Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Visszanézek félutamra

1940-ben születtem Palócföldön, annak a magyar cigány közösségnek leszármazottjaként, amelyről Erdős István, salgótarjáni lokálpatrióta népművelő írt Messze kéklik a Duna című, feledhetetlen esszéregényében. Felmenőimet a 18. század második felében telepíttette le Podmaniczky báró annak tudatában, hogy majd jól hasznosul ezen a tájon az általuk művelt zene és kovácsmesterség. Be is vált ez a stratégiai elképzelés egészen a 20. század közepéig.
Jól emlékszem a megyeri és hartyáni szegkovácsokra, a bálok, lakodalmak szigorú rituáléjára, a csizmás parasztasszonyok dobogó csárdásaira, a lármás kocsma stabil szokásrendjére, a rigmust kántáló éjjeliőrre és még sok egyébre, ami összekovácsolta valamelyest a magyar és a cigány közösséget. Még hozzá annyira, hogy az én gyerekkoromban itt már nem is volt cigánytelep, leszámítva azt a falu végén ma is meglévő ásott, terméskővel kirakott kutat, amely a valaha volt telep mementójaként is felfogható lenne, ha törődne vele valaki.
1944 volt identitásom alakulásának mérföldköve. Már javában tartott a háború, az udvarunkról mint egy cirkuszi előadást néztük a felettünk zajló légi csatát. Egy lángoló farkú repülő az erdő irányába húzott, később megtalálták a roncsot, a pilóta eltűnt, valószínűleg kiugrott még időben. Nem sokkal később megérkeztek a katonák is. Zenét kerestek nálunk, találtak is hamar. Nagyapám és két nagybátyám szolgáltatták szívesen némi fekete kenyérért, kockacukorért, hitlerszalonnáért (keményre szilárdult szilvalekvár) cserébe. Négyévesen daloltam, táncoltam én is, és kaptam is jutalmul cukorkát, csokoládét és egy honvédsapkát. Majd hamarosan részévé váltunk az igazi háborúnak. Az utca túloldalán lakó Imre bácsi hegyoldalba vájt pincéjébe rejtőztünk, a bejárati nyílását kévékbe kötözött kukoricaszárral takarták el.
Hamarosan megjöttek az oroszok, rossz hírük megelőzte őket. A fiatal nők elrejtőztek, vagy kitömték a hasukat párnával. Akkor kelt szárnyra egy, az ismert orosz népdal dallamára írt szöveg ily módon: „Kutya germán, mit akartál tenni, / Szegény cigányt el akartad vinni. / De a ruszki hamar észrevette, / Így maradt meg a cigány élete.” Így születik a népköltészet – mondogattam később –, és át is ment a cigánybandák repertoárjába. Népszerű lett, és még évekkel később is húzták, dalolták.
Miért csak a negatívumokat idézem fel? Talán azért, mert ezek mélyebb nyomot hagytak emlékezetemben. Van egy nagyon fájdalmas emlékem kiskamasz koromból. Egy szomorú történetem van abból az időből, amikor éledezett a magyar falvak közélete: a kultúra, a sport, az atlétika kezdetei, de mindenekelőtt a labdarúgás. Vasárnap voltak a bajnoki mérkőzések, amikor a környező falvak csapatai mérték össze erejüket a szurkoló közönség szórakoztatására. Történt egyszer, hogy két szomszéd falu, Magyargéc és Nógrádmegyer csapata mérkőzött. Mindkét együttesben voltak magyarok és cigányok, ahogyan illik, s ennek megfelelően a nézőközönség is vegyesen helyezkedett el a két partvonal mentén. Annak jele volt ez egyebek mellett, hogy immár ez az immár két évszázados együttélés normája. Ezért mi mindannyian jókedvűen mentünk a vasárnapi szórakozásra. Szokás volt ebben az időben, hogy szabálytalanság esetén a gáncsolást elszenvedő fél helyben vett elégtételt, és ilyenkor a játékvezetőnek kellett igazságot szolgáltatnia, a békéltetés nehéz feladatát elvégeznie. Ez rendre meg is történt. Most azonban a konfliktus váratlanul eszkalálódott. A két csapat egymásnak esett, majd hamarosan átrendeződtek a sorok oly módon, hogy mindkét csapat magyar tagjai a másik fél cigány tagjait kezdték ütni, de már nem csupasz kézzel, hanem karóval, biciklipumpával, vagy ami épp a kezük ügyébe került. A roma játékosok végül futásnak eredtek a pálya melletti patak túloldalán lévő telep irányába, és mi nézők is követtük őket. Ma is előttem van a vérző fejjel menekülő Dojdo.
A rendszerváltást megelőző időszak talán legfontosabb jellemzője, hogy tilos volt gondolkodni. Pontosabban: ha volt valakinek gondolata, azt csak akkor volt szabad kimondania, ha az megfelelt a hatalom elvárásainak. Sorkatona koromban az egyik szakasztársam, egy mindenkivel barátságos, jámbor parasztfiú azt követően tűnt el, hogy ki merészelte mondani: a holland borotvapenge jobb az orosznál. Ez önmagában nyomasztó volt, s ezt tetézte az a nyilvánosan ki nem mondható elutasítás, amely a cigány emberek létezését övezte. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt a következőkben próbálom meg érzékeltetni, hiszen sűrűn váltakozó munkahelyeimen háromféle emberrel volt dolgom.
Az első csoportba azokat sorolnám, akik érzékelhetően kerülték a velem való találkozást. Ez mindig kölcsönös volt, nem is volt feltűnő, a kollégáim valószínűleg észre sem vették, csak nekem volt kellemetlen. Ha főnök vagy befolyásos vezető volt az illető, akkor mennem kellett, ha nem akartam kihúzni a gyufát. Amit mondok, az a nyolcvanas években történt, amikor a puha diktatúra viszonyai között már szabad volt a cigányozás. Az egyik ingatlankezelő vállalat igazgatója utasításba adta munkatársainak, hogy valamilyen módon érjék el azt, hogy távozzam a cégtől. Lehet az fegyelmi vagy bármi, csak tűnjek el. Az egyik kolléga szolidaritásból tájékoztatott az esetről. Lett is fegyelmi, de kettő. A végén a vállalatvezető jogásza kért tőlem bocsánatot, de nem volt mese, attól még mennem kellett.
A második csoportba azokat sorolnám, akik mindig zavarban voltak, amikor velem beszéltek, és ettől én is kínosan éreztem magam. Ennek rosszabbik változata volt, amikor az illető – rendszerint alacsonyabb beosztású nő, például adminisztrátor – mintegy mentegetőzésképpen dicsérő szavakkal fordult hozzám, valahogy így: „Tudja, van nekem egy barátnőm, az Anna, de az olyan tiszta…” Igaz, hogy a velem azonos vagy hasonló beosztású kollégáimnál, kolléganőimnél nem tapasztaltam ilyent, velük kifejezetten baráti vagy egyszerűen tartózkodó, munkatársi volt a kapcsolatom.
A harmadik csoportba azok tartoztak, akiket nem érdekelt, hogy miféle vagyok. Nem volt szempont a cigányságom. Jókat beszélgettünk, együtt söröztünk, kifejezetten baráti volt a kapcsolatunk. Ők voltak azok, akikkel mindig szívesen töltöttem az időm, de minden munkahelyemen volt legalább egy az előző két fajtából, akik gondoskodtak rossz közérzetemről, és ez volt a háttere sűrű munkahelyváltásaimnak. Kimondatlanul, de vándormadárként kezeltek, ezért általában az alacsonyabb fizetésűek közé soroltattam, ami az alacsony nyugdíjamat is megalapozta.
Volt egy eset, amely egyik kategóriába sem sorolható. Egy belvárosi kereskedelmi cég műszaki osztályának alkalmazásában voltam. Feladatom volt a város több pontján, szétszórtan fellelhető üzletek, raktárak és egyéb épületek, építmények fenntartási, karbantartási munkálatainak bonyolítása, illetve – ha volt ilyen – a beruházások. Többen voltunk e beosztásban, azonos vagy hasonló végzettséggel, jól kijöttünk egymással. Történt egy reggelen, hogy késett néhány percet az adminisztrátorunk. Magából kikelve, veszekedve esett be az ajtón. Hogy ő mennyire utálja a cigányokat, mert folyton molesztálják az utcán, nem hagyják békén. Utólag megtudtam, hogy utcai árusok akarták rábeszélni: vegyen tőlük övet, kesztyűt, zoknit. Egyébként velük nekem is volt dolgom. Azt vettem észre, hogy minden elcsendesült. Kiürült a szoba, csak ketten maradtunk benn: én és Suri György főmérnök, aki szokásához híven ezúttal is körünkben kezdte a napot, megbeszélendő a napi teendőket. Ő leült mellém, és bocsánatot kért az adminisztrátor nevében. Ez jólesett, de nem annyira, hogy elrontott kedélyemet helyreállítsa.
Nyilvánosan nem lehetett cigányozni, mert a diktatúra sok egyéb mellett ezt is számon kérte, és ezt nekünk, cigányoknak a kommunista rendszer javára kell írnunk, miközben nap mint nap érzékeltük a bujkáló rasszizmus megnyilvánulásának jeleit. Az ilyen esetek fokozták rossz közérzetünk, figyelembe véve a testbeszéd és a metakommunikáció egyéb jelzései iránti fokozott érzékenységünket.
A szocialista gazdaság pangásának felismerését követő „új gazdasági mechanizmus” a liberalizmus kezdeti, bátortalan lépésének tekinthető, amely hamar átszivárgott a gazdaságból a társadalomba, a lelkekbe. Második gazdaságnak neveztük ezt a jelenséget, amelynek lényege, hogy ahol erre lehetőség volt, ott az egyéni érdek érvényesült a közérdek ellenében – legálisan, és ez volt benne az új, a szokatlan.
A gazdasági munkaközösségek (gmk) és kisszövetkezetek világa volt ez, de különösen a tsz-melléküzemágak és az autópálya-építések közegeiben lehetett nagyot szakítani. Ezzel meg is lódult nálunk a korrupció. A hatvanas-hetvenes évektől láthatóvá, érzékelhetővé vált mindenki számára, hogy az orkánkabáttal, nejloninggel, nejlonharisnyával megérkezett az addig ismeretlen, a szabadság szokatlanul furcsa érzetét kölcsönző új világ. A neorealizmus, a dolce vita, majd Elvis Presley, a Beatles, a diáklázadások kora volt ez, amely a magyar cigányzene megújulása révén a mi identitásunkat is megerősítette, miközben kölcsönzött némi szabadságérzetet a népesség más rétegei számára is. A jólét apró, de idáig szokatlan rezdülései mellett szabaddá vált a cigányozás is. Felszínre tört a bujkáló rasszizmus buszon, hivatalban, orvosi váróban, iskolában, munkahelyen. A határállomásokon tapasztalt rendszeres vegzálás tette rám a legmélyebb benyomást. Visszataszító volt, ahogyan rendszerint kiemeltek a tömegből. Megmotoztak, de előfordult, hogy le is vetkőztettek, miközben a csempészek vidáman jártak-keltek mellettem. Színes beszámolókat tartottak arról, hogyan vették meg a vámosokat, határőröket. Meg is kérdeztem egy alkalommal, mit keresnek? Pénzt – mondták. Ez volt a százdolláros időszak. Felerősödött bennünk az idegenségérzet, ekkor kezdtünk el komolyan félni. Gyakoroltuk az identitás két dimenzióját: a belülről kifelé, a kulturálisan meghatározottat, illetve a kívülről befelé, a környezeti viszonyok által determináltat. A kívülről befelé haladó folyton változik az alkalmazkodás jegyében, míg a belülről kifelé ható, a kultúra által meghatározott az esetek többségében állandósul. Ezért időnként előfordul, hogy a kettő elválik egymástól. Ilyenkor támadnak a feszültségek, konfliktusok. Ez hívta életre a hetvenes években a „cigánybűnözés”-t. Felfokozott várakozással tekintettünk a demokrácia, a szabadság eljövetele elé. Azt hittük, ez majd megoldja a mi gondjainkat is.
A rendszerváltással szabad lett a szólás, a sajtó, a gondolat, a politikában pedig a cigányozás, a zsidózás. Feltűntek a cigányverő szkinhedek, rendőrök, a biztatással felérő bírói ítéletek, és nyomasztóvá vált köreinkben az értelmiségi gondolat hiánya. Aminek a jelentőségét ekkor még felmérni sem tudtuk.
Első utam a „kisebbségvédelemben” akkor élen járó SZDSZ-hez vezetett. Az előkészítő beszélgetéseket követően formálisan is beléptem, majd részt vettem a Corvin moziban megrendezett alakuló kongresszuson, ahol sok egyéb mellett elhangzott, hogy „üdvözöljük a Phralipe független cigányszervezet megalakulását”. Számomra ez volt a legfontosabb információ, annyira, hogy haladéktalanul meg is kerestem ezt az izgalmasnak tűnő új szervezetet. Jól fogadtak, kooptáltak a szervezet ügyvivő testületébe, majd kineveztek hálózati titkárrá, ami tizenhatezer forint/hó Soros-alapítványi ösztöndíjat is jelentett a vidéki tagszervezetek ügyes-bajos dolgainak intézéséért.
Közben bekapcsolódtam az Autonómia alapítvány munkahelyteremtő tevékenységébe. Jártam Csenyétén, Hejőpapin, segítettem, ahol tudtam és gyűjtöttem az információkat, amelyeket igyekeztem megosztani az alapítvány igazgatójával. Különösen mély benyomást tett rám a hejőpapi, fahulladékból, bádoglemezből, hullámpalából a falun kívül, a szeméttelep mellett „felépített”, a totális kirekesztettség képét mutató cigánytelep. Innen nem messze volt a falu önkormányzata által bérbe adott, egyhektáros földdarab, amelyen ez a kisközösség az Autonómia alapítvány által adott támogatás felhasználásával beindította a termelést. Kutat fúrattak a parcella szélén, vetőmagot, szerszámokat, szivattyút, tömlőt vásároltak, majd dolgoztak szorgalmasan, hozzáértően és hatékonyan. A nagyszüleimtől örökölt tudásom révén meg tudtam állapítani, milyennek kell lennie egy jól megművelt konyhakertnek. Ez az volt. Szépen sorjáztak a káposzta-, uborka-, paprika-, paradicsom-, répa-, bab-, borsópalánták, gyom egy szál sem. A fúrt kút bőségesen szolgáltatta a locsolóvizet. Első gondolatom az volt, hogy jövőre bővíteni, fejleszteni kell a termelést, mert ez az egy hektár nem tud az egész közösség számára elégséges termést adni, és ezt nyomban meg is beszéltem a választott helyi vezetővel, majd az alapítvány igazgatójával, aki e hírt már nem fogadta kitörő örömmel. A következő évben az önkormányzat ezt a bérleti jogot is megvonta.
Gyűltek a kellemetlen tapasztalataim a liberális párt irányából. A legkellemetlenebb az a két-három ember volt, akik természetesnek tűnő módon kisajátították a pódiumot úgy, hogy más nem is juthatott szóhoz. Majd ezt betetőzte egy kívülről jött egyén, akiről azt mondták, ő lesz az országgyűlési képviselőjelöltünk. Szavazzon rá mindenki – mondták, s ettől betelt nálam a pohár. Habozás nélkül kiléptem. Súlyosbította a helyzetemet, hogy ebben az időben kulminált első házasságom válsága. A mi közösségeinkben a házasságtörés megbocsáthatatlan, súlyos bűn, és az én feleségem ezt követte el pontosan június 16-án, amikor én Nagy Imre sírjánál álltam díszőrséget. Visszahúzódtam nagymarosi házamba, itt kezdtem el dolgozni a kárpáti cigány–magyar szótáramon.
Csenyéte egyike volt a teljesen elcigányosodott falvaknak. Itt az érintettek javaslatára a háziiparra, egy hagyományos cigány mesterségre, a kosárfonásra koncentráltunk. Került egy szakértő is Örkényből, aki megtervezte a képzést és az alapanyag begyűjtését – volt bőven fűzfavessző a környéken – és a majdani értékesítést. Csupán egy aggályom volt: miből fognak élni ezek a családok az első értékesítésig, mivel nem volt semmi jövedelmük, s ezt el is mondtam Bíró Andrásnak, az alapítvány igazgatójának. „Majd megoldják valahogy, úgy, mint eddig tették” – válaszolta.


* * *



Beindult az élet a Phralipe szervezet hivatalában is. Sűrűn jártak hozzánk mentoraink az SZDSZ értelmiségi holdudvarából és nőtt népszerűségünk az egyetemi diákság körében is. Egy alkalommal meghívtak bennünket a Közgazdaságtudományi Egyetemre (a Corvinus elődjére), hogy beszéljünk az aktualitásokról, a kibontakozás esélyeiről.

Az egyik liberális „segítőnk” egy kész vigalmi negyed tervével a hóna alatt járt körbe, amely az Erkel színháztól a Baross utcáig átépítette volna a kerületet. Közöltük vele, hogy nem kérünk ebből, az éppen regnáló polgármester a temető közelsége okán utasította el az ötletet.
A hivatalba beosztottak közül senki sem kapott munkaköri leírást, és eligazítást sem. Mindenki azt csinált, amit jónak látott. Volt viszont egy folyóiratunk, a Pharalipe című, amelyben egyetlen személy publikált, a főszerkesztő, aki viszont azonos volt a szervezet elnökével. A lapot természetesen nem olvasta senki, ez abban az időben sem volt rendkívüli. Voltak egy-, kétszemélyes lapok, szervezetek, pártok szép számmal, ezért nem is nagyon csodálkoztunk.
Egy alkalommal bejött hozzám főnökünk, a szervezet elnökének jogász felesége két cigányasszony társaságában azzal, hogy ők kocsmát szeretnének nyitni, és szerezzek hozzá támogatást. Mondtam, hogy csak munkanélküliek foglalkoztatásához adhatunk támogatást. Ha ilyet fel tudnak mutatni, tárgyalhatunk, egyébként nem. Erre sértődötten elvonultak. Viszont, ha elvétve akadt kormányzati támogatás, azzal mindig egy bizonyos jogásznőt kerestek meg, és ettől gondolkodóba estem.
Mindezek ellenére úgy éreztem, történelmi napokat élünk, és reménykedtem a sűrűn adódó anomáliák ellenére. Gondoltam, majd csak kialakul valami pozitív eredmény, miközben szaporodtak a híradások a szkinhed támadásokról, semmitmondó vagy éppen a Duna-deltába, a Spitzbergákra deportálásunkat vizionáló politikusi nyilatkozatokról. Éreztük, tennünk is kell valamit. Úgy gondoltam, kezdeményezni kellene egy roma parlament alapítását. Akkor még hittem abban, hogy meg tudjuk szólítani a tömegeket. Volt két országgyűlési képviselőnk az SZDSZ-frakcióban. Lelkesen politizáltak, sűrűn bejártak hozzánk, s ha úgy adódott, együtt mentünk vidékre, a felmerülő konfliktusokat kivizsgálni és rendezni.
Nem jött a liberális párttól egyértelmű kezdeményezés. Kiderült, hogy vannak más kezdeményezések is: az MDF népfrontos öröksége, a Kisgazdapárt vehemensnek tűnő, de valójában erőtlen akciói, az MSZP-nek a terhes múltban gyökerező tétovázása volt a leginkább látható, de ebből a körből is csupán a Hazafias Népfront konkrét személyekkel (Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Raduly József, Nádai Gyula, Mezei István) reprezentált csapata volt számításba vehető politikai tényezőként. Ez a társaság azonban nem bizonyult számottevő ellenfélnek az SZDSZ-csapat és a formálódó Roma Parlament számára.
Bárhogy is volt, bárki kezdeményezte a Roma Parlament alapítását, ez rossz hír volt az éppen a helyét és szerepét kereső, politikai tapasztalat híján lévő kormányzat számára. Oly módon igyekeztek tompítani a kezdeményezés élét, hogy plusz támogatást ígértek a képződménytől távol maradó szervezetek számára. Rossz hír volt ez a Szabad Demokraták Szövetségének is, de a háttérben serénykedő, láthatatlan instruktoraik közreműködésével úgy keverték a lapokat, hogy végül az ő kezükben maradt a hatalom. Az ő emberük, az egyik parlamenti képviselő lett az elnök, s szintén köreikből került ki a főtitkár, aki a Phralipe elnöke és a lap főszerkesztője is volt egyben, és aki egyedül, kizárólagosan rendelkezett a két szervezet és a lap bankszámlái felett. A szóvivő volt a liberális önkormányzat kezelésében lévő CSZMMK (Cigány Szociális Művelődési, Módszertani Központ) igazgatója a liberális párt bukásáig. A körön kívüli személyek csak üres látszatbeosztásokhoz juthattak. Ez a túlzott hatalomkoncentráció okozta a vesztüket.
Teltek-múltak a napok a Roma Parlamentben, és a Parlamentet teljesen kiszolgáló Phralipe-apparátusban. Furcsa, jogi értelemben tisztázatlan helyzet volt, s ez nem zavarta a hatalmon lévőket, engem viszont – mint a képződmény ellenőrző-bizottságának elnökét – kezdett nyugtalanítani ez a túlzott hatalomkoncentráció. Hálózati titkárként jártam az országot, látogattam a tagszervezeteket, próbáltam segíteni ügyes-bajos dolgaik intézését. Ekkor érzékeltem először, hogy vezetőink számára csak problémát jelent a tagság. A Roma Parlament ellenőrző-bizottságának elnökeként sűrűn jártam a vidéket. Mint utóbb kiderült, távolléteim jól jöttek politikai döntéshozóinknak, ezért nem gördítettek akadályt ilyen irányú tevékenységem elé.
Az egyik Roma Parlamenti rendezvényen a következő látvány fogadott: a terem három sarkában sűrűn tömörült csoportba állt össze a jelen lévő népség. Hamar kiderült, hogy a három csoport különállásának oka etnikai-kulturális: magyar cigányok, oláh cigányok és beások voltak. Hamart felismertem az együttléteinket zavaró feszültségek forrását. Későbbi egyetemi munkálkodásom kiemelt kutatási témája lett ez a probléma. Ennek során kiderült, hogy még ennél is vegyesebb a kép. Ha valaki megpróbálná szemügyre venni a mai Magyarországon létező cigány közösségeket, elcsodálkozna a sokféleség láttán. Számomra élmény volt e csodálatos tarkaságnak a látványa, a valamelyik dél-ázsiai rasszt idéző egzotikumtól a népes, élelemmel felmálházott, népviseletbe öltözött oláh cigány családokon és a nyakkendős, vasalt inges, sötét öltönyös muzsikuson át a napjaink divatjának hódoló fiatalokig bezárólag. Például a kistarcsai Flor Ferenc kórház aulájában délutánonként egy héten át. Gyógyír volt ez a cigányellenes, rasszista és ostoba kommentek által okozott magas vérnyomásomra. A következménye később a Kettős háló című könyvemben (Magyar Szemle Könyvek, 2017) bemutatott önfenntartó közösségi struktúra feltérképezése lett.
A rendszerváltás utáni esztendők tömeges munkanélküliséget hoztak magukkal, és nem kevés roma család a múltban bevált életmóddal próbált megoldást találni súlyos gondjaira. Újra előtérbe került az ehető gombák, gyógynövények gyűjtése és árusítása, és a vályogvetés. A szocialista rendszer teljes foglalkoztatása a múlté lett, fiatal házasok újra félig földbe vájt kunyhókat kezdtek építeni lakásgondjaik orvoslására. Voltak, akik háztáji állattartásba fektették energiáikat, a termőföld, ami sok család számára a végső megoldást jelenthette volna, elérhetetlen volt számukra. Maradt a saját erőből indított családi vállalkozások lehetősége, ez azonban érdemi támogatás híján csak keveseknek sikerült. Ebben a helyzetben jelenthetett volna megoldást, pontosabban annak lehetőségét egy jól működő, országos hatáskörű politikai szerveződés. Ezt vártuk a Roma Parlamenttől, amely végül pitiáner pénzlopás áldozatául esett. A parlament elnökének képviselői mentelmi jogát kellett volna felfüggeszteni a vizsgálat tisztességes végigviteléhez. Ennek azonban útját állta a rendszerváltó liberális párt, a Szabad Demokraták Szövetsége.
Az 1991. június 30-i közgyűlésen kizárták mindazokat – engem is –, akik az elkövető vagy elkövetők felelősségre vonását, a helyzet tisztázását szerették volna elérni. A szavazati többséget oly módon érték el, hogy egyenként, külön-külön, titokban minden szavazati joggal rendelkező tisztségviselőnek, küldöttnek előrelépést, feljebb jutást ígértek a ranglétrán.



« vissza