operafigurák a szegény ember mutatós dekorációi voltak a század elején. De hogy ezeket a buddhista figurákat hová tették, mikor ablaküveg még nem volt?

Talán lampionokra? Esetleg az ablakon használt olajos papírra? Ha ezt nem is tudjuk, azért annyi bizonyos, hogy ezek a szegény ember dekorációk a buddhista hitnek az eddig vélelmezettnél erősebb és szélesebb elterjedtségét tanúsítják.

És a kedvencem: ismét egy papírfecni. Ezen rajz van: egy kolostor, mögötte olyan szakadékfal, amilyen a tunhuangi barlangtemplomokat rejti. A kolostoron tibeti nyelven magyarázó felirat. Mintha valaki útbaigazító rajzocskaként készítette volna. Mondhatnám, engem igazol: mindig úgy képzeltem, hogy a falba vájt kolostorcellák csak a liturgiát szolgálhatták, s előttük — ahogy még én is láttam négy évtizede — épület állhatott, amely a valódi kolostori funkciókat (szerzetesek szállás- és étkezőhelye) el tudta látni. De további gondolatokat is sugall ez a rajzocska: a kínaiak sosem rajzoltak-festettek természet után közvetlenül (nálunk sem a középkorban: LEONARDO volt az első, aki leült egy hegyoldalon és lerajzolta az Arno völgyét), az a rajzocska azonban ilyesmire emlékeztet. Merészen röpül a fantáziám? Lehet. De ettől a pompás anyagtól, amit ez a kiállítás tár elénk, más képzelete is szárnyakat kaphat...

EZT AZ ANYAGOT LÁTVA, minden mulasztást és késést hajlandók vagyunk elfeledni: ha sokáig késett is ezeknek a leleteknek a feldolgozása és közzététele, most elismeréssel kell adóznunk a párizsi múzeumnak és könyvtárnak elsősorban, de a többi múzeumnak is, a leletek gondos megőrzéséért és restaurálásáért. Példásan gondozott anyagot tár elénk a nagyszerű katalógus, és interpretációja is alapos filológiai-művészettörténeti stúdiumok-

S még egy szomorú gondolatot nem bírok elhessenteni e szépen gondozott anyag láttán. Amikor én ott jártam, pontosan 43 esztendeje, Tunhuang nehezen megközelíthető volt. Tán tíz napig utaztam, míg odaértem: az út felét vonaton, aztán autóbuszt helyettesítő teherautón (negyvenedmagammal), végül lóháton. De a világ legnagyobb és legrégebbi in situ múzeuma érintetlenül őrizte az ezer esztendeje rábízott káprázatos falfestményeket és szobrokat. Volt ott egy kutatóintézet a leletek gondozására, az ő vendégük voltam. Heteken keresztül bolyongtam a lélegzetelállítóan szép falak közt. Jegyzeteltem, rajzolgattam. Esténként az intézet művészeivel, tudósaival beszélgettünk. Csend volt. A helyet megillető áhítat.

Ma azt hallom tanítványaimtól, akik odalátogattak — mert ma már vasút és repülőtér van — hogy naponta többszáz látogató özönli el a tunhuangi barlangtemplomokat. Ugyan csak egy-két tucatot mutatnak belőlük a turistáknak, de azért igencsak megkérik a pénzt. A városka rohamosan fejlődő, hatalmas épületekkel ékes, repülőtérrel, autóbusz-pályaudvarral és azok minden tartozékával felszerelt turistaközpont lett. Megpróbálom elképzelni. Csak elborzadok. Ahogy kilencven évvel korábban, amikor a fővárosba szállítás idején, vagy nyolcvan éve, amikor Kínába menekült fehérgárdista bandáknak adták ki szálláshelynek a barlangtemplomokat, most is a kínaiak maguk teszik tönkre az emberiségnek ezt a páratlan csodáját, tunhuangot. Mert hogy ennek a pénzéhes turistavadászatnak ez lesz a vége, azt biztosra vehetjük. Marad helyette egy turistaparadicsom. Buddha őrizzen tőle!



« vissza