Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Viszonyainkról – távol-keleti szemmel

Morita Tsuneo japán közgazdász, aki – mint új könyvének előszavából megtudhatjuk – 1978-ban érkezett először hazánkba, egyetemi kutatóként. Nem sokkal első látogatása után visszatért, hogy a budapesti japán követségen dolgozzon, a rendszerváltozás első éveiben pedig a Nomura nevű nagy pénzügyi csoport közgazdasági kutatójaként telepedett le nálunk. Most egy japán cég vezetőjeként él itt, felesége magyar. Magam húsz éve ismertem meg őt, amikor a Nomura komoly befektetési banki ambíciókat mutatott a térség és benne hazánk iránt; azóta is időnként összetalálkozunk utcán, uszodában, konferencián.
Nézőpontja és személyes értékrendje nyilván japán, de országunk ismeretének mélysége miatt félrevezető lenne külföldi közgazdásznak hívni. Sokat tud a magyar gazdaságról, és ha valaki három évtized tapasztalattal a háta mögött gazdasági viszonyainkról könyvet ír, az nyilván tanulságos szakmai olvasmányt nyújt. Ami azonban a szűken vett közgazdasági szakmán túlmutat, az pontosan a szerző japán volta. Azt az itt töltött hosszú évtizedek alatt sem vetette le, sőt japánságát inkább mérceként alkalmazza dolgaink értékelésében. Morita eredetileg japán intézményeknek, a japán olvasónak írt, de az utóbbi időkben néhány magyar nyelvű, a magyar közönségnek szánt írással is megjelent.
Ilyen az a könyv is, amelyet a kezemben tartok (Változás és örökség – A kincstári gazdaság csapdájában, Balassi Kiadó, 2014, Budapest). Nagyobb felét a magyar rendszerváltozás és a mai gazdasági, politikai viszonyok elemzése teszi ki, ám található benne írás Kobajasi Kenicsiro zeneművészetéről, a filmművészetről, a japán társadalomról, Kornai János munkásságáról, amelynek a szerző fordítóként is jó ismerőse. Ehelyütt nem vállalkozom szabályos könyvrecenzióra, viszont elgondolkoztató és markáns megállapításait fontosnak tartom megosztani olvasóimmal ezeken a hasábokon, ahol régóta elemzem és kommentálom a magyar gazdaság és társadalom átalakulását. A nyugati véleményekre hagyományosan odafigyelünk, a Nyugat értékrendjét ismerjük (vagy ismerni véljük), a kritikákat és ajánlásokat számon tartjuk. Ez esetben viszont nem külső, hanem legalább félig hazai kritikusról van szó – ez növeli megállapításainak súlyát. De persze félig mégis nyugati a kommentátor, amennyiben a maga személyében a politikai értelemben vett Nyugat képviselője, hiszen a mai Japán az Egyesült Államok és (Nyugat-)Európa mellett a fejlett világ triászának harmadik szereplője. Viszont a sajátos keleti (japán) kultúrában felnőtt személyiségről van szó, olyanról tehát, aki keleti szemmel ítél meg minket.
Kritikust mondtam, és okkal. Morita Tsuneo igen határozottan és kritikusan szól arról, amit nálunk talált, legyen az a rendszerváltozás előtti élménye, vagy amit a nagy átalakulás során átélt. Egyértelműen, kritikai megállapításokkal nem takarékoskodva fogalmaz mai dolgainkról is (a könyvét 2013 végén zárta le), nyoma sincs írásában a keleti óvatoskodásnak. Megállapítja, hogy a politikai rendszerváltozást követő huszonöt év során hazánk nem lett képes kifejlett piacgazdasággá válni: „még mindig gyerekcipőben járó piacgazdaság, és egyáltalán nem tőkés gazdaság, mert Magyarországnak nincsenek igazi tőkései.”
De akkor mi van nálunk valójában? Megfogalmazása szerint hazánk kölcsönvett tőkével működő, gyenge piaci alapokon álló kincstári gazdaság. Mind a „kölcsönvett”, mind pedig a „kincstári” kifejezés eltér a bevett szóhasználattól. Azt exponálja erőteljesen, amit egyébként mások is fontos karakterjegyként mutatnak ki a magyar modernizációs kísérlet legújabb történelmi szakaszáról szólva: a gazdasági szerkezetet nagymértékben meghatározza a külföldi tőke, ám másfelől igen erős az állami szerepvállalás, és nagy a közszektor aránya. A kincstári jelző szokatlan a viszonyaink leírásában, de értjük, hogy mire utal a fogalomválasztás.
Ugyancsak egyéni a szóhasználata egy másik lényeges ügyben. A magyar társadalomnak az idetelepülő külföldi („multi”) cégekkel szembeni munkavállalói attitűdje kapcsán vendégmunkás-jelenségről ír. „A külföldi cégekben dolgozó munkások úgy viselkednek, mint a vendégmunkások, bár nem külföldön, hanem saját hazájukban dolgoznak. Bár a tréningeknek köszönhetően a munkafegyelem a régi rendszerben megszokotthoz képest sokat javult, a munkaerkölcs kérdésében lojalitás hiányában nem figyelhető meg tényleges javulás”. Ezen a ponton valóban figyelembe kell vennünk azt, hogy a szerző japán, vagyis olyan kultúrában nőtt fel, amelyben természetes a munkaadónak, a munkahelynek szóló lojalitás. Továbbá gyakorló magyarországi cégvezetőként a bőrén érzi viszonyaink sajátosságait, így például azt, hogy a magyar (kelet-közép-európai) munkás többet van betegszabadságon, többet maradhat gyermekkel otthon, sűrűbben hiányzik, mint a japán munkás. Erős véleménye szerint a magyar munkavállaló túlzott munkajogi védelemben él, és el van kényelmesedve. Cégvezetőként számára ebből az is következik, hogy adott gépállomány mellett a magyar (vagy a cseh) cégnél egytizeddel több munkavállalót kell felvennie, mint egy hasonló ázsiai üzemben.
Megjegyzem, 2013-tól a kormány rengeteget változtatott a munka világát érintő törvényeken. Sokak szerint lényegében felszámolta a szocialista rendszerből hátramaradt munkaügyi védelem jelentős részét. Ettől függetlenül munkaügyi statisztikái helytállóak: a magyar munkás valóban többet van betegszabadságon, mint egy átlag japán munkás. Ám túlzás e tényt kizárólag a kommunizmus túlélésének betudni; sajnos a magyar társadalom gyenge egészségi állapota a fő magyarázó tényezője mind a betegszabadságolásnak, mind a várható élettartamot illető hátrányunknak – ami persze valamilyen formában mégis következménye az egyéni felelősségről, polgári erényekről és prudens életmódról leszoktató államszocialista rezsim négy évtizedének. No meg nálunk sokkal kevesebb jut a megelőző és gyógyító egészségügyi rendszer működtetésére, mint Japánban.
Az üzleti miliőről írva a szerző többször említi az „EU-kommunizmus” meglétét, amelyen nyilván a széles körű jóléti előírásokat és a keleti országokéhoz képest roppant kiterjedt szociális garanciákat érti. Jómagam túl erős szófordulatnak érzem ezt. Egyébként is az EU tagországai eléggé eltérő szociális rendszert működtetnek, a jóléti intézmények és normák alapvetően tagállami hatáskörben találhatók. Vesse össze bárki a német, a görög, az ír, a svéd és a bolgár foglalkoztatási és szociális rendszert (valamint az illető társadalmak termelékenységi és versenyképességi szintjét), és látni fogja a jelentős és tartós eltéréseket. Lehet persze kritizálni itthoni üzleti normáinkat, valamint tekinthető túlzónak és üzleti szemmel hátrányosnak az EU szociális chartájának egy sor ajánlása – mindezt a britek rendszeresen szóvá is teszik –, de e vonatkozásban a kommunizmus említését aránytalanul erősnek gondolom.
Morita egyenesen fogalmaz a politikai viszonyokról is. A baloldalt (szavai szerint az ‚úgynevezett baloldalt’) elmarasztalja egy sor fontos vonatkozásban, így például abban, hogy nem elég kritikus, ha egy politikus a hatalommal visszaélve a személyes vagyonát gyarapítja. Ennek kapcsán utal Gerhard Schröder volt német kancellár ügyére: ő a Gazpromnál váltotta nem kevés pénzre a korábbi kapcsolatait. A magyar viszonyról írva az MSZP-t úgy említi, mint amelyet nem a párteszme, hanem a Kádár-rendszerből örökölt pragmatizmus működtette, vagy más megfogalmazásában: a vulgáris opportunizmus.
A mögöttünk hagyott évtized elemzése alapján mind a két nagy politikai tömörülésre rábizonyítja a populizmus vétkét: „a mindenkori – akár MSZP, akár Fidesz – ellenzék reformellenes törekvése elsősorban a lusta polgár konzervatív gondolkodásán alapul”. A Fideszről azt mondja ki, hogy noha antikommunista ideológiai harcot indított, de „a szocialista jellegű, központi irányítású rendszert, a visszaállamosítást favorizálja, szinte bármi áron”. Kemény ítélete szerint az összes parlamenti párt közül a Fidesz, ez a harsányan antikommunista párt emlékeztet a mentalitásában a legjobban Lenin bolsevik pártjára.
A mai kormánynak a nemzeti szuverenitást hangoztató és azért konfliktusok sorát vállaló politikájáról szintén kritikusan szól. Az idetartozó gondolatmenetének a lényege: Magyarország szuverenitásának érdekében az lett volna a helyes, ha a kormány az európai haladó szint utolérése érdekében néhány közös szabályozás enyhítését, vagy az attól való eltérést követelte volna. Ehelyett „nacionalizmusra buzdító kommunikációval és intézkedés-sorozattal” harcol a kormány, amely egyre inkább az egyszemélyes diktatórikus uralkodás irányába mozdul el, és ennek eredményeképpen újra ideológiával vezérelt társadalom megalapozása zajlik – foglalja össze kemény bírálatát.
A Magyar–Japán Gazdasági Klub égisze alatt gazdaságpolitikai ajánlást dolgozott ki 2010-ben az akkor belépő új kormány számára. Ma is érvényesnek tartja, és könyvében újra közli a tanácsokat. Így azt, hogy az államháztartás mérete mérséklődjön, a korrupciót szorítsák vissza, az embereknek a kemény és szorgalmas munkát javasolja. Majd szomorúan hozzáteszi: ami most zajlik nálunk, „az nem a piacgazdaság fejlődésének, hanem a kincstári gazdaság megerősítésének irányába halad”, ami elkanyarodás a rendszerváltozás idején kitűzött céloktól.
Nos, az olvasóra bízom, hogy az idegyökerezett gazdasági szakember felvillantott elemzéséből és értékeléséből mit fogad el, mit tart túlzásnak vagy tévedésnek. Szívünkre is vehetnénk verdiktjét a „maradi gondolkozású, lusta magyar polgárról” és az azt kiszolgáló magyar politikai osztályról. Ám kétségtelen, hogy sokféle élethelyzetben és eltérő várakozásokkal lehet megélni mindazt, ami hazánkban egy negyedszázada történt és most történőben van. Ha csupán egy idelátogató újságírótól olvasnánk mindezt, félre is tolhatnánk, Japán ráadásul most már másfél évtizede különös stagnálási szakaszban van, ezért amikor az ázsiai, keleti sikerek titkát keresi valaki, nem a szigetország lenne a legelső példa. Mindazonáltal igen tanulságos, hogy egy tájékozott, pallérozott, nyelvünket és kultúránkat elsajátító szakember miként látja viszonyainkat, és milyen segítő javaslatokat tesz.
Minősítő mércéjén lemérve az is jól látszik, mennyire másként gondolkodik a világról, rendről és teljesítményről egy keleti (nyugati) gazdasági ember, mint a többségi magyar társadalom, amelynek nevében és akiknek az attitűdjeire tekintettel kormányoznak minket. Ugyanakkor éppen japánsága miatt nem lehet csak úgy elhessenteni a szuverenitás értelmes érvényesítésére, és ennek kontextusában a nemzeti függetlenségnek a fejlett demokratikus világ normáihoz nem illeszkedő felfogására vonatkozó meglátásait. Esetében ugyanis nem az angolszász globalizátornak, sem pedig a nyugat-európai fejlődés hosszú menetében szocializált eurokratának a nézőpontja ütközik a mai magyar kormányzati gyakorlattal. A felkelő nap országának történelmi tapasztalatai az előzőektől nagyon különböznek, ám éppen ezért van súlya a kommentárnak.
Ugyancsak érdekes az állam (-kincstár) túlzott magyarországi kiterjedtségére vonatkozó kritikai elem olyantól, akinek eredeti kultúrájában nagyon is benne található az állam és az üzleti vállalkozások közötti formális és informális kapcsolat; ez pedig szintén igen távol áll a neoliberálisnak nevezett felfogástól, amely szerint a gazdaságnak, az üzleti világnak autonómnak kell lenni, az állam lehetőleg maradjon kívül és távol az üzleti folyamatoktól. Japán nem ilyen, mint ahogy a távol-keleti sikeres és kevésbé sikeres országok nem ilyenek. Ám éppen ezért figyelemreméltó az a figyelmeztetés, hogy a gazdaságra (társadalomra) rátelepülő kincstári rendszer fékje lesz mind a társadalom, mind a gazdaság fejlődésének.
Magam azt gondolom, hogy a keleti, ázsiai gazdasági partnerek felé való fordulás gondolata helyénvaló, egyébként a rendszerváltozás kezdete óta élő koncepció, amiről éppen a japán gazdasági szereplők akkori és máig meglévő magyarországi jelenléte tanúskodik. Valóban, ha lehet, az eddiginél sokkal több árut és szolgáltatást kellene a dinamikusan fejlődő térségekben eladni, onnan a kölcsönös gazdasági érdekeknek megfelelően venni. Árut, szolgáltatást igen, értékrendet, ideát és intézményt azonban nem kell megvennünk, mint ahogy természetes és szerves fejlődési úton nem is lehet. Ismernünk kell persze egymást a mainál mélyebben, hogy tisztábban lássunk nemcsak abban, ami összeköthet, hanem a kultúrák közötti tartós és jelentős különbségek ügyében is.


« vissza