Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A gyermekáldás hét útja

Európa és benne hazánk népesedési problémái nemcsak a gazdasági, demográfiai. kulturális kérdéseket vetnek fel, hanem lélektani szempontból is elgondolkodtatóak. A gyermekhez, a családi élethez való viszony megváltozása, úgy látszik, az anyagiakon túl lelki, életfelfogásbeli okokkal kapcsolatos leginkább. Milyen szerepet játszik Európa válságában, hogy olyan vezetők – német, brit, francia, olasz, svéd, holland, luxemburgi, ír – vannak az élén, akiknek nincs gyermekük? Mindez a jövőhöz való viszonyukat is meghatározza: jövőképük választástól választásig terjed. Mindez a jövőhöz való viszonyulásukat is meghatározza. Jövőképük lényegileg a következő választásig tart, s „utánuk a vízözön”? A „keresztény Európa” lélektanilag nem a jézusi elvek, folyamatok szerint működik, sokkal inkább a görög–római politeizmus a meghatározója. A keresztény szellemiség, mint lassan kibontakozó, zavaró probléma vajúdik két évezred óta. Értelmünk számára Krisztus megbotránkoztató volta mindmáig nyugtalanító sebünk.

A jóléti társadalmak önzése a gyermekek értékes lélektani hatásainak, a fajfejlesztő ösztönnek elfojtását, megnyomorítását okozza. A jövő nemzedék személyiségének alapjai a családban formálódnak ki. Hogyan hat a gyermek a szüleire, a családra? Mi a gyermek titka, ami nélkül nem juthatunk a spiritualitás világába, ahogy Jézus mondja „Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mehettek be az Isten országába” (Mt18,3)? Ezekre a kérdésekre próbálok válaszolni öt gyerek apjaként és több mint 60 év lélekgyógyászati munka tapasztalatai alapján, keresztény magyar emberként.

A gyerek a párkapcsolat gyümölcse, általa születik meg a család. Munkám során nem találkoztam olyan pszichiátriai beteggel, akinek élettörténetében ne szerepelt volna a családi élet valamilyen súlyos zavara. A családi élet számos lélektani értéke a gyermekek létén keresztül jelenik meg. A szakirodalom viszonylag keveset foglalkozik a gyermeknek a szülőkre tett hatásával. Pedig nagyon nem mindegy, hogy a szülő számára az élet küzdelmei közben mit jelent a gyermek vállalása! A gyermekek léte általában a szülők, sokszor a nagyobb család számára is lélektanilag életerőt adó tényező. Az életerő kifejezést a rendkívül sokféle lélektani és biológiai hatás összességeként értem. A szülés, az utód nevelése a legősibb, legmélyebb természetes, archetipikus erők megnyilvánulásai közé tartozik, mely az élővilág fajfenntartó őserőiből táplálkozik. A civilizált emberben sajnos ez elhomályosult, a természethez közelebb álló a mai napig jobban megéli ezt.

Bölcs magyar nyelvünk úgy mondja, a mai nők terhesek, régebben még úgy mondtuk: áldott állapotban vannak. Hogy a gyermek valós áldássá válik-e, ahogy a népi bölcsesség és a Biblia is tanítja, az attól függ, hogy az anya, az apa hogyan viszonyul hozzá, mennyire érti, tudja-e szeretni, mit tudatosít a köztük kialakuló lélektani kölcsönhatásokból. A lélekgyógyászati tapasztalat azt mutatja, hogy rendszerint messze nem értünk eleget a történésekből. Ha pedig nem tudjuk megérteni, mi történik közöttünk, akkor a gyerek teherré válik, és saját elgondolásaink Prokrusztész- ágyába kényszerítjük. Szeretet nélkül nem tudjuk átvenni azokat az áldásokat, amik létezésükben rejlenek. Ha elutasítjuk ezeket a hatásokat, akkor egyben a saját lelkünk archaikus részét is elvetjük. Döbbenetes tapasztalat, hogy azokban a szubkultúrákban, ahol kevés a gyermek, ott az életképesség csökkenése és a lelki elfajzás számos jele jelenik meg (növekszik a bűnözés, a balesetek és a pszichiátriai megbetegedések száma, valamint idővel gazdasági visszaesés is bekövetkezik). Ahol a gyermekszeretet és a családi élet jelentősége csökken, ott az életerő, a megújulási képesség is csökken. A mai nyugati ember lélektani korcsosulásában ez a tényező is fontos szerepet játszik, hiszen egyre kevesebb gyerek születik, és egyre kevesebb az ép család. Pedig ahogy egy keleti mondás kérdezi: „Összetört fészekben van-e ép tojás?”A családi életben, a gyermekben, mint forrásában újul meg állandóan az emberiség.

A tudományunk nem ismer magasabb rendű jelenséget az univerzumban az embernél. Technikai civilizációnk világának torzultságát, hazug voltát mutatja, hogy az, aki ezt a legmagasabb rendű jelenséget létrehozza, megszüli és fejlődésének alapjait lerakja, azt úgy minősíti, hogy nem dolgozik. Ha támogatást kap (gyes, gyed), az még a minimális munkabér összegét sem éri el. Amikor a családi életet támogatjuk, akkor az igazi női értékeket,az emberteremtés méltóságának tudatosulását támogatjuk.

A családi élet kialakításáról egyik munkámban úgy fogalmaztam, hogy egy új világ építése (Süle 2013). A család egy egyedi kultúra, együttélési rendszer létrehozását jelenti. A továbbiakban azt vizsgálom, hogy ennek a kultúraépítésnek részeként mik azok az értékek, amik a gyermekek létében rejlenek. Hét lélektani „áldásformát” fogok bemutatni.

 

1. A gyermek mint a szeretet ébresztője

 

A gyermek léte spontán ösztönkésztetést jelent a szeretetre minden egészséges lelkű emberben. Sőt, nemcsak az embergyermek, de még az állatkölykök is előhívják ezt az alapérzést. A szeretet pedig önmagunkon való túllépés, az én-tudatnak a mi-tudat irányába való tágulása, a másik javának akarása, az ember igazi szellemi fejlesztője. A szeretet életünk ősélménye, az anyánkkal való kapcsolat alaptapasztalata. Minden további erre az alapra épül. Ez igaz még azokban a borzalmas esetekben is, amikor az anya kiteszi gyerekét a kórház előtti inkubátorba, mert életének első 9 hónapját az anyja méhében töltötte. Itt még az egész világ része volt, és ebben minden az ő fejlődését szolgálta. Igaz ez még a nem kívánt terhességek esetében is, amikor az anya elfojtja érzéseit, és csak úgy tesz, ahogy a társadalmi elvárások kívánják.

Keresztény hitünk szerint a szeretet az élet legjelentősebb tényezője: „Az Isten szeretet, és aki szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne” – mondja az Írás (1Jn 4,16). A gyermek szeretete erősíti a saját viszonyulásunkat is a sokban tudattalanná vált belső gyermek voltunk lelki forrásai felé. A gyerek léte a gyermek ősképét, archetípusát aktivizálja bennünk, ami a fejlődés, sőt a gyógyulás ősforrása is. A szeretet átélése, akár adjuk, akár kapjuk azt, spirituális energiával tölt fel bennünket. Lélektanilag olyan folyamat ez, mint az őssejtátültetés. A szeretet az életenergia legmélyebb forrása.

Érdekes, hogy aszimmetrikus helyzetben, „lefelé” könnyebben tudunk érdek nélkül szeretni. A gyermek esetében ez is természetszerűleg adott. A szeretet, minél fiatalabb a gyermek, annál inkább, nem intellektuális, hanem ösztönös, empatikus tevékenység. A mai gyerekeknek ebben van a fő hiányuk. Szinte általános jelenség – tisztelet a kivételt jelentő holisztikus szemléletű anyáknak –, hogy minél iskolázottabb egy anya, annál kevésbé tudja ezt az ösztönvezérelt viszonyulást megadni. Különösen veszélyeztetettek azok a gyermekek, akiknek szülei csak anyagiakkal tudják érzéseiket kifejezni. Ez a gyakori jelenség az egyik oka annak, hogy egyéni érzelmeinek figyelembe vételi hiányát a fiatal később túlzott individualizmusba és szabadosságba ragadtsággal kompenzálja. Sajnos nagyon nem tudatos társadalmilag még, hogy az anyák milyen jelentős hatással vannak az utódok jövőjére, és hogy a női szerep társadalmi hatásait még mennyire nem látjuk. Pedig ennek fontossága a 20. század lélektanának a leglényegesebb felismerése.

A gyerek megértése az ember testi, lelki és szellemi kibontakozásának megértése. A nevelés több problémája a felnőtt számára sokszor érzelmi rejtély, megfejtendő lélektani feladat, amit ha megold, az saját személyiségét fejleszti. A gyermekség problémájával négy fő formában találkozik az ember. Az első, hogy mindnyájan voltunk gyerekek. Ekkor alakultak ki egész életünket meghatározó alapélményeink, emberi kapcsolataink alapmintái. Gyermek voltunk bennünk él, és lényeges, hogy mit teszünk ezzel a belső gyermekkel. A második, hogy nekünk is lehetnek gyermekeink, és más módon is kapcsolatban lehetünk velük. A harmadik, hogy álmainkban, fantáziáinkban a bennünk élő tudattalan belső gyermek voltunk problémái is megjelenhetnek különféle formákban. A mélylélektanok gyógyítómunkájának is egyik fontos része az álmok megértésére való törekvés. Végül negyedik, hogy viselkedésünkben, főleg bensőséges kapcsolatainkban, vagy indulattelített helyzetekben, időnként visszacsúszunk saját gyerekkorunk élményeihez. Korunk embere, a technikai civilizációnk életmódunkat átformáló volta miatt a családi életből rendszerint kevesebbet kap, mint elődei. A mai gyerek anyja dolgozik, apja perifériás szerepet tölt be, vagy hiányzik; ritkán van testvére. Leginkább kortárs kapcsolatai vannak, amikben azután az előzőek hiányát is igyekszik tudattalanul pótolni. Érthető ezért, hogy a mai fiatalt jobban a gyerekkorukba ragasztják kielégítetlen szükségletei, és lassabban válik önálló, magáért felelősséget vállalni tudó, érett felnőtté. A legrosszabb lélektani helyzetben a fiatal fiúk vannak, az ő kibontakozásuk károsodik legsúlyosabban. Ezt mutatja például, hogy háromszor annyian halnak meg közülük öngyilkosság következtében – 15–25 éves korosztály –, mint a lányok közül.

 

2. Az új élet születése

 

A gyermek születése mindannyiunk legősibb, legarchetipikusabb tapasztalata. Annak átélése, hogy valami hatalmas életteremtő folyamatnak vagyok részese. Az új születésében mindig benne van a teremtés misztériuma, amit nem én hozok létre, de aminek részese vagyok, ami megtörténik velünk.

A férfiaknak ilyen élményük nincs, még ha empátiás részvételükkel ők is részesülnek a csodából. A szülés élménye az anyának az egyik legnagyobb, személyiségét formáló élettapasztalata. Hogy a szülő nőnek személyiségét hogyan változtatja az élővilág ez alapvető folyamata, bonyolult lélektani történés. A gyermekvállalás a nő életét évtizedekre meghatározó programmal látja el.

A születés során az utód átmegy azon az ősi élményfolyamaton, amit a méhen belüli élet paradicsomi állapotából a külvilág realitásába való jutás jelent. A paradicsomból először is a pokolba jut a meginduló szülési kontrakciók és a kijárat hiánya miatt (Grof 2008.). Lassan azonban, ahogy a szülőcsatorna megnyílik, megindul a világrajövetel küzdelmes folyamata, majd megérkezik az új világba. Ez az új világ azonban kezdetben igen kellemetlen: úgy érzi megfullad, mivel az addig kapott oxigénellátás megszűnik. Tüdőhólyagocskáinak fel kell szakadniuk, a szívnek át kell alakulnia, vérkeringésének meg kell változnia ahhoz, hogy életben maradjon. Ezen kívül dermesztő hideg van az új környezetben (37 helyett 23 C-fok), és a fény is vakítja. S. Grof azt állítja, hogy ez az alaptraumának tekinthető élménymintázat az élet során bekövetkező krízisállapotok helyzeteivel való megküzdés módját is befolyásolja.

Az anyának saját születéséről is van mélyen tudattalan, ősi élménye, ami a gyermekének szülési folyamatával való empátiás készségét meghatározhatja. (Raffai 2002, 2010) A szülés élménye alapvetően befolyásolja az anyában a további gyerekvállalás kérdését is. Ahol a szülés kultúráját, a legmeghatározóbb női értékeket lerombolják, ott népességfogyatkozás következik be. Magyarországon is ez történt. Még emlékszem, hogy a hatvanas években a művi abortuszok legalizálása és a „lelketlen” (nincs lélek, csak idegrendszer) ideológia terrorja milyen rombolást végzett a nőgyógyászok szellemi állapotában. Az a kolléga, aki nem volt hajlandó a Hippokratészi Esküre hivatkozva vállalni a művi abortuszt, azt elbocsátották állásából. Mézes Zsigmondot például, a Bethesda kórház kiváló, sokoldalúan képzett szülész-nőgyógyász vezetőjét, aki emberileg is csodálatos orvos volt, és sok szülő nő áldja, kitették egy külvárosi onkológiai rendelésbe. A művi abortusz során a nő lélektanilag önmaga egy részét öli meg, részleges öngyilkosságot követ el. Ezt a továbbiakban igyekszik elfelejteni, feldolgozni, vagy minél mélyebben elfojtani. Sose felejtem el azt a végállapotban lévő haldokló nőt, kinek egy élő gyermeke volt, és élete utolsó álmában az élő gyermeke mellett megjelent az első terhességéből származó elvetetett csecsemője is.

Tudjuk, hogy a hipnábilitás egyénenként változó, de meglehetősen állandó személyiségjellemző. Az életnek csak egy olyan szakasza van, amikor ez jelentősen megváltozik, és ez a szülés körüli idő. Egy időben az I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán évről évre módom volt a professzor felkérésére a nőgyógyász-szakképzés keretében a szülés lélektani vonatkozásairól előadást tartanom. Itt megvitathattuk azt, hogy a szülő nő a folyamat során öt nagy lélektani problémával szembesül. Ezekhez az alapkérdésekhez való kialakult nézetei fellazulnak a nagyfeszültségű állapot következtében – ahogy a fémdarabok folyékonyakká válnak az olvasztóban –, és újrastrukturálódnak, átrendeződnek. Ezek az élettémák: az anyaság szerepvállalása, a születendő gyermekéhez, a férjéhez, a szexualitáshoz és a saját szüleihez, főként az anyjához való viszonya értékelődik át. Ezeknek a kérdéseknek súlya egyénenként változó, és csak kis része tudatos a történésnek.

Az igazán mély fejlődési, átalakulási folyamatok is születési folyamatként zajlanak lélektanilag. Az új tartalom először a tudattalanunk méhében formálódik, majd elkezd tudatosan megfogalmazódni, ezt követően megszületik bennünk az új. Erre eleinte úgy kell vigyázni, gondozni, mint a csecsemőt, míg meg nem erősödik. Sokszor el is kell rejteni a világ elől. Még a megszületett Megváltóval is el kellett bujdosni, nehogy megöljék. Ezek a szimbolikus kifejezések mélylélektani történéseket fejeznek ki, amiket elsősorban a jelentős alkotásokat létrehozók tapasztalnak meg.

 

3. A közös alkotás

 

A gyermek közös alkotás, külön egyik szülő sem elég hozzá. A kozmosz általunk ismert legmagasabb rendű jelenségét, az embert hozza létre. Az utód összeköti a szülőket, és benne az életük is folytatódik. Az emberteremtés méltóságának, csodájának részesei lehetnek. A nevelés a két eltérő – női és férfi – személyiség folyamatos egyeztetését kívánja. A nézeteik összhangba hozása növelheti önismeretüket, egymás megismerését. Ahogy a gyermek növekszik, tanulják a szeretetskála különféle hullámhosszait. Azt, hogy kell segíteni az utódot az élet különböző szintű problémáival való megküzdésben. A szeretetformák skálájának megismerése a családban lehetséges legjobban.

A nevelés alapja, hogy az életre készítjük fel utódainkat. Az „élet küzdelem, és az élet célja e küzdés maga” mondja költőnk. A küzdelmet pedig tanulni kell. A túlvédett, vagy a „mindent megkapó” gyermekek küzdeni tanulását nem segítik. Különösen serdülőkorban jelentős, hogy a gyermekünk egyedi eredetiségét, adottságait felismerjük, és ne csak a saját magunk által kívánatosnak tartott út felé tereljük őket. A növekvő gyermek a világot is másként éli meg, mint mi. A világ is változott saját gyerekkorunk óta. Ennek a megváltozott világnak új életérzéséről, problémáiról is tanulhatunk gyermekeinken keresztül.

A kibontakozás segítése anyagi, lelki és szellemi szinten történik. Ami a korának megfelelő feladatok ellátásában, az önmagáért való felelősségvállalás létrejöttében és a mások iránti szeretet kialakulásában való segítését jelenti. A keresztény nevelésben a tudás nem elég, a tudás (és birtoklás általi hatalom korunk nagy nyomorúságának, a szeretet elfojtásának okozója. Krisztust is ez juttatta a keresztre. A tudásalapú társadalom helyett a szeretetalapú társadalomra lenne szükség.

Hogy a szülők mindezt megtehessék, ahhoz ezekben az életproblémákban maguknak is éretteknek, véleményüknek pedig összehangoltnak kell lennie. Minél magasabb szinten tudják azonban az utód fejlődését segíteni, örömük annál teljesebb lesz. Tudniuk kell, hogy bábaszerepük van: a gyerek testi, lelki, szellemi kibontakozásához asszisztálnak, és a gyermek nem az ő tulajdonuk. „A gyermek vendég a háznál” – ahogy egy indiai mondás tartja.

A növekedés során, ahogy a gyerek belép a serdülőkorba, minőségileg új problémák jelentkeznek a családban. Röviden: míg eddig a családon belüli és kívüli közösségben való részvétel, az alkalmazkodás megtanulása volt a fiatal fő tennivalója, most az önállóság kialakítása és a saját életút keresése és megtalálása. A szülői szerepnek is fejlődnie kell, hogy az autonómia kialakulását segíteni tudja. Az egyedi személyiség megszületése nehéz folyamat mind a szülő, mind az új, önállósodó személyiség számára.

A nevelés folyamán meg kell indulnia a leválasztásnak, a lelki köldökzsinór elszakításának. Az önállóság kialakítása annak fokozatos tudatosításával is jár, hogy a szülő nem mindenható és mindent tudó, hanem esendő ember, akik a saját élete problémáival is küzd. Ennek különleges fontossága van a szülők veszekedéseinek, az esetleges válásnak a feldolgozásában. A fiatalnak adott esetben tudnia kell szembefordulni szüleivel, és más tekintélyszemélyekkel is. Ezt gyakran értelmezik rosszul a felnőttek. A fiatalnak saját adottságaival is el kell számolnia immár önmagában. Egészséges esetben egyfajta vitakultúra alakul ki a családban.

Az ifjú ember a saját egyéniségét lélektanilag még a szülők megoldatlan tudattalan problémáira való reagálásként, akár ellenállásból is építi ösztönösen. Nem ritka jelenség az se, hogy a szülők lelki alkatától az utód alkata eltér. Például matematikatanár anya és mérnök apa gyermekeiket saját adottságuknak megfelelően nevelik és irányítják, és a gyerek már csak az egyetemen jön rá, hogy neki semmi kedve nincs szintén mérnöknek lenni. Őt inkább az irodalom, a történelem, vagy a zene érdekli, és ekkor fog a pályamódosításba. Ha a szülők kellő empátiával a gyerek adottságait és érdeklődését megértették volna, akkor éveket spórolhattak volna meg gyereküknek, és az ő személyiségük is fejlődött volna.

Több gyermek esetén – mintegy variációként egy témára, egy szülőpárra – a gyermekek fejlesztő hatása több oldalról és egyre érettebb szülőszemélyiségen következik be. A szülők több gyerekkel való kapcsolatuk különböző tükreiben láthatják meg magukat. A gyermek számára a nagy család azért is előnyös, mert egy jelentősen differenciáltabb szociális kapcsolatrendszert él át és tanul meg kezelni, mint az egyke. Az újabb gyermekkel szemben azonban az idősebben megjelenik a féltékenység, hiszen kimozdították szereppozíciójából. Ezt a féltékenységet a terhesség, születés folyamatába való megfelelő bevonással és nagyobb volta értékeinek kiemelésével lehet feldolgozni. A gyerekek egymást is nevelik, és a szülőknek lehetőségük van arra, hogy az egymáshoz való kapcsolódás alapformáinak kialakításában is részt vegyenek. Több gyerek esetén a legidősebbnek rendszerint jelentősen nagyobb a terhe, sokszor kell szülőpótlék jellegű feladatot ellátnia. A gyerekek közti születési sorrenddel és az ezzel kapcsolatos szerepproblémákkal sokat foglalkozik az adleri individuálpszichológia.

A nevelésben az életterületek között kiemelkedő jelentősége van a szexualitásnak, amit a szülők rendszerint elhanyagolnak és rosszul kezelnek saját felfogásuk zavaros volta miatt. A kérdést jelentősége miatt kissé részletesebben tárgyaljuk. A leggyakoribb hiba, hogy a nemiséget a személyiség egészéből kiragadva csak mint biológiai jelenséget kezelik. A köztudatban nem tudatosul kellően a szexualitás méltósága, hogy az emberteremtés isteni lehetőségét kapjuk. A szexualitás az örökkévalóval, a végtelennel kapcsol össze bennünket, hiszen a gyermekünk örökre a gyermekünk marad, és mi örökre az ő szülei, ami életünket megmásíthatatlanul meghatározza. Az élő egyedi volta a kibontakozás, az érett kor és a hanyatlás fázisain megy keresztül. Az ember is, mint kapcsolati jelenség – kapcsolatból születik és az élet kapcsolataink története, ami a kapás, a szerzés, az adni is tudás és végül az adás fázisain megy keresztül.

A fajfejlesztő ösztön kibontakozási folyamata már korán megindul. Első fázisa – 2–3 évestől kezdve – két gyökérből táplálkozik. Egyrészt a gyermek tapasztalja, hogy a különböző testtájainak érintése különböző, egyesek kifejezetten kellemes érzésekkel járnak. Másrészt a tőle különböző másik nem tagjai iránt kíváncsi. Igen korán megjelennek azonban a szociális tiltó hatások. A felnőttek viszonyulását ilyenkor elsősorban a későbbi veszélyek elhárításának motivációja működteti. A gyerekek információ- és tapasztalatszerzésének fő forrásai így lényegében a korcsoport tagjai és egyre inkább a média. Korunk a szexualitás jelentőségét, méltóságát a fiatalság számára nem segít kellően megérteni, így a szexualitás humán jelentősége nem válik nyilvánvalóvá. Miközben a mai, egyébként fantasztikus tudományunkkal még egy kukacot se tudunk létrehozni, a szexualitás csodájában az emberteremtés részeseivé válhatunk.

A nevelés legkritikusabb területévé azért a szexualitás vált, mert a felnőttek sincsenek tisztában jelentőségével, és ez a legkevésbé értett problémakör. Többségük elakadt a fejlődésben, és rengeteg téves felfogás is kapcsolódik a témához. A modern ember a sokféle híresztelés ellenére a fajfejlesztési ösztönét elfojtja, illetve a serdülőkor kezdeti fázisában csak biológiai szintjén tudatosítja és éli meg. Ez különösen a nők életében jelentős ártalom. A szexualitás jelentősége más a nő és más a férfi számára még biológiai szinten is. A kérdés korunknak a nőiséghez való viszonyához is kapcsolódik. A mai nők már elérték azt a szabadságot, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak,de ezzel a specifikus női értékek megbecsülése még nem jött létre.

Az ember szexualitása lelki és szellemi jelenség, megélése nélkül a lényege sérül. Mutatja ezt például a szerelemszükségletünk. A nemi identitásunk végső kibontakozása abban az időszakban történik, amikor önállóvá válásunk, lelki születésünk is történik.

A szexualitás fejlődésének kezdete a nemi szerveink megismerésével indul, és van egy természetes homoerotikusnak nevezhető összetevője is, amikor a nemünknek megfelelő más fiúkhoz, illetve lányokhoz hasonlítjuk magunkat, ezzel helyezzük el magunkat szexuális kultúránk koordináta-rendszerében. A folyamatot a szülőkkel való kapcsolat erősen befolyásolja, mint arról számos, elsősorban pszichoanalitikus tanulmány tesz bizonyságot. A nemi identitás kialakulási folyamata lányok esetében könnyebb, hisz nekik az anyjukkal való kapcsolat egyenes folytatása saját női mivoltuk felismerése. Fiúk esetében az elsődleges kapcsolatról először le kell válni, és az apához kell hasonulniuk.

A másság iránti kíváncsiság kibontakozása a belülről, a vágyai általi vezéreltség élményét éli át a fiatal, ami a környezet által elfogadott követelményekkel azonban gyakran ütközik. Annak átgondolását teszi szükségessé, hogy én más vagyok, mint amit a család, mások elvárnak. Az önállóság kialakulásának hatalmas erőforrása is ez. Felveti a fiatal számára azt is, hogy komolyan elgondolkozzon azon, hogy kicsoda is ő, mit is akar elérni az életben. Tehát a szexualitás az önálló belső élet megindulásának is jelentős mozgatója. A folyamat egy lélektani születésnek, az önállóvá válás megerősödésének ideje.

Mindez az önismeret fejlődésének is jelentős fázisa, mert azzal kell foglalkoznia, hogyan építheti össze a különféle vágyait, törekvéseit. Ekkor kezdenek kibontakozni a személyiség humán voltának különböző területei. Nagyon fontos, hogy megértse az integráció, a különböző késztetések összeépítésének jelentőségét, a befelé vezető utat. Ha ez nem sikerül, akkor a belső ütközések fejlődését nehezítő, vagy akár megakasztó jelentőségűvé válhatnak. Tehát a belső hajtóerők tudatosítása, a másik ezek integrációjának szükségessége az egyik fontos tényező. Az egyszerű vágykiélés humán voltunk megtagadása.

Fontos, hogy lássuk, az ösztönvilágunk jól vezet, ha a vágyainkat jól értelmezzük. Ebbe a jövőre vonatkozó igényeink és jelentőségük felismerése is beletartozik. Nem rossz erőink, hanem rosszul és rosszra használt erőink vannak. Az önmagunktól a másik, a többi ember felé, a kapástól és a szerzéstől az adni is tudás felé vezetnek ösztöneink. Az én érdekétől a mások érdekei felé is. Ebben életösztönünk önfejlesztő fázisa, a fajfejlesztéssel kiegészülve halad tovább.

A másság fogalma természetesen egyre jobban differenciálódik a legközelebbi kapcsolattól az egész család, a barátok, munkatársak, eszmetársak, a nemzet és tulajdonképpen az egész emberiség felé. A differenciálódás mellett a másság egészéhez való alapviszonyulásunk érzései is megmaradnak és jellemeznek bennünket (például optimista, pesszimista természet). Az én és a más kapcsolatának legkreatívabb formája a szeretet. A szeretet pedig a másik teljességének elfogadását, annak segítését jelenti. A kereszténység istenkép lényege ez (1Jn 4,16).

A szülők szerepe az, hogy ezen a fejlődési úton segítsék gyermekeiket. Ehhez azonban a saját szexuális igényeiknek harmonikusan kellene illeszkednie, hogy a feladatot jól végezzék, ami azonban csak nagyon ritkán sikerül, a nemi életük összehangolása csak ritkán valósul meg. Gyakran az egyik lemond az igényeiről a másik javára a békesség, pontosabban a problémaelfojtás érdekében.

Az alkotás nemcsak erőfeszítés, munka – örömmel is jár. Mindenki átélheti, amikor sikerrel alkot valamit. Ennek öröme táplálja az ember lelkét. Jézus azt mondja, „Nekem van eledelem, amit egyek, amiről ti nem tudtokAz én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem” (Jn 4,32–34). A szeretet mélységéből fakadó munka, erőt adó, szellemi táplálékkal tölti fel az embert.

 

4. A gyermek szeretetében újraélt fejlődéstörténet

 

A gyermek szeretete a megértését, a helyzetébe való beleélést és eszerinti segítését jelenti. Ha igazán átéljük valaki helyzetét, akkor belsőleg azonosulunk is vele. A gyermek megértése azt jelenti, hogy a születéstől – sőt már a születés előtti ábrándozásainktól kezdve –, a növekedésnek megfelelően, újraéljük az egész emberi fejlődéstörténet legmeghatározóbb időszakát. A gyerek létezésének áldás volta ezen keresztül realizálódik legerősebben. Ennek lélektani lehetőségei nem ismertek, nem tudatosítottak eléggé.

Hogy miben tudjuk átérezni a gyermek helyzetét, azt a mi fiatalkorunk határozza meg leginkább. A gyermekünkhöz való viszonyulás problémáinak jelentős része abból származik, hogy egyszerűen nem értjük meg eléggé, mi zajlik a gyermekben, egy másik része pedig abból, hogy a saját fejlődéstörténetünk során kialakult rejtett viszonyulási sémáink alapján tévesen értékeljük a helyzetet. Ez a gyerek fejlődését megzavarja. A megromlott helyzetet „ösztönösen” érezzük, hogy rossz, de a szeretetünk arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk a problémán. Ha ez nem történik meg, akkor a gyereket akarjuk erőszakkal elképzeléseinkhez idomítani.

Sokszoros lélekgyógyászati tapasztalat, hogy a szülőnek azon a ponton találhatók a konfliktusai gyermekével, ahol a saját komplexusai, fejlődésben való elakadásai vannak. Ezt igazolja az a gyermekpszichológiai tapasztalat is, hogy a nevelési problémák legfontosabb munkaterülete gyakran a szülők személyiségén végzett munka.

A nevelési problémák többsége tehát belőlünk, szülőkből származik. Saját feldolgozatlan problémáink képeznek olyan vakfoltokat, amik a helyzet megértését akadályozzák. Ezek csak önismeretünk fejlődésével oldhatók meg, és nem a gyerek úgymond „megnevelése” által. A gyermekről való elképzelés ilyenkor úgy működik, mint Prokrusztész ágya: ami nem fér bele, azt le kell vágni. A gyerekek, amint növekednek, természetesen egyre bonyolultabban vesznek részt a család életében. A növekedés során az egész fejlődéstörténet skáláját végigjárja a szülő. A kölcsönhatás arra készteti a felnőttet, hogy a saját megfelelő korú személyiségrétegéhez való viszonyulásával újra szembesüljön. A gyermek tehát elsősorban azért valós áldás, a szülők lelki, szellemi fejlődésének egyik nagy természetes motorja, mert a szeretetkapcsolaton keresztül a felnőtt lehetőséget kap arra, hogy újraélje, mégpedig korrektív módon, fejlődésének folyamatát. Ennek a bonyolult hatásnak jelentőségét jobban tudjuk értékelni, ha belegondolunk abba, hogy a mélylélektani lélekgyógyászati eljárásoknak is ez a fő hatótényezője: az élettörténet korrektív újraélése, mélyebb megértése. A lelki zavarok gyógyításában az ún. hosszú-pszichoterápiák hatásai ezen a rekonstruktív újraátélésen alapulnak. A múltunkat ugyan nem tudjuk megváltoztatni, de a hozzá való viszonyulásunkat igen. Ezért tud a gyerekkel való természetes szeretetkapcsolat úgy hatni, mint a pszichoterápia.

A saját fejlődéstani rétegeinkkel is szembesülünk, és az ezekhez tartozó tudattalan komplexusaink aktivizálódnak, rávetülnek a gyerekhez való viszonyunkra. A gyerek a szülő elfojtott, „ki-nem-élt tudattalanjára” reagál; ami a szülő számára ugyan kellemetlen, de ezek feldolgozására készteti.

Amikor megszületünk, kezdetben még az anyánkkal való ősbizalom állapotában vagyunk. Ez életünk indulásának alfapozíciója. A pszichoanalitikus Bálint Mihály írta le ezt a folyamatot, ahogy az élettel szembeni ősbizalom állapotából, annak sérüléseikor az őstöréseink létrejönnek. (Bálint 1994). A Tranzakció Analízis úgy mondja ezt, hogy kezdetben még „királyfiúi, királylányi” identitással rendelkezünk, ami azonban a szülőkapcsolat és az élet viszontagságai során elveszik. Az eredeti boldogságnak csak egyre több nehézséggel megszerezhető töredékei maradnak: és egy „béka” identitásunk alakul ki. (Berne E. 1984, 1997) Pedig ez a kezdeti önérzet felnőtt korunkban is fontos. Mécs László A királyfi három bánata című versében szépen ír erről, hogy felnőttként is mennyire szükségünk van, vagy lenne arra, hogy lássák bennünk a gyermek méltóságát, a királyfi voltunkat. Így vall anyjáról:

 

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam.



Lelki életünk fejlődése úgy alakul, hogy a legkorábbi tapasztalatok a későbbiek alapjául szolgálnak. Az első három életévünk élményeiből azonban szinte semmire nem emlékszünk. Énérzetünk – ami tudattá csak később válik – az anyánkkal való egységből fokozatosan válik külön. Egészséges fejlődés esetében a serdülő-, ifjúkorra alakul ki az éntudatunk teljes önállósága. A méhen belüli és a szülés utáni életünk között azonban hatalmas különbség van, amit frusztrációként élünk meg, és visszavágyunk az intrauterin élet és az anyával való kapcsolat biztonságának boldogságába. Az egész életünket áthatja az alfapozíció keresése. Az anya azonban nem tud, nem lehet „tökéletes” (a méhen belüli állapotot teljesen megvalósítani képes), hanem csak „elég jó” lehet, ahogy a pszichoanalitikus kollégák mondják. Éntudatunk a külvilág igényeinek való megfelelni tudás mentén alakul. Ez pedig más, csak egy elképzelés, illúzió ahhoz a tudattalanból jövő belső vezérléshez képest, ami a valós biológiai, lelki, szellemi fejlődésünket irányítja.

A gyerekkorunk legalapvetőbb ösztönös törekvése: a kíváncsiság, a megismerésvágy és a fejlődésvágy, a felnőtté válás törekvése. Ezek hátterében azonban a tudattalanból jövő boldogságkeresésünk található: az ősboldogság újra megszerzésének igénye. Ezt azonban rendszerint csak a bifázisosan változó életünk alvási fázisában érhetjük el részlegesen. A fejlődésben egy magasabb fokozatba lépéskor megtartjuk az előző értékeit (Wilber 2003). Ha a megtartva meghaladni folyamata megszakad, az az előző energiáinak elfojtódását jelenti. Ez a gyökérszakadás gyakori jelensége, aminek pszichopatológiai következményei is lehetnek.

Életívünkbe úgy illeszkednek a kapcsolatformák, hogy először a kapó, majd a szerző, azután a már az adni is tudó szerep, végül pedig csak az adó szerep dominanciája marad meg. Ennek során, ha sokban tudattalanul is, de átélhetjük azt, hogy a szereppozíciónál fontosabb a szerepviszonylat, mert a kapás helyett – ami mástól függ – adással ezt mi teremthetjük meg. Szeretetadással egy jobb világot is teremthetünk, amiben a szeretet valóság. Minden élményünk az általánosabb életérzésünket is befolyásolja. Ez kifejezi azt, hogyan érzem magam a világban, milyen számomra a világ összességében. A gyermekünkkel való azonosságérzésünk a legvalóságosabb projekció, hisz belőlünk van szó szerint. Így a legtermészetesebb érzés, hogy benne tovább élünk, és hogy neki jobbat akarunk, mint ami nekünk volt. A hiányaink és traumáink tudatosításában is segít az, hogy őt ezektől megvédjük.

 

5. A zsigeri műszer

 

A szülő–gyerek kapcsolat problémáit mélyebben megérthetjük, ha tudjuk, hogy a gyermek a szülők tudattalanjára is érzékeny, arról is visszajelzést ad a figyelmes szülő számára. Mint említettük, a születés után az egységélmény valósága csak fokozatosan csökken. Az anya és környezete lelkiállapotára az utód azonban még csak zsigerileg tud reagálni. Ezt az összefüggést a felnőttek alig ismerik. A szülők közti veszekedésekre a csecsemő például úgy reagál, hogy megbetegszik: náthás lesz, vagy emésztési zavarai keletkeznek. Többször megfigyelhető volt, hogy ha a konfliktus a szülők között elhúzódik, akkor a meghűlés a kicsinek a fülére húzódott. A csecsemő, a kisgyermek teste tehát, mint érzékeny zsigeri műszer, a szülők lelkiállapotát is jelzi.

Lényeges, hogy mindez nemcsak a szülőkben tudatosult kölcsönhatásokra vonatkozik, hanem a nem tudatosult és megoldatlan feszültségekre is. A megoldatlan konfliktusok így a gyerekeknek tudattalanul továbbadódnak. Amennyiben a szülő szereti és komolyan veszi gyermekét, kapcsolatuk természetes úton hasonlóan működik, mint a mélylélektani pszichoterápia, ami szintén a tudattalanról ad visszajelentést: azt tudatosítja, és annak feldolgozásával gyógyít.

A tudatosítás gyógyító hatásának megértéséhez tartozik annak megértése, hogy minél régebbi egy élettapasztalat, annál nehezebb a felidézhetősége. A tapasztalatok egymásnak ellentmondóak is sokszor, és egy összegező folyamat is zajlik összeépítésükre. Sok téves érzés, következtetés így egymásra épül és válik tudattalanná. Az elraktározódott élmények a tudattalan háttérből befolyásolják érzéseinket, tudatos életünket. Ezek a tudattalanból mint kényszerpályák, rejtett programok korlátozzák belső szabadságunkat.

Például akinek sokszor mondják, hogy te ezt úgyse érted, nem vagy elég okos hozzá stb. – hogy egy szolid példát mondjunk –, annak a későbbiekben jelentkező kisebbségi érzésében az ilyen szuggesztiók döntő szerepet játszanak. Mint a számítógépen, ha egy beépített programot meg akarunk változtatni, ahhoz azt először elő kell hívnunk. A tudatosítás ezek felülvizsgálatát, újraértékelését és új döntéseket tesz lehetővé. A belső kényszerpályáktól való megszabadulás energiafelszabadulással jár, amit jókedvünk, életkedvünk növekedésében érzünk.

Egyik fiatal nő kliensünknek volt egy borzasztó álma: Azt hallotta messziről, hogy valamilyen kisgyerek keservesen sír. Ment megkeresni, és egy réten rájött, hogy a hang a föld alól jön. A földön egy homályos alak ugrált, táncolt. Közelebb ment, és meglátta, hogy egy boszorkány az, és megdöbbenve vette észre, hogy az anyja iskolai köpenyét viseli. Rémületében riadt fel. Az álom kis változatokkal ismétlődött, és egyre világosabbá vált. A pszichoterápiás kapcsolatban az álmot értelmezni lehetett, hogyan segíti az álom az ő lelki fejlődését, a negatív anyakomplexusáról való leválását. A kisgyermek védtelen és kiszolgáltatott volta alkalmat nyújthat a felnőttek szadista készségei és szexuálisan perverz gonoszságaiknak a kiélésére is.

Lélektani kutatások kimutatták, hogy már a méhen belüli életben jelentősége van annak, hogy az anya és a környezete hogyan viszonyul a magzathoz (Hidas 2005). A születés után a kibontakozó, növekvő új ember számára a személyes kapcsolatok egyre differenciáltabbá válnak, és a zsigeriből lassan a tudatos és szavakban kifejezhető irányába bontakoznak ki. A fejlődés tapasztalatai azonban, mint kapcsolati mintázatok élményrétegei egymásra épülnek: a korábbiak a tudattalanba süllyedve képezik az újabbak alapját. Ha a tudattalanról kapott visszajelzéseket a szülő komolyan veszi, akkor a saját személyiségének árnyékoldaláról, hibás, szégyellni való részéről is több információhoz jut. Ez az önismeret növekedésével jár, és szerényebbé, másokkal megértőbbé tesz. A tudatosuló folyamatoknak energiát adó hatásuk is van.

 

6. A spirituális injekció

 

A kisgyerek nem egyszerűen tabula rasa, üres lap, amire a környezeti hatások ráírják a fiatal egész életét meghatározó alapprogramokat. A gyermeknek az élete kezdetétől vannak öröklés által is meghatározott egyedi adottságai, és vannak egyéni, spontán, önálló kezdeményezései. Vannak környezetére való eredeti válaszai, autonóm reagálásai, amik nem előzetes nevelési hatásokból származnak. Ez természetesen nem csökkenti az életkezdeti, kívülről származó élmények befolyásoló hatásainak fontosságát. Elsősorban mélylélektanilag érthető meg az, hogy a gyermek új, mély, lelki, szellemi erőforrások megnyílását is jelenti a család életében, amit ha megértenek a szülők, fejlődésükben új értékként hatnak. A kisgyerek megnyilvánulásait még sokkal közvetlenebbül határozzák meg a legmélyebb lelki rétegek erői, a kollektív tudattalan archetípusai, mint későbbi korban. Ő még természetesebb kapcsolatban áll ezekkel az őserőkkel. A felnőtt tudatos, racionális élete ezeket már sokban elfojtja, és az adott kultúra sablonjaiba zárja.

Mélylélektanilag csodálatos értékűek Jézus kijelentései a gyermekekről: „Mondom nektek: angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10). A mélylélektan nyelvén megfogalmazva: a kisgyerekekben még tisztábban él és működik ezen őserők, az angyalok, az archetípusok eredeti, ősforrásunkra centrált világa, és veszély esetén ezek kompenzatórikus segítsége még jobban érvényesül, mint felnőttkorban. „A gyerekekre vigyáznak az angyalok” – szokták is mondani.

Tapasztalataink szerint testi állapotával és viselkedésével a gyermek ezeknek az ősforrásoknak a jelzéseit hozza a családba spontaneitásával, kreativitásával. Amíg a család engedi, megérti és tudja fogadni, addig a gyerek az életerők ősi jelzéseit adja a családnak. A gyermeken keresztül tehát a szülők szellemi életüket segítő spirituális injekciókat, hatásokat is kapnak. A lélekgyógyítás feladata a személyiségfejlődésnek, a belsőleg vezérelt individuáció kibontakozásának segítése. A gyermek még öntudatlanul, de jobban átéli az istenképűségre teremtettség méltóságát.

Mindebből az is következik, hogy a gyereket nemcsak nevelnie kellene a felnőtteknek – mint azt öntelt elfogultságunkban sokszor gondoljuk –, hanem figyelve rá, tanulnunk lehet megnyilvánulásaiból. Ismét Jézust idézve: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába” (Mt 18,3). A felnőttnek tehát nem éretlen gyermeknek kellene maradnia, hanem gyermekké kellene fejlődnie, abban az értelemben, hogy tudatos életében is olyan, a szellemi központjára, istenére centrált életformában kellene élnie, mint amilyenben a gyerek még öntudatlanul van.

Ha nem lennénk annyira önteltek, és ez nem tenne vakká bennünket, beismernénk: a valóságban életünk számos alapproblémájával mindig is úgy állunk szemben, mint a kisgyermekek. Mi lesz egy párkapcsolatunkból, milyen betegség fog el, milyen váratlan események törnek még ránk, hogy alakul környezetünk stb.? Az ilyen alapvető kérdésekre csak kisgyerekekként tudunk nézni, és jó az, ha van olyan hitünk, mint a gyermekeknek, akiknek van bizalmuk szüleikhez és az élethez, hogy bármi történik is, vigyáznak rájuk, és majd minden jó lesz. A gyermek misztériumának megértésében megint láthatjuk, hogy a lélekgyógyászat bizonyos alapmechanizmusai a családi élet természetes tényezőivel kapcsolatosak.

A mélylélektanok gyógyító hatásainak legnagyobb része abban áll, hogy a tudatosítás által igyekszik a lélek tudattalan mélységeiben lévő tapasztalatok megkötözöttségeinek kényszerpályáit feloldani, és az utat szabaddá tenni az eredeti belső energiák számára. Ezek az élet indulásának alfapozíciójából, az ősi életérzésből és hitből származnak, ami az ingyen, szeretetből való létezést jelenti. A tudatos felnőtt keresztény istenképe Krisztus. Hitünk lényege is ez: ingyen kegyelemből szeret minket az Isten, aki mindannyiunk lelkében ott él és munkálkodik. Még akkor is, ha megtagadtuk, ha ellene fordultunk, vagy öltük magunkban vagy másokban: olyan urunk van, aki nemcsak meghalt értünk, de fel is támadott, és megtapasztalhatjuk, hogy újra bennünk él és szeret. Amikor lelkünk rádiójának hullámsávváltóját erre a szellemi adásra hangoljuk rá, akkor ennek az ősi adásnak energiái áradnak be lelkünkbe. Aki ezt megízlelte, aki ebből a vízből iszik, ahogy Jézus mondja, nem szomjazik meg többé (Jn7,38.). És aki hisz Őbenne, annak életéből ennek az élő víznek folyamai áradnak ki.

 

7. A szülő mint Isten előképe

 

Lélektani megfigyelések igazolták, hogy a gyermek későbbi istenképének, a végső valóság érzékelésének, a végtelen kogníció kialakulásában a szülőkkel való korai tapasztalatok élményei meghatározóak. A szülő a kisgyerek számára mindenható és mindentudó istenség. Tőlük származik, ők hozták létre, ők éltetik és szabályozzák életét, ők azok, akik jól ismerik, nélkülük elpusztulna.

Az istenkép fogalmát mélylélektani és tágabb értelemben használjuk, mint a hagyományos felfogások – hasonlóan a jézusi megfogalmazáshoz, ki szerint egyes embereknek a hasuk, másoknak a Mammon az istenük (Mt 6,24; Fil 3,19). Így istenei lélektanilag mindenkinek vannak, bárhogy is nevezi őket. Istenképen az adott embert vezető világképnek, ezen belül értékrendszerének integratív, dinamikus belső központját értjük, mely alapján az életben tájékozódik és méri magát is.

A szülői előkép a gyermekben nem vizuális, és nem szavakban megfogalmazható, hanem komplex élményi, tapasztalati valóság, ami jelentős mértékben tudattalanná válik, de meghatározza élete alaphangulatát, alapviszonyulását az élethez. A Tranzakció Analízis az én és a más alapviszonyát, az élettel szembeni egzisztenciális beállítódásnak nevezi (OK állapotok). Ezek a szüleitől tapasztalt élményekből alakulnak ki. A kisgyerek tapasztalati élmény szintjén éli át azt, hogy őt elfogadják, gondozzák, mégpedig ingyen, érdem nélkül, szeretetből. Ez a fő jellemzője a felnőttkori keresztény hitnek is: szeretetből, ingyen. A hitélet kialakulása így a gyerekkori élmények lelki feldolgozásával is kapcsolatos. Később, a növekedés során ez a beállítódás mint világérzés, egyre tudatosabbá válva világképpé fejlődik, és egyre gazdagodik. Az újabb és újabb élettapasztalatok kölcsönhatásban vannak ezzel, azonban mégis csak rárakódások az alapérzületre. Ezek elfedik az alapokat, amiken komolyan módosítani lelkileg már csak igen nagy nehézségek árán lehet. A lélekgyógyászati tapasztalatok szerint ezekhez a tudatos én számára való hozzáférhetőség és módosítási lehetőség alig van, csak hosszú, igen kemény belső lélektani munka árán lehetséges a változtatás. Ha az alap gyenge, akkor a felépítmény, még ha szép is, könnyen meginog. A lelki betegségek gyógyításakor az esetek jelentős részében ezekig a mélységekig való eljutás szükséges.

A szülőnek az a méltósága, hogy a szerető Isten ómegapozíciójának előképe, szimbóluma, lehet a saját lelki, szellemi fejlődésében is jelentős érték. Az anya és apa belső önérték-érzésének és így lelki, szellemi egészségének is egyik alappillére. Még akkor is így van, ha a szülőnek ez a szerepe nem túlzottan tudatos, csak ködös érzésekkel megélt valami. Még ekkor is energiákkal feltöltő, titkos erőforrás. A nők nagyobb életereje szerintünk ezzel is kapcsolatos. Egyes királyok is ezért tudtak kézrátétellel gyógyítani. Az illető szegény ember, aki a király elé járult, nagy szerepviszonylatbeli különbséget élt meg. A hatalmas tekintély isteni pozícióba tette, aki vele foglakozott, őt segítette, meg akarta gyógyítani, áldólag rátette kezét. Ezzel megerősítette benne a hitet: hogy a legfelsőbb isteni hatalom szereti őt, jóságos, segítő. Ez a hit, bizalom, az ősbizalomból való feltöltődést jelentette. Az ember hatalmas erőt kap az ilyen élményből. Tudjuk például, hogy az immunrendszer ilyenkor jelentősen erősödik. Még olyan esetben is működik ez, ha én tudok segíteni egy rászoruló emberen, az is erőt ad, spiritualitás feltöltődést eredményez, mert a jóság lehetőségében való hitet erősíti.

A terápiás segítség az életünk teljesebb megértése és átélése által lehetséges. Azt a kapcsolati formát, szerepviszonylatot kell kialakítani az illetőben, aminek hiányától szenved, de nem a kapó, hanem az adó fél oldaláról. Már utaltunk rá, hogy nem a szereppozíció az, ami igazából hiányzik, hanem a szerepviszonylat, az életérzés, ami a világképet alakítja. Ezt pedig így ő is létrehozhatja. Az ilyen helyzetek az ingyen elfogadottság élményével járnak. A felnőtt keresztény hitében ezt kapja meg, ettől gyógyul élete, és lesz képes ő is adni, gyógyítani mások életét. Végül is nem a kapás, hanem az adás, az értékteremtés teszi igazából boldoggá az embert. Az isten-hasonlatosságra teremtettsége így nyilvánul meg teljesebben.

Összegezve: A gyermekeknek a szülőkre gyakorolt felsorolt pozitív lélektani hatásai úgy hatnak, mint a mélylélektani lélekgyógyítás természetes alapformái – amennyiben a szülők kellő megértéssel és szeretettel viszonyulnak gyermekeikhez.

(Az írás rövidített változata a Magyar Szemle 2018. áprilisi számában jelent meg.)

 

Irodalom:

 

Bálint Mihály: Az őstörés. Akadémia Kiadó, 1994, Budapest.

Berne, Eric: Emberi játszmák. Gondolat, 1984, Budapest.

Berne, Eric: Sorskönyv. Háttér Kiadó, 1997, Budapest.

Grof, Stanislav: A jövő pszichológiája. Pilis-Print Kiadó, 2008.

Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit: Lelki köldökzsinór. Helikon Kiadó, 2005, 258.

Raffai Jenő: Megfogantam tehát vagyok. Press Publica, 2002, Budapest.

Raffai Jenő: A várandósság mélydimenziói In Pszichoterápia (2010) 19/3, 180–189.

Süle Ferenc: Egy új világ építése. Kairosz Kiadó, 2013, Budapest.

Wilber, Ken: A Működő Szellem rövid története. Európa Kiadó, 2003, Budapest.



« vissza