Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Önfenntartó közösségi struktúra egy magyarországi cigány közösségben (ONLINE)

 

Szinopszis egy kutatási program koncepciójához

 

Nehéz állást foglalni egy olyan kérdésben, amelyet egy más kultúrában érvényes szempontrendszer szerint tárgyal a vitapartner. Ez az a probléma, amellyel mindannyiszor szembesülök, amikor a saját kultúrámról kívánok elmondani valamit a többségi társadalom tagjai számára. Egy szóbeli, Assmann (1999) szóhasználatával írástalan kultúra kíván elmondani valamit önmagáról egy írásos kultúra számára az írás nyelvén, de nem elhanyagolható mértékben a saját szóbeli kultúrájában fel-felbukkanó és más keretbe kívánkozó fogalmakról, folyamatokról, esetekről. Arról a kihívásról beszélek, amelyet a „nemzet”, „állam”, „társadalom”, a hasonló tartalmú egyéb kifejezés jelent minden ilyen alkalommal, s tulajdonképpen itt keresendő a válasz arra a napjainkban megfogalmazódott kérdésre, hogy miért nem figyelt a magyar politika a 19.-20. században a cigány/roma közösségeken belül zajló mozgásokra, miközben élénk érdeklődést tanúsítottak a más, elsősorban nemzeti kisebbségek szerveződései iránt. „Mert nem viselkedtek társadalomként” - felelte egy kérdésre az illetékes vezető történész. Alapvető probléma, hogy a viszonyítási alapként szóba jöhető munkák kivétel nélkül a saját, írásbeli kultúrájukban érvényes kategóriák, rendszerező elvek által meghatározott keretbe foglalják mondandójukat, ami természetes, hiszen számukra nincs ennek alternatívája. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az igazodási kényszer által meghatározottan még azok is ezt teszik, akik egyébként a szóbeli roma kultúrához tartozónak vallják magukat. Szemrehányást kapok tőlük azért, mert nem vagyok a roma nemzetépítés híve. Ők ugyanis nem tudják, hogy mi már túl vagyunk ennek a lehetőségén.

A 20. század közepe volt az az időpont, amikor még élő volt Magyarországon a roma kultúra, ugyanakkor személyes tapasztalatok, élmények alapján számolhatunk be róla. Természetes módon éltünk együtt a kultúránkban gyökerező normákkal, igazodtunk a tabukhoz, gyakoroltuk a profán rítusokat anélkül, hogy ennek tudatában lettünk volna. Eközben jó kapcsolatokat ápoltunk a többségi társadalom meghatározó részével. Nem volt cigányozás, mindenki mindenkit a nevén szólított, magától értetődő módon járt a megbecsülés mindenkinek. A 20. század hetvenes éveiben, amikor már javában zajlott kultúránknak a politikai hatalom által kikényszerített eróziója, vált a közbeszéd részévé a cigánybűnözés, cigány bűnöző megbélyegző fogalompár. Innen vezetett az út napjaink rasszizmussal átitatott társadalmáig.

Az antropológusok állítják, hogy feladatuknak tekintik ennek a világnak a cigányok oldaláról való megmutatását, ám az eddigi tapasztalataim szerint ez csak Horváth Katának, Kovai Cecíliának és Károlyi Júliának sikerült egy bizonyos mértékig. Ők valóban elmerültek a vizsgált közösségben, de ennek a jelenségnek a lényegét ők sem ismerték fel.1 Ez valójában a szóbeliség-írásbeliség szembenállásának a problémája, amit Nyíri Kristóf fogalmazott meg plasztikusan.2 Ez az autentikusság és az érthetőség konfliktusa által jelentett nem jelentéktelen kihívást.


Az adaptáció kezdetei Magyarországon

 

Mindenképpen célszerű megvizsgálni a roma közösségi hálózatok alapvonalait leginkább meghatározó tényezőket. Ezek elsősorban azok az ismert történelmi események, amelyek alapjaiban rengették meg a közösségeket, azok struktúráját, életformáját, túlélési stratégiáit, sőt olykor értékválasztását is.3 A magyarországi történet igazolja, hogy még ilyen körülmények között is van lehetőség az emergens kapcsolatok építésére, történelmi perspektívájú beágyazódásra.4 Általános probléma, hogy nálunk ennek ellenére évszázadokon átívelően nem terjedt el széles körben a cigány kultúra megismerésére irányuló törekvés, ezért többnyire jó szándékú, ám a szükséges ismeretek híján lévő személyek „viszik” a helyzet megoldására irányuló programokat,5 aminek szükségszerű következményei a kudarcok. Kivétel a Vekerdi- Mészáros-Hutterer nyelvésztrió, akik egyedülállóan alapos munkát végeztek a magyarországi cigány nyelvek kutatása területén, de még ők is beleestek abba a hibába, hogy csak a könnyen hozzáférhető, bizonyos mértékig már ismert nyelvekre koncentráltak (például a magyarországi kárpáti cigány nyelv), az elsőként ideérkezett közösségek nyelve is elkerülte a figyelmüket.6

A cigány népesség esetében azok a közösségek bizonyultak alkalmasnak a hosszú távú túlélésre, amelyek meg tudták valósítani csoportjaik, illetve e csoportok együtt élő szövetségeinek strukturális kiegyensúlyozottságát.7 De mielőtt ennek taglalásába belekezdenénk, rögzítenünk szükséges a cigány kultúrának azt a meghatározó jellemzőjét, a példátlan sokszínűséget, amely a kiindulási pontja lehet mindannak, amit ma cigányok és nem cigányok tudnak, illetve tudni vélnek erről a kultúráról, és ebben az esetben nem csupán a magyar cigány, oláh cigány, beás felállásra kell gondolnunk. Ennél sokkal színesebb a kép. A valóság feltárásához célszerű lenne határozott választóvonalat húzni a felvilágosodás előtt, illetve után érkezettek között, tekintve, hogy már az elsődleges megfigyelések alapján pregnáns eltérések mutathatók ki e közösségek szocializációs viszonyai között, és ebben nem csupán az eltérő történeti háttereknek, a vándorlás közben átélt kulturális kapcsolatoknak volt meghatározó szerepük, hanem a megérkezésük időpontjában itt talált gazdasági, politikai, kulturális viszonyoknak is. Nem nehéz felismerni például, hogy messze nem azonos körülmények fogadták az ide érkezőket a középkor végén és a 19. századi reformkorban.8 De ha arra gondolunk, hogy a beások a 19. és a 20. század fordulóján érkeztek, még inkább figyelemre méltó az eltérés9.

 

Történeti előzmény. A 19. század meghatározó történései

 

Amiről most szólni kívánok, az a társadalmi integráció beindítására tett kísérleteket megelőző időszak történéseinek gyűjteménye, illetve az ezekből levonható következtetések. Az általam bemutatni szándékozott közösségi struktúra10 kialakulását valószínűleg közvetlenül kiváltó, a reformkor, az Európán végigsöprő forradalmak és szabadságharcok, majd a kiegyezést megelőző évek történései a magyarságtudat megerősödésének, a magyar nemzet születésének is kiemelkedően fontos időszaka volt, és mint látni fogjuk, ez a kor a zenetörténet szempontjából is figyelemre méltó volt.

A reformkor „hangadói” Boka Károly, Farkas Miska és Bunkó Ferenc prímások voltak, vezetésük alatt a magyar zene, a csárdás Európa divatjává vált. Ebből merített Lavotta, Csermák és Rózsavölgyi (majd később Sarasate, Brahms, Berlioz, De Falla, Jehudi Menuhin és Pablo Casals, illetve Liszt, Weiner, Erkel és Kodály). A bécsi angol követség hölgyei a báli szezonra magyar mentét rendeltek. A csárdás térhódítása a magyarságtudatot erősítette még Radetzky marsall császári seregének tábori zenekaraiban is.11

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történései is ebbe az irányba hatottak,de még inkább a kiegyezést előkészítő, azt felvezető korszak. E kor egyik fontos jellemzője volt, hogy a nemzeti arisztokrácia mellé felzárkózott egy új polgári értelmiség, a jogászbálok hangadói. Az ő rivalizálásukat tükrözte nagygéczi Rácz Pali, a magyar nóta és csárdás nagymestere, valamint a csécsei Berkes Lajos, az operettek és a Strauss-valcerek avatott tolmácsolója. Az arisztokrácia Rácz mellett tette le a voksát, az értelmiség Berkest favorizálta.12 Az ő elődeik, tanítómestereik voltak Czinka Panna (1711-1772) és Bihari János (1769-1828), mindketten a barokk kor szülöttei. Előbbi Johann Sebastian Bach (1685-1750) kortársa volt, tehát volt honnan merítenie.13

A kiegyezést követően stabilizálódott a helyzet Magyarországon. Megerősödött a polgárság, emelkedő pályára került a gazdaság, ma is ezt az időszakot tekintjük Magyarország aranykorának. A magyar cigányok zenéje a csúcsra ért, azonban nem mindenki volt zenész, sőt, a népesség többségét jelentették azok, akik alkalmi munkákból, háziipari termékek készítéséből és értékesítéséből tartották fenn magukat. Voltak, akik a több lábon állás stratégiáját követték. A mező- és erdőgazdasági alkalmi munkákon túl jellemző volt az ehető gombák, gyógynövények, vadon termő bogyók, gyümölcsök gyűjtése és értékesítése, dohánytermesztés, selyemhernyó-nevelés és állatok (például nyulak vagy több helyen lovak) tartása, tenyésztése. Jellemző volt továbbá ebben a körben a kovácsmesterség és a vályogvetés14. Jelentős volt azok száma, akik rendszeresen látogatták a járási székhely Szécsényben felállított és folyamatosan működtetett ingyenkonyháját, miközben a fiúgyerekek a hegedűről álmodtak. Szokás volt továbbá az asszonyok körében a tenyérjóslás, jövendőmondás és a kártyavetés, miközben beindult a magyar cigány közösségek fokozatos integrációja anélkül, hogy erről bárki egy szót szólt volna.

Kutatásunk távlati célja annak feltárása, hogy hányféle hálózatosodás van, illetve volt a különböző kultúrájú roma közösségekben, ami egy több generáción átívelő kutatási programot igényel. Az általunk tervezett, egy magyar cigány közösségre koncentráló kutatás ebben csak az első lépés. A sokféleség megértése által felismerhetjük, megtudhatjuk, mit tehetünk a jobb együttélésért, hol és milyen organikus hálózati kapocs létezik a cigány és magyar közösség között. Leginkább azt kellene vizsgálni, hogy társadalmat építő, vagy bizalmat erodáló jellegűek-e ezek a kapcsok, és azt, hogy ahol jó, ott mitől jó, miként lehet kedvezni ilyen kapcsok másutt történő kialakulásának.

 

A roma kisközösségek hálózatosodását és az abban rejlő lehetőségeket feltáró kutatásról és elemzésről

 

Kezdetben voltak az ember biológiai impulzusai. Ezeket korlátozzák a szükséges, illetve elfogadott mértékig a közösségi rend kívánalmai, aminek célja, hogy a bennünk gyökerező és folyton teljesülni akaró ösztöntendenciákkal ne zavarjuk a közösség tagjainak nyugalmát, jó közérzetét, az élet normális menetét. Vannak továbbá ezeken túl az emberi közösségekben kultúránként, csoportonként, de olykor személyenként eltérő, szellemi-lelki kielégülést igénylő motivációk, amelyek szintén fontosak a normális életvitelhez.

Mindezek kordában tartása, a szükséges módon való korlátozása-szabályozása, harmonikus rendbe foglalása a közösségi struktúra funkciója.15 A környezethez való alkalmazkodás során az előnyös tulajdonságok fokozatosan halmozódnak „és a populáció a kis lépések lassú, statisztikai jellegű összegződése nyomán átalakul” (Bereczkei, 2003,12.) Ahol ez nem teljesül maradéktalanul, ott konfliktusok támadnak.

Esetleg segíthetnek a törvények, illetve a medicinák, viszont ha ez a rend hiánytalanul megvalósul, a struktúra önfenntartóvá válik.16 A hálózatnak saját élete van. A normák, magatartásformák, szokásrendek az itt bemutatásra kerülő egyszerű formáknál bonyolultabb, komplexebb hatások révén kapnak megerősítést, s ez többirányú kapcsolatrendszereket igényel. A kapcsolati hálóknak lehetnek olyan tulajdonságaik és funkcióik, amelyeket a hálózatot alkotó egyének nem képesek irányítani, sőt, amelyeknek tudatában sincsenek.17 Ezeket a tulajdonságokat csak akkor érthetjük meg, ha nem az egyes egyéneket vizsgáljuk, hanem a csoport egészét és annak szerkezetét, csoport minden tagjára jellemző magatartásformákat bármifajta koordináció és tudatosság nélkül. Sok egyszerűbb esetet úgy lehet a legjobban megérteni, ha teljesen eltekintünk az érintett személyek akaratától és gondolkodásbeli képességeitől, és „nulla intelligenciájú” ágenseknek vesszük őket. Ezt váltja ki a csoportok kollektív intelligenciája. A csoport több, mint a csoport tagjainak összessége (transzformáció).

A csoporthoz való vonzódás és a csoporttal való azonosulás a Homo sapiens egyik alapvető késztetése, amely éppolyan elválaszthatatlan része természetünknek, mint a szexualitás vagy az anyai kötődés. Ennek az erős csoportorientációnak mély evolúciós gyökerei vannak, és számos kognitív és emocionális mechanizmus vesz részt a szabályozásában.” (Bereczkei 2003, 83.). Ez a megállapítás olyan evidencia, mint Csányi Vilmosnak a csoport-organizmusokról, a csoportidentitásról szóló leírásai az Az emberi természetben. Még a „csoportok”, „bandák”, „klánok” méretei is azonosak a tapasztaltakkal, csupán a kulturális jellemzők egyediek.18 Például az a körülmény, hogy a mi közösségeinknél nem történt meg a szerveződés harmadik szintjén kialakuló, 500 és 2500 fő között váltakozó létszámú törzsek szerveződése. Ez az a választóvonal, amely a cigány közösségeket elválasztja a nemzetalapítóktól. Figyelemre méltó, hogy ma már a humánetológia, az antropológia, a szociológia, a hálózatelmélet kizárólag a csoportot tekintik a tudomány szempontjából releváns közösségi entitásnak. A nemzetalapítók közösségeiben is vannak csoportok, csak ezek kevésbé láthatók.

A roma kisközösségek érdeke, hogy minél tartósabban és minél többféle módon ágyazódjanak be egy-egy lokális hálózatba. A lokalitásban való erős, intenzív és valódi érdeklődést mutató részvétel az aktuális információkhoz való hozzáférést biztosít, ezáltal támogatja a kooperációt. Ez igaz a vándorló csoportokra is. Ők jellemzően egy bizonyos régión belül, ismerős vidéken vándorolnak. Csak akkor vonulnak el más vidékre, ha valami rossz irányba változik, például kevesebb lesz a hozzáférhető erőforrás, vagy támadás fenyegeti őket. Ezért, ha eljön az ideje, ezen a régión belül fognak letelepedni, ahol nagy valószínűséggel már ismerősként fogadják őket. Ebből értelemszerűen következik, hogy a horizontális kapcsolatok erősödését leginkább az önszerveződő, emergens tartalmak mentén lehet ösztönözni. Ugyanakkor a kapcsolatrendszer működése, hatása akkor igazán eredményes, ha minél függetlenebb a hierarchiától, a vertikális szálaktól. (Romano 2007.)

A kisvárosok informális hálózatai például általában nagyobb létszámot fednek le, mint a falvak esetében, ezért általában kiterjedtebbek a gyenge (funkcionális) kapcsolataik hálózatai, ami az erőforrások elérhetőségét teszi könnyebbé. Beágyazottabbak, robusztusabbak, mint a nagyvárosi hálózatok - hiszen itt idő is volt a hálózatok kialakulására, és ez a falvak esetében is igaz. Könnyen szövődnek a kapcsolatok, akár az etnikai határokon átnyúló hálózatok is létrejöhetnek. A nagyvárosok esetében ez azért nem valósulhatott meg, mert ezeket a folyamatosan ismétlődő migrációs hullámok hizlalták vagy fogyasztották, átrendezve, olykor összezilálva a már meglévő vagy éppen alakuló kapcsolatokat. A falvak hálózatai sokkal kisebbek, és kevésbé heterogének. (Kivéve azokat a helyeket, ahol több cigány etnikum tagjai élnek egy településen, többnyire egymástól elkülönülten, kerülve a kapcsolatokat. Az ilyen helyeken jól funkcionált a csoporthatárok védelme mindaddig, amíg nem kezdődött el külső behatásra a roma kultúra leépülése, a csoportok maradványainak homogenizációja. Figyelemre méltó, hogy a közelmúlt cigánykonfliktusai közül nem kevés ilyen településeken robbant ki. Lásd Tiszavasvári, Sátoraljaújhely, Zámoly stb.)19

Ezekre a hálózatokra érdemes támaszkodni, mert feltárásuk és kiaknázásuk hatékonyabb, mint a nagyvárosoknál. Ezenfelül a kisebb városokban már jelen lehetnek a formális hálózatok olyan csomópontjai is, amelyek a falvakból még hiányoznak, például ahol jól működő, sikeres zenekarok környezetében szerveződnek kulturális mozgalmak, ami által a város szellemi életének fontos szereplőivé válnak ezek a roma közösségek. Gyermekeik könnyebben válnak értelmiségivé, normává válik a polgári életforma.20

Kiemelten kell viszont foglalkoznunk a nagyvárosokban - leginkább Budapest és Miskolc exponált kerületeiben - a gettósodás már beindult, veszélyeket hordozó folyamataival. Ha egy bármilyen élő populáció ahhoz szokott, hogy csak annyian vannak egy helyen, hogy a természetes életvitel feszültségek nélkül fenntartható legyen, akkor nehezen viseli a zsúfoltságot. A természetben erre valók a territóriumok. Ez az elv érvényesült a Józsefvárosban is addig, amíg csak zenész cigányok éltek itt. Ők kialakították a saját szokásaikat, normarendjüket, a szükséges mértékig alkalmazkodtak a többségi normákhoz, szokásjoghoz, és eszerint éltek. Kulturális autonómiájuk sértetlen volt, kapcsolataik konfliktusmentesek. Harmóniákkal átitatott kultúrájuk igazodási ponttá vált, ma is megborzongok, ha a józsefvárosi zenész cigányok körében elterjedt, de ma már nem létező verkli által megszólaltatott dallamokra gondolok.

Ha ez az elv sérül, az élőhely tulajdonosa, lakója rosszkedvű, ingerült lesz, különösen akkor, ha a jövevények olyan közösségek tagjai, amelyekkel kapcsolatban mindig a távolságtartás stratégiáját követte, vagy éppenséggel ismeretlenek voltak a számára. Ráadásul ez a távolságtartás a kulturális sajátosságokból következően kölcsönös, ezért a közösen lakott élőhelyen nagy valószínűséggel mindenki rosszkedvű lesz.

Csak azok mentesülnek e kedvezőtlen következmény alól, akik eredetileg is ugyanannak a közösségnek a tagjai voltak, és tulajdonképpen magukkal hozták ezt a közösséget szokásaival, normakészletével együtt. Vannak jó képességű zenészekből álló falusi roma közösségek, amelyek szinte testületileg beköltöztek a fővárosba a konjunktúra idején. Józsefvárosban - bár nem készült ilyen felmérés, a jog nem is engedné - a jelek alapján úgy tűnik, ma már az országban létező összes roma populáció képviselteti magát, helyenként jelentős feszültséggócokat képezve. Tudomásom szerint készültek, ma is készülnek szociometriai vizsgálatok, a helyzetnek ezzel a vetületével azonban mostanáig senki sem foglalkozik.

A minimális átmenő forgalmat lebonyolító utcákban lakó közösségek például hajlamossá válnak az izolációra, ezért azt az ilyen helyeken minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni, mert gettósodás kialakulásához, bűnszövetkezetek szerveződéséhez vezethet. A Homok és a Kisfuvaros utcában már beindultak ezek a folyamatok, különösen a Homok utcában vettek veszélyes fordulatot az események. Külső adottságait tekintve ilyen a Lovassy László utca is, itt azonban (még) nem látszanak a gettósodásra utaló jelek.

Az organikus és mesterséges hálózatok egymást sok esetben taszítják. Ennek oka lehet a tartalmi és szerkezeti ellentmondás, a hálózat céljainak különbsége, esetleges versenyük, de leginkább a hatalmi struktúrák, az eleven hálózatok számára elfogadhatatlan dominanciaviszonyok.

A kétféle rendszer közötti ellentmondás feloldásának módját, módjait még nem ismerjük, pedig ez rendkívül hasznos lenne. Sejtéseink vannak, amelyeket igazolni vagy cáfolni kellene, s ebben még bőven van tennivalónk. A roma kisközösségek akkor ébredhetnek rá igazán a hálózatosodás előnyeire, ha ők maguk is megtapasztalják és tudatosítják annak hatását, értékét. Ezért fontos megtalálni közöttük a tudatos hálózatosodni képes egyéneket, a reflexív csomópontokat, akik különleges tudásuk átadásával leendő hálózati csomópontokban ébreszthetik fel a kedvet, és fejleszthetik bennük a hálózatok építésére és fejlesztésére vonatkozó képességet.21

A heterogén hálózatok éppen sokféleségük miatt tudják alkalomadtán a közös érdekeket képviselni. A hálózat emergens és önszerveződő értékeinek tudatos ápolása a hiányokat is hamarabb megmutatja, mint az adminisztratív működés: a heterogén hálózat közösségi kommunikációja például jelzi, hogy milyen tudású és kompetenciájú személyeknek kellene aktivizálódnia és más hálózatok felé nyitnia.22 A hálózati kommunikáció alapja az érintettek érdekazonosság vagy a problémakör hasonlósága által meghatározottan kialakuló kapcsolatrendszerek tudatos és tervezett használata, ahol a hálózatok alkalmasak információterjesztésre. Az érintettek közösségét ezáltal a mindennemű hálózatokra jellemző csomópont típusú szervezőerő - a hálózati csomópont - megtalálhatósága és célzott elérhetősége teszi hatékonyan megközelíthetővé. Nem az a cél, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatok kiépítésére törekedjen, letudván az előírt feladatokat, mert ezzel sok energia veszhet el formális - többnyire hamar el is sorvadó - viszonyok kezdeményezésére. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kapcsolati lehetőségek feltárásával, létrehozásával és megerősítésével a roma kisközösség komplexebben ágyazódhat be a lokális, mára megmerevedni látszó környezetbe, esetleg kimozdítva azt a merevségből. És ez nem egyik pillanatról a másikra hozza meg eredményeit. Hosszú évek munkája kell ahhoz, hogy a közösség tartósan és biztonságban támaszkodjék kapcsolatrendszereire, azok önszerveződő értékeire.

A Magyarországon élő roma közösségek nagy részét látva az a szemlélő első benyomása, hogy az eredeti struktúra szétesett. A hajdanvolt erős kötelékek megszűntek, a helyükön űr támadt, csak a családok közötti rokoni szálak maradtak meg részben, megfogyatkozva.23 A múltbéli csoportoknak már csak a töredékei ismerhetők fel. A korábbi csoporthatárokon, hálózaton áthatoló szálak szövődtek, ami megalapozhatja egy újabb háló, illetve hálózatok kialakulását. Hogy milyen formában és milyen szempontok alapján, az még vizsgálandó. Hogy ebből az átmenetinek tekinthető állapotból kialakul-e egy új közösségi rendszer, esetleg társadalmi képződmény, netán valamilyen, a hagyományhoz kapcsolódó kulturális mintázat, az ma még nem látható. Erőteljes az asszimiláció, miközben látunk bizonyos kirekesztő tendenciákat is. Vagyis nem mondhatjuk el, hogy teljesen okafogyottá vált volna a kívülállás kultúrája, sőt, új minőségként jelent meg, hogy most már a politikai mezőny egy részénél is láthatunk határozott kirekesztő tendenciákat.

A környezet is átalakult, sőt, talán mondhatjuk azt is, hogy kicserélődött. A hagyományos paraszti kultúra a múlté, felszámolása a hatvanas években, az erőszakos téeszesítéssel megtörtént, és azóta sem sikerült helyreállítani, talán nem is volt erre szándék mostanáig.

A mai fiatal generációk már nem is emlékeznek rá. Az élelmiszereket már nem helyben, hanem távoli üzemekben, nagyrészt külföldi tulajdonban állítják elő, ami jelentősen átalakította ezek minőségét. A hagyományos, kellemes emlékeket idéző ízek eltűnőben vannak, jórészt el is tűntek, pedig ezek is fontos elemei voltak a kultúrának, a szociális integrációnak. Ennek a globalizált új civilizációnak, amelyben értékmérőből abszolút értékké vált a pénz, a spekuláció lett az egyetlen legális jövedelemszerző tevékenység, amely nem állít elő értéket, s amely ráadásul a leginkább jövedelmezőnek tűnik. Ennek a kultúrának már nincsenek a roma kultúrához kapcsolódó szabad vegyértékei, aminek következtében megnőtt a két világ közötti szakadék, egyre nehezebb lesz áthidalni, gazdaságilag kiaknázható réseket találni a kívülrekedteknek. Jól jönne a családi mikro- és kisvállalkozások támogatása, de ebből ők csak kivételes estekben részesülnek.

Új típusú, súlyosabb konfliktusokra kell számítanunk. A csoporttársadalmakra jellemző rendszerképző tulajdonság tartotta fenn ezt a struktúrát, hozzávetőleg a hatvanas évek elejéig. Ekkor mutatkoztak a repedés első jelei, meghatározó mértékben az MSZMP ismert, a cigánytelepek felszámolását célzó direktívájának következményeként, amely valójában a roma kultúra lerombolását, teljes felszámolását irányozta elő. Mivel ez az egyenlőség ígéretével párosult, az asszimilációs késztetés hatékonynak bizonyult. A csoportok szétszóródtak, határozott lendületet vett az anyanyelvhasználat visszaszorulása, felgyorsult és határozottabb lett a beolvadás – annyira, hogy azt hittük, ez már visszafordíthatatlan. Belenyugodtunk kultúránk megszűnésébe, amikor egy sajátos történelmi fordulat, a proletárdiktatúra szorításának lazulása a 20. század hatvanas-hetvenes éveiben beindította a cigány zenészek tömegének munkát, új életformát adó idegenforgalom-vendéglátás-szórakoztatóipar konjunktúráját Magyarországon. Egyre több zenész költözött vidékről a fővárosba, láttam, mint változnak át tömegesen szobafestők, villanyszerelők, asztalosok, kőművesek, segédmunkások cimbalmossá, brácsássá, bőgőssé, sőt prímássá. Kényszerpályámon egyre kevesebb örömben volt részem, szaporodtak munkahelyi konfliktusaim, s nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a pályán csak akkor lehetek sikeres, ha őseim kultúráját mindenestül feladom, és asszimilálódom, amire azonban ekkor már képtelen lettem volna. A zenészpálya kezdett úgy lebegni lelki szemeim előtt, mint az egyetlen kitörési lehetőség.

Részemről is megtörtént a váltás, otthagytam ezt a kényelmetlenné vált világot, és háromévi kemény tanulás és gyakorlás után egy hivatásos előadó-művészi működési engedély birtokában a vendéglátóiparban kezdtem el dolgozni.

Újjászületett az identitásunk, beindult egy új típusú, a feudális kötöttségektől mentes roma polgárság kialakulásának, megerősödésének folyamata.24 Ez azonban sajnálatos módon történelmi léptékkel nem is mérhető rövid ideig, csupán másfél-két évtizedig tartott. Megmaradt viszont az az új hangzásvilág, amelyet a zenénkben spontán módon végbement harmóniaszerkezet-váltás hívott életre ebben az időszakban. A nyolcvanas évek közepe táján a tömeg számára is kiderült, hogy ez a szocialista rendszer gazdasági értelemben nem képes fenntartani önmagát. Majd rövidesen világossá vált, hogy politikai értelemben sem.

 

Egy megoldási kísérlet

 

Az MSZMP-direktíva siker esetén kultúránk teljes leépülését eredményezte volna. Lényegében ugyanazt akarták elérni ezzel, amit a felvilágosult abszolutizmus urai célul tűztek ki, de kiegészítve az egyenlőség ígéretével, s ez tette példátlanul hatékonnyá asszimilációs stratégiájukat. A telepek nagy részét felszámolták, ennek azonban sok helyen másodlagos cigánytelepek megszületése lett a következménye, hiszen a földosztó hatóságoknak az volt a késztetése, hogy legyenek a cigányok továbbra is egy helyen. Bár ez a tendencia némileg fékezte a beolvadást, az összhatás az asszimiláció felgyorsulása, a gazdasági konszolidáció lett azoknál, akiknek hagyományosan jó kapcsolataik voltak a többségi társadalom tagjaival. Nem ezt láthattuk viszont azoknál, akik még ekkor is kívül voltak a társadalom rendszerein. A fokozatos átmenet híján számukra nehezen ment a konszolidáció. A hetvenes években a közbeszéd részévé vált cigánybűnözés mára politikai jelszóvá „emelkedett”. Különösen nehézzé vált a helyzet a nagyvárosokban kialakult gettókban, mivel ezeknek nem volt, ma sincs hagyománya a roma kultúrában. Tulajdonképpen a természetes élőhelyüket elhagyó, több helyről érkező egyének és csoportok gyülekezőhelyeivé váltak mára. Napjainkban látjuk ezeken a helyeken támadt feszültségek kisüléseit, de ennek már egyéb összetevői is vannak.

Az én tapasztalataim szerint, leszámítva a folyamatosan szelídülő kommunista propagandát, összességében biztató volt a kép. Úgy tűnt, az asszimiláció tendenciája végleges, ennek megfelelően igyekezett mindenki megtalálni a helyét a kibontakozó új rendben. Az általános és kötelező foglalkoztatás viszonyai között nem volt nehéz munkahelyet találni. Undorral és felháborodással szemléltük viszont a televízió Kék fény című műsorának a kifejezetten cigánybűnözést sulykoló adásait. Túl voltunk az identitásváltás nehezén, felgyorsult az asszimiláció.

A rendszerváltás közeledtével sokadmagammal lelkesedtem, komoly várakozásokkal tekintettünk a Nyugatra. Onnan vártuk a messiást, majd hamar kiderült, hogy valami sokkal rosszabb az, amit a Nyugattól kaptunk. Lelkesedtünk a szabadságért, a demokráciáért, tömegesen csatlakoztunk a liberális rendszerváltó párthoz, majd hamar világossá vált, hogy nagyrészt e párt tevékenysége folytán az asszimiláció és a lázadás között kellene választanunk. Ez volt a harmadik törés, amely végül kultúránk összeomlásához vezetett, amihez ráadásként megkaptuk a skinheadeket és a cigányverő rendőröket. Gyilkos indulatok terjedtek a rendszerváltást követő években. Ennek folytatásaként fogható fel a közelmúltban lezárult cigánygyilkosság-sorozat.

A munkahelyek tömeges megszűnése és a szociális ellátórendszerek felszámolása vitte padlóra azokat a tömegeket, amelyek nemcsak a munkaerőpiacon való érvényesüléshez szükséges szaktudásnak voltak híján, hanem a kapcsolatok, a kommunikációs csatornák épülésének lehetőségét is megvonta tőlük a politikai és gazdasági rendszerváltás. Nem tudtak élni a képviseleti demokrácia lehetőségével, miközben olyan új, valójában ma még felderítetlen kulturális mintázatok láttak napvilágot a rendszerváltást követő években, amelyek akár az asszimiláció elleni lázadás lehetőségét is felvethetik. Ez azonban - mára kiderült - csak elméleti lehetőség maradt. Vannak egyéni próbálkozások, amelyek közül a sikeresek vállalkozássá fejlődtek.

A rendszerváltást követő nagy összeomlás utáni szervezetépítési lázban magam is akcióba léptem. Mivel nem szakadtam el teljesen a muzsikus világtól, ritkán még eljártam kisegíteni. Kollégáim, barátaim kapacitálására úgy döntöttem, hogy ezekkel a fiúkkal összefogva alapítok egy muzsikus érdekvédelmi szervezetet, s ennek volt még egy nagyon fontos indoka: ez a társaság ez ideig kívül maradt a cigánypolitikában elburjánzott, kontraszelekcióval, korrupcióval, pénzlopásokkal áthatott rendszeren. Elvi alapállásként fogalmaztam meg, hogy kívül a pártpolitikán, kizárólag zenészeink, előadóművészeink helyzetén igyekszünk javítani, s eközben a fiataloknak is megpróbálunk valamilyen formában segíteni. Ez utóbbira vonatkozó első ötletem volt, hogy kapjanak ösztöndíjat a tehetséges roma fiatalok, amit azon nyomban meg is valósított a Kisebbségi Hivatal, majd látva sikerét, átvette az Oktatási Minisztérium és a Soros Alapítvány is. Erre máig büszke vagyok, a rendszerbe helyenként bekerült visszaélések ellenére.

Fő tevékenységünk a munkalehetőségek felderítése és lehetőség szerinti megszerzése volt elsősorban zenészeink számára, de szívesen segítettünk más művészeti ágak képviselőinek is. Napok alatt felállt a szervezet, beindult a munka, köszönhetően egyrészt annak, hogy mindenki egyet akart - tagjaink szinte kivétel nélkül munka nélküli zenészek voltak -, másrészt volt egy tagtársunk, akinek kitűnő érzéke, tehetsége volt ehhez a tevékenységhez. Kezdetben a Fővárosi Munkaügyi Központ szervezetébe integráltan dolgoztunk, azonban hamar csődöt mondott ez a felállás, tekintve, hogy a vertikális szálak kifejezetten akadályozták a hatékony munkavégzést. Mi ugyanis permanens üzemmódban dolgoztunk, nappal és éjjel. Bármikor és a szervezetünk bármely tagjához érkezett egy hasznosítható információ, ezt telefonon azonnal továbbították Gáborhoz, a téma felelőséhez, aki haladéktalanul intézkedett. Sikerünknek hamar híre ment, fájdalmas, hogy Gábort fiatalon elvitte a cukorbaj nevű népbetegség.

Kutatási programunkat a megújulás útjainak keresése jegyében kívánjuk megszervezni és végrehajtani. Szakítani kívánunk a naiv tudomány és az áltudomány gyakorlatával. Ma már vannak az autentikus tudománynak ebben a munkában jól hasznosítható megállapításai, eszközei. A tapasztalatok szerint ezek a ma még szétszórt közösségek valószínűleg hálózatokba rendeződnek, ezért szükség lesz a gráfelméletben járatos matematikusra is a feladat teljesítéséhez

 

Felhasznált irodalom


Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999, Atlantisz Kiadó.

Bereczkei Tamás: Rokoni hálózat, gyerekgondozás és termékenység magyarországi cigány és nem cigány populációkban. in Lélek és evolúció, szerkesztette Pléh Csaba, Csányi Vilmos, Bereczkei Tamás. Osiris Kiadó, 2003, Budapest. Evolúciós pszichológia, Osiris Kiadó, 2001, Budapest.

Bloch, Marc: Múlt és jelen a mában. In Fejős Zoltán (szerk.): Idő és antropológia. Osiris Kiadó, 2000, Budapest, 113-138.

A történész mestersége. In Gyurgyák János, Kisantal Tamás (szerk): Történetelmélet. Osiris Kiadó, 2006, Budapest, 32-53.

Csermely Péter: Rejtett hálózatok ereje, Vince Kiadó, 2005.

Csányi Vilmos: Az emberi természet. Humánetológia. Vince Kiadó, 2000, Budapest.

Halbwacs, Maurice: A kollektív emlékezet. In Felkai Gábor, Némedi Dénes, Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Olvasókönyv a szociológia történetéhez., Osiris Kiadó, 2000, Budapest. 403-431.

K. Horváth Zsolt: Az emlékezet terhe. Lehetőségből kötelesség, megismerésből elismerés? In Czoch Gábor, Fedinek Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Budapest, Teleki László Alapítvány, 9-19.

Merton, Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris Kiadó, 2002, Budapest.

Nyíri Kristóf-Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. Gábor Áron Kiadó,1998, Budapest.

Reiniers, Alain: „Vigyáznak magukra”, avagy egy cigány közösség állandósága, in Cigány világok Európában. Szerkesztette Prónai Csaba, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2006.

Romano Rácz Sándor: Rejtett örökségünk In: Szabolcs Éva (szerk.): Milyen a gyerekcigány? Gyermekkorkutatás és pedagógiai etnográfia. Eötvös József Könyvkiadó, 2007, Budapest. 9-65. A roma kisebbség és a társadalmi kohézió, Iskolakultúra, 2002., 8. és 13. szám.

Sárkány Mihály - Somlai Péter: A haladástól a kontingenciáig. Vázlat a szocio-kulturális evolúció változó elméleteiről. In Somlai Péter (szerk.): Az evolúció elméletei és metaforái a társadalomtudományokban. Napvilág Kiadó, 2004, Budapest, 11-52.

Zatta, Jane Dick: Szóbeli kultúra, írásbeli kultúra .In: Prónai Csaba szerk: Cigány világok Európában, Nyitott Könyv Műhely, 2006, Budapest. 347-357.

Deme János - Horváth Kata:. Elmerülés a szavakba. Írásbeliség és szóbeliség mint elméleti csomópont a kulturális antropológiai cigánykutatásokban. Cigány világok Európában - Prónai Csaba (szerk.), Budapest, 2006, Nyitott Könyv Műhely Kiadó

Kovai Cecília: Az átokról. „Cigány beszéd” a gömbaljaiak között. Tabula, 2002. 5.

Lévi-Staruss, Claude:. Strukturális antropológia I-II. Osiris Kiadó, 2001, Budapest.

Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris Kiadó, 1995, Budapest.

Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Kulturális antropológiai cigánytanulmányok 1. Budapest-Kaposvár. 1995.

Sahlins, Marshall D.: Specifikus és általános evolúció. Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Szerkesztette Paul Bohannan, Mark Glazer, Panem Kft., 1997, Budapest.

TÁMOP -4.1.2-08/2/A/ KMR-2009-0010. Takács Károly: Kapcsolatháló elemzése, Szántó Zoltán: A strukturális kiegyensúlyozottság elméletének újrafelfedezése. Csaba Zoltán László - Pál Judit: A negatív kapcsolatok alakulása és hatása. Albert Fruzsina - Dávid Beáta: A kapcsolati tőke dimenziói etnikai metszetben (2004.)

Károlyi Júlia: Párhuzamos világok, eltérő gyermekképek. In Szabolcs Éva (szerk.): Milyen a gyerekcigány? Gyermekkorkutatás és pedagógiai etnográfia. Eötvös József Könyvkiadó, 2007, Budapest. 67-116. o.

Erdős István: Messze kéklik a Duna, Nagygéczi Rácz Pali dinasztia-alapító prímás és nótaszerző élettörténetét feldolgozó esszéregény, B-Humanitas Stúdió, 2002, Budapest,.

Szíjjártó Csaba: A cigány útra ment... Masszi Kiadó 2002.



1      Figyelemre méltó még Patrick Williams francia, valamint Leonardo Piasere és Jane Dick Zatta e területen végzett munkássága.

2      „... az orális megfogalmazásra jellemző formulákból építkező stílus [...] nem csupán bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egyfajta gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is...” (Nyíri, 1998)

3      Ennek hátterében az áll, hogy Magyarországon, ellentétben a kontinens nyugati felén zajló negatív történésekkel, az ideérkezést követően szinte haladéktalanul kezdetét vette a kapcsolatok épülése a két organikus kultúra között.

4      Döntő mozzanat az ilyen kapcsolatok alakulásánál a két félhez tartozó egyének, illetve közösségek hasonló vagy azonos szociális státusa. Magyarországon több alkalommal voltak megfigyelhetők ilyen együttállások.

5      Az viszont figyelemre méltó, hogy ma már a humán etológia, az antropológia, a szociológia, a hálózatelmélet kizárólag a csoportot tekintik a tudomány szempontjából releváns közösségi entitásnak. Ez a megállapítás az elérhető szakirodalom áttekintése révén leszűrt tapasztalat, megfigyelés eredménye. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy ez a szemlélet a közgondolkodásba is átkerüljön.

6      Hutterer Miklós, Mészáros György: A lovári cigány dialektus leíró nyelvtana. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 117. szám, Budapest, 1967.; Vekerdi József, Mészáros György: A magyarországi oláh cigány nyelvjárás mondattana. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 135. szám, Budapest, 1974.; Mészáros György: A magyarországi szintó cigányok, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 153. szám, Budapest, 1980.

7      Szántó Zoltán: A strukturális kiegyensúlyozottság elméletének újrafelfedezése.

8     Ez utóbbiról és a magyar cigányok 18.- 19. századi történetéről Erdős István ír szemléletesen a Messze kéklik a Duna című esszéregényében.

9      Azoknak a kutatóknak, akik előszeretettel végeztek kutatásokat a beás közösségekben, érdekes módon nem tűnt fel ez a körülmény. Valószínűleg azért, mert nem voltak, ma sincsenek ismereteik a magyar és oláh cigány közösségek kultúrájáról, szokásvilágáról. (Az további kutatást igényelne, hogy miért vonzódtak ennyire a beás csoportokhoz. Ehhez természetesen az eddigieknél elmélyültebb vizsgálódás lenne szükséges mindhárom etnikum közösségeiben.).

10     Önfenntartó mechanizmus. Még ma is léteznek ilyen közösségek a Föld különböző pontjain. Az elméleti szociológia a 20. század ötvenes évei óta érdeklődik a jelenség iránt (Merton, 2002)

11     Markó 1896., reprint 2006., Erdős 2002., Szíjjártó 2002.

12     Figyelemre méltó Erdős István salgótarjáni lokálpatrióta népművelőnek, a 19. századi magyar cigányzenének a magyarságtudat erősödéséhez, a nemzetté válás folyamatához való jelentős hozzájárulását bemutató munkássága.

13     Ez a kor döntő jelentőségű volt a reformkorban lábra kapott polgárosodási folyamat megerősödésében, és ez nem hagyta érintetlenül a zenész cigányokat sem. A polgárosodás őket is magával húzta.

14     Ezt a tevékenységet az ókorból hozták magukkal eleink. Érdemes lenne utánajárni, hogy van-e ennek valami köze az óegyiptomi téglavetőkhöz (lásd Ószövetség, Mózes 2. könyve).

15     Kezdetben jelentős szerepük volt, s bár csökkenő mértékben, van ma is a vallásoknak. Ebben fordulatot hozott a felvilágosodás, amely által létjogosultságot kapott az önzés. Mint mára kiderült, ez döntő fordulatnak bizonyult a nyugati civilizáció fejlődésében.

16     Egy egyén akkor válik csoporton kívülivé, szigetemberré, ha a személyes diszpozíciói teljesen egyéni módon erre késztetik. A roma kultúrában szükségképpen ez az értelmiségi sorsa.

17     Ez általánosan jellemző volt a roma közösségek tagjaira. Soha nem tudtuk, mit miért teszünk, de tettük, amit tennünk kellett.

18     Lásd: Romano Rácz: Rejtett örökségünk in Milyen a gyerekcigány, szerkesztette Szabolcs Éva, Eötvös József Kiadó, 2007, Budapest.

19     Új és nem várt jelenség a falusi cigány népesség túlnépesedése. Ma már több olyan faluról tudunk, ahol többségbe került a kisebbség. Probléma, hogy itt is hatnak még a hagyományos közösségi struktúrában gyökerező reflexek, motivációk, ezért nehezen tudnak bekapcsolódni a helyi önkormányzatok tevékenységébe, a közéletiségbe.

20     Ez a tendencia ma éppen visszaszorulóban van. Ma már a Zeneakadémián át vezet az út a zenészkarrier kibontakozásához, és ez másfajta minőséget, stílust jelent.

21     Ebben az esetben megfontolandó lenne az erre alkalmas személyek képzése.

22     Az ilyen esetek oldhatják az egyes etnikumok között ma még kétségtelenül meglévő feszültségeket. Ehhez azonban mindenekelőtt fel kellene adni a homogenizációs törekvéseket.

23     Sajnálatos tapasztalat, hogy mivel a még élő rokoni kapcsolatokat többnyire nem ápolják, ezért azok egy idő után leépülnek.

24     A korábbi időkből ismert az urat mímelő prímás szánalmas figurája.


« vissza