Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szobor a ködben - Wesselényi Miklós

Francis Bacon, a 17. századi angol filozófus az előítélet fogalmát még nem ismerve már az egyént és a közösségét fenyegető ködképekről beszélt. Ezek rátelepedhetnek elménkre, és a hamis ismeretek, a belőlük képzett hamis narratívák köde végzetes tévútra vezethet. Mire a késői napsugár áttör a ködön, és elénk tárulna a szobor látványa, amelyre felnézhetnénk, már messze bandukolunk a tévúton, és hamis bálványokkal fertőzötten időnk sem marad evilági életünkben visszatérni a kezdetekhez: a keresztúton álló szoborhoz.
Van azonban, ami ennél is aggasztóbb a tájékozódó számára: egy tátongó ködfolt a nemzeti memória térképén, a kérdésekre kapott vállvonogatás, a „nem tudom” metakommunikációs gesztusa. Hiába találunk képet, ismertetőszöveget róla és műveiről a tankönyvekben, a reformkori ifjúság által istenített politikus, a rajongott szónok, a romantikus párbajhős Wesselényi Miklós írásai napjainkban mintha hieroglifák lennének. Ezek legavatottabb megfejtője kortársaink közül Dávid Csaba Gábor, egybegyűjtött tanulmánykötetének megjelenése pedig különös szellemi esemény.*
Hogy mennyire a feledés homályába veszett alakja – indítja Wesselényi vallásossága című értekezését a szerző –, jelzi, hogy 1996-ban, születésének kétszázadik évfordulójának évében, amikor az egész nemzetnek kellett volna emléke előtt tisztelegnie, a médiumoknál teljes volt a hírzárlat. Még az a néhány tudományos konferencia is, amelyeket Wesselényi emlékének szenteltek a reformkor kutatói (az egyikre négy helyszínen, Debrecenben, Hadadon, Zilahon és Zsibón, a másikra Budapesten került sor), szinte inkognitóban zajlottak le. S az „árvízi hajós” reliefjénél tartott koszorúzás miatt nemhogy le kellett volna zárni a Kossuth Lajos utcát – amelynek a ferences templom oldalát díszítő relief, a Wesselényi hősiességére emlékeztető legfőbb mementó okán inkább az ő nevét kéne viselnie –, hanem még a járdán sem okozott fennakadást a megemlékezők alig tucatnyi csoportja. Az utcának az ő nevét kellene viselnie, és nem azét a Kossuthét, aki Wesselényit a legnagyobb magyarnak nevezte. S nyilvánvalóan őt, az elvbarátját tartotta annak, nem pedig Széchenyit, akiről ezt három héttel korábban hízelkedésből és taktikai megfontolásból mondta. S ami Széchenyi neve mellett ephiteton ornansként máig díszeleg, az Wesselényié mellől lekopott. Már éltében is „ködképet” mintáztak róla, például amikor a fiatal Arany János költeményt akart dedikálni neki, Petőfi lebeszélte őt, mondván: uraknak nem jár az ilyesmi.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Erdélyben, ha nem is a közvélemény műveltebb része által kívánt mértékben, de volt visszhangjuk a Wesselényi szülőföldjén tartott konferenciáknak.  Különösen Székelyföldön ápolják az emlékét, hiszen Székelyudvarhely választott követeként vett részt az 1834 májusában tartott korszakos jelentőségű országgyűlésen. Vakmerően szembeszállt a Habsburg-abszolutizmussal, és egy év alatt munkásságával akkorát mozdított Erdély sorsán, mint senki más azelőtt. Az udvarhelyiek meg lehettek elégedve képviselőjük tevékenységével, mert önszántukból megválasztották másodszor és harmadszor is. Sőt, üldözése, bebörtönzése, száműzetése, megvakulása után (1846. augusztus havában) negyedszer is megválasztották az erdélyi országgyűlésbe, ami példa nélküli. A marosszéki Makfalva telket ajándékozott neki, melyen ő iskolát építtetett és állandó alapítványt létesített. A tűzvész által pusztított Kézdivásárhelyt nagylelkű pénzadománnyal segítette, amelyért ott intézmény viseli a nevét. Zilahon áll még Fadrusz János 1902-ben felavatott alkotása, amely Wesselényit felszabadított jobbágyával együtt ábrázolja. Veress Dániel sepsiszentgyörgyi író és irodalomtörténész (1929–2002) színművet szentelt a reformkori óriásnak, amelynek bemutatója 1971 decemberében volt, és 59 előadást ért meg. Tőle tudom, hogy csak az eladott jegyek alapján közel 19 ezer néző látta a darabot. Egy év múlva Bukarestben is bemutatták a művet, a felvételnek meg kell lennie a román televízió archívumában. Idehaza azonban – talán nem véletlenül – sem Wesselényiről, sem kortársainak életéről nem készült semmilyen művészi vagy oktató jellegű film, pedig vérbeli romantikus egyénisége és a végzetesen ellentmondásos kor szinte tálcán kínálná a témát. Ráadásul a reformkor erkölcsi felfogása sem volt olyan szigorú, mint gondolnánk. A főhős ugyanis mind a két végén égette a gyertyát: a közéletben is és a magánéletében is. Párbajhős, bivalyerős férfiú volt, kitűnő szónok és tüneményes lovas: nem csoda, ha parasztlányok, korcsmárosnők, főispánfeleségek, kokottok, színésznők, arisztokrata dámák kerültek egy ágyba az eszeveszetten bátor és rendkívül vonzó nemzeti hőssel! Megvakulása is változatos nőügyeinek a következménye.
Széchenyivel, Kossuthtal összehasonlítva mégis elmondható, hogy ifjabb báró hadadi Wesselényi Miklós alakja, tanítása továbbra is a ködben vesztegel. Nem sok szerencséje volt az utókorral, hiszen (Illyés Gyula szavaival szólva) „a halhatatlanság is halandók – jó értékmegőrzők – műve”. Ez a sors sújtotta ember a ma is időszerű Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (1843) című művének előszavában mintha megsejtette volna az utókor hálátlanságát: „Most már mindez máskint van, a polgári elhunytnak képe csakhamar a dísztermekből s csarnokokból mellékszobákba, folyosókra s padlásra vándorlott. Feledékenység pora kezdte lepni, s hajdani fényét és színét haloványítani. Csak kevés egyéneknél maradt meg régi helyén. Hogy ez így van, természetes; halandók sorsa, élünk, hogy felejtsünk és felejtessünk.”
Dávid Gábor Csaba Trócsányi Miklóstól – aki Wesselényi életpályájáról átfogó és elemző monográfiát írt – vette át a stafétabotot. Kötete a szerző több mint 30 éven át folytatott Wesselényi-kutatásainak eredményét tartalmazza, amelynek külön értéke a függelékben először közölt Wesselényi-szövegek. Igazi szenzáció Wesselényinek az Erdélyről és Magyarországról írt Honismertetése, amely itt jelenik meg először, ugyanakkor a szerző szövegkritikai kiadásban közli a reformkori politikus mai értelemben vett szépírói műveit, a nyomtatásban megjelent két Ségur-fordítást, a hagyatékban megtalált mesét (Mese az indulatokról/A farkas s a bárány) és a Naplójába két változatban bejegyzett epigrammát. Dávid Gábor Csaba tehát törlesztett valamennyit a Wesselényi iránti adósságunkból, hiszen a nagy reformkori politikus műveinek nagyobbik része mind a mai napig kiadatlan.
A kötet tanulmányait olvasva meggyőződhetünk arról, hogy Wesselényi Miklós választott hivatása a nemzetnevelés volt. Nem íróként élte életét, nem íróként írta naplóit sem. A társadalmi hasznosság volt a célja, és soha nem magára, hanem a közre gondolt. Nem a személyes önkifejezés ingere serkentette, hanem tájékoztatni, irányítani akarta elvbarátait, a szűkebb-tágabb közvéleményt. Célja a radikális reformok életbeléptetése. Ebben és másban is legnagyobb tanítványa és követője Kossuth Lajos volt. Éltében nyomtatásban megjelent művei elsősorban politikai-gazdasági értekezések. Az őt olvasónak olyan érzése támad, mintha a szöveg írója előadást tartana, sőt időnként mintha felszólalna. Kifejt, érvet érvre halmoz, vádol, véd, leleplez, és ezzel hallgatóját magához hajlítja. Barátja, a másik nagy szónok, Kölcsey jegyezte fel róla: „Beszédét elvről elvre szokta vezetni; egyszerre nem önti ki magát, hogy másod és harmad ízben ismét újakkal állhasson fel; kifejezései erősek, de sokszor cifrák, s nem ritkán metszők.”
A Wesselényi rehabilitásáért tevékenykedő Dávid Gábor Csaba vizsgálódásainak középpontjában Wesselényi Miklós Balitéletekről című röpirata áll. A szerző bemutatja a mű keletkezési körülményeit, szerkezeti és formai sajátosságának előképeit. Noha az irodalmat, az írókat becsülte és tisztelte, a Balitéletekről előszavának tanúsága szerint Wesselényi az elsők között jött rá arra, hogy a nemzet fő gondjait valójában nem a költőknek kell kimondaniuk, hanem a társadalmi cselekvés irányítóinak, a „nemzetgazdáknak”, a politikusoknak. „Nem tartom értelmi előrehaladottságunk jelének – írta a rá jellemző kíméletlen őszinteséggel –, hogy nyelvünkön megjelent s jelenő könyveknek kétharmada költői műv.” Az általam töredékesen ismert naplói és levelei alapján megállapítható, hogy bár olvasmányainak tere is tág, Wesselényinek a gyakorlati tapasztalatokra épülő műveltsége volt igen gazdag. Nem furcsállhatjuk azt, hogy elsősorban a saját mindennapi tevékenységéhez nélkülözhetetlen műveket szerezte be és tanulmányozta: politikai és állambölcseleti műveket, állatgyógyászati munkákat, lóversenyekhez használt bíráskodási útmutatókat, mezőgazdasági és botanikai könyveket. Nem hiányoztak azonban a zsibói könyvtárából a görög-római szerzők, szótárak, nyelvtanok, útikalauzok, bedekkerek, térképek és atlaszok sem. Nem volt nyelvtehetség, de fél tucat nyelvet megtanult, és ezeket állandóan gyakorolta. Barátja, Újfalvy Sándor jegyezte fel, hogy otthonában Prinkerrel angolul, báró Pölniczcel franciául, Luigi komornyikkal olaszul, Nuczuj inassal románul, és másokkal mindig magyarul beszélt. Természetesen tudott németül és járatos volt a latin nyelvben is.
Dávid Gábor Csaba Wesselényi-kutatásainak legfontosabb csapása: tisztázni a reformkori politikusunk nevelésről vallott nézeteit. „Wesselényi – írja – a nevelés kérdéskörében is szuverén módon használja fel kortársainak idevonatkozó fontosabb műveit. Dolgozatomban ennek a szinte teljesen feltáratlan területnek a megismertetéséhez is szeretnék hozzájárulni.” És valóban, e témában nagyon elemében van. Egy mesterdetektív szenvedélyével halad lépésről lépésre e téma felgöngyölítésében. Meggyőződhetünk, hogy Wesselényi a tanulóifjúságnak szánt, a „két magyar hazát” szolgáló Honismertetője – a mai terminológiával élve – az első állampolgári ismereteket nyújtó magyar tankönyv lehetett volna.
Wesselényi Kossuth fellépéséig az erdélyi, később a magyarországi ellenzék elsőrendű szónoka és irányító politikusa volt. Álláspontja az urbárium, a házadó, a lengyelek támogatása, az újoncfogás, a sajtó- és szólásszabadság kérdésében döntő jelentőségű volt, és sokszor túlhaladta a sérelmi politika irányelveit. Más kérdés – és ebben Cs. Szabó Lászlónak igaza van – : írásaiból ugyan az derül ki, hogy Wesselényinek helyén van a szíve, de nem volt arányérzéke, hiszen lebecsülte Bécs, „az elaggott birodalom” erejét, és túlbecsülte a magunkét. A róla tárcát író Ady akár a napjainkat is jellemezhetné az alábbi soraival: a „Balítéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi korunkról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét süllyesztőajtót az agyában.”

 
* Dávid Gábor Csaba: „Célunk tökéletesedésünk”. A nemzetnevelő Wesselényi Miklós. Irodalomtörténeti füzetek, Argumentum kiadó, 2013, Budapest.


« vissza