Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Társadalom - gazdaság - természet

 

Az euro-amerikai civilizáció egyensúly nélküli hármassága

 

1.

P. SOROKIN az emberiség művészi formáinak, filozófiai, jogi és tudományos rendszereinek és társadalmi alakulatainak történeti áttekintését nyújtó, 1937-ben megjelent háromkötetes szociológiájában (Social and Cultural Dynamics) a 20. századhoz érve a következőket írja: „... az utóbbi két évtized alatt végtelen sokasága volt szüntelen kisebb válságoknak, amelyek rajtunk keresztül ömlöttek, mint az óceán hullámai....

Politikai, mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari válságok. A termelés és a fogyasztás válsága. Morális, jogi, vallásos, tudományos és művészeti válság. A tulajdon, az állam, a család, az ipari vállalkozás, a köztársaság és monarchia, az autokrácia és demokrácia, a diktatúra és önkormányzat, a kapitalizmus és szocializmus, a fasizmus és kommunizmus, a nacionalizmus és internacionalizmus, a pacifizmus és militarizmus, a konzervativizmus és radikalizmus válsága. Az igaz, a szép, az igazság és az igazságosság válsága. Kultúránk egész értékrendszerének válsága...

E krízisek mindegyike megrázza kultúránk és társadalmunk legmélyebb alapjait, és mindegyike a legyőzöttek és a romok légióját hagyja maga mögött.”

E SOROKAT OLVASVA SZINTE ELFOGY A LEVEGŐNK, különösképpen akkor, ha arra gondolunk, hogy mindezekhez a 20. század második felében egy újabb, az ember és a természeti környezet közötti konfliktus társult. A bioszféra és az ember alkotta művi világ, a techno-ökonoszféra kapcsolatrendszerében súlyos zavarok támadtak, egyre határozottabb a felismerés, hogy a nyersanyag- és energiaforrások kimerülhetnek, a természeti környezet hulladéktűrő képessége pedig nem korlátlan. Kényszerítő erővel fogalmazódik meg a kérdés: a visszaélés az erőforrásokkal milyen mértékben fosztja meg a jövendő generációkat és a másfajta berendezkedésű társadalmakat az értelmes és elfogadható emberi létezés lehetőségétől.

A „BIOSZFÉRA-TECHNO-ÖKONOSZFÉRA” kapcsolat, másként fogalmazva az anyagcsere erősödése a természeti környezettel a helyi mértékű gondokat globális méretűvé változtatta, s az emberiség történelme során eddig még nem tapasztalt kölcsönös gazdasági és környezeti függőséghez vezetett el.

Az elmondottak alapján kézenfekvő, hogy az ökológiai és a technológiai-gazdasági alrendszerek szoros kapcsolata, kölcsönös függősége nem engedi meg, hogy a jelentkező problémát egymástól elválasszuk. Az ökológiai szempontok figyelmen kívül hagyásával a technológia és a gazdaság növekedése nem több mint rövid távú rablógazdálkodás. Másként fogalmazva: az ökológiai szempontokra érzéketlen gazdaság és fogyasztás hosszabb távon fenntarthatatlan, a közeljövőben pedig hatalmas károkat okoz.

A két alrendszer hosszú távú, működő egymáshoz illesztése — fenntartható rendszerben — teljességgel eltérő értéktartalmuk miatt nehezen valósítható meg. Hatékonyság, termelékenység, állandó növekedési kényszer, profit-orientáltság, mamuttechnológiák, monokultúrák az egyik oldalon, míg a bioszféra értékei: sokszínűség, változatosság, széles határok közötti alkalmazkodóképesség, körfolyamatok, öngyógyító képesség.

A két szféra időskálájának egybevetése is igen tanulságos. A bioszféra „kész” világforma, míg a művi világ létrejövő, készülő. Változásai, átalakulásai, növekedése rendkívül gyors a természet időskálájához mérve. (Az ásványolaj kitermelési sebessége ma mintegy hatmilliószorosa képződési sebességének.)

A két alrendszer kapcsolata tehát kényszerkapcsolat, az egymáshoz illesztés egyetlen alternatívája valamilyen optimalizációs folyamat eredménye lehet.


 

2.


 

Mi ebben az új? — fogalmazódik meg gyakorta az erőltetetten optimista kérdés, hiszen mióta ember az ember a vázolt kapcsolatrendszer nagyjából és egészében véve így működik. A döntő különbség mégis az, hogy a 20. század második felére az ember anyagcseréje természeti környezetével oly mértékben felgyorsul, hogy bizonyos korlátok kényszerítő erővel kirajzolódni látszanak.

Az emberiség történelme során a természeti környezethez való viszonyt tekintve végső soron három nagy korszak különíthető el. A mítoszok korában, ezt talán „édenkerti” létezésünk idejének is nevezhetjük, az ember benne él a természetben, annak integráns része. Idézzünk csak a Bibiin teremtéstörténetéből: „És vévé az Úr Isten az embert, és helyezé őt az Éden kertjében, hogy mívelje és őrizze azt. És parancsok az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásnak fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (1Mózes 2,15-17.)

Messze vezetne, ha ezen a ponton arra keresnénk a választ, hogy a tudás fájáról szóló történet mennyire képezi, képezheti kiegyenlítését a gyakorta tévesen értelmezett „hajtsátok birodalmatok alá” szakasznak (1Mózes 1,28.), s a „tiltott fa” mi módon figyelmezteti és óvja az embert, hogy mindezt úgy fogadja el, ahogy kapta, „mívelje és őrizze”, de a birtokba vételnek, a behatolásnak igenis határozott korlátai vannak. Az ember legyen tehát jó sáfára és hűséges szolgája a rábízottaknak.

A második nagy szakasz a konfrontáció korszaka, amely az európai kultúrában markánsan a DESCARTES-i gondolat, a valóság kettéválasztása (res cogitans — res extensa) nyomán indul világhódító, lélegzetelállító fejlődést-növekedést hozó útjára. A valóság racionális feltárását középpontba helyező, mára túlhangsúlyozó felfogás oda vezetett, hogy végső soron elhatároltuk magunkat természeti környezetünktől, s megfeledkeztünk arról is, hogy mi módon kommunikálhatunk és kooperálhatunk a környezetünkben lévő organizmusok sokaságával. A Descartes-i gondolat nyomán az univerzumot egymástól elválasztott objektumokból álló mechanikus rendszerként kezeljük, s az objektumokat azután az anyag alapvető építőköveivé redukáljuk. Ezek tulajdonságai és kölcsönhatásuk minden természeti jelenséget meghatároz. A természetnek ezen induktív, analitikus, redukcionista és atomizáló szemlélettel kialakított képét utóbb az élő organizmusokra is átvitték.

NEM NEHÉZ KIMUTATNI, hogy a világ ilyen mechanisztikus felfogása a legtöbb tudománynak ma is alapját képezi, és illetünk minden területére erős befolyást gyakorol. Ez vezetett az akadémiai diszciplínák mára áttekinthetetlen, összefoghatatlan specializációjához, aminek bürokratikus következményei kézzelfoghatóak.

A 20. század végén egyértelmű a szemléletváltoztatás szükségessége: a kartéziánus-newtoni közelítésmód nyomán gyakorlattá vált konfrontáció helyett: együttműködés. A természet jó kooperáló partner, antropogén beavatkozásokat kiegyenlítő képességei hihetetlenül nagyok, de — természetesen — nem végtelenek. Ma ott tartunk, hogy kapacitásait bizonyos helyeken (a nem megújuló vagy a lassan regenerálódó erőforrásokat, a környezet hulladéktűrő képességét) már kimerítettük. Sok nehézséggel globális méretekben is szembe kell néznünk. Persze a gondolat, hogy együtt kell működnünk a természettel, a civilizációs életformába beágyazott ember számára — minden bizonnyal — meghökkentő következtetésnek látszik, hiszen figyelme az együttműködésnek csupán antropogén formáira irányul, másfelől ehhez — mint azt az imént láttuk — képességét csaknem teljesen elveszítette. Meggyőződésem, hogy a környezettel való kommunikáció nyelvét újra meg kell tanulnunk. Filozófiai fejtegetés tárgykörébe tartozik, hogy ezt csupán utilitárius nézőpontból, biológiai létalapunk megőrzése érdekében tesszük-e, vagy azon felfogás alapján, hogy az ember nem uralkodója, csupán egyike a Földet benépesítő fajoknak.

Az együttműködés korszakába való belépés megvalósításának előfeltétele tehát szemléletbeli változásunk, egy új értékrend kialakítása.


 

3.


 

MIELŐTT NAPJAINK URALKODÓ ÉRTÉKRENDJÉRŐL, annak elkerülhetetlenül szükséges átalakításáról beszélnénk, időt kell szakítanunk arra, hogy a bevezetőben leírt kettős nagyrendszert (techno-ökonoszféra — bioszféra) kibővítsük. A bioszférából sajátos adottságai (gondolkodó lény) révén kivált és társadalommá szerveződött ember a maga viszonyrendszerével és értékfelfogásával adja a civilizációs társadalmakat leíró modell harmadik pillérét. Ezen társadalmak értékkészletének vizsgálata alapvető fontosságú abból a szempontból, hogy egyértelműen meghatározza, hogy a társadalom milyen művi világot (technológiai-gazdasági rendszert) hoz létre és működtet, továbbá milyen a viszonya a bioszférához, azaz a természeti környezetéhez.

Az euro-amerikai civilizáció gyökerei a görög-római-zsidó-keresztény-keresztyén hagyományokba nyúlnak vissza. A középkori európai ember számára századokon át ez a tradíció a meghatározó, annak is három oszlopa, PÁL apostol korinthusbeliekhez írott 1. levele szerint: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” Ez az értékrend a valóságot, a valóság lényegét a materiális világon lúl, a spirituális térben keresi. Ebben a felfogásban az etikai értékek abszolutizálódnak, s az ezen alapuló létezés a jóság, az igazság és szépség transzcendens normái szerint működik.

Az elvilágiasodás kezdetei az európai reneszánsz korához kapcsolódnak, s ez egyben az értékfelfogás markáns megváltozását hozza magával. Jellemző mozzanatai: individualizmus, realizmus, az antikvitás értékeinek feltárása, a természet felfedezése, továbbá az, hogy „az eredmény, a siker feledteti, hogy az eszközök esetleg nem voltak tisztességesek” (MACHIAVELLI). Megkezdődik az erkölcsi értékek realizálódása.

A felvilágosodás és a francia forradalom megajándékozta Európát a világtörténelem leggyönyörűbb, ám legálságosabb — mert teljesíthetetlen — jelszavával: szabadság, egyenlőség, testvériség. Mára jól tudjuk, hogy az egyéni és csoportszabadság adott határon túli hangsúlyozása és megvalósítása súlyosan sérti az egyenlőség elvét. Történelmi tapasztalat, hogy az anarchia felé hajló szabadság-mámor nem áll meg mások szabadság-köreinél. Az egyenlőség mértéken túli hangsúlyozása pedig egyenlősdit eredményez, és súlyosan sérti a szabadság elvét. A testvériség szerződéssel szabályozott érdek-csoportosulássá változott, amelyet bármely szerződő fél — ha érdekei úgy kívánják — könnyedén felbonthat. A belső értékvállalással egybetartozó közösségek helyett megjelenik a rendszerint kívülről, mechanikus eszközökkel egybetartott kollektívum.

A jelenlegi civilizációs növekedés két pillére: maximális anyagi fogyasztás és ehhez kapcsolódó optimális termelés. Az anyagi fogyasztás misztifikálódott, több tekintetben presztízsfogyasztás jelleget öltött, s ez a tény eddig még soha nem tapasztalt módon terheli a Föld véges erőforrásait, másfelől a roppant tömegű termelési és fogyasztási hulladék elhelyezése, ártalmatlanítása, illetve átalakítása alig megoldható nehézségeket támaszt. Mindezt tetézi, hogy a Föld népességének anyagi javakban hiányt nem szenvedő húsz százaléka használja fel az erőforrások nyolcvan százalékát. Ebből fakad mindaz, ami a jövőtől való félelemre okot ad: demográfiai csapda, urbanizációs gondok, az energiaválság és a nukleáris energia kérdőjelei, hulladékhegyek és újrahasznosítás, a műtrágyázás és növényvédelem káros kísérőjelenségei, a természet spontán anyagforgalmának megzavarása, a melegházhatásból eredő globális klímaváltozás lehetősége, savas ülepedéstől pusztuló erdők látványa, a sztratoszféra ózonrétegének pusztulása, talajerózió, a biológiai sokszínűséget érintő veszélyek — hogy csak a legégetőbb gondokat idézzük. Mindez társul az ember testi- és lelki állapotát károsan befolyásoló szimptómákkal: növekvő erőszak (egy sajátos újbarbarizmus megjelenése), degenerációs betegségek, kábítószer, alkoholizmus, az öngyilkosságok fokozódó száma, az ember elmagányosodása.


 

4.


 

EZEN JELENSÉGEK — TUDNUNK KELL — nem minden előzmény és előzetes figyelmeztetés nélkül szakadtak a nyakunkba a század végén. Hogy csak egyetlen példát említsek, O. SPENGLER a húszas évek elején publikálta akkor nagy hatású, ám nálunk az elmúlt negyven évben nem igen olvasható művét, A Nyugat alkonyát Ebben az emberiség történelmét nyolc nagy kultúrkörre bontva — babiloni, kínai, egyiptomi, indiai, antik, mexikói, arab, nyugati — mint hatalmas freskót vázolja fel. Mondandójának lényege abban foglalható össze, hogy ezen kultúrkörök kezdeti szakasza a kultúra korszaka, amely a teremtést, a teremtett világot megérteni törekvő emberi géniusz működésének és működési formáinak a kora. Ezen kör késői, hanyatló korszaka a civilizáció, amelyben az emberi aktivitás következtében létrejövő második valóságra, a művi világra vonatkozó ismeretek és műveletek válnak elsődlegesen fontossá (technikák, technológiák, gazdaság, pénzügyek, stb.). Ez a szakasz tehát művi állapotot testesít meg, és valamilyen eredendő kiszolgáltatottság a jellemző rá. Bár roppant erős, mégis törékeny és sérülékeny; alapállapota a ráutaltság és függőség. Napjainkban a civilizáció eredendően nyersanyag-, energia- és információfüggő alakzat.

Más spengleri jegyek: kialakul a világváros és az akár kontinensnyi méreteket öltő vidék ellentéte (ma talán az ún. fejlett és fejlődő világ konfliktusa); az organikus nép, amely a kultúra korszakára jellemző, a civilizáció fázisában szervetlen tömeggé válik; a civilizáció alapkritériuma a hasznosság; a technikai tökéletesség soha nem látott szintre emelkedik, a művészet és a filozófia ugyanakkor végóráit éli; a demokrácia látszatdemokráciává torzul; az eredendő vallástalanság a civilizáció jellegzetes vonása; a civilizációs szakaszt egy vegetatív posztkultúra szakasza követi.

AZ EZREDFORDULÓ IMÉNT VÁZOLT SÚLYOS KIHÍVÁSÁRA eddig adott válaszok nagyjából három csoportra oszthatók. Az első válasz és a mögötte felsorakozó csoport a kiutat a termelés, a növekedés fokozásával, a jelenleg fő irányok folytatását képzeli el. Továbbra is bízik az új technológiai vívmányokban, s a gazdaság helyzetét kívánja szinte minden áron egyensúlyba hozni. Roppant erőfeszítéseket tesz arra, hogy a „növekedés-infláció-munkanélküliség-külső/belső egyensúly” mágikus négyszögében, amit talán helyesebb lenne a civilizációs társadalmak Bermuda-négyszögének nevezni, rendet teremtsen, egyensúlyt hozzon létre, holott valójában másra nem képes, mint arra, hogy a problémákat a komplex társadalmi összefüggések szövetében ide-oda tologassa.

Ez a felfogás értékrendjének középpontjába a technológiai-gazdasági rendszer növekedési igényeit helyezi, a társadalom szempontjait csupán azon a szemüvegen keresztül szemléli, hogy az ember termelési és fogyasztási tényező, és minden cselekedetét gazdasági racionalitás vezérli. Ami gazdaságtalan, az nagyobb rossz, mintha valakiről azt állítjuk, hogy ocsmány és erkölcstelen. A szociális szempontokat gazdaságon kívüli kényszerszempontként érzékeli, s a természeti tőke, mint közös kockázati tőke amortizációjával sem számol. A hármas nagyrendszer — társadalom, gazdaság-technológia, természet — elemei közül tehát a másodikra helyezi a hangsúlyt.

A második csoport nem híve ezen tendenciák továbbvitelének, az anyagi javak tömegével szembehelyezi egy új — részleteiben még kidolgozatlan — életminőség igényét. Ellenzi a mamuttechnológiákat, a termelési monokultúrát, a nukleáris energiát, a megújuló és veszély nélküli energiaforrásokért száll síkra, és a természettel összhangban álló életformát hirdeti. A hangsúly itt tehát a természeti környezetre, mint biológiai létezésünk alapjára helyeződik. Az egyik közvetítés szerint nagyon is praktikus okokból: ne vágjuk magunk alatt a fát!, a másik felfogás viszont azt a filozófiai kérdést vizsgálja, hogy az ember valóban a természet egyedülállóan kiemelkedő teremténye, vagy csak egy a többi közölt, s a válasznak milyen következményei lehetnek.

A harmadik közelítésmód áthidaló megoldást keres. Elismeri ugyan, hogy életmódunk alapja csak egy hatékony közgazdasági rendszer lehet, de a növekedést egy emberibb lét szolgálatába kívánja állítani. Ez a felfogás a szükségletek oldaláról indul ki, amelyeknek kielégítése még a gazdag országokban sem teljes, nem is beszélve a harmadik világról. A stratégiát ezen modellek szerint világméretekben kell megtervezni — gazdasági, társadalmi, környezeti kölcsönös függőség — és azt a déli és északi országokban egyaránt felmerülő szükségletek feltárásához kell kötni. Egyértelmű, hogy ez a szándék a nemzetek fölötti értékeket helyezi előtérbe, s a nemzeti értékeket vagy azok adott körét az előbbiek mögé helyezi. A végső cél — világosan látnunk kell — itt is a növekedés fenntartása, jóllehet ellenőrzött körülmények között, s a gondok megoldása kapcsán az országhatárok okozta gátak lebontásával a problémamegoldás globális szintre terelése.


 

5.


 

A reális országok reális kormányai ma — roppant tehetetlenségi erő szorításában, aminek gazdasági, társadalmi és politikai okai egyaránt vannak — lényegében véve az első csoport által megfogalmazott elveket követik, bár napjainkban már a harmadik csoport által körvonalazott értékrendnek is vannak hívei.

AZ IMÉNT VÁZOLT, EGYRE SÚLYOSBODNI LÁTSZÓ konfliktus-halmaz mögött — talán nem túl kockázatos kijelenteni — valójában az emberi személyiség, az egyén újszerű felfogása áll. A vezető civilizációs társadalmakban a század hatvanas éveiben bekövetkezett nagy változás új korszakot indított el, amelyet hedonizmusnak, nárcizmusnak vagy neo-individualizmusnak egyaránt minősíthetünk. (Gondoljunk itt a Max WEBER-i osztályozásra: puritán-felhalmozó, avagy hedonista-fogyasztó magatartás.) Az egyes ember, generációtól függetlenül, önmaga keresését tekinti a legfontosabb céljának. Mintha rádöbbent volna, hogy addig előírásoknak, kötelezettségeknek engedelmeskedett, korlátok szerint élt, s ezen állapotából az egyéni kibontakozás, az önmegvalósítás mint központi érték felé vette az útját. Mindez persze a materiális fogyasztásnak, pontosabban a Föld erőforrásai fokozott felelésének új és új lendületet adott. A szükséges eszközöket pedig mindezekhez az új és még újabb technikák és technológiák egyre gyorsuló ütemben szállították és szállítják.


 

6.


 

Mindehhez társult a szabadság újszerű értelmezése. Korábban a szabadság „eszközértéket” jelentett, értelmét azoktól a szép és nemes céloktól, értékektől nyerte, amelyekhez elvezetett. Eszköz volt tehát a jó és nemes eléréséhez. Ha a szabadság „végső érték”, nem eszköz, hanem létcél, akkor nem jelent mást, mint minden kényszer megszűnését. A tartós kapcsolat, az elkötelezettség, vállalás, ígéret, adott szó, értelmes önkorlátozás, előbb-utóbb úgy tűnik fel, mint a szabadságtól való megfosztás. Ez a fajta szabadság nem ismerheti a felelősségvállalás kategóriáját sem, hiszen az ezt vallónak nincs miért felelősséget vállalnia, minthogy az ily módon „felszabadult” egyén minden érték legmagasabbika, letéteményese és mértéke, afféle pszeudo-istenség.

Azonban nagyon fontos figyelemmel lennünk arra, hogy az ily módon magát a társadalomból, az emberi közösségekből önként kirekesztő, talajtalanná váló, kapcsolatok nélküli személy ismét csak az anyagi fogyasztás fokozásában véli megtalálni az egyetlen járható utat. Pedig a szükséglet minden növekedése végső soron úgy hat, hogy megnöveli az ember függőségét a számára ellenőrizhetetlen külső erőktől, s ezért megnöveli az egzisztenciális félelmet. Az „üvöltő magány” szabadsága önvédelemként teremti meg a másság elismertetésének kényszerét. Azonban, ha minden másságot egyformán piedesztálra emelünk, többé nincs értelme a jó és rossz, az értékes és értéktelen, a bűn és erény, a jelentékeny és jelentéktelen a fontos és lényegtelen megkülönböztetésének, pontosabban: a döntő, hogy hányan állítják ezt vagy azt, mindent relativizálandó. Az értékek hierarchiája megszűnik, eltűnik a hagyomány, mögöttünk — ezen felfogás szerint — ily módon nem ősök sorakoznak, hanem eltemetett vagy eltemetetlen hullák, s előttünk — meglehet — pusztán elkapart embriótöredékek. Ennek a felfogásnak két alapjellemzője: a test és a jelen idő, az időben egydimenziós pontszerű szeletember-lét.

Mindez jól működik addig, amíg a fizikai állapot megfelelően funkcionál, a materiális igények kielégíthetők. Roppant kérdés, persze, hogy a kollapszus után egy ilyen felfogástól uralt társadalomban milyen mértékű lehet és hogyan működhet az egyes ember számára a közösségi ellátás rendszere.

ÉS EZEN A PONTON elkerülhetetlenül meg kell fogalmaznunk egy drámai kérdést. SZOPHOKLÉSZ vajon megismételné-e ma az ember iránti csodálatáról szóló mondatát, ha szemtanúja lenne azon pusztításnak, amit az ember a természeti környezetben, a saját biologikumán és kulturális örökségében véghezvitt? Valószínű, hogy hallgatna, mert mindez rádöbbentené, hogy világ mai nehézségeinek egyik szemléleti összetevője az ember „öncsodálata”, egyfajta önteltsége, a szellemi képességeivel, racionalizmusával összefüggő tevékenysége. Descartes kijelentése — „Cogito ergo sum” — az euro-amerikai civilizáció emberét felbátorítja arra, hogy magát inkább értelmével, mint teljes „hármasságával” — biológiai lény, gondolkodó lény, társadalmi lény — azonosítsa. A hármas nagyrendszer — társadalom, technológia-gazdaság, természet — konfliktusainak alapvető szemléleti oka — ma már látjuk — az euro-amerikai civilizáció emberének önértékelési zavara, az a tény, hogy a nyugati ember „kigondolkodta” magát természeti és társadalmi környezetéből. Ezzel együtt a természeti környezet elemei leértékelődnek, pontosabban az ember számára való felhasználhatóságuk lesz az egyetlen értékük. A végeredmény: a természeti környezet, s ezzel együtt az emberi biologikum lepusztulása.


 

7.


 

AZ ELMONDOTTAKBÓL — ÚGY GONDOLOM — egyértelművé válik, hogy döntéseinkben a racionális, analitikus gondolkodás túlhangsúlyozása anti-ökologikus magyarázathoz vezet el. A racionális szellemiség legbelső természete az ökológiai rendszerek viselkedésének megértését valójában éppen hogy megakadályozza. (Ezeket a rendszereket úgy definiáljuk, mint a természeti környezet tetszőleges, valódi vagy képzelt határokkal rendelkező részét, amelyeket a bennük létező organizmusok egymáshoz és a biotikus környezetükhöz való komplex viszonya jellemez.) A racionális gondolkodás klasszikusan lineáris (ok-okozat lánc), míg az ökológiai tudat nem-lineáris rendszerek intuitív megismeréséből fakad. Az euro-amerikai kultúra emberének nehéz felfognia, hogy egy jótettből nem feltétlenül születik nagyobb jó, ha még több jót teszünk hozzá. Az ökológiai rendszerek úgy léteznek, hogy dinamikus egyensúlyban tartják magukat, mely ciklusokon és folytonos ingadozásokon — tehát nem-lineáris folyamatokon — nyugszik. Éppen ezért, a hozzájuk kapcsolt technológiai-gazdasági növekedés, vagy akár a Föld lakói számának növekedése megzavarja a természetes egyensúlyt, és előbb vagy utóbb súlyos károkhoz vezet.

Az eddigiekből kézenfekvő az a következtetés, hogy a „társadalom-technológia/gazdaság-természet” hármas nagyrendszer elemei csupán együttesen kezelhetők. A társadalom érdekét szolgáló gazdasági cél, feladat, stratégia nem fogalmazható meg az ugyancsak a társadalom hosszú távú érdekeit is szolgáló környezeti cél, feladat, stratégia nélkül és megfordítva! A civilizációs társadalmak mai szintjén az együttes vizsgálat és az egyes alrendszerek értékkészletének együttes figyelembevétele nélküli megoldás aligha képzelhető el.

A feladat nem ígérkezik könnyűnek. Korábban már láttuk, hogy a természeti, a technológiai-gazdasági alrendszerek értéktartalmai, továbbá a társadalmi érték- és érdekfelfogása között milyen lényeges különbségek mutatkoznak. Elegendő legyen itt utalnom ismét arra, hogy önmagában véve az első nem-profit, míg a második profit-orientált rendszer. A társadalmak érték- és érdekfelfogása pedig történelmi távlatban a legváltozatosabb képet mutatja. Ma azonban egyértelműen az anyagi fogyasztás vált a társadalmak értékrendjének döntően meghatározó elemévé.

A közügyekkel foglalkozó embernek, a Homo Politicusnak ebben az érlék-dzsungelben kell — az adott történelmi, társadalmi helyzetet és a lehetőségeket figyelembe véve — az egyensúlyt megteremtenie, az optimumot megvalósítania. Ha ezt sikerrel teszi, akkor létrehozza az ökoszociális jelzővel illethető piacgazdaságot, amelynek legfőbb jellemzője talán az lehet, hogy a technológiai-gazdasági döntés egyidejűleg értékítéletet is tartalmaz. A döntést tehát nem csupán a pénzben kifejezhető haszon orientálja, a

mennyiségi különbségek mellett az etikai és esztétikai minőség is szerepet kap. Csupán számokban gondolkodva ugyanis gazdaságos lehet a környezetet pokollá változtató tevékenység is, míg a környezetet megóvó gazdaságtalan. A figyelmeztetést talán a következőképpen fogalmazhatjuk meg: a tervutasításos gazdaság összeomlott, mert nem vette figyelembe a piacgazdaság törvényeit, a piacgazdaság — hosszabb távon — összeomlik, ha nem veszi figyelembe az ökológia törvényeit.

RÁ KELL JÖNNÜNK ARRA, hogy az emberi lehetőségek nem korlátlanok, illetve, hogy a természeti környezet és az emberi tevékenység értékét nem csupán az elérhető gazdasági haszon adja. A gazdasági növekedés, a gazdasági teljesítmény, a gazdasági terjeszkedés a civilizált társadalmak központi témájává, ha nem rögeszméjévé vált. Pedig a közgazdaságtan ítéletei töredékesek, módszeresen korlátos látókörűek, értékítéletet nem tartalmaznak, és csak rövid távon érvényesek.

A maximális fogyasztás és az ehhez illeszkedő optimális termelés civilizációs modelljét szükségszerűen át kell alakítanunk. Remélnünk kell, hogy működőképes lehet az a társadalom is, amelynek alapja a következő elv: maximálisan jó emberi és társadalmi közérzet, és ehhez társuló optimális anyagi fogyasztás. Könnyen belátható, hogy ez kevésbé pazarló modell, egyben azonban értelmezési problémákat is megfogalmaz. A „maximálisan jó emberi és társadalmi közérzet” napjainkban, a közfelfogás szerint, egyértelműen a maximális anyagi fogyasztáshoz kapcsolódik, másfelől számos, nem kvanlifikálható tényezőt tartalmaz. Ily módon a kartéziánus gondolkodás keretei között nem értelmezhető. Az új értékrend kialakítása másként, mint új, vagy az elfelejtett, mert fölöslegesnek tartott régi spirituális értékek beépítésével, nem látszik lehetségesnek.

A Homo Sapiensnek, pontosabban a Homo Fabernek vissza kell magát gondolkodnia, vagy inkább „álmodnia” a természetbe, újra fel kell fedeznie létének, intellektuális képességeinek természeti gyökereit. Erre a kvantumfizika oldaláról már korábban elhangzott a felhívás. Niels BOHR, a századelő egyik legnagyobb fizikusa így fogalmazott: az ember nem csupán külső szemlélője, de résztvevője is a természet gyönyörű színjátékának.

A Föld mai állapota már következmény, az imént vázolt emberi magatartás következménye, s a bolygónk arculatát az utóbbi fél évszázadban drámai módon megváltoztató ember belső világa az a pont, ahonnét — megújulást keresendő — el kell indulnunk. Történelmi tapasztalat, hogy a kultúrák, a civilizációk halálos veszedelembe kerülnek, ha sors problémáikat időben felismerni és azonosítani nem képesek, mert azok felhalmozódnak, és egyre súlyosabbá válnak. Ma az emberiség civilizációi közül az eddig legrövidebbnek ígérkezőt, az ún. „kőolaj-civilizáció” korát éljük. A sorsproblémák pedig sokasodni látszanak! Hinnünk kell, hogy vannak cselekvésre kész erők, amelyek a válságot enyhíteni képesek. Hogy a leginkább kívánt állapot elérhető-e, azt tekintve nem tagadhatjuk el erős kétségeinket. Spengler kultúrpesszimizmusa ugyanis nem értékítélet, hanem egyszerűen csak a tények tudomásulvétele. A történelem mély áramlataiban — láthatóan — olyan roppant erők munkálkodnak, amelyeket a maga racionalitására és cselekvési szabadságára oly büszke ember csak helyileg, és viszonylag rövid időre, képes módosítani, rendszerint katasztrófák után. A látszat szerint a racionális ember lassan meghódítja a világot, de önmagát végletesen elveszítette, biológiai lény-önmagát fokozódó mértékben pusztítja, a társadalmit pedig atomizálttá, magányossá tette. Ha nem tudunk hinni abban, hogy létezésünknek van végső értelme, a növekvő planetáris félelem jegyében reménytelenné vagy embertelenné válunk.

 


 

Források:

 

Fritjof Capra: Wendezeit; Scherz Verlag, Bern, München, Wien, 1984.

Schumacher, E. F.: A kicsi szép; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.

Konrad Lorenz: Der Abbau des Menschlichen; R. Piper Verlag, München, Zürich, 1985.

Hamvas Béla: A világválság; Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

Czakó Gábor: Mi a helyzet? — avagy a Gazdaságkor tíz titka... Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola, kultúrantropológiai jegyzet, 1994.

Rezsőházy Rudolf: Múlt és jövő közölt; Katolikus Szemle, 4,1987, Róma; in Félbemaradt reformkor, Róma, 1990.

Nánási Irén: Az ökológiai látásmód történeti formái; Környezet és Fejlődés, 1/1992. 81. o.



« vissza