Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Keresztelő Szent János halálának körülményei egy régészeti feltárás tükrében

1968-ban, az amerikai Déli Baptista Misszió tevékenységének köszönhetően vette kezdetét az a nagyszabású régészeti kaland, amelynek célja Machaerus heródesi épületkomplexumának feltárása volt. Ez a helyszín mindörökre összefonódott az Újtestamentum nagy hatású alakjának, Keresztelő Szent Jánosnak, a Messiás előfutárának emlékével, aki Jézus szavaival nem csupán próféta volt, de „igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb”. (Mt 11,9) Mivel János nem volt „széltől hajladozó nád”, vagy „finom ruhákba” öltözött világi ember (Mt 11,7–8), s mert üzenetével szüntelenül a hatalom birtokosait ostorozta, életének végét az utókor számára a tálca szimbolizálta, melyre fejét helyezték. A levágott, elnémított fej századokon át kiáltja világgá igazságra és igazságosságra felhívó szavát.

Mielőtt akár csak utalásszerűen is felidéznénk a machaerusi erődített várkastély történetének e legfőbb eseményét, fontos szót ejtenünk a jelenről is. Az elmúlt ötven évben a Holt-tengerre néző dombtető temérdek fáradozásnak és lelkesedésnek lehetett tanúja, régészek és látogatók részéről egyaránt. Az amerikai baptista csoportot követően a szentföldi ferences misszió kezdett itt ásatásokat. A ferences hivatástudatnak fontos része a történelmi-tudományos véna, azon belül is a kereszténység eredetének fontossága iránti fogékonyság. A feltárási munkálatokat két ferences barát vezette: az elsőt Fr. Virgilio Corbo 1978 és 1981 között, a másodikat pedig Fr. Michele Piccirillo 1991 és 1994 között. Mindkettejüket személyesen ismertem és leveleztem velük.

A közelmúltban az ásatások újabb szakasza valósult meg, amelynek dicsőségét egy különleges dokumentációs trilógia örökíti meg: három lenyűgöző kötet Machaerusról, melyekben minden idők leggazdagabb és legszínesebb leírása olvasható egy igazi előharcos, Vörös Győző és szerzőtársai tollából.1 Ő annyira szenvedélyes elkötelezettje e vállalkozásnak, hogy családjával együtt Jordániába költözött. A magyar ókorkutató a jordán királyi műemléki régészeti hivatal megbízásából nagyobb időintervallumban, húsz éven át – 2009-től 2029-ig – végez itt feltárásokat. Az ezekről szóló, most megjelenő harmadik jelentés a 2015 és 2018 között folytatott ásatások legfrissebb fejleményeiről számol be, pecsétet ütve egyúttal az immár 1968 óta zajló munkálatok jeles, ötvenéves „aranyjubileumára”.

Az előző két monográfiához hasonlóan a harmadik kötet olvasója is látogatóvá – mondhatni zarándokká – válik, aki történelem, művészet, hagyomány és spiritualitás metszéspontjában találja magát; Machaerus terei és műemlékei közt mindörökké ott lebeg a Keresztelő alakja, s hangja ott visszhangzik a Márk evangélista által lejegyzett kategorikus tiltásban: οὐκ ἔξεστίν σοι, „nem szabad neked” (6,18). Nem véletlenül használjuk a „látogatás” szót, hiszen a könyvet közel kétezer fotó és ábra illusztrálja, amelyek annyira telítettek az élettel, hogy az olvasó szinte jelen van ezeken a helyeken és helyszíneken, amelyeket csodálattal szemlél, elhelyez a térképeken, s már-már érzi az őket körülölelő sivatag leheletét. Bizony, hiszen az ásatások e legutolsó fázisa során – amely jellemzően egy állandó projekt része, nem pedig alkalmi régészeti feltárásé, ahogy azt sokszor látjuk – számos meglepetést tartogató, valóságos kincsesbánya került elő.

A régészeknek a heródesi királyi palota korábban ismeretlen nyugati szárnyát sikerült feltárniuk. Mesés kincsek kerültek napvilágra, többek közt terra sigillaták, festett nabateus edények, egy messze földről származó amfora vörös latin felirattal, két kerámia váza görög feliratokkal, csodálatos freskó- és gipszstukkó-töredékek, és még sorolhatnánk. A legjelentősebb építészeti lelet a jelképértékű, monumentális királyi mikve felbukkanása volt, egy hatalmas, 3,7 méter mély, zsidó rituális fürdő tizenkét lejáró lépcsővel, amely a maga nemében a legnagyobb egész Jordániában. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a feltárásoknak ezt a szakaszát egy merőben új légkör jellemezte.

Vörös más tudományos intézményeket is be kívánt vonni a munkálatokba, hogy ezáltal a szakmai ismeretek és nemzetek (olasz, francia, magyar) harmonikus elegye jöhessen létre. Így aztán a Studium Biblicum Franciscanum a dominikánus École Biblique et Archélogique Française-zel és a Magyar Művészeti Akadémiával karöltve dolgozott, a jordán királyi műemléki régészeti hivatal támogatásával. A kutatócsoport tagjainak neve és szakterülete a kötet elején olvasható. Mások is csatlakoztak a szerzőgárdához, s így egy igazán vonzó tanulmánygyűjtemény jöhetett létre, amelyben megannyi hang és sajátos interpretáció szólal meg; a kötetet részletes bibliográfia és számos függelék teszi teljessé.

David M. Jacobson, a University College London professzora, váratlan párhuzamot von Machaerus és a jeruzsálemi templom építészeti elemei között, elsősorban a mikvével, amely ott állt Sion templomának szentélye előtt is, a Misna (Middót 3,6) által említett szimbolikus tizenkét lépcsővel. Jean-Baptiste Humbert OP, az École Biblique régészeti igazgatója a kerámialeleteket és restaurálásukat ismerteti, Vörös pedig a ferencesek Machaerusnál végzett korábbi (1978–1981) feltárásai során előkerült, de korábban nem publikált régészeti leleteket mutatja be. Rosario Pierri OFM, a Studium Biblicum Franciscanum igazgatója, valamint Asher Ovadiah, a tel-avivi egyetem nyugalmazott professzora ugyancsak egy 1978-ban felfedezett, de mind ez ideig publikálatlan, görög feliratos machaerusi kődarabot elemez.

A kereszténység történetének e szimbolikus helyszínéhez kapcsolódó témák további összefüggésekre irányítják a figyelmet. Machaerus Holt-tengeri kikötője Kallirhoé volt, amelyet 1985 és 1988 között tárt fel egy régészcsoport, Stefan Jakob Wimmer, a müncheni egyetem professzora részvételével, aki a jelenből visszatekintve az akkori eredményeket ismerteti. Tanulmánya természetszerűleg kínálja az összehasonlítás lehetőségét a Vörös által bemutatott evangéliumi anyaggal, s az erődítményben és környékén bekövetkezett események további összefüggéseire mutat rá.

A recepciótörténet szempontjából közvetett módon érdekes a Keresztelő tragikus története Richard Strauss Salome című operájában, amelyet 2020-ban terveznek színpadra állítani a machaerusi lelőhely közelében, a jordán királyi udvar védnöksége alatt. Köztudomású, milyen fontos toposz volt a művészettörténetben a Keresztelő lefejezése, amelyről a római katolikus liturgikus naptár szerint augusztus 29-én emlékezünk meg, jóllehet ez a momentum nem szerepel a római katakombák ikonográfiájában. (Jézus Keresztelő Szent János általi megkereszteléséről nyolc jelenetet őriznek Szent Kallixtus, Domitilla, Marcellinusz és Péter, valamint Pontiánusz katakombái.) Elég csak Caravaggio remekművére gondolnunk, amelyet a mester 1608-ban, máltai tartózkodása idején festett, s amely ma Vallettában, a Szent János társkatedrálisban található. Provokatív szerepe miatt azonban ennél is lenyűgözőbb Richard Strauss zenei drámája, a Salome, Oscar Wilde azonos című, 1891-ben Sarah Bernhardt számára francia nyelven írott színdarabja alapján, amelynek ősbemutatóját 1896-ban tartották. Strauss a művet Hedwig Lachmann-nal németre fordíttatta, majd megzenésítette; az operát Drezdában, a Királyi Operaházban mutatták be 1905. december 9-én, a közönség heves nemtetszése közepette, amely azt botrányosnak, szadistának és perverznek találta. A cselekmény valóban zavarba ejtő: a szerelmes Salóme eltökéli, hogy mazochista módon megszerzi magának Jochanaant, akitől nemcsak a heves vádaskodásokat, de szexuális közeledésének kategorikus visszautasítását is vonzónak találja. Egy sor tragikus fordulat után Heródes negyedes fejedelem, ha borzadva is, de végül kénytelen eleget tenni a lány kérésének, s ezüst tálcán elébe hozni a Keresztelő vértől csöpögő fejét. Salóme a darab végén szenvedélyes, szerelmes szavakkal illeti, majd szájon csókolja a levágott fejet. Az egész opera hemzseg az erotikus utalásoktól, amelyeket még inkább kidomborít az erőszakos, sokat sejtető, ugyanakkor túlfűtött és agresszív, gyötrő és tébolyult zene (elég csak a híres „Hét fátyol-táncra” gondolnunk).

Korábban Edmondo Lupieri, a chicagói Loyola Egyetem professzora kutatta és dokumentálta részletesen a Keresztelő nevéhez fűződő hagyományt, valamint az évszázadok során végbement vallási fejlődést. Ennek kapcsán két megjegyzést szeretnénk fűzni Krisztus előfutárának vértanúhalálához. Ezek nem többek vázlatos megfigyeléseknél a laikus olvasók számára, akik egyre nagyobb számban kívánják meglátogatni a régészeti ásatások színhelyét. Így bepillanthatnak az ókor történetébe, amelyet az idősebb Alexandre Dumas – a Monte Cristo grófja, A három testőr, és még számos híres, 19. századi regény szerzője – „a történelem arisztokráciájának” nevezett (többek közt Úti benyomások: Egyiptom és Arábia című írásában).

Az első megjegyzésünk Keresztelő János szenvedéstörténetére és halálára vonatkozik, ahogy az Márk evangéliumában szerepel (6,14–29). Ez az evangéliumi rész jóval mozgalmasabb és erőteljesebb, mint a mátéi párhuzam (14,1–12), Lukács rövid és hiányos kommentárjáról nem is beszélve (3,19–20). Valójában meglepő, hogy ez a józan és fontos evangélium ilyen nagy terjedelemben foglalkozzék az Előfutárral, akinek alakja a többiek fölé emelkedik, szemben János evangéliumával, ahol a Keresztelő szorosan kapcsolódik Krisztushoz. Sokat sejtető egyebek mellett a visszatekintés, a flashback elbeszélői technikájának alkalmazása. Az esemény márki elbeszélésében a topográfiai és kronológiai elemek elsikkadnak, s a jelenetet paradox módon nem a Keresztelő alakja uralja – nem ő a magától értetődő főszereplő –, hanem Heródes, Heródiás és Heródiás lánya. A történet a két rivális fivér – Heródes és Fülöp – egy nő miatt kirobbant konfliktusának felidézésével kezdődik, amelybe János hangja kardpengeként hasít: „Nem szabad testvéred feleségével élned!”

A színt Heródiás uralja. Árnyalt jellemábrázolásában megjelenik a gyilkos szándék, amely hasonlatos a bibliai Jezabeléhez, aki ellen Illés próféta emelte fel szavát (1Kir 19,2; vö. 21,17–24). Ő vezeti az összeesküvést, amelybe beavatja a gyenge és zavarodott Heródes Antipászt, Nagy Heródes hetedik fiát is, aki képtelen kivonni magát János aszketikus és súlyos karakterének rejtélyes vonzereje alól. Ekkor következik a születésnapi ünnepség, amelyet Heródiás – Márknál meg nem nevezett – lányának tánca koronáz meg. A szövegben egyetlen ige érzékelteti a király „örömét” (ἤρεσεν), ellentétben a későbbi művészeti hagyománnyal, amely rendkívüli módon felnagyította a lány csáberejét, akiben a femme fatale őstípusát láttatta. A következő jelenetben anya és lánya alattomos mesterkedése zajlik a színfalak mögött, amely az udvarbeli férfiak többségének fenntartott terület és a nők étkezője közötti részen teljesedik be. Heródes Antipász nyilvánvalóan aránytalan, ám esküvel megpecsételt ígéretére rányomja bélyegét a résztvevők izgatottsága, lázas hevülete, egyfajta túlfűtött állapota, amely aztán a fiatal nő szörnyű kérésével végződik.

Ahogy Márk evangéliumának egyik magyarázója, Camille Focant (2004) megállapítja: „[…] a prófétát, a beszélőt, csöndre kárhoztatják, amit a színpadi dramaturgiában levágott fejének tálcán való felmutatása jelenít meg. Az ige félreértése, beszéd és evés felcserélése ennél már nem is lehetne égbekiáltóbb. Valamiképp a metsző szót vágják el, s mutatják fel tálcán. […] A ruházatában és táplálkozásában is vadul aszketikus próféta (Mk 1,6) bírálni merészelte a király viselkedését. Heródes addig civilizált udvarát egy olyan gyilkosság süllyeszti barbárságba, melyet egy tiltott egybekelés és egy elhamarkodott eskü miatt elrendelt bebörtönzés nyomán követnek el. A király immár maga is ellentmondásai börtönének rabja, az uralkodói hatalom merő paródiája csupán, s kénytelen beleegyezni a bebörtönzött próféta kivégzésébe, aki azonban attól még az ige szabad hordozója marad.”

Az imént idézett márki leírás kihirdetésének ideális színhelye lehet a régészek által Machaerusnál feltárt romegyüttes. A Róma-barát zsidó történetíró, Josephus (37/38–103 után) az eseményt ebbe az erődített várkastélyba helyezi, ahogy azt A zsidók története című művében is leírja (XVIII. könyv, 5. fejezet, 1–2. bekezdés, 109–119. sor). Ezeken az oldalakon a részletesebb történelmi kontextusba is bepillanthatunk. Heródes Antipász, Nagy Heródes és a szamaritánus Malthaké – az uralkodó tíz feleségének egyike – fia, a nabateusok királyának lányát vette el (fővárosuk a híres Petra volt). Apósa, IV. Aretász nabateus király Kr. e. 9-től Kr. u. 40-ig uralkodott, s Szent Pál is említést tesz róla Damaszkuszból való menekülése kapcsán (2Kor 11,32). Később Heródes Antipász tetrarcha – amint arról az evangéliumok is beszámolnak – beleszeretett sógornőjébe, Heródiásba, aki fivére, Fülöp felesége volt, s már szült neki egy leányt, Salómét.

Aretász király, válaszul a sértésre, hogy Heródes Antipász megtagadta lányát, illetve egy határvita miatt háborút hirdetett a zsidó uralkodó ellen. A konfliktus Heródes számára megsemmisítő erejű vereséggel zárult, olyannyira, hogy kénytelen volt Tibériusz császárhoz folyamodni támogatásért. Josephus a negyedes fejedelem vereségét a Keresztelő vértanúhalálához köti: a gaztett isteni büntetését látja benne. De a Heródiással kötött új házasság egyértelműen ellentmondott a mózesi törvénynek is: „Ne fedd föl testvéred feleségének meztelenségét [értsd: ne lépj vele szexuális kapcsolatba]; hiszen az magának testvérednek a meztelensége. […] Ha valaki nőül veszi [még élő] testvére feleségét, ez tisztátalanság” (Lev 18,16; 20,21). Az evangéliumok szerint ez János kivégzésének közvetlen oka. De hallgassuk meg, miként vélekedik Josephus erről az eseményről, amelyről Origenész (Contra Celsum 1,47) és Cezáreai Euzébiusz (Historia Ecclesiastica I, 11,4–6) is beszámol. A történetíró egyébként meglepő módon értelmezi János keresztelését, amennyiben azt nem a bűnbocsánat katartikus tettének, hanem az igazak szentségi rítusának tartja.

Josephus így ír erről: „Némely zsidó azon az állásponton volt, hogy Heródes hadseregének pusztulását Isten haragjának kell tulajdonítani, mert így sújtotta őt a megérdemelt büntetéssel János meggyilkolásáért, akit Keresztelőnek neveznek. Ugyanis Heródes kivégeztette ezt a jó embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak Isten iránt és így keresztelkedjenek meg (βαπτισµῷ συνιέναι). Hirdette, hogy kedvesen fogadja Isten a keresztelést (τήν βάπτισιν), mert célja csak a test megszentelése, nem pedig a bűnök kiengesztelése (µή επί τινων ἁµαρτάδων παραιτήσει χρωµένων); tudniillik a lélek akkor már előbb megtisztult az igaz élet révén. Seregestül tódultak hozzá az emberek, és nagyon szívesen hallgatták e beszédeket; ezért Heródes attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire, úgy látszik, mindenki hallgatott, a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak tartotta még idejében eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be, és akkor bánkódjék majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe verette Jánost, az imént említett Machairos várába vitette, és ott kivégeztette (κτίννυται). A zsidók meggyőződése szerint az ő halála volt az oka annak, hogy Heródes hadserege elpusztult, mert Isten haragjában ezzel a büntetéssel sújtotta. A zsidók története XVIII, 5,2, 116–119.2

Ez a forrás a történész véleményét tükrözi, aki politikai, nem pedig erkölcsi okkal magyarázza a gaztettet (ellentétben az evangéliumokkal), mintha János egy, az Aretász királlyal folytatott háborúban elszenvedett vereség után kibontakozó népi felkelés vezére lett volna: „[…] ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe verette Jánost, az imént említett Machairos várába vitette, és ott kivégeztette.” Ebben a Holt-tengerre néző palotában – melynek múltbeli emlékeit a régészet a maguk teljességében, az ókori mindennapok vibráló életének legapróbb részleteiig feltárta – a hatalommal visszaélve egy minden ízében kegyetlen gaztettet követtek el.

Ezért, bár Machaerus ma a történelem megannyi bűnének szimbóluma is lehet, mindenekfölött azonban az igazság és igazságosság melletti bátor tanúságtétel megtestesítője, ahogy a negyedik evangélium bevezetőjéül szolgáló himnusz megénekli: „Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa.” (Jn 1,6–7) Ezekben az elhagyott terekben mindörökké visszhangzik a Keresztelő prófétai hangja, amely így határozza meg önmagát: „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját!” (Jn 1,23)

 

Jegyzetek:


1 Az írás a Machareus III. – The golden jubilee of the archeological excavations (Final report on the Herodian Citadel 1968–2018) című kötet előszava. A szerző, Gianfranco Ravasi bíboros 2010 óta a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke.

2 Josephus Flavius: A zsidók története. Ford. Révay József. Európa Könyvkiadó, 1980, Budapest, 210.



« vissza