Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy polgárcsalád története

 

megkíséreltem elmondani (…), hogy van egy réteg, amit elkereszteltek polgárnak, amely alkotó réteg volt, amelynek a légköre nemes és jó volt és néhány száz év alatt felépített egy műveltséget.”

(Márai Sándor)


 

Összefoglalás

 

A 19. században egy felsőlövői (Oberschützen), tiszteletben álló, iparos kispolgár házaspár volt a gyökere annak a protestáns etikának megfelelően nevelt 9 hajtásnak, amelynek életmódja és tulajdonságai (tisztesség, becsület, szerénység, szorgalom, pontosság, munka- és családszeretet stb.) a polgárság sztereotípiáiként élnek ma is a köztudatban. A 20. században nem egy leszármazottjuk – ennek a morálnak köszönhetően – nemzetközi hírnévre is szert tett. A jelenben élő generáció a Rákosi-éra polgárellenes légköréből indult, de a szakértelem, a műveltség, a humánus és demokratikus elvek melletti elkötelezettségük mindig garantálta, hogy polgári értelmiségi emberek maradjanak. A tanulmány, a memoárok és dokumentumok segítségével megismert, napjainkig tartó családi történetnek a közreadásával azt mutatja be, hogy a polgári értékek továbbélése mennyire fontos s hogy a boldogulás és a siker kulcsa a családi összefogás és a hazaszeretet.

 


A kezdet


 

Helyszín a 19. századi nagy Magyarország Vas vármegyéjéhez tartozó, pár ezer fő lakta falu, Felsőlövő (Oberschützen). A szép fekvésű, jó levegőjű község nagy gyümölcserdőben fekszik, házait kertek övezik. Az utcáin iskolások, főiskolások jönnek-mennek – mutatják be a századfordulóról származó leírások (Borovszky, 2017). A helység sokirányú fejlődése a Jénában tanult, Kossuth Lajossal is összeköttetésben álló, országos hírű Wimmer G. Ágost lelkipásztor tevékenysége alatt következett be a 19. század első felében: tanítóképzőt létesített, egészségügyi reformokat vezetett be, leszoktatta a lakosokat a kocsmázásról, dorbézolásról (Magyar, 1910). A napjainkban ideérkezőt most is közép- és felsőfokú tanintézmények (állami és evangélikus reálgimnázium, hozzátartozó internátussal és a gráci zeneművészeti főiskola kihelyezett tagozata) fogadják. Központjában, a városias hangulatot fokozva, több emeletes épület emelkedik. Az egyiken emléktábla: Erbaut Anno 1857 von J. G. Bruckner. Renoviert Anno 1978 von R.u. I. Klenner (Építette 1857-ben Johann Georg Bruckner, renoválta 1978-ban R.u. I. Klenner.) Ennek a Felsőlövőn elsőnek felépült, egyemeletes háznak a tulajdonosai Bruckner János György (1828-1909) és Grosz Rozina (1841-1905) volt. Házasságot 1861-ben kötöttek. A kultúrát és a mély vallásosságot szinte a falu levegőjével együtt szívták be.

Wimmer hatására már az iskolában egy egészen új, szigorú iskolaoktatási rend lépett életbe. Minden gyereknek a tanár vezetésével korai istentiszteletre kellett menni. Szerdán és szombaton délután énekoktatás, a nagyobbaknak pedig naponta, délutánonként magyar és földrajzóra is volt. Vasárnap a konfirmált gyerekek kivétel nélkül a hitoktatóhoz vonultak. Mindenkinek mindennap az evangéliumból, az apostolok leveléből meg kellett tanulni egy strófát, ezen felül egy zsoltárt, minden héten egy egész éneket, és vasárnap ezeket már mind folyékonyan mondták fel a tanárnak.”(BrucknerJ. Gy., 2005: 47- 48)

Bruckner János György csizmadia céhmester és családja életének követése során többször lesz segítségünkre egyszerű, de megragadó stílusú, német nyelvű memoárja, melyet miután a ház új tulajdonosa, Edith Schedl megtalált a ház fáskamrájában, gondos szerkesztői munkával Was ist des Menschen Leben? (Mi az ember élete?) címmel Ausztriában, 2005-ben kiadott.

 


Vándorévek

 


Bruckner János Györgyben már gyerekkorában megérlelődött, hogy csizmadia céhmesterré szeretne válni. A csizma nagy múltra tekinthetett vissza, hiszen már a honfoglalás kori sírokban is találtak sarkas csizmákat (Laki, 2006). Apja műhelyében elsajátította, hogyan kell méretet venni, szabásmintát készíteni, hogyan lehet tapintással megállapítani, hogy melyik a legjobb, legfinomabb bőr, hol lehet azt beszerezni, valamint milyen szerszámokra van szüksége egy szakembernek, s egyre türelmetlenebbül várta a napot, az órát, amikor végre elindulhat terve valóra váltására. 1848. augusztus 7-én tálcán hozza elé a sors a bécsi tanulmányutat: szülei megengedték, hogy Sámuel bátyját elkísérje árubeszerző útjára. A városiasságban Londonnal és Párizzsal vetélkedő, forrongásban lévő Bécsbe az ifjú a felsőlövői evangélikus parókia ajánlásával a zsebében érkezett. Azonban, amikor beállt egy céhmesterhez tanulni, az osztrák fővárosban ismét kitört a forradalom. Minden vidéki igyekezett a várost elhagyni, Bruckner maradt. Az októberi fejleményeknek sok mozzanatát élte meg – köztük megrendítőeket, s mindig a szabadságért küzdő magyarokkal érzett együtt.

Lamberg szívében kés,/ s utánok több is jön talán. /Hatalmas kezdesz lenni végre nép!”-–– tapasztalta saját szemével a Petőfi Akasszátok fel a királyokat című versében megírtakat.

Lelkesedéssel vett részt a kövezet feltörésében, a barikádok emelésében, és együtt menetelt a magyarok melletti szimpatizánsokkal.

1849-ben elsősorban forradalmi tapasztalataival tér vissza Lövőre, azonban a tanulás utáni vágy hamarosan továbbhajtja és elgyalogol Sopronba (Ödenburg). Ebben a városban ez idő tájt a mesterekhez beálló legények száma meghaladta a munkaadóikét (Eperjessy,1988:15). Bruckner a nagy múlttal és befolyással rendelkező lábbeli készítést folytató Schuster – varga mesterek egyesületének (Domonkos, 2002:14; Thirring,1941:12-13) segítségével egy módosabb mesternél helyezkedett el. Azonban a műhely sötét, nyomasztó volt, egyetlen ablakán keresztül csak egy másik zárt udvarra lehetett látni, s a reggeltől estig itt dolgozók úgy érezték magukat, mint egy fogdában. Az oberschützeni legény csakhamar úgy gondolta, hogy megpróbálja Pestet.

Bruckner számára Pest, a nagy vásárváros hangulata különbözött a bécsi forradalmi napokétól. A császárvárosban való tartózkodásának idején elkezdődött valami új, itt befejeződött minden, s a remény is elveszett. A vár udvarán egy fekete táblára ki voltak írva az 1848-as forradalom után emigrált, még el nem fogottak nevei – köztük Kossuth Lajosé.

János György egy olyan cipőkészítőhöz került, akinél szállást és munkát is kapott. „Bár én voltam a legfiatalabb, a legszebb munkát, egy új csizma készítését bízták rám. Szerettem volna a mesterlegényektől még sok mindent tanulni, de ők csak akkor tartózkodtak a műhelyben, ha muszáj volt, mert a mester nyers és durva volt (…) egynek, aki visszaszólt, hatalmas pofont kent le és az ujján viselt gyűrűjével még a fogát is kiverte” (Brucker J. Gy., 2005:60). Ettől a mestertől sorba mentek el a legények – köztük ő is.

A következő helyen kiváló, Bécsből való szerszámaival és társa segítségével remek munkát végzett: „14 nap után csináltam egy pár szögelt csizmafejelést. Hamarosan sok megrendelőnk lett, s a legelső, legkeresettebb szögelt csizmaműhely lettünk Pesten, de Budán, sőt, valószínűleg egész Magyarországon is. Így emelkedett az én előremenetelem, fiatal korom ellenére itt Pesten” (Bruckner J. Gy., 2005:64).

A céhlegények – ahogy ezt a céhek rendje megkövetelte – figyelemmel kísérték egymás vallásos megnyilvánulásait (Bogdán,1989:21-22), melynek következtében Brucknerről hamar kiderült, hogy protestáns, s Wimmer-tanítvány. Ennek hatására a helybéli gyülekezet tárt karokkal fogadta. Az abszolutizmus idején a protestánsok kisebbségbeli szerepükből való kijutásnak, társadalmi egyenlőségük kiharcolásának a lehetőségét többek között az együtt, egymásért való kapcsolat erősítésében látták.

Bruckner 6 vándoréve eltelte után, céhmesterré válásához kapott a csizmadia céhtől egy igazolást, hogy okvetlenül szükségük van egy mesterre; egy orvosi bizonyítványt, hogy egészséges; fölvételét garantáló papírt; tanonc-, keresztlevet; erkölcsi bizonyítványt, nagykorúsági igazolást, majd ezt mind beadta a kerületi igazgatósághoz. Végül készített egy mesterművet: egy pár úri csizmát, rakott bőr sarokkal. A 19. század első felében tömegesen alakultak új céhek (Domonkos,1974:24), amelyekbe ezeknek a feltételeknek a teljesítésével mesterré léphettek elő a legények. Így a Pesten töltött 2 év után Bruckner a megszaporodott kézműves iparosok közül céhmesterként tért haza Oberschützenbe, ahol, mint a városias helység teljes jogú lakosa, életének töretlen, felfelé ívelő szakaszába lépett.

 


Mester és polgár


 

A mesterré vált iparosok nem egy esetben a gazdasági társadalmi élet jelentős személyiségei lettek (Novák, 2015). Brucknert is egyre több tisztséggel bízták meg: többek között pénztárosa lett az iskolának és a bentlakásos internátusnak. Munkája és feladatai teljesítéséhez kiváló segítőtársra talált Grosz Rozinában. Az esküvő után egyesült erővel folytatták a kívül-belül polgári életmódot biztosító ház (egy emelet, 4-5 szoba, melyből egy a gyermekeké; konyha, s a külső, kerti épületben egy műhely) bővítését, vettek szántóföldet, legelőt, erdőségeket és kocsit. Lett 4-6 svájci tehenük (néhány első díjat nyert a mezőgazdasági kiállításokon), 3-4 sertésük, kecskéjük, és galambok tenyésztésével is foglalkoztak. 350 kat. holddal és 305 négyszögölnyi ingatlannal rendelkeztek.

Az emeletes ház helyiségeit átlag kétévente egy újabb gyermek sírása, nevetése töltötte be. 23 év alatt 10 gyerek látott napvilágot, közülük egy lány (Mária Terézia) 11 éves korában meghalt. A nagycsalád élte mindennapjait. Ezeknek eseményeire, hangulatára a gyerekek sok évtizeddel később is emlékeznek. „Apánk a korai téli estéken leült a meleg cserépkályha mellé fejszenyelet faragva, mivel az ő munkás kezei sohasem tudtak nyugodni, és a körülötte ülő gyerekeknek elmesélte legszebb, költött meséit. Drága édesanyánk miközben lakószobánk komódjának legalsó ládáját játékszereink elhelyezésére jelölte ki, többször lelkünkre kötötte, hogy férjünk össze, tartsuk tiszteletben a köztünk megjelölt határt, mert aki az életben a megosztást és a más tulajdonát nem respektálja, igen sok kellemetlensége lesz.” (Bruckner O., 1957).

1888. karácsony: „díszítjük a karácsonyfát, teszünk rá diót, almát, üvegdíszeket, a csúcsra angyalt. Aztán részt veszünk a templomi karácsonyi ájtatosságon. Szüleim ünneplő ruháikban mosolyognak. Az ajándékok megtekintése előtt mindenkinek valamit elő kell adni. Egyik testvérem karácsonyi éneket énekel, én az evangéliumból szavalok, a kisebbek zsoltárokat énekelnek, a legkisebb anyám karján gügyörészik. Édesapám felolvas a bibliából, aztán édesanyám csengő hangja száll fel, s mi hozzácsatlakozunk.”– 22 éves, főiskolai hallgató volt Ferdinánd, mikor – sok nehézség ellenére –, ezért az élményért hazament Selmecről (Bruckner N., 1960:28). A karácsonyfa feldíszítésének mikéntjét, az ünnepség forgatókönyvét mind a 9 gyerek tovább vitte a következő generáció életébe.

Bruckner János György arra az időszakra érte el élete célját, mikor a céhek már letűnőben voltak. Az 1872-ben kötelezték a céheket, hogy 3 hónapon belül szűnjenek meg. Azonban Bruckner számára nem okozott gondot az átállás. Fejlesztette, modernizálta a műhelyét és szó sem lehetett a szakmunka visszaesésének még a lehetőségéről sem. „48 mesterévem alatt 50 segéd dolgozott a kezem alatt. Általában 4-6 évig maradtak, egy 13 évig. 55 inasomból csak kettő nem tanulta ki a cipész mesterséget. Összesen 64670 pár lábbelit készítettünk. Nem volt egyszerű, sok gondterhelt órám, napom volt, hogy mindenkinek a megfelelő munkát adjam, s az eredménnyel a megrendelők elégedettek legyenek. De hát ez volt az én feladatom. Mikorra megígértem a lábbelit, akkorra – ha tört, ha szakadt–, kész kellett lenni, még ha egész éjjel dolgoztak is rajta. De azt a legényt, aki ivott és berúgott, akkor is elbocsátottam, ha sok sürgős munka volt. Visszatekintve, csodálkoznom kell, hogy én, egy gyenge személy, hogy tudtam mindent véghezvinni? Hogy tudtam a műhely vezetésén kívül az evangélikus egyháznak, majd az iskolaszéknek a megbízott, megválasztott pénztárosa lenni, holott nem is vagyok a számolás nagy mestere”(Bruckner J. Gy., 2005:94) – tekint vissza 1902-ben, mikor korára való tekintettel, bezárja a műhelyt.

Bruckner mester sikeres életútja a rendi társadalom kézműves iparosainak azt a kisebb rétegét példázza, amely képes volt átnőni a kapitalizmusba. A 19. század második felében a magyar iparosság nagy része, mivel továbbra is a feudális életformákat követte, elpusztult. Öngyilkosok lettek, kivándoroltak, proletarizálódtak (Erdei, 1976: 43).

Bruckner János ellenpéldáját többek között az ugyancsak Vas megyéből, a vele egy időben vándorként útra kelő, Francsics Károly, borbélylegény személyesíti meg. Francsics 7 tanuló évet töltött különböző városokban. (Szombathely, Cell, Pozsony, Pest, Érsekújvár, Sümeg). Ez idő alatt ingerlékeny, türelmetlen, goromba, hirtelen dühű természetűvé vált. Egyik mestere azért adott útilaput a lába alá, mert italozott, korhelykedett. Veszprémben céhes keretek között él, és sorsa egy darabig felfelé ível. Önálló mester, piactéri tágas lakás bérlője, asztalánál két segéd, szobalány, szakácsné, inas sündörög. 1856-ban a Polgári Kaszinó is felveszi tagjai közé. „Isten áldása van rajtunk – olvashatjuk naplójában – otthon is szerencse, künn is szerencse, így osztán csak lehetünk valamire.” Kétemeletes ház Veszprém főterén, jól menő borbélyműhely, tele kamra, polgári jómódban elkötött ebédek, vacsorák, társadalmi előrelépés. Mivel azonban nem ismeri határát az úri dinom-dánomnak, eladósodik, felesége rongyokban jár, alkalmazottjait nem tudja kézben tartani, kilép a Kaszinóból is. Mindennek, valamint választott városa, Veszprém fejlődésben való megállásának is tulajdoníthatóan, kihull a polgárrá válás rostájából (Vörös,1997:102,114). Utolsó bejegyzése a naplójába egy nyűglődő, elnyomorodott, a tőkés fejlődésbe bekapcsolódni nem tudó iparosember lelkivilágát tükrözi: „És én e rettenetes szükség között megveszekedni, dögleni mégse tudok. Pedig annyi kebelküzdelmet szenvedek, hogy azt kimondani nem lehet, annyira gyötör szünet nélkül belsőm, miképp nem hiszem, hogy bármi súlyos betegség is – ki már halálos ágyán fekszik– többet szenvedjen nálamnál.”[1]

Bruckner annak köszönhetően, hogy az iparból származó jövedelme emelkedése mellett az anyagi függetlenséget biztosító gazdasági javakat is szorgalmasan növelte, képes volt nem csak magáról, de családtagjairól is – 9 gyereket taníttatott ki felsőfokon –, messzemenően gondoskodni. 80 fele jár, mikor Rozina beteg lesz. Se fáradságot, se pénzt nem kímél a számlákat egyre küldő, gráci idegbetegek és morfiumfüggők szanatóriumában (Meerenscheinschloss) fekvő felesége jobbulásáért.

A Bruckner család életmódja tartózkodott minden mértéktelenségtől, pazarlástól. Étkezéseik családi keretek között zajlottak és többnyire a saját termésükből főztek. Ruházatuk sem volt hivalkodó. A mester figyelme korával egyre jobban nőtt a közéleti események iránt: memoárjában beszámol az iskola, a panzió, a vasút építéséről.

Bruckner megtestesítette a nemesi ranggal nem rendelkező, de anyagilag független, viszonylag módos, fizikai munkára már nem kényszerülő városi polgárt (Hahner, 2015). Annak ellenére, hogy Felsőlövő községként volt számon tartva, a sok intézménnyel és iskolával, kis lélekszáma ellenére is városias jelleget mutatott, ahol egy talpig becsületes, vándorévei során nem csak szakmailag, hanem kulturálisan is kiművelt, protestáns céhmester, kinek célja a mesterségének magas szintű megvalósítása és családjának összetartása volt, a polgárrá válás folyamatát sikerre vitte. Példázta egyúttal a nyitott, modern polgárember típusát, melynek fontos kialakítója Max Weber szerint a protestáns etika volt (Weber, 1982:90-91).

Bruckner cipészmestert sikerében segítette, hogy a lutheri hivatástudat tanainak megfelelően vezette műhelyét, mely szerint az „Isten minden hivatásban szorgalmat és hűséget követel” (Luther, 1983:22). Azt a nézetet vallotta, hogy ha az Isten egyszer favágóvá hívott el valakit, akkor azt az Isten hétfőn hajnalban az erdőben várja munkára, ha cipésznek, „akkor hétfőn hajnalban, a műhelyben” (Békefy, 2015:9-17). Bruckner János György és Grosz Rosina a családi életet is a lutheri tanoknak megfelelően bonyolította. „Szaporodjatok, sokasodjatok” (Mózes I. 1:22) bibliai idézetből kiindulva az evangélikusok körében a családi összetartozás, a gyerekáldás megbecsülése volt az egyik legfontosabb magatartást meghatározó. Szülő és gyerek meghitt kapcsolata töltötte be életüket. A mester és polgár utolsó szavai is utódaihoz szóltak: „Vezesse és kormányozza őket a Szentlélek, […]. Virágozzanak az ő kertjeik és nemes gyümölcsöket hozzanak örökkön örökké.” (Bruckner J. Gy., 2005:121). Leszármazottjai a polgárosodás útján ezzel az áldással mentek tovább.

 


Második nemzedék


 

Értelmiségi és kereskedő polgár utódok

 

 

Bruckner János György gyermekeinek adott volt a lehetőség, hogy egzisztenciában túlnőjenek iparos szüleiken. A kiegyezés távlatokat nyitott meg az értelmiség előtt, 1880-tól a századvégre számuk megduplázódott (Hajdú, 1980:21), mert az iparosítás és a városiasodás felgyorsulása igényelte a szakembereket, a születési kiváltságok helyébe pedig a szakszerűség lépett. (Kövér–Gyáni, 2006:87). Állások sokasága várt betöltésre vasútnál, csatornázásnál, víz-, áram-, gázszolgáltatásnál, egyetemeken. A közép- és polgáriskolai tanulók háromnegyede tanulmányait befejezve értelmiségi pályákra ment (Mazsu, 1980: 293; Hanák, 1978:403-515). Másfelől, Wimmernek köszönhetően, a felsőlövői lakosok sokra becsülték a műveltséget és nem elégedtek meg azzal, hogy gyerekeik a népiskola alsóbb osztályait végezzék el, hanem továbbtanultatták őket a reformátor alapította tanintézetekben. Bruckner János György kézműves iparos az elsők között volt, aki minden áldozatot vállalt gyermekei magas fokú iskoláztatásának megvalósítására (Mazsu,1980:289-309). Mivel azok szorgalmasan és jól tanultak, lövői tanulmányaik végeztével, magasabb iskolákba, egyetemekre – Sopronba, Budapestre, Selmecbányára – küldte őket. Bár nem voltak szegények, mégis a nyolcvanas évek országos gazdasági krízise miatt 2 fiút nem tudtak már idegenben iskoláztatni, ezért őket – annak ellenére, hogy a többiekhez hasonló jó eredményekkel dicsekedhettek – kereskedő pályára adták.

A második nemzedék minden tagja kiemelkedő egyéniség, alkotó ember lett. Károly, a legidősebb a megfontolt, és öccse, a természetszerető, sportos Ottó a budapesti egyetemen matematika-fizika középiskolai tanári diplomát szerzett. Károly a gyakorló év letöltése után 1889-től a késmárki evangélikus líceum tanára, majd igazgatója. 1918 végén, a csehek hatalomátvétele előtt részt vett az antant által meghirdetett önrendelkezési jog alapján létrejött, Szepesi Német Köztársaság létrehozásában. Neki köszönhető, hogy a szepesi német, de a hazafias magyar kultúrának is a két világháború között egyetlen védőbástyája a késmárki evangélikus líceum volt. A csehek ismételten letartóztatták és megfigyelés alá helyezték, de a hazafias magyar érzelmű szepesi nép megmozdulása arra kényszerítette a cseheket, hogy hosszabb letartóztatástól elálljanak.”[2]

A nála 12 évvel fiatalabb Ottó 1898-ban jött Késmárkra tanárnak a német evangélikus polgári leányiskolába és idővel ő is igazgatója lett az intézménynek. Ottó a polgárlányok számára sokoldalú képzést biztosító tantárgyak – például a főzés, varrás – bevezetésével szerzett érdemeket. Az iskola ma is az ő nevét viselve képezi a vendéglátásban foglalkoztatottakat.

Ede, és a rövid életű Gyula remek kereskedőként lettek ismertek Szegeden. A gyorsan felvirágzott Bruckner vaskereskedés fogalommá lett, s azt a helyet, ahol állt, „Bruckner sarok”- ra keresztelték és mai napig így emlegetik. „Hétre várom a Nemzetinél” énekelték Budapesten; „találkozzunk a Brucknernél” mondták a szegediek még az 1960-as években is. A vaskereskedés Szegeden a burgenlandi csizmadiamester 2 fiának legalább olyan „alkotása” volt, mint tudós testvéreiknek a tanulmányköteteik, könyveik. Akárcsak az édesapjuk a csizmakészítésnek, ők is mesterei lettek a szakmájuknak, a kereskedésnek.

Nándor, az erdész határozott, gyors és cselekvőképes egyéniségével soron kívül főerdőtanácsos, a boszniai kormány erdőgazdálkodási ügyosztályának helyettes főnöke, rövid időn belül pedig erdőigazgató lett, aki hasznos és értékes hatalmas erdőkomplexumok parcellázásával szerez érdemeket. 9o éves korában megírt Selmeci diákélet című könyve a hagyományait ma már más intézményekbe átörökített erdészeti szakembereket képző akadémia múzeumban őrzött dokumentuma.

Emilt, aki Bosznia- Hercegovinában, majd a két világháború közötti időben Szombathelyen és Miskolcon mint MÁV főtanácsos tevékenykedett, így méltatja az utókor: „tevékenysége a műhely társadalmi életét, kultúráját, sportját soha eddig el nem ért szintre emelte fel. Valóban teljes fényében tündöklött a munkáskórus, a műhelyi kirándulások elmaradhatatlan kísérője. […] ellensége volt a műhely fabódéinak, s helyükbe parkokat, díszcserjéket és virágokat ültetett. […] vezetésével létrejött a Sajó–parti csónakház, valamint a céllövölde lovagvár stílusban, mellette teniszpályák hosszú sora, ahol télen jégpályák voltak. […] A Sajó-parti csónakház felavatása városra szóló esemény volt, mert a műhelyi színjátszó csoport a vízre épített színpadon a Kolumbusz tojása c. darabot mutatta be. […] A Bunkó [kocsmaszerű helyiség volt] épületét családias rendezvényeknek a színhelyévé tette” (Pál, 1975: 162-163).

Ennek a nemzedéknek legkiemelkedőbb tagja I. Győző művelődés-, jog- és egyháztörténész, az Eperjesről Miskolcra menekített jogakadémiának a két világháború közötti dékánja. Miskolcon utcát neveztek el róla, s rá emlékeztető táblát tettek az egykori egyetemi épület falára.  Napjaink könyvesboltjaiban az érdeklődő megveheti A miskolci jogakadémia múltja és kultúrmunkássága címmel posztumuszként kiadott nagy ívű munkáját. Az életében megjelent írásai könyvtárakban, antikváriumokban találhatók vagy egyetemi tankönyvként használatosak, illetve nagyobb, érdekes művei digitalizálva olvashatók. Így pl. Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarországi politikai tervei című könyve és nem utolsó sorban a Szepességre vonatkozó írásai, melyeken keresztül a hazájuk múltját alig ismerő fiatalokhoz hozza közel a szepességi városokat, a majd száz évvel ezelőtti országunk gyöngyszemeit, azok történelmi alakjait s lakóit, a nagyvilágban szétszóródott cipszereket (Bruckner É., 2016:1).

A két lány közül Paula a rákosligeti általános iskola igazgatója volt. A második nemzedék legfiatalabbja, Gizella azzal emelkedett ki testvérei közül, hogy életét a felsőlövői szülői ház őrzésének szentelte.

A szabad értelmiségi pályákon elhelyezkedő, polgári középosztályhoz tartozó testvérek nem átlagos szinten való kiművelését a századelőn bekövetkező, eddig soha nem tapasztalt műszaki, művészeti fejlődés és légkör is segítette. Az államalapítás ezeréves évfordulójára az 5 testvér tanulmányainak színhelye, Budapest, világvárossá fejlődik. Remek építészek – Alpár Ignác, Lechner Ödön, Schulek Frigyes, Steindl Imre, Ybl Miklós – alakítják a várost. Ez az idő a tudomány, a tehetség és a teljesítmény soha nem látott egységét is megvalósítja, s éppen itt, a Monarchiában. Bécsben Sigmund Freud indítja el a pszichoanalízist, Pesten, az Operában Mahler áll a zenekar élén, és ekkor indul el népdalgyűjtő útjára Bartók és Kodály. A Monarchia irodalmi életében Musil, Jaroslav Hasek, Franz Kafka, itthon a Nyugat nagy nemzedéke – köztük Ady is – alkot eddig el nem ért magasságokban. A képzőművészetnek ezt a korszakát szintén csúcsidőszakként emlegetjük (Csorba, 2000:233), melyet nem kisebb nevek fémjeleznek, mint Klimt, Kokoschka, hazai viszonylatban pedig többek között: Csontváry, Gulácsy, Rippl-Rónai. A Bruckner fivéreket ez a világvárosi környezet, valamint a magas nívójú szellemi és művészeti élmények is ösztönözték, hogy tanulmányi munkájukat egyre sikeresebben végezzék. Szinte mindegyik fiúnak lehetősége volt emellett arra, hogy külföldön (Grazban, Berlinben, Párizsban, Svédországban stb.) egészítse ki ismereteit, műveltségét. Mindemellett az otthonról hozott családi összetartozást továbbápolták, s kapcsolatukat azzal is erősítették, hogy egymást bibliai néven szólították. József és testvérei adták ezeket a neveket. A későbbiekben, mikor már családjuk volt, s kevésbé voltak mozgékonyak, kialakult köztük a rendszeres körlevélírás. „Minden testvértől kaptam életjelt, és mindegyikből kiérzik a testvéri szeretet, az összetartozás érzése, melyet drága szüleink belénk oltottak, s mely végigkísér bennünket a sírig”- foglalja össze Benjamin aláírással Emil, a legfiatalabb, egyik körlevelében (Bruckner E. 1946).

Ennek a nemzedéknek a tagjai szétszóródtak a nagy Monarchiában. A Szepességben, Bosznia- Hercegovinában, Burgenlandban és a mai Magyarországon keresték a boldogulásukat. De semmilyen társadalmi esemény nem jelentett nekik olyan örömet, mint az időnként megrendezett családi összejövetel vagy az egymásnál tett látogatás, s egészen természetes volt, hogy ha valamelyikük hozzátartozó bajban volt, akkor, aki csak tehette, segítette. Így pl. a szegedi nagykereskedő az értelmiségi pályára került szegényebb testvéreinek iskolákba került gyermekeit befogadta, lakást, ellátást biztosított nekik. De hasonló célból a miskolci jogakadémia dékánja, professzora is magához vette a kitelepített unokanővére fiát. A Bosznia-Hercegovinában erdőigazgatóként tevékenykedő, születési sorrendben második fiú boldogan fizette fiatalabb testvérei egyetemi tandíját.

Szinte valamennyien békét hirdettek és békés fejlődést követeltek a nemzetek között is. Nemegyszer kiálltak, és leszármazottjaik is, ezek mellett az elvek mellett. A történtek miatt a népre rámérendő kollektív büntetés elve és ennek jelenleg tervbe vett és részben már végrehajtás alatt álló megnyilvánulása olyan módszer, melyet hallgatagon szemlélni vagy éppenséggel jóváhagyni semmiképpen nem tudok. Ha ezt tenném, megcsúfolnám édesapám emlékét, akit annak idején a sovinizmus magyar pólusára helyezkedők hazaárulás vádjával illettek. […] Én csak annyit mondhatok – és azt hiszem tiszta e téren a lelkiismeretem –, hogy a válság okait semmiképpen nem kereshetjük maroknyi népnek a szellemi, lelki alkatában, mely nyolc évszázadon át becsületességével, szorgalmával, megbízhatóságával csak elismerést és megbecsülést szerezhetett magának.”(II. Bruckner Gy., 1946) – áll ki egyik levelében teljes mellszélességgel az elcsatolt Szepességről kiüldözött szászok és magyarok mellett a líceumigazgató (Károly) nemzetközi hírnévre szert tett, vegyész fia. Ez a dokumentum egyúttal tükrözi, hogy a második világháború után sokkoló leválás következik arról az időszakról, mikor a Brucknerekkel együtt, különösen a Felvidéken már egy alkotó magyar és cipszer (szepességi szász) polgárság élt.

Budapesten és a mai hazai városokban is volt polgárság, s e helyeken a zsidó rétegnek egy nagy része is idetartozott. A közép-európai polgári fejlődés sajátossága, hogy a polgárság főként zsidó és polgárosodó magyar, szász, szlovák, román, parasztság és az értelmiségi (…) együtt élt egy több kultúrájú, több nemzetiségű, többnyelvű közösségben (Szelényi,1992:222). A Monarchia régióiban élő, főként német anyanyelvűek, köztük a Brucknerek többsége az értelmiségi polgári fejlődést (Bildungsbürgertum), a zsidóság és többek között a Bruckner család szegedi és zentai ága a tulajdonosi típusú polgári fejlődést (Besitzbürgertum) valósította meg. A zsidó polgárságot a Horthy-korszak zsidó törvényei, majd munkatáborai sújtják, illetve a hitleri haláltáborok semmisítik meg. A keresztény tulajdonos polgárt a Rákosi – korszak államosításai, kitelepítései teszik földönfutóvá. Az elcsatolt területeken élő magyarok, illetve a Szepességben a magukat magyarnak érző, valló szászok többnyire értelmiségi polgári léte a két világháború közötti egymás utáni csapások, határtologató békék, hitleri hatalomvágy és a beneši diktatúra következtében szintén veszélybe kerül. Meghurcolásuk anyagilag, érzelmileg készületlenül érintik az ott élő Brucknereket is. Védtelenül állnak az elfogultság, értetlenség, egyenirányítottság középpontjában és közülük nem egy családostól (Bruckner Győző Iglóról 1919-ben, Bruckner Károly Késmárkról 1945-ben) menekülésre kényszerül. Bosznia-Hercegovina 1914-ben a világháború kirobbantásának apropója. Itt nem volt határtologatás ide-oda. A Monarchia szétesett, s a magyar származású tisztviselők, alkalmazottak polgári léte itt is válságba került. Bosznia-Hercegovina főerdésze, Bruckner Nándor a későbbiekben Zágrábba költözve alkalmazkodott az ottani hatalomhoz, e terület állomásfőnökének (Bruckner Emil) sorsa viszont megpecsételődött. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után Szarajevóból elüldözve (ő engedte be a trónörökös vonatát), alig tudott lábra állni. A Felvidékre és Bosznia-Hercegovinába elszármazott, majd onnan menekült Brucknereknek két világháború közötti Magyarországon folytatott élete egyúttal tükrözi a hasonló sorsúak küzdelmét a beilleszkedés közepette is megtartott polgári értékek érvényre jutásáért. A szegediek nem csak azért maradtak a két világháború közötti időben a felfelé vivő úton, mert remek kereskedők voltak, hanem mert bántatlan magyar területen éltek. Nem kellett sem a polgári sem a nemzeti mivoltért küzdeniük.

 


Harmadik generáció


 

A harmadik generációnak több tagja a második világháború alatti és utáni események hatására nyugatra menekült, majd a világ különböző helyein telepedett le és eresztett gyökeret. Ennek, valamint a Monarchiáról és Magyarországról való területek leszakadásának következtében az eddig egységes, egy országban élő Bruckner család több földrész országaiban szóródott szét. Néhányan napjainkra teljesen elhorvátosodtak, amint ezt a Stancic, Vukicevic családnevek már hangtanilag is jelzik. A Késmárkon élők közül néhányan szlovák állampolgárok lettek. Amerikába is bőven honosodtak a szegediek és a miskolciak közül. De akárhol is folytatták tovább életüket a második világháború után a Brucknerek, a történelem viharai okozta nehézségek ellenére is, nagyszüleikhez, szüleikhez hasonlóan a polgári rend mértékadó mintái igyekeztek lenni. Elmondhatjuk ezt a mai Magyarországon maradtakról is, bár ők a Rákosi-érában azt hallhatták, hogy küzdeni kell a káros kispolgári, polgári maradványok ellen, azaz ami polgári, az a múlt és meg kell semmisíteni. Azonban, mindennek ellenére, passzív rezisztenciában ugyan, jó néhány polgári tradíciókkal rendelkező család soraiban éltek a polgári értékek, amelyeknek köszönhetően az ötvenes évek elején sem volt jele „a Brucknerek esetleges hanyatlásának, mert a család még nem enervált és más vonalon is fejlődésben van”(I. Bruckner Gy., 1951). Ennek bizonyítékaként nagyhírű tudósok emelkedtek ki közülük. Így például II. Bruckner Győző, a nemzetközileg elismert vegyészprofesszor, s a szintén vegyész, orosz hadifogságot megjárt Bruckner Zoltán.

E két kémikus életpályája példázza a polgári családszemlélet fontosságát az utódok sikeres életpályájának segítése, kibontakozása szempontjából. Másrészt fényes bizonyítéka annak, hogy egy kiváló, hagyományokat ápoló protestáns iskola, mint például a késmárki líceum – mindketten itt végezték középiskolai tanulmányaikat – milyen felfutási lehetőségeket adott az átlagot meghaladó szellemi képességekkel, energiatöbblettel (szorgalom, akarat, kitartás, megszállottság, sikervágy), kreativitással rendelkező fiatalembereknek (Bruckner É., 2017a:395 - 416; Bruckner É., 2017b: 1- 4).

II. Bruckner Győző (Viktor) a polgári család láncolatán való géniusszá emelkedéséhez az is hozzájárult, hogy a természettudományokat előtérbe helyező Klebelsberg Kunó, vallás-és közoktatási miniszter számos ösztöndíjas tartózkodási lehetőséget biztosított számára külföldi Nobel-díjas tudósok (Laue, Planck, Nernst) mellett. Ezek közül az egyik legjelentősebb a két világháború közötti Európa New Yorkjában, Berlinben, Alexander Schönberg irányításával aBerlini Műszaki Egyetemen több hónapigtartó képzése, mikor alkalma volt arra is, hogy a Vilmos Császár Intézet igazgatójának, Albert Einsteinnek – kinek „szájában megolvadt a tudomány”– a szemináriumait hallgathassa. II. Bruckner Győző (Viktor) a szerves kémia kutatása terén elért eredményeiért kétszer megkapta a Kossuth-díjat, az ötévenként kiosztásra kerülő Scheele Emlékérmet, illetve a Halléban székelő neves tudóstársaság, a Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Továbbá elnöke volt a MTA Szerves Kémiai Bizottságának, a budapesti egyetem szerves kémiai tanszékének pedig vezetője lett és megírta a szerves kémia hatkötetes tankönyvét. Szent-Györgyi Albert, akinek Szegeden munkatársa, barátja volt, így méltatta: „Bruckner professzor úr lelkes tanítói tevékenységével és az ő kutatásaival nagy hazafias érdemeket szerzett, ő az egyik legkiválóbb tudósunk, akit se hazai, se nemzetközi tudomány nem nélkülözhet” (Móra, 2001: 56). Napjainkban a Richter Gedeon Nyrt. Bruckner Győző-díjjal tünteti ki a jeles munkát végző vegyészeket.

Bruckner professzorra tanítványai úgy emlékeznek, hogy megjelenése, magatartása maga volt a megtestesült polgári illemkódex. Méltóságteljes fellépésével, viselkedésével első pillanattól kezdve mindenki tudta, hogy a polgári értékrendet magában hordozó, karizmatikus emberrel hozta össze a sors, s ezt a pártállam vezetői is azonnal megérezték. Ennek tudható be, hogy az egyetemi közéletben korántsem juthatott olyan meghatározó szerephez, mint amilyent személyisége megérdemelt. Jellemző, hogy a felszabadulás harmincadik évfordulóján, 75. születésnapján nem tartották érdemesnek az ELTE díszdoktorává avatni.

Bruckner Zoltán, Győző útját követve, szintén a fővárosi egyetem vegyészmérnöki karán szerzett diplomát. Míg Győző nyugati országokba szóló ösztöndíjakkal fejlesztette tudását, Zoltán a Szovjetunióban, ahová mint hadifogoly került. „Ha a zaporozseci táborban nem jelentkezett volna munkára mint vegyész, bizonnyal elpusztul, mint más. Egy visszaérkezett fogolytársa szerint 500-ból 300 meghalt a romok eltakarításnál, ahol még enni sem adtak nekik. Most pedig túl jól tudja a szaktudását hasznosítani”– elemzi édesapja (Bruckner O., 1949). A Szovjetunióban másfél éven át a Kaukázusi Misuri Laboratóriumban, három és fél évig a Dnyeper melletti Zaporozdze Kombinat Tekoztoninit műanyaggyárban és az ottani kutatólaboratóriumban alkalmazták. Ezeknek az éveknek komoly munkái, kísérletezései bővítették az ő a kémiában való jártasságát is. Családja Szovjetunióbeli „tartózkodása” idején, éveken keresztül a legnagyobb nyomorral küzdött és a polgári életmód minden kellékétől megvált. Visszatérte után egészsége hamar megrendült, a leukémia hatalmasodott el rajta, mely valószínűleg a hadifogsága alatti ólombányában végzett munkája következménye volt. Hátralévő rövid életében a Budapesti Gumiipari Kutatóintézet igazgatójaként megszerzi a kémiai tudományok doktora címet, melynek jelentőségét ő így fogalmazta meg: „Családi költségvetésünk talál majd komoly segítséget az ezért kijáró tiszteletdíjban. Nekem ezenkívül komoly védelmet nyújt nehéz pozícióm betöltésében, melyet tulajdonképpen már nyolcadik éve, számos fúrás dacára töltök be” (Bruckner Z., 1958).

A harmadik generáció leszármazottjai a Kádár-korszakban nevelkedtek, tanultak.

 


Negyedik generáció


 

A hatvanas évektől már visszafogottabb volt a polgárellenesség. A következő évek folyamán pedig egyre jobban felerősödött a nosztalgia egy olyan emberi magatartás iránt, amely nem örökli és nem is szerzi, hanem teremti maga körül azt a levegőt, amelyben él, alkot. Ettől indíttatva a „villákat építtető, gyerekeit angol nyelvű iskolákba járató, Olaszországban nyaraló, csokornyakkendőt kötő, értelmiség szerepét is betöltő, az anyagi javakkal rendelkező, káderbürokrácia” (Szelényi,1992:211) megvásárolta, körülvette és felruházta magát a polgári életmód kellékeivel, de ezekhez a polgári életmód- és viselkedési minta nélkül nem társultak a polgárt jellemző tulajdonságok.

A született polgárok – így a Brucknerek – közül néhányan „parkoló pályára” kényszerültek (például „kényszervállakozók” lettek), mások pedig különösebb anyagi javak nélkül élték a tradícióikat is megtartó mindennapjaikat. De valamennyien „feladhatták értelmiségi foglalkozásukat, válthattak munkakönyveket, elmehettek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniuk kellett, hogy értelmiségi emberek” (Németh, 2017). Foglalkozásukat tekintve legtöbb köztük tanár és vegyész, de akadnak orvosok és gyógyszerészek is szép számmal. Művészeti vonalon jelenleg hárman teljesítenek eredményesen. Olyan nagyságokkal, mint a nemzetközi hírű vegyészprofesszor vagy a miskolci jogakadémia történész dékánja ugyan nem dicsekedhetnek a jelenben, de néhányuk teljesítménye mégis figyelemre méltó. Van vegyész, akadémiai doktor, akit Eötvös József-koszorúval, Zemplén Géza- és Bruckner Gőző-díjjal,[3] egy közgazdász végzettségűt pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki.[4] És van közöttük napjainkban keresett dalénekesnő, neves zeneszerző és zongoraművész és ismert magyar színésznő is.[5] Jó páran egyetemi státuszból mentek nyugdíjba. Hosszabb szünet után, majd’ minden ág idősebb leszármazottai örömmel találkoznak unokatestvéreikkel és beszámolnak életük folyásáról, illetve az eltelt idő eseményeiről (ugyan nem olyan gyakran, mint a második és harmadik generáció tagjai). Egy nagy családi találkozó 10 évvel ezelőtt közel 60 főt számlált: jöttek Ausztriából, Horvátországból, Szlovákiából rokonok – együtt volt újra a Monarchia – és jöttek üzenetek a tengerentúlról. A családhoz való tartozás áthatotta az ötödik generációt, a még gyermekek hadát is, mert bár sokan nem tudtak addig egymásról, úgy viselkedtek, úgy kommunikáltak egymással, mintha egy bölcsőben kezdték volna az életet. Mindez annak a jele, hogy a polgárt jellemző tulajdonságok (család-, összetartozás-, munkaszeretet, pontosság, tisztesség, becsület, egymásra figyelés stb.) a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva, most is ott gyökereznek a leszármazottakban és életképesek tudnak lenni a jövőben is.

A történet bemutatásának értelmét Konfucius így fogalmazta meg: „Beszéld el nekem a múltat és megismerem a jövőt”(Konfucius, 2017).



 

Felhasznált irodalom:


 

Békefy Lajos, PhD (2015): Velünk élő Luther és Kálvin. In: Dr. Birkás Antal (szerk.): Luther és Kálvin – politika, jog, világi felsőbbség. Esszégyűjtemény. A Keresztyénydemokrata Néppárt Protestáns Műhelyének füzetei. IV. KDNP- Protestáns Műhely, 9–17.

Bogdán István (1989): Kézművesek mestersége. Gondolat, Budapest.

Borovszky (2017): Magyarország vármegyéi

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0025/6.htm (Letöltés: 2017. november 24.)

Bruckner Emil (1946): Levél I. Bruckner Győzőhöz.1946. augusztus 23. Átány. Evangélikus Országos Levélár, Hagyatéki Iratok. II/28-32. Bruckner Győző iratai, doboz: 13. (Továbbiakban: EOL. H. I. B. Gy. i. d.).

Buckner Éva /a (2017): Bruckner Győző a szerves kémia nemzetközi hírű tudósa, professzora. Tortoma, Híres Emberek, 9. Barót.

Brukner Éva /b (2017): Egy elfelejtett magyar elit iskola: a késmárki líceum. In Polgári Szemle, 2016/4–6. 395–416.

I. Bruckner Győző (1951): A Bruckner családról a statisztika és a genealógia tükrében. Kézirat. Érdliget.

II. Bruckner Győző (1946): Levél egy pozsonyi egyetemi tanár kollegájához. 1946. jún. 26 Szeged. EOL. H. I. B. Gy. i. d:13. II/28-32.

Bruckner János György (2005): Was ist des Menschen Leben? Lebenserinnerungen eines Schuchmachermeisters aus Oberschützen. Herausgeben und bearbeitet von Edith Schedl, Oberschützen.

Bruckner Nándor (1960): Selmeci diákélet. Albersweiler.

Bruckner Ottó (1949): Levél I. Bruckner Győzőhöz. Késmárk, 1949. jan. 29. EOL. H. I. B.GY.i.d. 13/8.

Bruckner Ottó (1957): Levél I. Bruckner Győzőhöz. Késmárk, 1957. július. EOL. H. I.. B. Gy. i. d. 13.

Bruckner Zoltán (1958): Levél I. Bruckner Győzőhöz. Budapest, 1958. jan. 17. EOL HI. B Gy i.d. 13. III/39-41.

Csorba László (2000): A 19. század története. Magyar Századok, Pannonica.

Domonkos Ottó (1974): A kisiparosok néprajzi kutatása. In Ethnográfia LXXXV. 18-37.

Domonkos Otto (2002): A magyarországi mesterlegények közép-európai kapcsolatai és szokásai a XV-XIX. században. Nemzeti Szakképzési Intézet, Budapest

Eperjessy Géza (1988): A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 115.

Erdei Ferenc (1976): A magyar társadalom a két világháború között I-II. In Valóság, XIX. 4. sz. 44–46; XIX. 5. sz. 49–50.

Hajdú Tibor (1980): Az értelmiség számszerű gyarapodásának következményei az első világháború előtt és után. In Valóság, 1980/23. 21.

Hanák Péter (1978): „Magyarország társadalma a századforduló idején.” In Magyarország története 1890-1918. Szerk. Hanák Péter–Mucsi Ferenc, Akadémiai Kiadó, Budapest, I. kötet. 403–515.

Hahner Péter (2015): Megújuló társadalom a 19. században

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_megujulo_tarsadalom_a_19_szazadban/ (Letöltés, 2015. november 20.)

Kövér György–Gyáni Gábor (2006): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, Budapest. 87.

Laki Lukács László (2006): Bőripar, csizmadiák. In: Veres László–Viga Gyula (szerk.): Kézművesipar Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum, Miskolc.

Luther Márton (1983): Asztali beszélgetések. Helikon, Budapest.

Magyar Győző Dr. (1910): Wimmer Gottlieb Ágost, Felsőlövő nagy papja. Luther – Társaság. Budapest.

Mazsu János (1980): A dualizmuskori értelmiség társadalmi forrásainak főbb változási tendenciái. In Történelmi Szemle, 1980/2.

Max Weber (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest.

Móra László (2001): Bruckner Győző élete és munkássága (1900- 1980). Technika Alapítvány, Budapest.

Németh László (2017):–– Második szárszói beszéd. http://www.okm.gov.hu/letolt/retorika/ab/szoveg/szov/nemeth.htm (Letöltés:2017. november 25.)

Novák Zsuzsa (2015): A sárvári kisipar története. www.nadasdymuzeum. hu/ pdf/285.pdf (Letöltés: 2015. 01. 28.)

Pál István (1975): A vaspálya túlsó oldalán. A MÁV Miskolci Járműjavító üzem története 1859-1975. MÁV Miskolci Járműjavító Üzem, Miskolc..

Szelényi Iván (1992): Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Akadémiai Kiadó, 1992, Budapest, 222.

Thirring Gusztáv (1941): Adatok a soproni céhekről a 19. század első felében. In Soproni Szemle, 1941. 5. évf. 3. sz. 12.

Vörös Károly (1997): Hétköznapok a polgári Magyarországon. MTA Történettudományi Intézet. Budapest,102-114.

Konfucius: Idézetek, bölcsességek. https://idezet.wordpress.com/category/konfucius/ (Leolvasás: 2017. november 26.


 

Jegyzetek:


 


[1] Francsics Károlytól vett idézetek forrása: Francsics Károly naplója. OSZK Kézirattár, 185. folio.

[2] Tiszai ágostai hitvallású, evangélikus egyházkerület püspökének levele. Iratszám: 829/1927

[3] Kuszmann János

[4] Menich Péter

[5] Énekesnő: Bruckner Adrienne; zeneszerző, zongoraművész: Hamary András; színésznő: Csűrös Karola.



« vissza