Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Történelmi lecke. A Biszku-filmről

Különös élményem volt a napokban, amikor futótűzként terjedt a hír, hogy a Biszku-filmet, a Bűn és büntetlenséget mégsem vetítik le az Uránia moziban június 16-án, mert személyiségvédelmi okok miatt letiltották. A rendezők – Skrabszky Fruzsina és Novák Tamás – nem adták föl, s a Mentha terasz összes helyiségében még aznap este levetítették. Gyülekezett a tömeg, mint a hetvenes években olykor, ha „Balázs Bélá-s” filmet vetítettek a Toldi moziban. Kedélyes, nyugodt várakozás. Sok ismerős és ismeretlen. Nagyon öregek és nagyon fiatalok, és ami szokatlan, országgyűlési képviselők is álltak a sorban. Még DVD-ket is osztottak egy dobozból, de akiknek jutott, azok sem álltak ki a sorból, hogy otthon nézzék meg. Mert ez itt más volt, egy akció, egyfajta csendes demonstráció a nyilvánosság mellett. S ezen az sem változtat, ha az esti hírekben bemondják: a Biszku lányok mégis hozzájárulnak a vetítéshez. Tehát legális, ami történik.
A film úgy indul, mint sok más 1956-os film. Archív képek árnyékában neves szakértők összefoglalják a tényeket: a forradalmat minden korábbinál brutálisabb megtorlás követte. Háromszáz kivégzés, 20 000 büntetőeljárás, 16 000 internálás. 200 000 ember elhagyta az országot.
Nem valószínű, hogy Kádár János ismerte Machiavellit, de Lenintől is tudhatta: gyors, erős, brutális terrorra van szükség, hogy viszonylag gyorsan ráébredhessenek az emberek, hogy ők a kommunisták mellett állnak – mondja Szerencsés Károly történész. Ez magyarázza 1957. május elsejét.
Aztán két huszonéves – a film rendezői, szerkesztői –, ülnek az internet előtt, és tanakodnak: él-e még valaki a megtorlás irányítói közül. Rábukkannak Biszku Béla nevére, aki belügyminiszter volt 1957–61 között. Visszavonultan él, 1989 óta nem adott interjút.
Kitalálják, hogy csellel környékezik meg. Szülőfaluja, Márokpapi almanachjába kérik az interjút. A faluban egyébként a fiatalok semmit nem tudnak róla, egy iskolatársa emlékszik, hogy közvetlen volt miniszterként is, és az nem lehet, hogy véreskezű kommunista lett volna. Biszku első szóra fogadja őket. Korát meghazudtolóan fiatalosan, teljes szellemi frissességgel nyilatkozik szép otthonában. Később szülőfalujába is ellátogat a stábbal, ahol a közönségtalálkozón „beépített” emberek kezdik feltenni az előre megbeszélt, a forradalom eseményeire vonatkozó kérdéseket. Pillanatra sem jön zavarba. „Ellenforradalom volt, meg kellett védeni a munkáshatalmat. Meg volt hirdetve a Szent Bertalan éjszakája” – mondja.
Megbánás? Bocsánatkérés? – kérdezik a fiatalok. De ilyesmi meg sem fordult a fejében. Ma is rendíthetetlenül meg van győződve az igazáról. Hogy bűnös lenne? Ugyan! „Nem én végeztem ki őket, a bíróság hozta az ítéletet. ” És különben is: „Rend volt, nyugalom, közbiztonság. Erőszakra csak erőszakkal lehet hatni.” Amikor az orra elé teszik a papírt, amelyből feketén-fehéren kiderül,
ő szorgalmazta a keményebb bírói ítéleteket, akkor is hárít, tagad.
Döbbenetes látni egy embert, akivel megállt az idő, akiről leperegnek a tények, aki jóllehet, tudja, hogy nagyot fordult a világ, ugyanaz a kemény, vonalas kommunista, aki egész életében volt. Kádárral is szembeszállt, akit liberális elhajlónak tartott, bár ma is a 20. század legmeghatározóbb magyar politikusának tartja, hozzátéve: „Nagy fának nagy az árnyéka.”
A hatást fokozza, hogy közben halálos cellában váró elítéltek, Wittner Mária, Fekete Pál felidézik, milyen is volt hallgatni a kopácsolást, s számolni, hány embert akasztanak aznap. Volt nap, hogy tizenhatot. S elmondják, milyen volt az utolsó éjszaka, hogyan búcsúztak az akasztófa alá induló társaiktól.
Balás-Piri László és Fónay Jenő még a film elején eljátszanak a gondolattal, hogy mi lenne, ha találkoznának Biszkuval. Balás-Piri azt mondja, nem lehet megütni egy kilencvenéves embert. Húsz évvel ezelőtt kellett volna elítélni, de elmulasztottuk a lehetőséget. A Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény elbukott. Fónay se vérszomjas, azt hiszi, Biszku ki sem mer menni az utcára. Amikor megtudja, hogy látták sétálni a Mammutban, azt mondja: akkor leköpném.
A magyar film is elmulasztotta a lehetőséget, hogy kamera elé állítsa azokat, akik a példátlan megtorlás irányítói, végrehajtói voltak, de legalább azokat, akik rokonszenveztek a forradalom leverőivel. Még jóval a rendszerváltozás előtt forgatta Gyarmathy Lívia a Hol zsarnokság van… című filmjét egy vérbíróval, de személyiségvédelmi okok miatt, a bíró később visszavonta hozzájárulását. Azért is nagy jelentőségű a film, mert az utolsó pillanatban mégis sikerül megszólaltatnia egy koronatanút. Jóllehet, hamis tanút: Biszku szó nélkül hagyott állítása szerint az ő oldalukon háromezer halott volt – nyilvánvalóan nem igaz. Hogy egy egykori rágalom idézése, hogy meggyőződéssé vált rágalom, hogy kései tévedés: egyremegy. Csak az bizonyos, hogy hazugság. „Hoztunk szigorú rendelkezéseket is, kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet a törvény értelmében. A bíróságok munkájába [hazudta Kádár – H. M.] a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le. . . ” – idézi Horváth Miklós In memoriam 1956 című könyvében, ahol Kádár nyilván torzít, de háromszáz „mártírnál” bizonyára nem volt több – a helyszínen kivégzett fogoly ellenállókat és a harcokban lemészároltakat nem számítva.
A film pergő, jó ritmusú, a szóhasználata és képi kifejezésmódja miatt képes a fiatalokat is megszólítani. Ez talán legnagyobb erénye, hiszen az elmúlt húsz évben minden arról szólt, hogy történelemmentes tudattal nőjön fel minden új generáció.
Szükségképpen felmerül, talán túl nagy figyelmet is kapott, egy módszertani probléma: etikus-e a tényfeltáró újságírásban és különösen az amerikai, de például a cseh dokumentumfilmben is használt módszer a „csőbehúzás”, a riportalany megtévesztésével való szóra bírása. Ráadásul kihagyják a film nagy lehetőségét, amikor bevallják a trükköt. „Ez hiba volt” – mondja szigorúan Biszku, de ezzel a konfliktusnak nincs vége, de ezt már a kamera nem mutatja, a nézőnek erős hiányérzete támad. Itt vélhetően megromlik a kapcsolat az alkotókkal. Egy személyiségi jogi perben – Biszku Béla a napokban újra tiltakozott a nyilvánosság ellen – adut adnak a felperes kezébe, s a film nem vetíthető. Bár a mai technikai lehetőségek mellett ennek a kijelentésnek szinte nincs értelme, hiszen ítéljen bárhogy a bíróság, ez a film már bekerült az 1956-os és a dokumentumfilmről szóló közbeszédbe, és aki akarja, így is megnézheti.


« vissza