Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egyszer volt Budán kutyavásár? (ONLINE)


Egyszer volt Budán kutyavásár?

 

Napjainkat az éleződő globális verseny jellemzi. Ehhez járul az elektronikus távközlés permanens forradalma: nem csak híreket, eszméket, képeket, hanem dollármilliárdokat lehet egy-egy klikkelés, képernyőérintés útján, fénysebességgel egyik kontinensről a másikra küldeni. A pénzügyi szolgáltatások piacán rafinált, nagy előnyökkel kecsegtető, egyre újszerűbb termékek jelennek meg. Némelyik olyan bonyolult, hogy maga az értékesítője sem látja előre, milyen következményekkel jár majd a piacokra nézve. Az információ egyszerre sok és kevés; mindenesetre gyakran alig átlátható. Látszólag kedvező kondíciókról derülhet ki, hogy valójában csali volt, amely mögött toxikus termék áll. Egyes mérgek pedig lassan ürülnek ki a szervezetből. A jelen cikkemben tárgyalt probléma 2006-2007-ben keletkezett, és csak most tudjuk érdemben kezelni. Minél átláthatatlanabb a piac, annál inkább megnő az állam, a piacot szabályozó közhatalom felelőssége. Az új Alaptörvény is ezt a felfogást vallja. Egyrészt nem csak megengedi, hanem elő is írja, hogy az állam e felelősségével élve szükség esetén beavatkozzon. Ráadásul az Alaptörvény az emberhez méltó lakhatást államcélként fogalmazza meg[1]; nem kockáztathattuk tehát a lakáscélú jelzáloghitel-piac összeomlását és ezzel családok tömegeinek hajléktalanná válását.
 

* * *
 

Igazságügyi miniszteri kinevezésemkor a kormányfőtől azt a mandátumot kaptam, hogy segítsek megerősíteni az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. A bizalom megerősítése állandó kihívás. A bizalmat ugyanis nem lehet egyszer és mindenkorra kivívni. A körülmények változnak, és az az intézményrendszer, amelyik nem alkalmazkodik, elveszíti a bizalmat. De egy ország kormányától az is elvárható, hogy ne csak alkalmazkodjon, hanem képes legyen maga kezdeményezni a változást.

A jogállamba vetett közbizalom megerősítése sorskérdés. Ha a társadalom úgy érzi, hogy a jogállam nem működik, akkor a gazdasági és társadalmi válságjelenségekre ezen kívül keres majd megoldásokat. Ez pedig bármilyen hitelválságnál súlyosabb fejlemény lenne.

Talán nem véletlen, hogy az úgynevezett devizahiteles mentőcsomag első eleme volt az első törvényjavaslat, amelyet igazságügyi miniszterként az Országgyűlés elé terjesztettem. De miről is volt szó?

A kormánynak és a törvényhozásnak egy több mint egy évtizedes, eredetileg gazdasági és jogi, ám nagyságrendje miatt társadalmivá nőtt problémát kellett megoldania jogalkotási eszközökkel.

Nézzük először a probléma keletkezését. Az első Orbán-kormány (1998–2002) prioritásként kezelte a lakásépítést. Ahogy egyszer egy amerikai elnök mondta: a saját otthon az amerikai álom része – nos, a magyaré is, minden emberé is. Ennek érdekében széles körben elérhető, állami támogatású hitelkonstrukciókat vezetett be. A kereslet gerjesztésével fellendült a lakás- és ingatlanpiac, emelkedtek az ingatlanárak. Az ebből keletkező profit a hazai gazdaságba áramlott vissza, lévén az építőipar lakásépítésekben érdekelt szegmense jórészt magyar tulajdonban volt. A rendszert az akkori baloldali ellenzék szociális érzéketlenséggel vádolta, mondván, hogy az a tehetősebb családokon segít; választási programjában a lakástámogatási rendszer rászorultsági alapokra helyezését ígérte.

A 2002-ben hivatalba lépő Medgyessy-kormány csakhamar jelentősen megszigorította a kamattámogatások feltételeit: leszállította a támogatással járó hitel összeghatárát, felvételét szociális rászorultsághoz kötötte, s ezzel piacélénkítő szerepét megszüntette. A kamattámogatások kvázi megszüntetése révén megtakarított forrásokat saját társadalompolitikai céljaira, pl. a közalkalmazottak béremelésére fordította. Ettől kezdve a hosszú lejáratú lakossági hitelezés csaknem leállt. Az otthonra vágyók alternatívákat kerestek. Ekkor születtek a devizaalapú, azaz külföldi pénznemben jegyzett kölcsönszerződések különböző fajtái. Az ügyletek 2006 és 2008 között váltak tömegessé. A 2008-ban folyósított hitelek értéke megközelítette a kétezermilliárd forintot, a GDP közel 7,5 százalékát. A háztartásokat terhelő devizahitel-állomány a GDP 14 százaléka körül volt. (Az arány ennek töredéke Csehországban és Szlovákiában, és még Lengyelországban is jóval alacsonyabb.)[2] A lakosságnak nyújtott fogyasztói hitelek mintegy nyolcvan százaléka svájci frank, tizenhét százaléka euró, három százaléka jen alapú volt. A háztartási szektor által felvett hitelek 62 százalékát devizahitelek tették ki.[3]

A konstrukció vonzerejét az akkori monetáris politika által magasan tartott forintkamatok és a devizákban jegyzett kölcsönök kamatai között tátongó szakadéknak köszönhette. A szakadékba azonban bele is lehet esni. Ennek kockázatát szinte kizárólag az adósok viselték. Védőkorlát nem volt. A zuhanás be is következett, amikor a 2008-as pénzügyi válság nyomán a forint árfolyama esni kezdett. A bajt tetézte, hogy ezzel egyidejűleg az euró is gyengült a svájci frankkal szemben: a kétezres évek közepén jellemző 1,65 körüliről 1,1-re süllyedt. A svájci frank menekülővaluta lett. A keresztárfolyam romlása nyomán a forint értékének kétharmadát veszítette el a helvét valutával szemben, ami a törlesztőrészleteket egyes esetekben csaknem a duplájára emelte. A bankok emellett árfolyamrést is alkalmaztak: a hitel folyósításakor eladási, a törlesztőrészletek bevételezésekor vételi áron számolták el a külföldi devizákat. A különbözet a bank nyereségét gyarapította.

Ki és milyen módon felelős a devizahitel-válságért? Hosszú ideig vita tárgya lesz még, vajon miért kellett a jegybanki alapkamatot ilyen magasan tartani. Az MNB 2013-ban hivatalba lépett új vezetése által elindított kamatcsökkentési pálya fényében ez legalábbis kérdéses. A forintnak a svájci frankkal szemben elszenvedett ötvennégy százalékos árfolyamveszteségét senki sem látta előre. Kellett volna? Jogász vagyok, nem közgazdász. De aki kicsit is ismeri akár az előző évszázad magyar és európai történelmét, az tudja, hogy nem egy nemzedék életét nehezítette nemcsak háború, hanem pénzügyi válság, hiperinfláció, valuták összeomlása. A forintnál nagyobb valuták sem örök értékűek. Egy amerikai dollárért a hatvanas évek elején még négy német márkát adtak, az euró (mint számlapénz) 1999. január 1-jei bevezetése előtt már kettőt sem. A történelmi tapasztalat a kockázatkerülés, a prudentia mellett szólt volna. Az MNB azonban sokáig tétlen maradt. Egyetlen megszólalása volt: a jenben jegyzett hitelek veszélyeire hívta fel a figyelmet. Ezek után a jenesek jártak a legjobban, mert e viszonylatban a forint árfolyama nem szakadt be, és a kamatok is alacsonyak maradtak.

A helyzet ellentmondásosságát jól érzékelteti az alábbi két körülmény. A devizahitel-ügyleteknek a pénzügyi szolgáltatások hazai piacára történő bevezetésében két osztrák tulajdonú bank járt az élen. Miután az Európai Központi Bank (EKB) 2006 körül kamatelemelésbe kezdett, Ausztriában is megjelentek a svájci frankban jegyzett fogyasztói kölcsönök. Az ottani szerződésekbe azonban bele volt építve a korlát: a svájci valuta 10–15 százalékot elérő erősödése esetén a fennmaradó tartozást automatikusan euróra konvertálták.[4] Másrészt az osztrák pénzügyi felügyelet még így is ésszerűtlen kockázatot érzékelt, így ezeknek a termékeknek a forgalmazását lényegében leállította. Eközben az érintett osztrák bankházak magyar leányvállalatainak a magyar hatóságok hasonló fellépésétől nem kellett tartaniuk.

A magyar hatóságok passzivitása csak a 2010-es kormányváltás után változott. A kormány előbb megtiltotta a devizahitelezést, majd jött a végtörlesztés, az árfolyamgát.

Cikkem fő témáját azonban a harmadik Orbán-kormányhoz és saját igazságügyi miniszterségemhez fűződő jogalkotási intézkedéssorozat jelenti. Milyen helyzetet örököltem az igazságügyek átvételekor?

Sokan vélték úgy, hogy az árfolyamkockázat ennyire egyenlőtlen elosztása a banki terméket önmagában hibássá, a szerződést legalább részben semmissé teszi. Ennek megállapítása érdekében számos adós indított pert. Ám a Kúria első, devizahitelek tárgyában 2013-ban elfogadott jogegységi határozatában kimondta, hogy az árfolyamkockázat ezeknek az ügyleteknek a lényegét jelenti, így adósra telepítése önmagában nem jelent tisztességtelen feltételt[5]. Ezzel behatárolta a kormány és a jogalkotó mozgásterét: a konstrukciónak éppen a leginkább vitatott elemét hagyta érint(het)etlenül.

Látni kell ugyanakkor, hogy ilyen mértékű bajt a forint – valóban drámai – leértékelődése sem okozott volna önmagában. A helyzet kialakulásához legalább ugyanilyen mértékben járult hozzá az a banki gyakorlat, amely a kölcsönt a belőle megvásárolt ingatlanra bejegyzett jelzáloggal vagy más hasonló joggal biztosította, a hitelképességet egyebekben alig vizsgálva. A pénzügyi intézményeknél a hitelbírálók a hitelkérelem engedélyezésekor sokszor nem az adott ügyfél teherviselő képességének figyelembevételével döntöttek; a felelős hitelezés normáiról késve, csak 2009. és 2010. évben születtek meg előbb a banki magatartási kódex, majd a jogszabályi előírások.

Amikor azonban a globális gazdasági válság következtében az ingatlanárak Magyarországon is lejtőre kerültek, a fedezetek értéke gyakran a biztosított hitel értéke alá csökkent. Hasonlóan tragikus hatása volt a munkanélküliség növekedésének a válság kirobbanása utáni években. Az emelkedő törlesztőrészleteket csökkenő jövedelmekből kellett volna teljesíteni: sok család ekkor vált fizetésképtelenné, és élte át az említett álom szétfoszlását.

A bankok is futottak a pénzük után. Az adósok helyzetét az árfolyamveszteség mellett vagy akár annál súlyosabb mértékben az egyoldalú kamat-, díj- és költségemelések nehezítették. Ezt eleinte a bankok refinanszírozási költségeinek emelkedésével lehetett indokolni. Ez azonban csak néhány hónapig volt igaz. Amikor a beköszöntő recesszió láttán az Európai Központi Bank kamatcsökkentésbe kezdett, a vonatkozó mutatók, pl. a LIBOR[6] lefelé vették az irányt. Egyes bankok itt követték el a legtöbb szakmai hibát: elkezdtek a saját refinanszírozási költségeiktől függetlenül, egyoldalúan, a futamidő alatt kamatot, költségeket és díjakat emelni, mindezt értelemszerűen a még teljesítő adósok kontójára. Vagy a működési költségeik emelkedését akarták továbbhárítani a fogyasztókra: egyszerűbben szólva profitnövelési céllal emeltek. Egy jellemző példa: a Bankszövetség magatartási kódexe még 2009-ben arra az esetre is megengedte az egyoldalú kamat-, költség- és díjemelést, ha a bank székházának bérleti díja emelkedik! Nehéz elhinni, de erre a megkötött szerződések és az akkor hatályos jog is lehetőséget adott.

A bankok egyoldalú szerződésmódosítási jogát a jogalkotó először csak a 2010-es kormányváltás után korlátozta, meghatározott feltételekhez kötötte.[7]

A fogyasztási hitelek volumene és szerkezete a 2010-es évek elejére olyanná vált, hogy az nem csupán a bankrendszer, hanem a teljes gazdasági és társadalmi rend stabilitását veszélyeztette, fejlődését fékezte. 2013 első felében a külföldi devizában jegyzett jelzáloghitelek esetében 23, míg a forintalapúak tekintetében 13 százalék volt a nem törlesztő adósok aránya. Hasonlóan drámai következmények elé nézett a hazai bírósági rendszer. Átlagosan százhatvanezerre tehető az egy évben induló polgári perek száma. Az érintett szerződések és potenciálisan peresíthető szerződések száma hatszázezer. Ezek az ügyek – ad absurdum – önmagukban ötvenévnyi munkát adtak volna a magyar bíróságoknak.

Márpedig a fogyasztók nem nyugodtak bele. Alapvetően két vonalon indítottak támadást a szerződések ellen. Az egyikről már szóltam: kereseteket indítottak az egyoldalú árfolyamkockázat  tisztességtelenségének megállapítása érdekében. A Kúria ezt az utat – mint említettem – elzárta. A másik fronton viszont az adósok áttörést értek el. A Kúria 2014. júniusi jogegységi határozata[8] kimondta az árfolyamrés tisztességtelenségét, valamint megdönthető vélelmet állított fel amellett, hogy az egyoldalú díj-, kamat- és költségemelések a fogyasztói hitelszerződések széles körében szintén tisztességtelenek, ennélfogva semmisek voltak. Egyben felhívta a jogalkotót arra, hogy a rendszerszintűvé vált problémát rendezze.

E jogegységi határozat után került tehát a kormány abba a helyzetbe, hogy törvényjavaslatot terjesszen az Országgyűlés elé a devizaadósok problémáinak megoldására. A javaslat két héttel hivatalba lépésem után elkészült, s az Országgyűlés rekordsebességgel, 2014. július 4-én el is fogadta[9]. A törvény jogi normába foglalta a Kúria jogegységi határozatában rögzített elveket а fogyasztói kölcsönszerződésekre, tehát nem csak a deviza-, hanem a forintalapúakra is. Ennek a törvénynek az volt a célja, hogy elkerülhetővé tegye a költséges, időigényes és tömeges perindításokat. A törvény megállapította a devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződésekben alkalmazott árfolyamrés tisztességtelenségét és a pénzügyi intézmények elszámolási kötelezettségét a fogyasztókkal szemben. Megdönthető vélelmet állított fel az egyoldalú szerződésmódosításra lehetőséget biztosító rendelkezések tisztességtelensége mellett, megfordítva a bizonyítás terhét: nem a fogyasztónak kell bizonyítania, hogy a hitelező tisztességtelenül járt el, hanem a pénzintézetnek azt, hogy tisztességesen járt el. Evégett számos bank indított pert, de az eddig lezárult ügyekben csak néhány részleges pernyertességet tudtak elérni.

Nem mindennapi pillanat, amikor a kormány és a törvényhozás jogalkotással korrigál érvényes magánjogi szerződéseket. Mindez azonban egy súlyos gazdasági és társadalmi probléma megoldása, összességében tehát a jogbiztonság érdekében történt. A jogállam iránti bizalom szempontjából fontos, hogy a jogrend hatékonyan tudjon effajta, a társadalom által igazságtalannak tartott, valamelyik fél erőfölénye nyomán létrejött helyzetet kezelni. Miniszteri expozémban az Alaptörvény M) szakaszát idéztem: „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit”, továbbá „fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait”[10]

Fontos, hogy három első fokon eljáró, fővárosi törvényszéki bíró kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál annak vizsgálatát, hogy a törvény rendelkezései nem sértik-e a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, továbbá, hogy a bírósági eljárások szabályai megfelelnek-e a tisztességes eljárás követelményeinek. A testület 2014. november 11-i határozatában megállapította, hogy a törvény nem ellentétes az Alaptörvénnyel.

Az egyoldalú szerződésmódosítások semmisségéből következően a fogyasztók túlfizetésben vannak, amivel a bankoknak el kell számolniuk. Ennek a szabályait rögzíti a törvénycsomag második, 2014 szeptemberében elfogadott eleme.[11] Meghatározza az elszámolás módját, eljárásrendjét, határidőit, az elszámolás teljesítésével összefüggésben a fogyasztók tájékoztatását, a fogyasztókat megillető felülvizsgálati és jogorvoslati lehetőségeket. Ezenkívül elrendeli a folyamatban lévő perek felfüggesztését, és megakasztotta a végrehajtási, illetve a zálogértékesítési intézkedéseket.

Az elszámolási törvény szerint a bankok 2015. március 1. és április 30. között értesítik az adósokat arról, hogy február 1-jei elszámolási fordulónappal mennyi jár nekik vissza. Előzetes számítások szerint az átlag devizahitelesek tőketartozása 25 százalékkal fog csökkenni. Ez a bankokra összesen mintegy ezermilliárd forintnyi terhet ró – ennyivel több pénz marad majd a háztartásoknál.

A fogyasztók kárára történő egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségének szűkítése, az elszámolás, a devizahitelek kivezetése szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy új fejezetet nyissunk. Nem csak gyomlálni, de ültetni is kell.

Ez utóbbi munkát végzi el a csomag negyedik, 2014 novemberében elfogadott eleme, a „fair bank törvény[12]. Ennek lényege és célja, hogy a fogyasztóvédelem szintjét a hitelszerződések körében európai szintre emeli, az európai uniós jog előírásai szerint. A vonatkozó irányelv(ek) átültetését az előző kormány és országgyűlés 2009-ben el is végezte, de szükségesnek láttuk a fogyasztó hitelfelvevők védelmét erősíteni ott, ahol az irányelv megengedi. Viszonyítási alapként e tekintetben az osztrák és a német gyakorlat szolgált. Miért legyen egy magyar pénzintézet magyar ügyfele kiszolgáltatottabb helyzetben, mint osztrák vagy német társa? A törvényjavaslat kidolgozása során nem csak az említett két ország jogát, hanem bírói gyakorlatát is figyelembe vettük.

Néhány példa az újdonságok közül: A felek közötti szimmetriát szolgálja, hogy az adós hátrányára csak törvényben meghatározott körben, szigorú szabályok és feltételek betartásával lehet egyoldalúan díjat, költséget, illetve kamatot emelni. Hároméves kamatperiódusokat kell a szerződésbe beépíteni. Ezek lejárta előtt a bank az ügyfél kárára általában nem, s utána is csak szigorú feltételekkel módosíthat: csak objektív, úgynevezett. kamatváltoztatási és kamatfelár-változtatási mutatók számára kedvezőtlen változásához kötötten emelhet. Vagyis egyedül a pénzpiaci környezet, a bank objektív refinanszírozási képességének a kedvezőtlen változása indokolhatja a kondíciók adósra nézve kedvezőtlen változtatását. Ha azonban a piaci működési feltételei javulnak, akkor a szimmetria elvéből következően a pénzintézetnek a kedvező változást nem csak érvényesítenie lehet, hanem érvényesíteni köteles: csökkentenie kell a kamatot, díjat stb. A normaszöveg tehát az emelést megengedi, a csökkentést előírja az objektív feltételek beállta esetére. Jogszerű kamatemelés esetén is lehetősége lesz a hitelesnek költségmentesen felmondani a szerződést, bankot váltani stb.

A német gyakorlatot kodifikáltuk a következő példa esetében is. A magyar bankszövetség olyan üzletszabályzatokat és általános szerződési feltételeket tesz majd közzé, amelyeket tagjai közösen alkalmaznak. Ennek az a célja, hogy a bankok azonos általános szerződési feltételekkel dolgozzanak. Vagyis azok az üzletszabályzatok, amelyek az egyedi szerződések mögött állnak, és azok részét képezik, átláthatóak legyenek a fogyasztók számára, és így az egyedi szerződéses ajánlatok összehasonlíthatóvá váljanak. A pénzügyi intézménynek  ezenfelül az eddigieknél részletesebb, előzetes tájékoztatást kell nyújtania. Jelzálogszerződés esetén hét nappal annak megkötése előtt át kell adni a fogyasztónak a tervezetet megfontolásra.

A törvénycsomag negyedik darabja a devizahitelek forintosításáról szól.[13]

A lakossági devizaalapú és deviza-hitelállomány forintosítása össztársadalmi érdek: egyrészt megszünteti a lakossági jelzálog-hitelszerződésekben a hiteladósokat egyoldalúan terhelő devizaárfolyam-kockázatot, másfelől elősegíti az ország pénzügyi közvetítőrendszerének stabilitását. A kölcsöntartozások pénzneme forintra változik, az árfolyamkockázat megszűnik. A jogalkotó a legkisebb beavatkozás elvét követte. A cél az volt, hogy a szerződéses egyensúly maradjon fent, és ne legyen alkotmányosan aggályos, valamint hogy a konverzió piaci árfolyamon történjen.

A törvény nemcsak a fogyasztói hiteltartozások forintosítását szabályozza, hanem a forintosítás utáni induló kamatszintet is rendezi, és meghatározza azokat a szabályokat, amelyek a szerződésmódosításkor a fogyasztók érdekeit védik. A forintosítási törvény elsődleges célja, hogy a jövőre nézve megszüntesse a fogyasztókat terhelő árfolyamkockázatot, tehát a deviza vagy devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződések tekintetében a pénzügyi intézmények kötelesek a törvényben meghatározott módon a teljes tartozást forintkövetelésre átváltani. Az egyedi szerződések a törvény erejénél fogva módosulnak. A pénzügyi intézmények feladata lesz a szerződések módosulásával és az ügyfelek értesítésével kapcsolatos teendők ellátása; ezekre tekintettel az ügyfeleknek külön díjakat, költségtérítéseket sem számíthatnak fel. A forintra átváltási kötelezettség a devizaalapú fogyasztói jelzálogkölcsön-szerződésekre terjed ki. (Nem terjed ki ugyanakkor a gépjármű-vásárlási hitelekre, ami a svájci frank január közepén bekövetkező drámai erősödése miatt ezt az adósi kört súlyosan érinti.)

A forintosítási törvény – a csomag többi eleméhez hasonlóan – számos bírálatot kapott. Az egyik jellemző kritika szerint az intézkedésnek előbb kellett volna történnie, hogy az adósok kedvezőbb árfolyamon konvertálhassák tartozásukat. A bankrendszer tűrőképességét, sőt az ország pénzügyi stabilitásának szempontjait is figyelembe kellett azonban venni: a visszafizetendő, már említett ezermilliárd forintot alapul véve az euró–forint árfolyamban az adósok javára érvényesített minden egyforintnyi kedvezmény kilencmilliárdos kiadási többletet rótt volna a bankszektorra, ennek hátrányait a pénzügyi intézményrendszer egésze és azok az ügyfelek is érezték volna, akik sosem voltak hiteladósok. Másrészt a Magyar Nemzeti Banknak is késznek és képesnek kellett lennie arra, hogy a konverzióhoz szükséges devizát a tartalékaiból anélkül biztosítsa, hogy a tartalékok szintje a biztonságos szint alá süllyedne.

A kormány nem várt és ebben a formában aligha vágyott elismerést is kapott az után, hogy a svájci jegybank január 15-én váratlanul eltörölte a frank euróval szembeni felértékelődését akadályozó árfolyamküszöböt. A svájci valuta a magyar fizetőeszközzel szemben 265-ről egy nap leforgása alatt 378 forintra erősödött. Egyebek között a Bloomberg[14] és a Frankfurter Allgemeine[15] is dicsérte a magyar kormány előrelátását, amely ettől az újabb sokktól megóvta a magyar devizahiteleseket. Tekintve, hogy a forintosítás 3300 milliárd forint (12 milliárd dollár) értékű hitelállományt érintett, a svájci frank megugrása a GDP 2 százalékát kitevő 700 milliárddal növelhette volna a háztartások tartozását.[16]

Büszke vagyok rá, hogy az igazságügyi tárca központi szerepet kapott Magyarország egyik legsúlyosabb, nyolc éve húzódó társadalmi problémájának megoldásában. De mindez nem ment volna együttműködés, párbeszéd nélkül, a többi illetékes minisztérium, továbbá a Magyar Nemzeti Bank pénzügyi felügyeletének támogatása nélkül. A bíróságok állták a sarat. A Kúria és az Alkotmánybíróság iránymutatással szolgált. A Magyar Nemzeti Bank a monetáris politika eszközeivel járult hozzá az eredményhez. A Magyar Bankszövetség is lojális tárgyalópartner volt. Végül, de nem utolsósorban a devizahitelesek türelmének kell elismeréssel adóznom: nehéz helyzetükben is kitartottak, a bíróságoknál keresték igazukat, s ezzel maguk tettek hitet a jogállam mellett, jóllehet talán voltak pillanatok, amikor úgy érezték, hogy az állam és a jogrend nem védte meg őket egy igazságtalan helyzet kialakulásától. A bizalmat könnyű eljátszani, és nehéz visszaszerezni. Azt hiszem, sikerült megakadályoznunk, hogy a nulláról kelljen újrakezdenünk.


2015. március

 


[1] Magyarország Alaptörvénye XII. cikk (1) bek.

[2]  Tardos Gergő – Pápai Levente: A devizakitettség pénzügyi következményei. In Negyedszázados a magyar bankrendszer, 68.  Magyar Bankszövetség,  2012, Budapest.

[3]  Nyeste Zoltán – Árokszállási Zoltán: Devizahitelezés Magyarországon – régiós makrogazdasági, fiskális és monetáris politikai megközelítésben, in ibid, 150.

[4] Ld. az Osztrák Legfelsőbb Bíróság irányadó döntéseit: OGH 2Ob22/12t ítélet – 2013. január 24., OGH 8Ob49/12g ítélet – 2012. május 30.

[5] 6/2013. számú PJE határozat

[6] London Interbank Offered Rate. Az a londoni bankok által becsült kamatláb, amely mellett egy átlagos bank kölcsönhöz juthat a bankközi hitelpiacon.

[7] 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendelet a szerződésekben előírt kamat egyoldalú módosításának feltételeiről

 

[8] 2/2014. számú PJE határozat

[9] 2014. évi XXXVIII. törvény a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről

[10] Magyarország Alaptörvénye M) cikk (1)-(2) bek.

[11] 2014. évi XL. törvény a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről

[12] 2014. évi LXXVIII. törvény a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról

[13] 2014. évi LXXVII. törvény az egyes fogyasztói kölcsönszerződések devizanemének módosulásával és a kamatszabályokkal kapcsolatos kérdések rendezéséről

[14] http://www.bloomberg.com/news/2015-01-16/hungary-s-orban-makes-world-s-best-trade-on-swiss-franc-loans.html

[15] http://www.faz.net/aktuell/finanzen/aktien/nach-der-franken-freigabe-ist-ungarn-ploetzlich-ein-vorbild-13385326.html

[16] A két lap hivatkozott cikkei régiós összehasonlítást is tartalmaznak. Lengyelországban és Ausztriában 35 illetve 29 milliárd dollárnyi jelzáloghitelt jegyeztek svájci frankban; nekik most „fájhat a fejük” – jegyzik meg a Bloomberg elemzői. A FAZ azt is közli, hogy hazánkban a legmagasabb a svájcifrank-hitelesek aránya: a magánhitelek 26 százalékát adják. Az arány Ausztriában 18, Lengyelországban 14, Romániában 5 százalék.



« vissza