Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Vakvéletlen?


"Az esemény jön és elsuhan
s az emléknek száz ideje van"
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 84.)
 

A Természetmagyarázat és Psziché című, 1952-ben Zürichben megjelent könyv előszavában Carl Gustav Jung, Thomas Mann szerint „Freud okos, de kissé hűtlen tanítványa” a következőket írta a szinkronicitás általa megfigyelt és elemzett jelenségéről: „Mint pszichiáter és pszichoterapeuta gyakran kerültem érintkezésbe a kérdéses jelenségekkel, és megbizonyosodtam róla, milyen sokat jelentenek az ember belső tapasztalata számára. Bizony, többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről a meggondolatlan gúnyolódástól való félelmünkben nem szoktunk beszélni. És újra meg újra elcsudálkoztam azon, hány embernek voltak ilyenféle tapasztalatai, és milyen gondosan eltitkolták a megmagyarázhatatlant.”
De érdemes tovább is idézni Jungot, hogy még világosabban lássuk a ráció fényével megvilágíthatatlant: „újra meg újra olyan összefüggésekre bukkantam, amelyeket már nem tudtam a véletlen-csoportképződéssel vagy halmozódással megmagyarázni. Tudniillik olyan »koincidenciákról« volt szó, amelyek úgy kapcsolódtak értelemszerűen egymáshoz, hogy véletlen találkozásuk akkora valószínűtlenséget mutatott, amelyet megmérhetetlen nagysággal kellett volna kifejezni.”
Őrzök magamban én is hasonló jellegű, megmagyarázhatatlannak tetsző s éppen ezért a fölényes viccelődés céltáblájául kínálkozó belső tapasztalatokat, s azt is tudom róluk: létük érvényességét nem tudja kikezdeni, hogy keletkezésükre, létrejöttükre nem képes magyarázattal szolgálni a tünemények mögött kiváltó okokat kereső emberi értelem. Az egyik ilyen fantasztikus belső tapasztalatom Weöres Sándorral kapcsolatos: egy rejtelmes egybeesés egy közönséges hétköznapi pillanatban. De hát ahogyan ő írta, még 1935-ben, egyik versében: „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből.” – Nos, az a pillanat a nyolcvanas évek elejéről, aminek a történetét el akarom beszélni, felejthetetlen elevenséggel szó szerint úgy él bennem, mint ahogyan az idézett vers folytatásában olvasható: „Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent: / / fél-emlék a jelenben is / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.” (Örök pillanat)
Weöres Sándorral kapcsolatos misztikus élményemet nem rejtettem véka alá, hanem egy novemberi estén, majdnem egy esztendővel a költő halála után, az ő hiperérzékeny lényére emlékezve, elmondtam Hubay Miklósnak, aki fel is jegyezte Végtelen napjaim naplójába a most következő, csudálatos és megmagyarázhatatlan történetet.
A nyolcvanas évek elején a Lukács kórház C épületébe kellett járnom fizikoterápiás kezelésre, s az egyik kezelés után, a Frankel Leó utcán igyekezve a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegálló felé, a kórház régimódi sárga főépülete előtt hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen ebben az épületben fekszik betegen Weöres Sándor! Milyen jó lenne őt váratlanul meglátogatni, bekukkantani hozzá egy pillanatra, s megkérdezni: hogy van, nincs-e valamire szüksége? De a hirtelen, elemien természetes gondolatot gyorsan elvetette bennem a józan ész cenzúrája: nem tudom, hol, melyik szobában fekszik, s meg nem kérdezhetem a portán, mert késő délelőtt van, s talán még véget sem ért a nagyvizit – nem fognak fölengedni hozzá. Hazamentem. – Másnap este fölhívott telefonon Károlyi Amy, szemrehányó hangon: hallotta, hogy bekukkantottam Sándorhoz, de Sándornak rosszul esett, hogy egy pillanatra sem időztem el a betegágyánál. „Maga csak úgy átsuhant a szobán!” Megdermedtem, s dadogva elkezdtem mentegetőzni, hogy én nem is jártam benn a kórházban, csak arrafelé, s most, hogy ez szóba kerül, csak most jut eszembe, hogy szerettem volna felmenni hozzá, de nem mertem, mert biztosan fönnakadtam volna a portán. S ekkor jutott eszembe az igazi kérdés, ami indokolja, hogy ezzel az emlékkel előhozakodjak: – De hát honnan vette ezt Sándor? – Honnan tudta, hogy ezen a szürke őszi délelőttön csakugyan „áll odaki” valaki, s hogy ez az illető a Tapéta és árnyék parafrázisával szólva, nem „festve van” a lázas képzelet által, hanem „igazi”, akihez neki valóságos köze lehet? – Sándor mindent tud. Nincsen ebben semmi csudálatos, mert ő ilyen.
Mi volt ez? Mi történt? Okságilag össze nem függő egyidejűség, amit Schopenhauer Parerga és Paralipomenája szerint „véletlennek” neveznek? Vagy másképpen szólva „idő és tér pszichikusan meghatározott relativitása” (Jung: A pszichológia szelleme), amelyben a véletlen egybeesés „két különböző pszichikus állapot egyidejűségén alapul”, amikor is „az egyik a normális, valószínű (azaz kauzálisan kellőképp magyarázható), a másik az elsőből kauzálisan le nem-vezethető állapot, nevezetesen a kritikus élmény”. – Annak, hogy az ilyen élményekkel kapcsolatban (s az enyémben sem) nem a széplelkű képzelgés fest lila ködképeket, a jelenség realitását illetően a 20. század közepe óta kísérletes bizonyítékai is vannak, J. B. Rhine amerikai kutató ESP-kísérletei révén. (Extra Sensory Perception. Boston, 1938, illetőleg An introduction to the Work of Extrasensory Perception. Transact of the New York Acad. of Science. 1950.)
Magatartásunkat a megmagyarázhatatlannal szemben, Weöres-emlékem kapcsán Hubay Miklós így summázta naplójában: „tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodákkal szemben”. – Miért? Jung szerint „az ember megszokta, hogy feltételezze a véletlenről, miszerint az természetszerűleg megközelíthető oksági magyarázattal, s csupán azért »véletlen« vagy »koincidencia«, mert az oksági kapcsolat nincs vagy egyelőre még nincs felfedve. Mivel az ember megrögzötten hisz az oksági törvény abszolút érvényességében, a véletlennek ilyenforma magyarázatát kielégítőnek tartja. Ha viszont az okság elve csak relatív érvényű, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy ha a véletlenek nagyobbik részét meg is lehet kauzálisan magyarázni, mégiscsak kell lennie bizonyos maradéknak, amely akauzális.” A mágikus létmagyarázat elcsökevényesedésével fordított arányban elhatalmasodó racionális-kauzális jelenségértelmező ösztön (vagy neurózis) elszigeteli a civilizált ember tudatát mindentől, amit a köznapi nyelv „csodának” mond, a belátó rugalmassága legfeljebb odáig terjed, hogy bizonyos szkepszissel kijelentse, amit (ha emlékezetem nem csal) Valéry szellemesen így mondott: „az események anyja a szükség, az apja ismeretlen”.
Holott a képzelet költészetének a jogosultságát a líránál határozottabban érvényesítő kvantummechanikai diszciplína mind erőteljesebben arra figyelmeztet mostanság, hogy nem minden jelenség fér bele az arisztotelészi logika vasketrecébe. Jung is erre hivatkozik, amikor azt írja, hogy „a szinkronicitás semmivel sem rejtélyesebb vagy titokzatosabb, mint a fizika diszkontinuitásai. Csak a kauzalitás mindenhatóságáról vallott megcsontosodott meggyőződés gördít elfogadása elé nehézségeket, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ok nélküli események előfordulhassanak vagy létezhessenek. Ha azonban ilyenek léteznek, akkor teremtő aktusokként (Jung kiemelése – DM) kell felfognunk őket a creatio continuus értelmében (vagyis nemcsak szukcesszív teremtő aktusok sorára, hanem az egyetlen teremtő aktus örökkévaló jelenlétére is gondolnunk kell; jegyzi meg lábjegyzetben Jung – DM.); másrészt pedig minden kortól jelenvaló, tehát sporadikusan ismétlődő elrendezettség értelmében, mely semmiféle megállapítható antecedentiára nem vezethető vissza.”
Jung nem misztikus elme, ezért okfejtése végén arra figyelmeztet, hogy „természetesen óvakodnunk kell attól, hogy minden olyan történést, amelynek oka ismeretlen, mint ok nélkülit értelmezzük. E felfogás csak akkor indokolt, ha el sem lehet gondolni valamiféle okot.” Jung szerint az akauzális természetű események és jelenségek indokolják, hogy „tér, idő és kauzalitás mellé még egy új kategóriát bevezessünk”. Vagy visszataláljunk ahhoz, ami a „teljes fényű ősi létből” való kibutulásunk előtt egyszer már megvolt bennünk. A Weöres Sándor-i költészet Létérzékelésének és Létértelmezésének legsúlyosabb üzenete ez, aminek teljesen hiábavalóan ugyan, mert ez nem elhatározás kérdése, versben és prózában számtalanszor hangot adott. Abban a kevésbé ismert sorában is, amelynek vallomása így hangzik: „Barátaim az állatok, / s az emberfeletti áramok.”
Ezek „az emberfeletti áramok” az első, „bölcsőfia-álomtól” az „irgalom legyen veled” végső pillanatáig állandóan körülfolyták lényét, s ennek érzékeltetésére úgy érzem, el kell még mondanom valamit, aminek tanúja voltam a költő halála előtti hetekben, amikor már az Országos Elme- és Ideggyógyintézet egyik pavilonjában feküdt, eszméletlenül és magatehetetlenül. Délelőtt volt ekkor is, Károlyi Amyt, a költő-feleséget vittem be hozzá autóval, s a félhomályos betegszoba látványához csak fokozatosan alkalmazkodott a szemem. Ezért időbe telt, míg észrevettem, hogy az ajtótól jobbra, a szoba sarkához illesztett vajszínű betegágy körül a két fal jó embermagasságig ki van tapétázva színes ceruzával készített ákombákom rajzokkal. Ezek a rajzok valósággal körülölelték az ágyat és a benne fekvő eszméletlen költőt. – Mik ezek a rajzok? – kérdeztem. Kiderült, hogy az ápolónők rendre elmesélték odahaza a gyerekeiknek, hogy a Bóbita verseinek a híres-nevezetes költője, Weöres Sándor bácsi a betegük. Ez a hír szétterjedt abban az iskolában is, ahová a gyerekek jártak, s anélkül hogy erre bárki is biztatta volna őket, maguktól elkezdték küldözgetni a kórházba a rajzaikat, a rájuk vésett üzenetekkel együtt: „jobulást kivánva Vörös Sanyi bácsinak, kezicsókolom”, s osztály megjelöléssel együtt aláírásaikkal hitelesítették a küldeményt.
Azt gondolom, az „emberfölötti áramok” hátán érkeztek ezek a rajzok, gyerekszívek színes névjegyei, amelyekből legalább kéttucatnyit számoltam össze.
Vajon mi lett velük? Hova tűntek a „szétágazó időben”?
Ekkor láttam, így láttam őt utoljára – Weöres Sándort. „Élve”, mondanám reflexszerűen, de hát ki tudja és ki mondhatja meg, hogy hol volt ő már akkor, némán, melyik lételemben? – Enigma című visszaemlékezésében (Holmi, 1990. március) Károlyi Amy feljegyzett még egy halálontúli koincidenciát: „Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a feketerigók.”
 
Domokos Mátyás
(Válogatta: Sebestyén Ilona)
 
(Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Weöres Sándorról. Bp., Nap Kiadó, 2002. 188–193.)


« vissza