Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tolnay Klári - Emlékezés nagy szeretettel

Tolnay Klárit először a Vígszínház akkori kamaraszínházában, a Pestiben láttam Julika szerepében, Molnár Ferenc Liliomában. Emlékszem, mint Julika hogyan búcsúzott a halott Liliomtól, s hallom a hangjukat, amint a ligeti padon csevegnek Marikával (Ruttkai Évával). Vajon nem csupán önáltatás az, hogy látom és hallom Tolnay Klárit sok-sok régi szerepében? Öt évtized alatt hatvanöt színpadi szerepében láttam. Sok filmélmény, és főként tizenkét közösen létrehozott színházi előadás és tv-produkció őrzi meg számomra személyét és művészetét. Ezért láthatom őt, ezért hallom a hangját magamban. Legfontosabb beszélgetéseinket is fel tudom idézni, például a Madách kamaraszínházi kis öltözőjében, amikor ő a tükre előtt ült, s nem is annyira festette, mint inkább figyelte az arcát, én pedig más hely nem lévén – a mosdó szélén ültem.
Látom őt különböző színtereken, különböző szerepekben, színházakban, próbaszobákban, tv-stúdiókban. Emlékszem több fiatalkori filmjére. Ezekről beszélgetve gyakran mondta: „Én akkoriban csak egy olyan csinos pofi voltam…” Láttam kiváló filmjeit: a Dérynét, a Rokonokat (ezt különösen szeretem ma is), a Pacsirtát, amelyből felejthetetlen emlék összjátéka Páger Antallal, s jól emlékszem az Aranysárkányra, a Hatholdas rózsakertre.(1)
Természetesen maradandó élmény marad „jutalomjátéka” Sinkovits Imrével Hubay Miklós nagyszerű Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosában. Három különböző életszakaszában láttam őt az idős, de örökszép Estella szerepében. Talán a harmadik alkalommal már megbocsátóbban és több nosztalgiával fogadta a vén Berlioz esengő udvarlását. Az utolsó felújításra ő is, Sinkovits Imre is elérték már az általuk játszott szereplők korát, s nem kellett már paróka sem a finom hölgyre.
Látom finom, mosolygó arcát, figyelő szemét, a helyzeteket könnyen átlátó okosságát, iróniáját, elegáns zárkózottságát, egy-egy élethelyzetben vagy pillanatban és színpadi helyzetben váratlanul és furcsán megkeményedő arckifejezését, s hallom fanyar, kicsit fátyolossá vált hangját.
Tolnay Klári szép volt fiatalon és idős korában, nyolcvan-egynéhány évesen, törékenységében is dacolt Jacques monológjának (Shakespeare: Ahogy tetszik) jóslatával az idős kor, a gyarló test állapotáról.
Tolnay Klárit tízéves koromtól, 1946-tól láttam gyakran, drámában és vígjátékban, operettben, a régi Vígszínház (a mai Thália helyén), valamint a Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre vezette Paulay Ede utcai nagyszerű Művész Színház előadásaiban.(2) Sajnos Anouilh Euridyke című drámájának előadására nem engedtek be – 11 éves voltam, és az előadást csak 16 éven felülieknek játszották  ezért nem láthattam híres szerepében együtt játszani a fiatal Darvas Ivánnal, Orfeóval. Láttam, helyesebben inkább hallgattam a páholy zugából egyetlen nemzeti színházi vendégszereplésében, Sartre Tisztességtudó utcalány című egyfelvonásosának címszerepében.(3) Hallani vélem Tolnay Klári szemtelen, elszánt hangját, ahogy mint Lizzie, az utcalány szembeszegült az amerikai fajvédő szenátorral.(4)
Somlay Artúr – szüleim jó barátja – egyre elkeseredettebb és kiábrándultabb lett a polgári demokrácia rövid 3 évét 1948-tól követő kommunista korszakban. Az őt körülvevő emberek iránt is bizalmatlanná vált, kollegái között két kivétel volt: Gobbi Hilda, az öreg színészeknek otthont építő jó barát és Tolnay Klári, akit tehetséges kezdő kora óta vett körül partnerként és emberként is megkülönböztető szeretettel. Somlay egyszer az otthonában Kosztolányi Dezső színikritikáiból olvasott fel néhány sort Varsányi Irénről és Hegedűs Gyuláról, akiket nagyon tisztelt és becsült. Akkor jegyezte meg: Varsányi Irén egyetlen méltó utóda Tolnay Klári.(5)
Tolnay Klári a második világháború előtti Vígszínházban a korszak egyik legjobb iskoláját járta ki, ebben a színházban felsőfokon játszották a társadalmi drámákat és a könnyedebb társalgási darabokat.
Egy alkalommal a kor egyik legérdekesebb kísérletében is részt vett. 1934-36-ig létezett az Új Thália nevű színpadi egyesület, amely a kor naturalista színházával szemben új hangot ütött meg, különböző stílusokat próbált ki. Tolnay itt játszotta el a fiatal Tamási Áron első remekművének női főszerepét: Magdót az Énekes madárban. Mókát Egri Istvánra osztotta az első rendezésével nagy sikert arató Pünkösti Andor.(6)
Tolnay Klári a Vígszínházban még együtt játszhatott a híres vígszínházi lírai naturalista stílust meghatározó nagy színészek egy részével. A mesterséget a színház arculatát meghatározó igazgató-rendezőtől, Jób Dánieltől tanulta. Jób azt akarta elérni rendíthetetlen erővel, hogy a színészek maguk találják meg a legkifejezőbb színészi megoldást, az általa megteremtett kereteken belül. Így Jób „egy édesen mosolygó, napsugaras” fiatal nővel is, aki nemrég még Tolnay Rózsi névre hallgatott és a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, mindenáron el akarta érni, hogy Deval vígjátékában (A francia szobalány) azonosuljon a kotnyeles, pikáns, szókimondó francia szobalánnyal. Ez sikerült is neki: Jób irányításával Tolnay Klári felszabadított játékos kedve nevezetes sikert hozott.
Bizonyos, hogy Jób példája is hozzájárult ahhoz, hogy Tolnay Klári mindenkor elvárta rendezőitől az erős és céltudatos színészvezetést.(7)
A háború végén a Víg társulata a lebombázott színházépület helyett a mai Thália helyén játszott, ekkorra már a társulat második színészgenerációja vette át az egykori nagyoktól a stafétabotot.
1956 után atyai jó barátom, Somló István, a Vígszínház egyik vezető színésze emlegette együtt nagy szeretettel Varsányi Irén és Tolnay Klári nevét. (Somló éppúgy, mint Tolnay Klári a Vígszínház úgynevezett második generációjához tartozott, s gyakran voltak partnerek, például Molnár Ferenc Hattyú című darabjának háború utáni előadásában is, amelyben Tolnay Alexandrát, a „Hattyú”-t, Somló pedig Albert trónörököst játszotta.)
Amikor Somlay Artúr a háború után a Nemzetibe szerződött, rávette Major Tamást, hogy szerződtesse Tolnayt a Nemzetihez. Major fel is ajánlotta a szerződést, amikor Tolnay Klári 1947-ben a Tisztességtudó utcalányban vendégszerepelt, de Tolnay kikosarazta a direktort. Azoknak a kiváló pályatársaknak sorsa lebegett a szeme előtt, akiket Major Tamás éppen akkoriban küldött el kegyetlenül a Nemzetiből (Sulyok Mária, Somogyi Erzsi, Ladomerszky Margit, Ruttkai Éva, vagy Uray Tivadar, Abonyi Géza, Tímár József…).
Tolnay Klári egyszer még igazgató is volt, illetve, ahogyan ő nevezte ezt a pozíciót: a társulat mamája, dadája. 1948-ban Somló Istvánnal és Benkő Gyulával együtt egy triumvirátus tagja lett, amely megpróbálta megmenteni a Vígszínház társulatát a gazdasági csődtől. Jó műsort csináltak, a színház jó előadásokat játszott, de mindhiába.
A fordulat évének nevezett 1948-as kommunista hatalomátvételkor minden magánszínházat államosítottak. A híres vígszínházi szellemet a polgári múlt csökevényének minősítették, amelynek nincs helye a szocialista realista színházi életben.
A feloszlatott társulatok tagjait színházi funkcionáriusok osztották be a többnyire újonnan létrehozott társulatokhoz. Tolnay Klári a Víg és a Művész Színház több tagjával együtt az újjászervezett Madách Színházba került, amely 1951-től már két épületben működött: a Kamara Színház a Madách téren, a „nagyszínház” az akkor még gyönyörű Magyar Színházban.(8)
Tolnay Klári 48 éven át volt hűséges tagja a Madách kivételesen nagyszerű „alap” társulatának, letéteményese és képviselője annak a – részben elfogultan mondom – több évtizeden át élő magas játékkultúrának és színvonalnak, amelynek értékét, etalon jellegét éppen első társulata: Kiss Manyi, Dayka Margit, Tolnay Klári, Sennyei Vera, Lázár Mária, Tímár József, Uray Tivadar, Greguss Zoltán, Pécsi Sándor, Darvas Iván, Gábor Miklós, Ladányi Ferenc teremtették meg.(9) Szerencsére Tolnay Klári már az első években jó fiatal rendezőkkel: Horvai Istvánnal, Pártos Gézával, Bozóky Istvánnal, majd a fiatal Ádám Ottóval, Vámos Lászlóval dolgozott együtt.
Pályáján alapvetően nagyszerű korszak volt az 1949 és 1956 közötti, olyan felejthetetlen alakításokkal, mint Irina (Három nővér), Laurencia (Lope de Vega: Hős falu), Mariska (Liliomfi), Kopjásné, Lina (Rokonok), Nóra és Júlia. Arra az izzó Rómeó és Júlia premier estére, amelyet a Magyar Színház második emeleti erkélyéről láttam, nagyon élénken emlékszem. Az akkor negyvenéves Tolnayt áradó szenvedélyes indulataival felszabadultnak, szépnek, és izgalmas fiatal lánynak láttam. Nem számított a kora, nem csak azért nem, mert a film és a televízió realizmusa még nem szoktatta rá a nézőket, hogy csak valóban fiatal játszhat fiatalt. Később is láttam az előadást, amely akkor lett még izgalmasabb, amikor Rómeót Darvas Iván játszotta.
Tolnay Klári elmondta egy interjúban, hogy amikor Júlia méregmonológját végképp nem volt képes a próbák során megoldani, mert nem tudta a „halál utánitól” való rettegést hitelesen kifejezni, Pártos Géza rendező megkérte a díszítőket, hogy csavarják be Tolnayt egy szőnyegbe, és abban kellett a színpad bal oldaláról a jobbra egyedül átgörögnie. Amikor átért, és kibontakozott a szőnyegből, a deszkákon szerzett kisebb-nagyobb ütődések fájdalmánál sokkal erősebb élmény szólalt meg belőle: annak a gyötrelme, hogy az utat végig sötétben kellett megtennie az ismeretlenben, s közben haladni, …görögni ... ki tudja, hova… Ez a fizikai élmény sokban segítette abban, hogy Júlia halálfélelmét, iszonyodását az ismeretlentől végül olyan megrendítően tudta kifejezni.
Jób Dániel egykori példája után ez az élménye erősítette meg abban, hogy rendezőitől - így tőlem is - mindenkor azt igényelte, hogy erős kézzel bánjanak vele: „Engem nem tisztelni, engem gyötörni kell!” – volt visszatérő parancsa.(Egy interjúban ezt így fogalmazta meg: „Tartózkodom az átéléstől. Engem rázni, ütni, rúgni kell, meg kell alázni, hogy a szerepemre találjak.”)
Érdekes módon akkor még nem félt a versmondástól, nagy szenvedéllyel tudta megszólaltatni Júlia és a Hős falu Laurenciájának verses szövegeit, monológjait. Gondolom, ennek egyik oka az volt, hogy tökéletesen azonosult hősnőivel, akik történetesen versben fejezték ki magukat Shakespeare és Lope de Vega drámáiban. Ezért úgy gondolom, nem maga a verses szöveg elmondása volt az alapvető oka annak, hogy később idegenkedett a „verses” szerepek eljátszásától, hanem az a tény, hogy kénytelen volt több, tőle idegen szerepet is eljátszani „versben” írt darabokban. Ezekben nem volt öröme, kudarcélményt jelentettek számára. Egyéniségétől távol állt Gertrúd, Hamlet anyja, még inkább a Magyar Elektra kegyetlen Clytemnestrája. De az is lehet, hogy korszerűbb, nem klasszikus rendezői megközelítésben utat talált volna még ezekhez a karakterekhez is. (Az 1949 és 1956 között eltelt hét év történetéhez több rossz emlékű politikai propagandadarab szerepe is hozzátartozik, de ezeket nem tartom említésre érdemesnek.)

*

A jelentős klasszikus, félklasszikus és modern magyar drámákból születtek meg a hosszú évtizedek során a Madách Színház magas színvonalú előadásai. Kezdetben a rendezők -Horvai István, Pártos Géza, Bozóky István - tanultak a színház gazdag művészi tapasztalatokkal rendelkező, kiváló színészeitől, akik az ötvenes években sem érték volna be azzal, hogy meghamisított, „szovjetesített” ál-Sztanyiszlavszkij-tanításokat kapjanak igazi instrukciók helyett. A rendezők tehetsége többek között abban állt, hogy felismerték a társulat javának kivételes tehetségét, s erre építve tudtak igazán értékes, realista előadásokat létrehozni.
1951-től jött létre a Madách színházi hagyomány, amelyre a későbbi évek egymás után következő sok társulata, repertoárja, stílusa épülhetett, amelyet ez a színház öt évtizeden át, gyakorta „schyllák és charybdisek között hajózva”, természetesen nem egyenletes színvonalon, de meg tudott őrizni. (Ameddig a drámairodalom színházát végül át nem vette a musical birodalom.) Nagy szerencsémre ezeket az előadásokat többnyire láttam, és őrzöm is legjobb színházi emlékeim között.
Tolnay Klári és Blanche, Tennessee Williams hősnője a Vágy villamosában… Ez a kivételes ihlet és átélés szülte tragikus nőalak rendkívül sok húron, fájdalommal, szeretet- éhséggel, élni akarással, s ugyanakkor a saját szerencsétlen és deviáns múltjától való menekülő vággyal szólalt meg Tolnay Klári által életre keltve. Ez az alakítás mindazok számára, akik láthatták, életük kivételes élményét jelentette. A szerep híres filmbeli alakítójával, Vivian Leigh-vel ellentétben Tolnay Blanche-ában nem volt önsajnálat. Ezt azért is nehéz elkerülni, mert Williams valamennyi nagy nőalakjában a saját ösztöneihez, a maga személyes tragikumához való leláncoltságát írta meg, nem minden narcisztikus önsajnálat nélkül…
S mennyire elszántan gyűlölő, kegyetlen, kemény tekintettel tudott George-ra, a saját középszerűségébe beletörődött férjére nézni Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjában, amelynek próbaidőszaka talán a legizgalmasabb találkozásom volt Tolnay Klárival.
Amikor 1963-ban, 27 éves koromban először készültem arra, hogy megrendezzem ezt a kiváló Albee-drámát a Nemzeti Színházban, Olty Magda próbálta a szerepet. Ha a dráma „dekadenciájára” hivatkozva az illetékesek nem állítják le a próbákat, és létrejön az előadásunk a Nemzetiben, Olty Magda bizonyára szarkasztikusabb, élesebben riposztozó, vadabb nőstényt keltett volna színpadi életre, mint Tolnay Klári a Madách 1967-es előadásában.
Tolnay Marthájának titka és értéke a női mindent tudás volt, a rádöbbenés folyamata az élet és a párkapcsolatok bonyolult szövevényére. A házastársak állandó küzdelmében a párharc kegyetlensége szinte neki magának is fájt.
Tolnay Klári nagyon sokat tudhatott a női magára maradottságról, a magány keserűségéről, de női bölcsessége, hite, életszeretete mindezt megértéssé és művészi alkotássá harmonizálta.
Az Albee-drámában ezért tudta érthetővé, sőt szükségszerűvé tenni a Héja-nász az avaron elkerülhetetlenségét, de főképpen azt, hogy ez a gyerek nélkül maradt, önmagának gyereket hazudó/játszó középkorú pár mindezek ellenére elválaszthatatlan egymástól. Összeköti őket az egymással töltött, kínokból, csalódásokból, gyűlöletből és szeretetből összehordott sors, amelynek minden repedt téglájában is közös emlékek, közös szenvedések vannak. A megalázott, fáradt, kitaszított Martha szavait örökké Tolnay Klári hangján hallom. Az ő Martha-portréja tette ezt a modern tragédiát humánussá, felvillantva a két össze nem illő ember egymást pusztító viadalában a mégis-mégis összetartozás esendő esélyét.
A Nem félünk a farkastól második közös munkánk volt. Fél évvel azelőtt, 1967 tavaszán Thornton Wilder Magyarországon akkor már húsz éve nem játszott darabját, A mi kis városunkatpróbáltuk. Tolnay Klári Gibbs doktorné szerepében békességet, derűt, szeretetet, bölcsességet varázsolt a kis város lakóinak életébe. Az utolsó képben megszólaltatta Wilder hitét, megnyugvását az elmúlásban. A próbákon úgy éreztem, hogy az Ő személyes hite, humánuma azonos Thornton Wilderével.
Egy másik Wilder-darab későbbi előadásában, A házasságszerzőben mintha Gibbs doktorné jókedvű nővére kelt volna életre, aki vidáman bonyolítja a szerelmi szálakat, s végül a maga életét is révbe juttatja a bolondos Vandergelder (a mi előadásunkban Márkus László) oldalán.
És előlép emlékeimből Molnár Ferenc Hattyú című vígjátékának Beatrix hercegnője. Tolnay Klári felmutatta az egykori vígszínházi Molnár-játékstílus értékes hagyományát, stílusát, s a Madách Színház kiváló együttesének szinte minden tagjára átsugározta ezt a bravúros játékkultúrát, megtoldva a szatíra csípősebb borsával.
És végül hadd idézzem meg a színpadon már el nem játszott Stillmungus nővért, Szabó Magda Régimódi történetének gyönyörű alakját.
A televízióban 1976 nyarán mutattuk be a regény keresztmetszetét a Nyitott könyv sorozatban, frissen a mű megjelenése után. Természetesen a jelenetek között helyet kapott a regény egyik legszebb epizódja, Rickl Mária látogatása Stillmungus Mária Margit nővérnél a zárdában. A találkozás alkalmával megértjük, hogy Stillmungus az aggódó és a kor előítéleteinek szorításában élő nagymamánál jobban megérti az unokát, Lenkét. Hosszú pályám során nagyon sok kiváló színésszel dolgozhattam, de kevés ilyen páros összjátékát láthattam, mint amilyen Sulyok Mária és Tolnay Klári kettőse volt. A kivételesen nagy művészek találkozását láthattuk, amit láthatóan ők is nagyon élveztek. (Szerencsére valahol a tévé archívumában még rejtőzik ez a felvétel, s talán egyszer majd újra láthatjuk…)
Egy titkot őrzök, amelyet nem árultam el Klárikának sohasem. A tv-stúdióban az apáca főnővér apró íróasztalánál Tolnay Klárinak a tévéfelvételek rendje szerint várnia kellett a fény- és egyéb beállítások elkészültére. Láttam, hogy Ő az elébe készített papírlapokra szórakozottan rajzolgat. Miután a felvétel véget ért, magamhoz vettem az asztalon hagyott „rajzait”. Amikor otthon megnéztem őket, láttam, hogy nemcsak rajzok, hanem néhány, a szabad rajzolgatás közben odavetett gondolat is van a papírokon. Az egyiken ez állt: Miért is nem lettem én apáca? Vajon nem lett volna jobb?...”(10)
Ez a sóhaj is eszembe jut most, amikor emlékezem rá: lényére, pályájára, és közös munkáink sok-sok gazdag, gyönyörű élményére.
Úgy érzem és gondolom, Tolnay Klári művészként és emberként egyaránt kivételes, ritka, pótolhatatlan ajándék volt a magyar színjátszásban.



Jegyzetek:


1 A
Dérynét Kalmár László, a Rokonokat Máriássy Félix, a Pacsirtát Fábry Zoltán, az Aranysárkányt és a Hatholdasrózsakertet Ranódy László rendezte.


2 Vasárnap délutánonként a Művész Színházban többnyire a 4 forintos – négy fagylat ára – 2. emeleti oldalpáholyból néztem meg az új előadások többségét, legtöbbször barátaimmal, akár többször is. Talán ez volt a Nemzeti mellett a kedvenc „színházam”.

3 Az ugyancsak nagykorúak számára látogatható darabhoz Somlay Artúr kérésére engedtek be, de csak az este második részében jöhettem elő, amikor egy Shaw-vígjátékot adtak.)

4 Ezt a „sematikus” leegyszerűsítetten gonosz figurát játszotta Somlay, éppen olyan undorral, mint a többi rákényszerített politikai tartalmú szerepet, legyen az imperialista sajtócézár, NKVD-tábornok,vagy éppen apolitikusból jó útra térülő pártos szovjet tudós.)

5 Ez különleges elismerést jelentett, mert Somlay, aki fiatalon hadban állt az egykori deklamáló iskola nagyjaival – Jászai Marit, az istennőjét kivéve –, idősebb korára nehezen viselte el kortársaiban a pátoszt, a modorosságot vagy a túljátszást. Tanítványainak is azt mondogatta, – amíg hagyták tanítani –: Ne jádz! Csak mondd aSzöveget – amellyel nem a puszta szövegmondást, hanem az illusztrálástól és deklamálástól mentes emberábrázolást követelte meg tőlük. Addig csak színházimádó Nagymamámtól hallottam Varsányi Irént, Hegedűs Gyulát, Csortos Gyulát emlegetni a régi Víg és Nemzeti Színház pótolhatatlan „nagyjai” között, Somlay emlegetése után elolvastam Kosztolányi színibírálatait. Máig úgy érzem Kosztolányinál szebben és érzékletesebben senki nem tudta kora színházát felidézni.

6 Ő lett 1941-től a bátor és érdekes műsort játszó Madách Színház vezetője.

7 Sokszor idézte fel nekünk is Jób Dániel alakját, rendezői módszerét és 48 utáni tragikusan nyomorúságos öregkorát, amikor volt tagjainak könyöradományaiból élt.

8 A Magyar Színház 1897-ben épült Láng Adolf tervei alapján. A Nemzeti Színház társulata 1964–1966-ban költözött be, miután felrobbantották a Blaha Lujza téri épületét, metróépítkezésre hivatkozva. Ekkor építették át mai arculatára Azbej Sándor tervei alapján. 1951-től a Madách Színház játszott benne, amely 1961-ben költözött a mai körúti épületébe. (1964-ig a Petőfi Színház játszott benne, musicaltársulatával.)

9 Hozzájuk csatlakozott később számos fiatal, köztük Várady Hédy, Psota Irén, Vass Éva, Horváth Teri, Szénási Ernő, Márkus László, Körmendi János, és egy rövid időre a felejthetetlen Soós Imre.

10 Tolnay Klári szövegkönyvvel a kezében halt meg az ágyában, Stillmungus nővér szerepét tanulta, amelyet a Nemzeti Színház közelgő bemutatóján játszott volna…
 

« vissza