Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Végül is kinek az ideje?

 

(Gion Nándor: Ez a nap a miénk)

 

Gion Nándor legújabb műve a posztmodern, de még a modern regénypoétikák felől nézve is korszerűtlen regénynek tűnhet. Mintha valahonnan a múlt század második feléből csöppent volna ide a szerző, mintha mit sem tudna a valóságanalóg ábrázolás, a történelem és a történetek elbeszélhetősége iránti kételyekről, a linearitás és a kauzalitás elvetéséről, a tér- és idő-élmény átalakulásáról, az öntükröző és önértelmező elvekről, a nézőpont-sokszorozásról, a bonyolultabb narrációs technikákról és regényszerkesztési eljárásokról és még sok minden másról. A regénytrilógia több mint húsz évvel ezelőtt megjelent első két kötete (Virágos katona, 1973, Rózsaméz, illetve a kettő együtt Latroknak is játszott címmel, 1976) láttán ez kevésbé volt feltűnő, mert Gion a valóságosság és a jelképesség ötvözése, metaforikus, szimbolikus szerkezetek alkalmazása révén eredményes kísérletet tett a hagyományos realista ábrázolásmód megújítására, és mert a magyar prózában épp az elmúlt húsz évben terjedtek el a modernebb írói fogások. A metaforikus és metonimikus szövegszervező és jelentésképző eljárások az első két regényben csaknem egyforma hangsúllyal voltak jelen, „teljes értelmüket” a kettő egymásra épülése, összekapcsolódása teremtette meg. Az Ez a nap a miénk című új regényben (1997) látszólag csak a metonimikus kapcsolatok és a realista módszerek érvényesülnek, valójában azok jelentését bizonyos metaforikus összefüggések (jelenetek, mondatok, motívumok variatív ismétlése, párhuzama, jellemek, értékrendek ellenpontozása) itt is kiegészítik.

Az első két regény körülbelül kétszer húsz évet felölelve a századfordulótól 1941-ig mutatta be a többnemzetiségű bácskai Szenttamás lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmét. Az adott kor és hely emberének sorsképletei, létkérdései, magatartás-választásai ugyanakkor a jelképes, szimbolikus ábrázolás során általános érvényűvé, helyenként már-már mitikus sugallatává váltak. Gion módszerei az eltelt húsz év ellenére talán azért sem változtak sokat, mert az új mű - a Rózsamézben elejtett szálat újra felvéve – ott folytatódik, ahol az zárult, 1941 nagyszombatján, a magyar honvédek szenttamási bevonulásakor. Ezúttal azonban csak 1944-45-ig, a szerb partizánok hatalomátvételéig s az első „szabad” választásokig terjed a megjelenített időtartam. Igaz, az esetenkénti előreutalások és az előző regényekben történtekre való visszautalások révén sikerül a szerzőnek egy tágasabb történelmi időboltozatot teremteni a konkrét regényvilág fölé. A cselekmény hangsúlyos kezdő- és végpontja is jelzi, hogy ebben a regényben a történelem még nagyobb szerepet kap, mint az előzőekben, amelyekben inkább csak a hátteret jelentette, a nagy történelmi események a falu határán kívül zajlottak, a falu lakói csak közvetve értesültek róluk. A háború távoli eseményeiről (például az újvidéki mészárlásról) most is hasonlóképp (újság-, rádióhírekből, élménybeszámolókból) szereznek tudomást, de a történelem közvetlenül is betör az életükbe, és a többség sorsát végzetesen meghatározza. Még a főhős, Rojtos Gallai István sem tud már kívül maradni az eseményeken, sőt a maga módján a helyi történelem egyik alakítójává, formálójává válik. Egyén és közösség sorsa itt már elválaszthatatlanul összekapcsolódik, mintha a cím erre is utalna, és mintha az alapvetően egyes szám első személyű elbeszélés többes elsőben való indítása is ezt jelezné: „Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek, és akkor már biztosak lehettünk benne, hogy a szerb fegyveres csetnikek nem mernek bántani bennünket.” Az elbeszélés alaphelyzete a személyes nézőpontú emlékezés, de a visszaemlékezés jelen ideje meghatározhatatlan; egyetlen „utalás” van rá a regényszövegben az egyik mellékszereplő későbbi sorsa kapcsán: „...ma is a legjobb mészáros a faluban...” Ez a ma feltehetően nem a kilencvenes évekkel azonos, hanem inkább a hatvanas évekkel, amikor az író ősz hajú, öreg embereket meséltetett régi érdekes történetekről, ahogy a Virágos katona fülszövegében írta. Erre csupán azért érdemes visszautalni, mert a regény én-elbeszélője (mint általában a Gion-műveké) emlékeztet némiképp a fordulatos történetek élményszerű előadására koncentráló népi mesemondókra, de az író sem sajátos elbeszélésmóddal, sem egyéni nyelvhasználattal nem ruházza fel, így a szövegvilág leginkább mégis az objektív auktorális narrációhoz hasonlatos. A Virágos katonában az én-elbeszélés és a mindentudó szerzői elbeszélés még hol elvált egymástól, hol összecsúszott, a Rózsamézben már csak az utóbbi érvényesült, most pedig csak Gallai István elbeszélését „halljuk”. Az egyetlen nézőpont leszűkíti a valóságábrázolás lehetőségét, de legalább hitelesen van jelen az, ami az elbeszélő szemhatárába belefér. A nézőpont személyessége ugyanakkor nem szubjektivizálja és relativizálja az eseményeket, sőt a történetmondó olyat tárgyilagos, már-már szenvtelen (amit a nyelvhasználat személytelensége is érzékeltet), mint egy kívülálló szerző. Csak a tényekről, a cselekvésekről számol be, nem is próbál mögéjük nézni, sem a mások, sem a saját lelkében, tudatában zajló történésekről nem vall közvetlenül, érzelmeit a legritkább esetben árulja el. Látványosan példázza mindezt a Paulinához fűződő szerelmi kapcsolatának bemutatása, amelynek során szinte több az elhallgatás, mint a kimondás. Az olvasó ebben az esetben is, mint a regény során annyiszor, arra kényszerül, hogy maga egészítse ki és értékelje a történeteket. E sajátos elbeszélői magatartás révén az olvasó tehát úgy kerül a szenttamási világon belülre, hogy közben a távolságtartó kívülállását, az intellektuális viszonyulását is megőrizheti, főként, mivel az elbeszélő-főhős jelleme és cselekedetei a teljes mértékű azonosulást nem teszik lehetővé számára.

Gion prózájának régóta egyik legnagyobb erénye a rendkívüli alakteremtő képessége, sokoldalú, összetett jellemábrázolása. A trilógiában tucatnyi olyan emlékezetes, karakterisztikus figurát teremtett, akik a különösségük, a furcsaságuk ellenére is képesek a történelmileg és társadalmilag tipikus megmutatására. A meglepő, hogy Gion mindezt úgy éri el, hogy a realista lélek- ábrázolás hagyományos eszközével nem él, hőseit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszéltet. A lélek és a jellem titkait - varázslatos módon - általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán. A származás, a nemzetiségi hovatartozás (bácskai magyar, csángó magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) ebben a regényben sokkal inkább meghatározza az egyének cselekedeteit, sorsát, mint az előzőekben, de a különböző származású emberek közötti szót értés, békés egymás mellett élés számtalan jelével találkozhatunk ezúttal is. A regény egésze végül most is azt példázza, hogy az emberség, a kiélezett helyzetekben emberként való helytállás nem származás kérdése. A történelem teremtette nagy kihívásokra és a hétköznapi élet kis kérdéseire az eltérő származású emberek egyaránt adnak jó és rossz válaszokat, a magyarok, svábok, szerbek, cigányok között egyaránt vannak gazemberek és jóravaló emberek, egyaránt vannak közöttük olyanok, akik a világ fordulását, az impériumváltásokat haszonszerzésre és/vagy bosszúállásra használják (használnák) ki, de olyanok is, akik az ilyenkor menthetetlenül bekövetkező sérelmeket, sebeket igyekeznek csökkenteni, enyhíteni. Az elbeszélő nézőpontja szükségszerűen magyarközpontú, de a történtek előadása során nemzetiségi elfogultságnak a legkisebb jelét sem adja, a szenttamási magyarság tragédiájának bemutatása azért is lesz hiteles, mert beleágyazódik a térség egészének kegyetlenül illúziótlanul megelevenített tragédiájába.

Ez a nap a miénk - hirdeti a regény címe, de a mű egésze elbizonytalanít az állítás jelentéstartalmát illetően. Végül is kinek a napja, kinek az ideje és meddig, eljöhet-e egyáltalán ebben a térségben kizárólagosan egyetlen népcsoportnak vagy politikai irányzatnak az ideje? Az elhibázott gondolatmenetet, az irreális vágyat már az első regény, a Virágos katona végén megfogalmazta a szenttamási svábok egy csoportja az első világháború lehetséges elvesztésével és a Monarchia széthullásának következményeivel számot vetve, egyfajta nagynémet birodalmi ábrándot kergetve: „És egyébként is csak ideiglenes szerb uralom várható, legfeljebb tizenöt-húsz évet kell túlélni, utána hiszem, hogy eljön a mi időnk.” (Kiemelés E. T.) Az új regény elején, a dicső magyar katonák láttán, Aradi József nagygazda, a nemsokára berendezkedő magyar hatalmi szervek feje mondja ki először („Ez a nap a miénk. - Meddig fog tartani? - kérdeztem... - Ezer évig. Ezer éve itt vagyunk, és itt is maradunk még ezer évig.”), majd a szerb gazdák megsarcolására készülő Török Adám, s a nap végén egy pohárköszöntőnél maga az elbeszélő is: „Azt mondják, hogy ez a nap a miénk. Ismét Magyarország vagyunk.” Később a nevét frissen magyarosító sváb Krebs Péter, miután sváb iparosok jól összerugdosták a kocsmában magyarkodásáért, a magyar kommunisták idejére gondolva így fenyegetőzik: „Eljön még a mi időnk is.” Miután a németek megszállják a Bácskát is, és megkezdődik a zsidók elhurcolása, a sváb Szenciné így szól Rézihez, az elbeszélő feleségéhez: „A mi időnk most érkezett el igazából. Neked is köztünk lenne a helyed... Te német vagy, örülnöd kellene, hogy a németek végre rendet teremtenek...” A háború végén a kiszemelt magyarokat meg- kínzó, keresztfűrésszel feldaraboló, tömegével kivégző szerb partizánok, nagygazdák, lumpenek és kommunisták a regény kulcsmondatát a fenti formában nem mondják ki, de annál inkább annak szellemében cselekszenek („A németeket az utolsó szálig el kell takarítani, benneteket magyarokat pedig alaposan megritkítani. Mert amíg sokan vagytok, örökös veszélyt jelentetek. Miattatok bármikor visszajöhet a magyar honvédség, és akkor megint kiloccsantják a szerb harangozó agyát, aztán megint átszabják az országhatárt.”)

Háború van a világban, megszállás, megtorlás, erőszak, bosz- szú; összefoglalóan: békétlenség uralja a regény cselekményvilágának egyik síkját. Ennek a világnak haszonélvezője, majd áldozata a mű egyik főhőse, az ismét börtönből hazatérő Török Adám. Őt már az első két regényben lázadó, kegyetlen és fékezhetetlen, törvényen kívüli banditaként ismerhettük meg, itt miután az anyagi biztonságát zsarolás és rablás útján megteremtette, látszólag a letelepedett módos tanyasi gazda életmódját folytatja, valójában továbbra is kihasznál(na) minden alkalmat a törvénytelen vagyongyarapításra. Cselekedetei mögött valami ősi, elemi vadság, bosszúvágy és individuális szabadságvágy munkál. A származás és a hovatartozás a legkevésbé sem befolyásolja gaztettei elkövetésénél, de akkor sem, amikor Gallai kérésére a zsidó órás fiát éppúgy elbújtatja, mint ahogy a sváb Krebs Pétert is megmenti a halálra veréstől. Az emberség ilyen parányi moccanásaival, a kétségtelen betyárbecsületével, a tartással megélt kívülállásával, a már-már hősies halálba menésével ugyanakkor föléje magasodik nem egy ellenfelének, s így minden riasztó, félelmetes vonása ellenére képes alkalmanként az olvasó szimpátiáját elnyerni. Igaz, ebben szerepe lehet annak is, hogy őt Gallai Istvánnak a szemével látjuk, aki bár csaknem mindenben ellentéte, mégis gyerekkorától - jórészt maga számára is megmagyarázhatatlan - vonzalmat érez iránta, s végül a barátjaként búcsúztatja.

A békétlenség, az erőszak világával szemben Gallai képviseli a békesség, az erőszakmentesség világát. Ő már nem kívülálló, de most is más, mint a többiek, s épp e mássága (például a szélsőségektől mentes gondolkodása, józan realitásérzéke, bölcs előrelátása) révén is válhat főként magyar és sváb környezetének központjává. Jellemző, hogy mind a magyar, mind a szerb hatalomnak szüksége van rá. Citerázásai a jeles alkalmakkor túlnőnek a szórakoztatási funkción, a mikrotársadalom számára összetartó és megtartó erőforrássá válnak. O az, aki nemcsak a citerájával, de természetes gesztusaival, spontán jó cselekedeteivel, szép beszédével is képes megteremteni maga körül a szeretet és a szolidaritás auráját. Nincsenek már jelképes erejű nagy álmai (a Paulinának mesélt folyóparti idill is inkább csak a csábítás eszköze már), nem vonzzák társadalmi méretű, ország-, nemzetmegváltó célok (mint a kommunista pártban, illetve az SS-ben kikötő Krebs fivéreket), az élet lényegét a hétköznapok szépségében és örömeiben is képes meglátni, ezért számára az életben maradás, a túlélés a legfőbb cél. („Mi itt maradunk és megpróbálunk életben maradni. Nem lesz könnyű dolog. A kommunistákat mindenesetre nem jelentjük fel, és nem bántalmazzuk a sebesült pékmestereket.”) Gallai István sem makulátlan jellem, az általa képviselt értékrendnek is vannak vitatható pontjai, Török Adám oldalán ő is részese törvénytelenségeknek, sűrűn csalja a feleségét, Rézit (aki ezúttal kissé hátrébb szorul, de a kettejük házastársi kapcsolatának, egymás iránti szeretetének bemutatása még így is a gioni bravúrok egyike), törvénytelen gyermekeiről megfeledkezik, a legújabb láttán még csak el sem érzékenyül. Különösen a véres kezű szerb kommunista Angyelije „megszelídítése” menthető nehezen az olvasó előtt, s ezzel együtt az, hogy a regény végén a gyilkos szerb kommunisták agitátorává válik, még akkor is, ha ezúttal is a túlélés parancsát követi: „Együtt kell élnünk, ha élni akarunk. - Patkányokkal? - Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja.” Az elbeszélőnek ez az utolsó, kétes értékű cselekedete, a korábbi gyakori utalgatásai a jövőbe, legvégül a pisztolyok, a puska hangsúlyos elrejtése mind folytatás után kiált, s ezt a regénystruktúra nyitottsága is lehetővé teszi. A kezdő- és végpont között a cselekmény az elbeszélő-főhős életének (rajta keresztül a falu életének) alakulását követi kronologikus rendben (a mezőőri munka elvállalásától az újabb mezőőri es agitátori munka elvállalásáig) egymáshoz hol láncszerűen kapcsolódó epizódok révén, hol filmszerű vágásokkal, ugrásokkal. A regény végén megszakadó lánc bármikor (remélhetőleg nem újabb húsz év múlva) továbbfűzhető.

A mű epikus sodrását drámai feszültségű és lírai szépségű helyzetek, jelenetek lassítják. A drámaiság szükségszerűen benne van ebben a korban és világban, mint ahogy a szépség-, öröm- és harmóniakereső Gallai személyes kapcsolataiban a líra lehetősége is, de a szerző rendkívüli szituáció- és hangulatteremtő képessége és mesteri párbeszédtechnikája az, ami átélhetővé is teszi. Ennek is szerepe van abban, hogy az olvasó ebben a Gion-műben is egyaránt szembesülhet az egyéntől független erők hatalmával, de az egyéni lét szubjektív lehetőségeivel is; hősiességgel és gyarlósággal, fájdalommal és örömmel, boldogsággal és tragédiával, összefoglalóan: az emberi élet teljességével. így végül elmondható, hogy a regény, bár jórészt realista eszközökkel, esztétikailag mégis hitelesen közvetíti szerzőjének ma is korszerű történelmi és emberi üzenetét.
 

(Gion Nándor: Ez a nap a miénk. Osiris, 1997, 262 l. 780 Ft)



« vissza