Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Utazások a közös hazában. Kiss Gy. Csaba könyvéről

Volt egyszer egy Magyarország. Kitöltötte a Kárpát-medencét, olyan földrajzi egység volt, hogy örökkévalónak tűnt. Ez a Magyarország nem magyar ország volt, hanem sokféle nép hazája. Aztán sokféle nemzeté. Ez az ország már nincs rajta a politikai térképeken. A hegy- és vízrajzi térképeken azonban Kárpátok, a Duna, az Alföld a helyén maradt. És többé-kevésbé maradtak a korábban is itt élő emberek. És maradt valami abból a közös civilizációból, amit századokon át a közös történelmi műhelyben teremtettek. Több mint gondolnánk, kevesebb, mint szeretnénk, de ami megmaradt, egyre fogy.

Kiss Gy. Csaba a menthető mentésén dolgozik: napjainkra az egykori ország sokféle nyelvhez, gondolkodáshoz kötött műveltségének, mentális örökségének egyik legjelentősebb ismerője. Sőt: alighanem egyedülálló abban, hogy nemcsak a délszláv (különösen a horvát), a szlovák kultúrában, hanem a történelmi sorsközösség okán a cseh és kiváltképp a lengyel világban is járatos. Egy ilyen kivételesen összetett tematikájú kötetről aligha adható olyan rövid összefoglaló, amely minden vonatkozásban bemutatja sokoldalúságát. Többet érdemelne például lengyel tematikája méltatása, így nagyszerű Zbigniew Herbert-portréja, Czesław Miłosz-tanulmánya és az 1939-ben Magyarországra menekült lengyel író, Stanisław Vincenz itteni éveinek áttekintése. Ugyancsak megérdemelne külön áttekintést az, ahogyan Kiss Gy. Csaba az elmúlt négy évtized magyar politikai, közéleti világáról vall.

A könyv alapszövete azonban mégis annak a közép-európaiságnak a vizsgálata, amelynek a történelmi Magyarország nemcsak része, hanem meghatározója is volt. Ebben az összefüggésben vizsgálja Kiss Gy. Csaba az egykori közös haza társnemzeteinek örökségét és mai szellemi jelenségeit. E Kelet és Nyugat közé szorult régió mindig a Nyugat felé gravitált, még ha olykor úgy hozta is a történelem, hogy egyes részeit (vagy a 20. század második felében egészét) a Kelet(-Európa) leszakította. Ez a megközelítés természetesen hozza magával azt, hogy a térséget európai dimenzióban kell vizsgálni. Ezért írta hazánk EU-taggá válása kapcsán Kiss Gy. Csaba: „Magyarország helye a kontinensen alapvetően nem fog változni. Nyugat és Kelet határán leszünk ezután is. Nyilvánvalóan lehetőség számunkra az integráció, új feladatokkal és kihívásokkal. Józanul kell mérlegelni a tennivalókat, délibábok és borúlátás nélkül. Versenyképességünk nem kis mértékben mentális hozzáállásunktól függ. Az önmagát, nemzetét lebecsülő magyar polgárnak nem lesznek jók az esélyei.”

Kiss Gy. Csaba a nemzeti önbecsülés kérdését nemcsak a magyarság nézőpontjából vizsgálja. És a legkevésbé sem az uniós csatlakozás ad erre alkalmat neki. Alighanem olyan ifjúkori szerelem hajtja, amely egy egész életre szól. Mint írja: vigyázó szemét 1968-ban is Prágára vetette. Nemzedéki élménye nem csak az volt, amit tapasztalt: az előbb vérbe, majd zsírba fojtott magyar forradalom és a cseh-szlovák tavasz vagy éppen Lengyelország eltökélt szellemi szabadságharcának összetett élménye. Része volt ennek a régió lelkületétől és problémáitól beláthatatlan távolságban zajló nyugat-európai diákmozgalmakról való hallomás is. Közép-európaisága így nemcsak a tágabb haza iránti nyíltszívű elkötelezettség lett, hanem a nyugatra szorítkozó európaiság kritikája is.

Pedig eredetileg másfajta kritikának indult. Kiss Gy. Csaba generációja a diktatúrában próbálta megvalósítani a maga szabadságát. Az egyik út az volt, amit ő is választott. Közép-Európa eszméjének fölvetése nem jelentett direkt összeütközést a fennálló hatalmi renddel, noha az ebbe a valós földrajzi és virtuális történelmi térbe húzódás a méltatlan nagyhatalmi alkuk fennálló rendszerének határozott tagadása volt. A hatalmi tömbök rendszerében Közép-Európa alternatívájának fölvetése sajátos szellemi szabadságharcnak számított, hiszen az adott helyzet irracionalitását kívánta meghaladni. Benne nemcsak a klasszikus-, hanem bolsevik-nacionalizmusok logikáját is. Azt a láthatóan sehova nem vezető utat, amely évezredes értékteremtő műhelyek lerombolását célozta. A történelem tagadásával pedig a sokféle honpolgár identitásának gyöngítésére, múltja-fosztott alattvalóvá tételére irányult. A szabadság 1968-ban feltűnő fantomja Kiss Gy. Csaba számára a regionális önismeret újraépítésének parancsát hozta.

Ettől válik ez a tudás és a gondolkodás személyes ügyévé is. Ha úgy tetszik, történészi-művelődéstörténészi pályája nemcsak szakmai tétet jelent, hanem – Németh László-i oltásához híven – üdvösségügy is. Erről tanúskodnak a szakmai írások közé ékelt, a saját szellemi útban a történelem munkálkodását is föltáró önéletrajzi esszék, amelyekben a hatvanas-hetvenes évek Közép-Európájának összefüggéseiben jelennek meg a szerzőt foglalkoztató kérdések. Így mondja ki, hogy a „mi emlékezetünk és identitásunk kulcskérdése… az 1956-hoz való viszony”, majd hozzáteszi: „Példa nélkül áll történelmünkben, hogy egy fontos eseményt nagyobbra értékelnek a nagyvilágban, mint idehaza”. A forradalom kései örökségének része a lengyelek ’56-jával és a térség más szabadságharcaival való sorsközösség felismerése.

Ezért Kiss Gy. Csaba, miközben a mi ötvenhatunk jelentőségét páratlannak tartja, rögvest hozzáteszi a prágai ’68 és a lengyel ’81 hasonlóan kiemelkedő szerepét. Ez is jelzi, hogy Közép-Európa, a mi Közép-Európánk ebben is közös, ha nem is egységes. A Nyugat peremvidékeként is azért kell küzdenie, hogy ne szakíthassa le az (európai) kelet. Ezért érzi elgondolkodtatónak, hogy most, új limesként, régiónk keleti határa az unió keleti határával azonos…

Kiss Gy. Csaba számára az önismeret a térség nyelveinek (akkor és sajnos ma is szokatlan) megismerését jelentette. E nyelvek tárták föl számára a régió, benne a történelmi Magyarország népeinek sokban közös, mégis nemzeti belső használatra szánt mitológiáinak sajátos összefüggéseit. Gondolkodásának jellegadó vonása lett a rendkívüli tárgyismeret, a feltétlen jóindulat és empátia, a régiós nemzetek szeretete, miközben tájékozódása Sarkcsillaga mindig magyarsága maradt. Nem csak nyelveket, hanem nemzeteket tanult meg érteni – az így szerzett tudáson keresztül a magyarságot is mélyebben értette. Például, annak nyomán, hogy látta: a magyarság sikertörténetének tekintett asszimiláció mennyire fájó azoknak, akik ugyanezt a folyamat disszimilációnak látják. És külön fölhívja a figyelmet arra, hogy a magyar történészek szívesen foglalkoznak a németség és a zsidóság asszimilációjának kérdésével, ellenben alig törekszenek a hasonló (vagy nagyobb) mértékű szlovák asszimiláció kérdésével.

Nem akármilyen súlyú és bonyolultsági fokú kérdéskör ez. Szinte minden pontján szükség van elméleti megalapozására. Kiss Gy. Csaba a nemzeti gondolkodásról, nacionalizmusról szóló tengernyi elméleti irodalomban is jártas, miközben óvakodik attól, hogy túlságosan belemerüljön, a többnyire ezt a világot ritkán átélő teoretikusok közé lépjen. Beéri azzal, hogy utaljon néhány alapvetően fontos tételre. Így leszögezi – Pierre Nora gondolataira alapozva –, hogy a magyarság számára természetes lehet, hogy az egykori államiságát, regionális szerepét hordozó táj és történelem számtalan „emlékezethelyet” kínál, és így a magyar identitás megéléséhez ezek ismerete nélkülözhetetlen. Írásaiból kiderül, hogy a legkevésbé sem látja problematikusnak, hogy ezek némelyike nemcsak a magyar, hanem más nemzetek számára is hasonló „emlékezethelynek” számít. Azt is kimondja, hogy számára „a nemzet: emlékezetközösség. Identitás, sem egyéni, sem közösségi …nem létezik emlékezet nélkül.” Olyan témákról ír, amelyek szükségképpen komoly feszültségek hordozói, amelyek esetében a higgadt tárgyilagosság maga is sokakat provokálhat (igaz, ők nem szoktak olvasni).

A feszültségek tagolta háttérre utal a kötet címe. Az olvasó és a szakma szerencséjére azonban a Nemzetek és előítéletek nem elméleti alapvetés, hanem a történelmi valóság vizsgálata. Ez a cím nemcsak figyelemfelhívó, hanem kifejező is: a kötet minden írása olvasható a nemzetek és az előítéletek összefüggésében. De vajon mi nem értelmezhető e koordináták között, ami kultúra?

Kiss Gy. Csaba számára szakmája nemcsak tudomány, hanem szívügy is. Otthon van Magyarországon, de ugyanígy otthona a történelmi magyarhon is. A valóságos és a virtuális hazának egyaránt polgára: mindkettőbe sorsával gyökerezik. Tudását élményei hitelesítik, élményei tudásától lesznek teljesebbek: a magatartásformának nagy hagyománya van. Olyan példái, mint az a Németh László, akinek az írásaival való találkozás sorsfordító élmény volt számára a hatvanas években, amikor Németh legfontosabb tanulmányai csak igen nehezen voltak hozzáférhetők. Aligha véletlen persze, hogy a sugallt szellemi erkölcsből mire volt a legfogékonyabb. Közép-Európa iránti elkötelezettsége, legalábbis annak megerősödése innen is levezethető. Mint mondja, „Németh László nyomán el kellene fogadni, szomszédainkhoz hasonló népe vagyunk Közép-Európának. Sem jobbak, sem rosszabbak, mint ők. És azt szintén érdemes volna megtanulni tőle, hogy ismernünk kell/kellene szomszédainkat”, mert „tény és való, Magyarország ma sem ismeri a környező világot”. E „szorongó tájékozatlanságra” válasz a „tejtestvérek” nyelve, kultúrája felé nyitás. Hogy mennyire fontos ez, azt az organikus többnyelvűség eltűnésével kialakult és máig romló, képtelen helyzet bizonyítja: szomszédainkról (száz év előtti honfitársainkról!) a régió hagyományait szükségképpen többnyire át nem érző nyugati tudósítóktól, nyugati hírközpontoktól jut el hozzánk némi tudósítás. Ami a legkevésbé sem abba az irányba mutat, amit Németh László oly elkötelezetten hirdetett, miszerint Európa dimenziójától a nemzeti sorsvállalásban sem szakadhatunk el.

A közép-európai ember a maga identitását, saját nemzeti kötődését vizsgálva, annak összetevőit, árnyalatait keresve szükségképpen rögvest mások identitásával találkozik (esetenként azokba ütközik). Szembesül azzal is, hogy Kelet és Nyugat között olyan régióban él, amelyben olykor előfordul, hogy átlép fölötte a két nagy tömböt elválasztó határvonal, ahogyan az a 20. századi magyarsággal történt. A trianoni sokk feldolgozatlanságának következményei között ott van a magyar sértettségélmény, amelynek egyik megnyilvánulása, hogy „nagyvonalúan keresztülnézünk… azon a kézenfekvő tényen, hogy hasonló sorsú, mentalitású kis országok alkotják környezetünket”. Más összefüggésben ez így hangzik: szomszédainkra úgy nézünk „mintha mi nyugatiak volnánk. A magyar önámítás régi tradíciója”. Vagyis nemzetként lehetőleg nem veszünk tudomást arról, hogy semmi okunk a régiós történelmet azon a homályba veszett küldetéstudaton át nézni, hogy „keleti, délkeleti irányban mi közvetítjük Európát”. E sajátos elképzelésen akkor is túl kellene lépnünk, ha a modellje tőlünk Nyugatra is él. Ahogy Kiss Gy. Csaba írja: „Közép-Európában is megtaláljuk azt a nyugat–keleti előítélet-lejtőt, amely a keleti szomszédot általában lenézi, kevésbé fejlettnek, némiképp barbárnak tartja.”

Nem tudom, hogy a sosem igazán megalapozott, tudat alatt rögzült, ködképként élő sztereotípiák vagy a tradicionálisan hiányzó, sokszor kellemetlen tisztánlátás önmagukban mennyi tényleges előítéletet hordoznak. Meglehet, ez is csak valamiféle konvención alapuló beszédmód, olyasmi, mint amilyen például az anyós- vagy feleségvicceket életben tartja. Ti. nem ismerünk olyan esetet, amelyben egy családi viszonyt a viccek látszólagos előítéletessége rontott volna meg (ilyen viccet azok is mondanak, akik anyósukkal-feleséggel ideális viszonyban vannak!), ellenben a konkrét helyzet feszültségének kifejezésére mindig készen áll egy előítéletesnek mutatkozó narráció. Szoros összefüggésben azzal, hogy az előítéletek lényege nem a tévképzetekhez való megátalkodott ragaszkodás, hanem az ismeretek hiánya. Kiss Gy. Csaba írásainak célkeresztjében nem annyira az előítéletek vagy szemléleti sztereotípiák, mint inkább a tudatlanság áll. Jószerével nincs ebben a kötetben olyan írás, amelyikben kimondva vagy kimondatlanul ne jelenne meg valamiféleképpen a tudatlanságra és a megismerés fontosságára való utalás.

Kiss Gy. Csaba az ismeretek hiányát előítéletekkel pótolhatónak gondoló vélekedések sokaságával szembesülve és sokszínű érdeklődésének engedve szabadon csapong e tágabb régióban. Nem kell keresnie témáit, azok keresik meg őt. Zágrábi évei szükségszerűen a horvát témáknak kedveztek, ma, Varsóba ingázva, ismét polonista vénája erősödik meg. Így van ez rendjén, valaha, a Monarchia idején is így mozogtak az állami alkalmazásban állók, sokféle nemzeti közeget ismerve meg. Ettől lett magától értetődővé egykor nemcsak a vegyes etnikumú területeken (de hát ilyen volt akkoriban jószerével az egész Magyarország!) élők számára, hogy ez az állam sok nemzet hazája. Kiss Gy. Csaba ezt a hagyományt megújítva tekinti természetesnek, hogy nemcsak egységes magyarságban, hanem egységes régióban gondolkozzon és érezzen: világában nemcsak az országok, hanem a nemzeti kultúrák közti határok is légiesedtek. Amiből az is következik, hogy az általa bemutatott világ sokkal otthonosabbnak, élhetőbbnek mutatkozik, mint amilyennek azt oly gyakran tapasztaljuk.

A kötet írásai – alighanem az eddigiekből is érezhetően – sokfélék. Akadnak a térség történelmének átfogó ismeretében született, nagyvonalú fejtegetések, és a spektrum másik szélén konkrét művek, az általános irányt kijelölt célokat mintaszerűen szolgáló kisebb tanulmányok. Irodalmi műveket elemez, sajátos nézőpontjai szerint: a történelem viharainak hordalékától belepett (nemzeti) mentalitásokat vizsgálja. Kutatásai, elemzései egy olyan világra vonatkoznak, amelyek a benne élők számára természetessé tették azt a tudást, ami a mai hétköznapokban különlegességnek számít.

Ezt a valahai világot, az organikusan fejlődött és ettől történelmi Magyarországot, az ugyancsak organikusan, belülről összekapcsolódott Közép-Európát, e kivételesen sokszínű, egymásba épült kultúrák nem feszültségek nélküli rendszerének természetes rendjét keresi. Így mi sem természetesebb, mint az, ahogy emblematikus városok, régiók művelődéstörténeti képét vázolja fel. Megmutatja a nem magyarok Budapestjét (nemcsak a kifejezetten erre irányuló, Fények és árnyak – az ő Budapestjük, hanem a Kik voltak a magyarónok?, az asszimilációt szlovák szemmel bemutató regényekben is), a magyarok Raguzáját (okkal kezdve azzal a jellemző ténnyel, hogy fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy ez a város azonos a mai Dubrovnikkal), és Fiuméját, az irodalmi Selmecbánya sokszínűségét, a többnemzetiségű mikszáthi Felföldet, a magyar–horvát végeket. Gyakran nem a legmaradandóbb műveket elemzi, nemegyszer maga is szabadkozik a vizsgált alkotások esztétikai gyarlósága miatt. Mégis úgy gondolja, hogy a szokásos történeti források nem mondanak eleget az emberről, az emberi viszonyokról. Selmecbánya irodalmi képét vázolva írja le, hogy a vizsgált műveket illetően „nem esztétikai értékük lesz a kiindulópont, hanem jelentőségük a város rekonstruálandó mitológiája számára”. Vagyis a történész kíváncsisága ilyen alkalmakkor legyőzi benne a művészi értékekre kényes olvasót. Abból is látszik ez, hogy az irodalmi városképek rendkívül alapos helytörténeti ismeretrendszerbe épülnek. Olyannyira, hogy a mindenütt érzékelhető, imponálóan mély háttértudás talán többet is mond, mint amit magukból az írói alkotásokból ki lehet hámozni.

Kiss Gy. Csaba gondolkodásának egyik kulcsmondata a bevezető tanulmányban olvasható: „történeti tudatunkban máig nincs tisztázva, hogy a Magyar Királyság nemcsak egy nemzet, hanem nemzetek hazája volt”. A „máig” kifejezés felhangja azt sejtteti, hogy a dolgok ebbe az irányba mozdulnak. Ezzel szemben mintha mind messzebb kerülnénk e nyilvánvaló történelmi ténynek elfogadásától, amelyet évszázadokon keresztül senki sem furcsállott. Hogy ezt a valahai tudást miképpen írták felül a 19. század frissen szerveződő nemzeti mozgalmai másként, erodálta a nemzetállami eszme a Trianon után létrejött új államokban. A maga módján, minden történelmi jogfolytonossága dacára, Magyarországot is ide érthetnénk. Talán jobb lett volna, ha így történik: sokkal könnyebb lett volna újra pozicionálnia magát.

A közös múlt természetes és irányított felejtése folytatódott a bolsevik univerzalizmus nyomása alatt és mellett létrejött nemzetállamokban, akár a környező nacionalizmusok, akár a nemzeti örökség elleni harcát ideológiai alapvetésnek tekintő magyar pártállam uralma idején. Kiss Gy. Csaba ezt mára anakronizmusnak véli. Az talán megmagyarázható, hogy a 19. század nemzeti ébredésében Közép-Európa népeinek gondolkodásában meghatározóvá váltak az „egymás rovására készített nemzetállamtervek, kibékíthetetlennek látszó ellentétek”. De az egységesülő Európában ez a régió csak akkor lehet versenyképes, ha a maga világán belül is egységesül. Az egymástól elfordulás azonban olyan öncsonkítás, amely tartósan hatva felmérhetetlen károkat okoz a valaha együtt élő nemzetek identitásában. Ha nem lehetünk is olyan idealisták, mint a 19. század végének Árva megyei magyar tanítója, akinek alighanem a legfőbb feladata az volt, hogy színszlovák területen magyar nyelvre szoktassa tanítványait, de nem tudunk ma sem mást ajánlani, mint ő. Bizonyos Nagy József írta 1897-es könyvében (amelynek címe is figyelemre méltó: A tótok otthonáról Árvamegyében, megjelent Alsókubinban): „Vajha sikerülne egymást kellően megismerni, hogy egymás erényei iránt elismerőbb – egymás hibái iránt elnézőbbek lehetnénk; vajha a közös haza minden egyes polgárának a keblét az együvé tartozás, a testvériség és szeretet érzete lengené át vallás- és nemzetiségi különbség nélkül.”

Ezt a leckét a nemzeteknek nem sikerült megtanulniuk. De mindig akadtak olyanok, talán többen is, mint gondoljuk, hétköznapi emberek és írók, gondolkodók, akikben ez az eszmény dolgozott. Kiss Gy. Csaba kivételes elhivatottsággal és elmélyültséggel dolgozik „egymás megismerésének” feladatát szolgálva. Ezt példázza az a filológiai bravúr, ahogyan (ugyan nem egy város, hanem egy történelmi korszak és egy sajátos regionális mentalitás bemutatására törekedve) elemzi a jeles szlovák szépíró, Milo Urban árvai gyökereit, ezzel magyar vonatkozásait. A szerző a magyar olvasó számára leginkább azzal lehet ismeretes, hogy korai regényét, az Élő ostort (Živy bič) Szabó Dezső Az elsodort falujával szokta az irodalomtörténet kapcsolatba hozni, ami ellen Urban kötelességszerűen tiltakozott. A Zöld vér (Zelená krv) címmel megjelent visszaemlékezések tanulságos elemzése során Kiss Gy. Csaba a magyar vonatkozásokat áttekintve megtalálja Urban szülőházát egy 1912-es almanachban közölt turisztikai írásban. Véletlen lenne ez? Meglehet, az: de ilyen jutalmat csak a kivételesen elmélyült kutató kap. Ez az elmélyültség az, ami minden írásból sugárzik, és ami miatt Kiss Gy. Csaba e kötete is valósággal nélkülözhetetlen azoknak, akik számára nem Nagy-Magyarország, hanem Magyarhon, a történelmi Magyarország fontos.

(Kiss Gy. Csaba: Nemzetek és előítéletek – Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig, Bp., Nap Kiadó, 2013. 232 o.)



« vissza