Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Thatcherizmus a gyakorlatban 1. rész


A GAZDASÁGI FORDULAT

 

EZ AZ ÍRÁS a Margaret THATCHER 1993-ban megjelent emlékirataival foglalkozó — a Valóság idei szeptemberi számában olvasható — elemzés továbbgondolásából született. Thatcher politikai filozófiájának főbb összetevőit próbáltam fölvázolni, kiemelve egyebek között világnézeti-ideológiai hátterét, patriotizmusát, tradícióval és modernséggel, a történelemmel való intenzív kapcsolatát. Előző írásomban említettem, hogy a brit hanyatlás megállításának történelmi kihívásával szembesülő politikus asszonyt milyen problémák izgatták, milyen alternatívák, tér- és időbeli minták foglalkoztatták a kívánatos modell koncepciójának kialakításakor. Ember és struktúra, egyén és közösség viszonyának klasszikus kérdései vetődnek fel itt. Végül a tory pártnak a „puhányok” ellenére történő megújításáról, és a baloldallal szemben a társadalom támogatásának elnyeréséhez nélkülözhetetlen politikai program alapvonásairól esik szó. Az alábbi szöveg az emlékiratokra támaszkodva azt vizsgálja, hogyan valósultak meg a gyakorlatban a legfontosabbnak ítélt területeken az eredeti thatcheri elképzelések.

A keynesi recepttől homlokegyenest eltérő intézkedések 1979 után — recesszió idején adócsökkentés, az árellenőrzés megszüntetése, az iparnak nyújtott állami támogatások csökkentése, az állami szektor karcsúsítása stb. — ellenállást váltottak ki az üzleti élet egy részében is. „Nem minden kapitalista bízott úgy a kapitalizmusban, mint én” — írja Thatcher. Amikor — még ellenzékben — a City szakértőinek fejtette ki elképzeléseit a piac szabaddá tételéről, az elképedt uraktól azt a választ kapta: „Ne változtasson!” Hasonló élményben volt része, amikor 1980-ban a Brit Iparszövetség új elnöke kemény harcot ígért a kormány politikája ellen. A munkaadók szövetsége a gazdasági program szempontjából létfontosságú szakszervezet-reform (pl. a sztrájkőrséget ne lehessen exportálni, kötelező titkos szavazás döntse el, hogy egy munkahelyen csak szakszervezeti tagokat lehet-e alkalmazni stb.) terén is aggályosnak ítélte a tervezett lépéseket. A közgazdász társadalom nagyobb része szintén elutasította a monetarista gyógymód kipróbálását. 1981-ben háromszázhatvannégy vezető közgazdász egy, a kormány gazdaságpolitikáját bíráló közleményt tett közzé. Ugyanakkor a Financial Timesban és a The Timesban szintén közgazdák tollából elismerő cikkek is megjelentek a támadásokra válaszul. 1983-ban, amikor a gazdaság már láthatóan a megerősödés jeleit mutatta, Thatcher egy beszédben így reagált a két évvel korábbiakra: „... akkor egy levelet olvastunk, amely gyászt és romlást ígért, ha nem változtatjuk meg politikánkat. A levelet nem kevesebb, mit 364 közgazdász írta alá, elegendő ahhoz, hogy az év minden napjára ellássanak rossz tanáccsal, kivéve április elsejét.”

TERMÉSZETESEN, ÉLESEN BÍRÁLTÁK A KORMÁNYT a szakszervezetek is, pontosan érzékelve, hogy ha a hangsúly a javak elosztásáról a javak termelésére helyeződik, akkor kiterjedt hatalmuk — amelyet vezetőik az érdekképviselet ürügyén egyre inkább királycsináló elit módjára használtak — alapjaiban rendülhet meg. A szakszervezetekkel szorosan összefonódott Munkáspárt az új tory kihívásra elvileg kétféleképpen válaszolhatott. Vagy a közép felé húzódva, a konzervatívok szélsőséges voltát kidomborítva és saját magukat mérsékelt erőként tálalva, vagy éppen az inga jobbralengését kiegyenlítendő, erőteljes balraáttal, markáns „osztályharcos” programot hirdetve. Egy kisebbségi, Dávid OWEN és társai, az első alternatívát részesítette előnyben és megalakította a Szociáldemokrata Pártot, a többség azonban — a toryk szerencséjére — a második változatra szavazott és új, baloldali főtitkárt választott, Michael FOOT személyében. Foot — akiről Thatcher azt írja: „Ha nem gondolnám, hogy megbántom ezzel, azt mondanám rá: gentleman” — úgy vélte, a választók bizalmának elnyeréséhez az egyoldalú nukleáris leszerelés, az európai unióból való visszavonulás, az államosítások és a szakszervezetek hatalmának további növelése a megfelelő eszközök.

A brit gazdaságot szigorú kúrának alávető, a közkiadások és az infláció csökkentését hirdető, restriktív monetarista politika kezdetben szinte mindenkinek csak vért és könnyeket hozott. Az infláció, a munkanélküliség, sőt, a közkiadások is emelkedtek, a GDP csökkent, a font erősödött, rontva az amúgy is gyengélkedő magánszektor versenyképességét. A kormányon belül a „puhányok” úgy érveltek, hogy recesszió idején a gazdasági feltételeket nem szigorítani, hanem keresletösztönzéssel éppen enyhíteni kell, a keynesi recept szerint. A kormányülésekről gyakran szivárogtak ki információk a sajtóhoz, belső vitákról, „szemináriumi nyelv”-ről stb. tudósítva az olvasókat. A helyzetet illusztrálandó Thatcher megjegyzi: „Felfelé futottunk a lefelé menő mozgólépcsőn, és gyorsítani kellett a tempót, ha valaha fel akartunk érni.”

A kérdés nem úgy vetődött fel, hogy a kormány politikája jó-e, vagy rossz, hanem hogy kap-e egyáltalán annyi időt, hogy kipróbáltassék, vagy „használat előtt” a süllyesztőbe kerül. Precedens éppen lett volna, hiszen Edward FIEATH, ha nem is a '79-es program radikalizmusával, de szintén határozott konzervatív politikát ígért 1970-ben, de azután a társadalmi és politikai krízis — bányászsztrájk stb. — hatására sutba dobta az eredeti programot. (Thatcher művelődésügyi miniszter volt ebben a kormányban.) Tulajdonképpen a dilemma mögött az is meghúzódott, hogy a parlamentáris demokrácia ciklikussága a halaszthatatlan közép-, illetve hosszú távú strukturális reformokkal hogyan egyeztethető össze. Az adott helyzetben pedig: kitartani mindenáron, vagy kompromisszummal menteni a menthetőt? A politikus asszony úgy érezte, a meghátrálás nemcsak a politikai küzdelem íratlan szabályainak mondana ellent, de pszichológiai szempontból is végzetes lehet: a kormány a hitelét veszítheti el az emberek előtt. Egy ipari vezetőkhöz írt levelében SHAKESPEARE-t idézte:

Árulónk a kétség

attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk,

Ha volna merszünk.”

 

Az 1980-as tory pártkonferencián pedig pártjának és egyúttal a társadalomnak így üzent: „Azoknak, akik visszafojtott lélegzettel arra várnak, hogy hátraarcot csináljunk, csak egyet tudok mondani: forduljon vissza, aki akar! A hölgy nem fog. Ezt nemcsak önöknek mondom, hanem külföldi barátainknak is — és azoknak is, akik nem barátaink.”

ERRE AZ IDŐSZAKRA JELLEMZŐ A VITA, ami az árak ellenőrzésére hivatott Árbizottság megszüntetéséről folyt a kabinetben, még 1979-ben. A miniszterek egy része amellett volt, lévén felfelé kúszó infláció, hogy a döntést el kell halasztani, hiszen egyébként az emberek az áremelkedésekért a kormányt teszik majd felelőssé. A másik tábor viszont azt hangsúlyozta, hogy a döntést még nehezebb lesz meghozni magasabb inflációs ráta mellett — tehát most kell. A miniszterelnök a második megoldás mellett voksolt, és ugyanígy tett a hasonló ügyek zömében. Amikor pedig a munkatársak meggyőzéséhez az érvek kevésnek bizonyultak, a kormányátalakítás eszközéhez fordult — a tizenegy év alatt összesen kilencszer. A második kormányátalakítást 1981 szeptemberében a The Times így kommentálta: „Megjutalmazta azokat, akik egyetértettek vele, és megbüntette azokat, akik nem. Ha sikerrel jár, ami a brit gazdaság újjászületését és a következő választások megnyerését is jelentené, az nagy személyes diadal lesz. Ha nem, a vádak az ő fejére hullanak, a súlyos gazdasági és politikai következményeket azonban az egész ország viselni fogja.”

Ezt az érvelést el tudtam fogadni” — írja Thatcher, akit 1981 őszén a sajtó a közvélemény-kutatások kezdete óta a legnépszerűtlenebb miniszterelnökként emleget. A gazdaságban a kedvező fordulat jelei '81 második felében, ill. '82 elején mutatkoztak. Ennek eredményeként a Konzervatív Pár a Falkland-háború küszöbén, 1982 áprilisára megelőzte az addig vezető, a kétpárti rendszert kiiktatni készülő liberális-szociáldemokrata Szövetséget a pártok népszerűségi listáján. A győztes háború nemcsak a fogatlannak hitt brit oroszlán erejét és életkedvét mutatta meg az elképedt világnak, igazolva, hogy a biológiával ellentétben a nemzetek életében az öregedés nem feltétlenül irreverzibilis folyamat, de újabb 10%-kal 41%-ra növelte a toryk támogatottságát, döntően hozzájárulva ahhoz, hogy a következő választásokon a brit polgárok újabb parlamenti ciklusra áldásukat adják a konzervatív kísérlet folytatásához.

Bebizonyosodott, hogy a Vaslady, az őt a múlt kísérteteként aposztrofáló „korszerűek”-től eltérően, jól értette az idők szavát; azt, hogy a patriotizmus, az értékekre apelláló, elvszerű politika a „gyomorközpontú” fogyasztói társadalmakban is „piacképes”, „az agresszornak nem engedni” churchilli öröksége nem enyészett el.

A választásokig hátralevő egy év során Thatcher támogatottsága nem csökkent. A lefelé mozgó kamatok és adók, a 20-ról 4%-ra csökkent infláció, a GDP növekedésének beindulása is elősegítette — a 3 millió munkanélküli ellenére — az újabb választási győzelmet. Az 1983-as választásokkal eldőlt, hogy a Thatcher által fémjelzett radikális konzervatív filozófia polgárjogot nyert, a közgondolkodás része lett. A Munkáspárt balra tolódása megállt, az új főtitkár, Neil Kinnock vezetésével, ha lassan és ellentmondásosan is, megkezdődött a visszavonulás a centrum felé. Ez — mivel a jobboldal nem „jött beljebb” — a középpontot magát is jobbra tolta.

Ahhoz, hogy a politikai spektrum átrendeződése befejezett ténnyé váljon, a Thatcher-kormánynak még egy nagy kihívással kellett megbirkóznia: az 1984-85-ös bányászsztrájkkal. A tét nem egyszerűen az volt, hogy az elavult iparágakat és üzemeket védő partikuláris érdekek felülkerekednek-e az ország hosszú távú modernizációs érdekeivel szemben, hanem az is, hogy a '70-es években a kormánydöntögető szerephez hozzászokott szakszervezeti hatalom képes-e valamiféle indirekt „hatalmi ággá” válni, de legalábbis a Munkáspártot visszaterelni a radikális bal fele — végső soron pedig: a „thatcherizmust” megállítani és az általa indított folyamatokat visszafordítani. Thatcher interpretálásában: „a demokratikus szocializmus” veresége után „a nem demokratikus szocializmus” revansot akart. A kemény bal olyan „forradalmárokból állt”, mondja, „akik számára a demokrácia intézményei csak kellemetlen akadályt jelentettek a marxista utópia felé tartó hosszú úton.”

Arthur SCARGILL, a bányász-szakszervezet elnöke azonban elszámította magát. A már életbe lépett új szakszervezeti törvényekre is támaszkodva, és a közvélemény többségének támogatását maga mögött tudva a kormány nem hátrált meg. Thatcher érzékelhetően kevés szimpátiát mutat a legyőzött ellenfél iránt, s a szokásosnál is férfiasabban fogalmaz: „Nagy-Britannia nem vált kormányozhatatlanná a fasiszta baloldal támadása nyomán.” Miután a bányászsztrájkot nem sikerült általános sztrájkká szélesíteni, egy évvel a munkabeszüntetés megkezdése után, vezetőik kitartásra buzdító felhívásai ellenére a bányászok felvették a munkát. Nemcsak ennek a sztrájknak vetettek véget ezzel, hanem egy korszaknak is, a '70-es évtized permanens munkabeszüntetésekkel és bérharcokkal teli világának, amelyben előfordulhatott például, hogy súlyos betegeket nem tudtak megoperálni, a halottakat eltemetni. És temették azt a szakszervezeti stratégiát, amely szinte kizárólag a bérek és szociális juttatások állandó növekedésére összpontosított, kevés figyelmet szentelve a gazdaság teljesítőképességének, a vállalatok versenyképességének, a világpiacon romló brit pozícióknak. A változás jól illusztrálja, hogy a '80-as évek végére 2 millió munkaóra veszett el évente sztrájkok miatt, szemben a '70-es évek 13 milliós átlagával. Hogy e folyamat a munkásság, sőt a szakszervezeti tagok jelentős részének hallgatólagos támogatásával zajlott, bizonyítja, hogy a toryk az 1987-es választásokon meggyőző fölénnyel utasították maguk mögé a Munkáspártot és a Szövetséget. (1983-ban a munkavállalóknak kb. a fele szakszervezeti tag volt.)

A KONZERVATÍV REFORMOKKAL SZEMBENI ELLENÁLLÁS leküzdése után már csak egyetlen kérdés maradt: vajon a történelem utólag szentesíti-e a brit társadalomnak a tory kísérlet lefolytatására adott felhatalmazását. Természetesen Thatchert magát is izgatta a válasz, annál is inkább, mivel a tizenegy éves miniszterelnöki szakasz vége felé a nehéz kezdet és az ígéretes kibontakozás után megint viharfelhők jelentek meg a brit gazdaság egén — igaz, a világméretű recesszió részeként. 1988 nyarától ismét növekedtek a kamatok, és az 1984 óta 5% körül stabilizálódott infláció is meglódult az év végétől, 1989-ben 8-, 1990-ben 10%-ra emelkedve. Az eredmények és kudarcok listáját összeállítva Thatcher úgy látja, a legfontosabb célt: Nagy-Britannia hanyatlásának megállítását, a trend megfordítását sikerült elérni. A brit gazdaság a '80-as években gyorsabban fejlődött, mint az Európai Unió más országaiban, Spanyolországot kivéve; a befektetések nagyobb ütemben nőttek, mint a fejlett világban másutt, Japán kivételével; a termelékenység javulása terén első volt az ország a nagy ipari államok között; a hatékonyság is folyamatosan növekedett. Vagyis, vonja le a következtetést, a gazdaságpolitika a kínálat oldaláról nézve egyértelműen sikeres volt.

Problémák a keresleti oldalon mutatkoztak, a pénzkibocsátás, a hitelek növekedése terén. A gazdaság 1987-től a túlfűtöttség klasszikus jegyeit kezdte produkálni, pl. a magánszektor is túl sokat költött és túl keveset takarított meg — a kormány pedig megkésve, és nem elég határozottan reagált az eseményekre. A fizetési mérleg deficitje 1988-ban jelezte, hogy az ország a lehetőségein felül él. Hogyan eshetett Milton FRIEDMAN legjobb tanítványa a puha monetáris politika keynesiánus ősbűnébe? Thatcher az okokat abban jelöli meg, hogy az 1983-tól 1989-ig hivatalban levő pénzügyminisztere, Nigel LAWSON — a fontnak az európai valutarendszerbe való belépését előkészítendő — 1987 márciusától a márka követését tette politikája sarokpontjává, inflációt gerjesztve ezzel a gazdaságban. Túl azon, hogy az egyébként mindig nagyon jól tájékozott, alapos, a részletek iránt is érdeklődő miniszterelnök asszony ezúttal csak 1987 novemberében, ráadásul újságírókkal való beszélgetése során értesült arról, hogy a font a márkát követi, felmerül a kérdés -— és ő maga is felteszi könyvében — hogy miért nem vált meg az önállósodó pénzügyminisztertől? Hiszen meg volt győződve arról, hogy a font csatlakozása az európai valutarendszerhez korai, mert a hazai ipar versenyképességét rontaná, és esetleg azzal járna, hogy a brit monetáris politikát jórészt nem a Kincstári Hivatal, hanem a Bundesbank határozná meg”, veszélybe sodorva az addig elért gazdasági eredményeket.

A vita kettejük között tulajdonképpen arról is szólt, hogy a gazdaságpolitikának a pénzkibocsátás vagy a valutaárfolyam befolyásolásán keresztül kell-e érvényesülnie. (A font végül külső és belső nyomásra, 1990-ben csatlakozott az európai valutarendszerhez, hogy aztán 1992-ben John MAJOR kénytelen legyen bejelenteni, hogy meghatározatlan időre kivonják az angol valutát a „kígyó” utódából.) Lawsont végül is két dolog miatt tartotta meg a kormányfő. Egyrészt nagyra becsülte személyes kvalitásait, kreatív gondolkodását, mondván: „A könyveléssel ellentétben a közgazdaságban ritka és ezért értékes a kreativitás”. Másrészt, e polémiában a pénzügyminiszter nagyon erős pozíciókkal bírt a konzervatív képviselők között és a konzervatív sajtóban. Thatcher, aki korábban hasonló helyzetekben rendszerint a gazdasági prioritásoknak adott elsőbbséget, utólag önkritikusan beismeri, hogy „e politikai kényszerhelyzet elfogadásának gazdasági ára túl nagy volt.” A Vasladynek — nagy elődjéhez, CHURCHILLHEZ hasonlóan — tapasztalnia kellett, hogy bármilyen nehéz is háborút nyerni, a béke gyümölcseit learatni néha még nehezebb: „A politikában nincsenek végső győzelmek.”

MINDAZONÁLTAL úgy ÉRTÉKELI, hogy a brit gazdaság felzárkóztatása terén elért kétségtelen eredmények maradandóak lesznek, „hacsak felelőtlen politika meg nem semmisíti őket.” E kérdésben a bizonyára viták tükrében is formálódó végső válasz nyilván csak nagyobb történelmi távlat birtokában adható meg. Mindenesetre egyelőre az exminiszterelnök igazát látszik megerősíteni a részrehajlónak nem mondható nemzetközi tőke ítéletét tükröző tény, mely szerint az Egyesült Királyság a befektetések szempontjából rangsorolt országok listáján az első öt között foglalt helyet 1994-ben, pl. Japán és az Egyesült Államok társaságában. Az is kétségtelennek látszik, hogy az utóbbi évek belpolitikai botrányai, a toryk látványos belharcai, az utód John Major helyenként öngyilkosnak tűnő balettje ellenére az ország nemzetközi tekintélye és a britek önbizalma lényegesen nagyobb, mint a '70-es évek végén. Másfelől a belpolitikai porondon egyetlen komoly tényező sem kívánja a thatcheri reformok alapvető felülvizsgálatát — legfeljebb kiigazításról beszélnek —, a Tony BLAIR vezette Munkáspárt további „polgáriasulása” szinte bizonyosra vehető; a baloldal erejéből, a jelek szerint inkább csak a tendencia lassítására, és nem megállítására futja.

 

A SZOCIÁLIS THATCHERIZMUS

 

Az első miniszterelnöki periódust főként a gazdaság újjáélesztése és a szakszervezeti reformok, a másodikat a privatizáció („tulajdon-kiterjesztés”) töltötte ki, a harmadik központi elemét a „szociális thatcherizmus” megvalósítása, a közszolgáltatások reformja alkotta. Azokon a területeken, ahol korlátozott mértékben lehetett magánosítani, a jelszó a választék bővítése volt, az intézmények önállóságának, költségérzékenységének növelése, tevékenységük átláthatóbbá tétele. Az állami támogatás kövesse tehát a beteget és a diákot, ne automatikusan kapják az iskolák, kórházak stb. Az általános decentralizációs tendencián belül időnként egy-egy centralizációs elem is felbukkant. így pl. az oktatásban a nemzeti tanterv bevezetése, bizonyos különleges szakmai képzést, vagy színvonalat nyújtó önkormányzati iskoláknak a művelődési tárca alá rendelése — igaz, kiterjedt autonómiával.

AZ ÁTLÁTHATÓSÁG, az önkormányzatok takarékosabb gazdálkodásra kényszerítése volt a célja az 1990-ben bevezetett személyenként fizetendő „közösségi adó”-nak is, amely Margaret Thatcher bukásának legfőbb oka lett. A hosszas előkészítés után sem eléggé végiggondolt „fejadó” öngólnak bizonyult: anélkül, hogy az önkormányzatok költekező hajlamát mérsékelte volna, sikerült a kormány ellen hangolnia a többletterheket viselni kénytelen, és az intézkedést amúgy is antiszociálisnak érző közvélemény többségét. A rossz gazdasági helyzet, és kisebb mértékben az Euro-viták miatt amúgy is gondterhelt tory képviselők jó része joggal érezhette úgy, hogy a fejadó a székükbe kerülhet. (Az egyik közvéleménykutatás szerint a Munkáspárt 21%-kal vezetett, 1990 novemberében.) A korábbi sérelmeik miatt revansra váró pártbéli ellenfelek (Howe, Heseltine stb.) által kierőszakolt vezérválasztás első fordulójában aratott pirruszi győzelem megértette Thatcherrel, hogy személye immár teher a párt számára; az általa támogatott jelölt, John Major javára visszalépett a második fordulótól, és 1990. november 28-án lemondott.

(Folytatjuk)



« vissza