Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Anyanyelv-használati jogok a Kárpát-medencében Trianon után száz esztendővel

A Magyarországtól száz évvel ezelőtt elszakított területeken élő magyar nemzeti közösségek harminc éve folyamatosan, jogkövető módon, parlamentáris úton kívánnak érvényt szerezni Európa szerencsésebb felében elfogadott kollektív jogaiknak. Vizsgálatunk tárgya most csak az anyanyelv használatának kérdése.

A Felvidéken, Csallóközben, Mátyusföldön és Bodrogköz északi részén ellentmondásos az anyanyelv használatának kérdése. A szlovák alkotmány eléggé megengedő a nyelvhasználat vonatkozásában, a végrehajtást azonban külön törvény hatáskörébe utalja, amely korántsem engedékeny, így a gyakorlatban azok a nyelvi jogok sem érvényesíthetők, amit a jogszabály lehetővé tenne. A szlovák politikai és társadalmi élet vezetői, sokszor a civilekkel karöltve, folyamatosan gátolják az anyanyelv törvényes használatát is, arcátlan büntetésektől sem visszariadva.

A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaival kapcsolatban a Szlovák Alkotmány 34. cikkely (1) és (2) bekezdései többek között a következőket tartalmazzák: saját kultúra fejlesztéséhez való jog (kisebbség más tagjaival, csoportjaival), anyanyelvű információhoz jutás joga, saját anyanyelven való művelődéshez való jog, anyanyelv hivatali érintkezésben való használatának joga stb.

Ugyanakkor a (3) bekezdés feltételekhez köti e jogok gyakorlását: „A nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok ezen alkotmányban lefektetett jogai nem vezethetnek a Szlovák Köztársaság területi egységének és szuverenitásának veszélyeztetéséhez, és a többi lakosság diszkriminációjához.” Az anyanyelv használatának akadályozását, üldözését, jogszabályellenes tiltását és büntetését erre hivatkozva gyakorolják.

A Tt. 270/1995. számú törvény a Szlovák Köztársaság államnyelvéről drasztikusan csökkenti az őshonos nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználati lehetőségeit. Egyértelmű a cél, a szlovák nyelv legyen az általános az állampolgárok érintkezései során. Ettől felbuzdulva, szélsőséges (civil) „nyelvőrök” számtalan esetben rátámadnak nyilvános helyen a magyarokra, ha anyanyelvükön beszélnek egymással. A nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról szóló Tt. 184/1999. számú törvény, amit látszólag megenged, azt egyúttal lehetetlenné teszi. A 2. § (1) bekezdése így szól: „Ha a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó, adott településen állandó lakhellyel rendelkező állampolgárai két egymást követő népszámlálás szerint a település lakosságának legalább 15%-át alkotják, e községben a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni.” Később pedig általános jelleggel előírja, hogy a hivatalnokokat a törvény felmenti a magyar nyelv ismeretétől! (A „két egymást követő népszámlás”-hoz kötés egyértelműen a minél gyorsabb szlovákosítási törekvésről árulkodik.)

A legszomorúbb és legfelháborítóbb, hogy ha a korlátozott lehetőségekkel élni akar a magyar ember Szlovákiában, akkor hivatalos helyről elutasításban, sokszor büntetésben is részesül. A budapesti székhelyű Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) közel egy évtizede foglalkozik ilyen ügyekkel, felvidéki jogászok, ügyvédek és civil jogvédők közreműködésével. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom például saját erőből, magyar identitású fiatalok összefogásával, regénybe illő harcot folytatott és folytat a törvény által lehetővé tett, de sehol meg nem valósított vasúti kétnyelvűségért. Az ekeli vasútállomáson a mozgalom önkéntesei felrakták a magyar feliratot is a szlovák mellé, pár nap múlva azonban a szlovákok leszedték. Ezt követően a magyarok felhegesztették egy vas tartóoszlopra a magyar feliratot, amit ellenzői már csak lefesteni tudtak.
Előfordul, hogy valaki azért veszti el az állását, mert magyarul beszél munkahelyén, vagy megtagadják a kiszolgálást, ha valaki egy áruházban magyarul kéri az árut. Egy érsekújvári kórházban a szlovák öntudatától elvakult orvos nem látta el magyarul beszélő, súlyos állapotban lévő fiatal páciensét, pedig tolmács is segített volna. Ez utóbbi három esemény bekerült a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala által 2014-ben a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez, 2015-ben pedig a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájához írt árnyékjelentéseibe.

A közvetlen demokrácia lábbal tiprásának esete a peredi népszavazás a település magyar nevéről. A levéltári adatok alapján legalább kilenc évszázados nevet a csehszlovák hatóságok 1948-ban megváltoztatták. A Tessedik Sámuel nevéből művileg képzett Tešedíkovo névalak a szlovákosítási törekvések szüleményeként jött létre, figyelmen kívül hagyva, hogy az újkori névadó életútja soha nem érintette a községet. 2012 márciusában helyi népszavazást tartottak a község elnevezéséről, és a lakosok amellett döntöttek, hogy a település hivatalos elnevezése a szlovák Tešedíkovóról Peredre változzon vissza. A népszavazás eredményének végrehajtását egy 2013. októberi kormányhatározat elutasította. Bár az ombudsman is helytelennek találta ezt a döntést, a település továbbra sem viselheti hivatalosan a Pered nevet.

A KJI felvidéki ügyvéd partnere pert indított a Galántai Járásbíróságon, mely 2016-ban kedvezőtlen döntést hozott, ezt követően fellebbeztek, és az ügy a Nagyszombati Kerületi Bíróság elé került. Itt is kedvezőtlen döntés született, ezért a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak 2019-ben, mely újabb elutasító döntést hozott. A felülvizsgálati kérelemmel párhuzamosan alkotmánybírósági panaszt is intéztek a közügyek gyakorlásához való jog és az egyenlő bánásmód követelményének sérelme miatt. Utóbbi esetben még nem született döntés, a KJI mérlegeli a nemzetközi szinten történő jogérvényesítés lehetőségeit.

Részleges sikerekről is szól a krónika. A felvidéki Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás a Felvidék.Ma hírportállal együttműködve sikert aratott a magyar himnusz Felvidéken történő használatát illetően. Egy törvénymódosítás értelmében 7000 euróig terjedő bírság volt kiszabható, ha más ország himnuszát játsszák le és éneklik olyan eseményen, amelyen nincs jelen az adott ország delegációja. A hírportál nyomon követte az ilyen eseményeket, és folyamatosan tájékoztatott róla. A társadalmi nyomás hatására 2019 májusában törölték ezt az a kitételt.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet kétnyelvű anyakönyvi kivonatok ügyében indított pert 2019-ben. A törvény biztosította lehetőséget figyelmen kívül hagyva, rendszeresen csak szlovákul állítják ki az anyakönyvi kivonatokat, ezért kezdődött a pereskedés, mely még nem ért véget.

Mindez csupán többnyire a Kisebbségi Jogvédő Intézet gyakorlatából vett néhány példa, de Szlovákia-szerte rendszeresek az olyan sérelmek, melyeket az emberek nem mernek jelenteni, vagy ha jelentik, az következmény nélkül marad.

Kárpátalján rendkívül rossz a helyzet. Az ukránok nem a magyaroktól félnek, hanem a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbségtől. A magyarok ebben az összefüggésben marginális helyzetben vannak, ugyanakkor az oroszokkal szembeni intézkedések (nemzeti kisebbségi jogaik korlátozása) a sokkal kisebb számú magyarságot jobban sújtják. Kárpátaljai nemzettársainkat már nemcsak magyarságukban, hanem fizikai létükben is veszély fenyegeti. Helyzetüket üldöztetésük mellett a háborús viszonyok és ezzel összefüggésben a gazdasági nyomor jellemzi. Jövőjük részben a háborús helyzet alakulásától függ. Megoldást jelenthetne, ha Ukrajna konföderációvá alakulhatna, ahol az oroszok, a ruszinok, a magyarok és mások teljes körű és tényleges autonómiát élveznének. Ha szétesik Ukrajna, akár háborús, akár békés úton, és Kijevben továbbra is nacionalista-soviniszta kormány marad hatalmon, a kisebbségek, köztük a magyarok sorsa rosszabb lesz, mint valaha. Ma a harc az anyanyelvű oktatásért és általában az anyanyelvhasználatért folyik, de egyre kevesebb sikerrel. A legújabb törvénykezési gyakorlat éppen az anyanyelvhasználat drasztikus csökkentését, gyakorlati ellehetetlenítését okozza.

Az anyanyelvű oktatás lehetőségeit a 2017-es és 2020-as oktatási törvények és a 2019-es nyelvtörvény drasztikusan csökkentik. Ezek a jogszabályok számos ponton ellentétesek az ukrán alkotmánnyal és az Ukrajna által aláírt több nemzetközi egyezménnyel, de ezzel a kijevi politika nem törődik. Kisebbségiek csak az óvoda és az iskola elemi szintjén részesülhetnek anyanyelvű oktatásban, de ott is csak az államnyelv mellett, vagyis vegyes, kisebbségi-államnyelvű oktatásban és az ilyen oktatás sem az adott kisebbség nyelvén működő intézményben, hanem csak az ukrán nyelvű intézményekben valósulhat meg.

Teljesen megszűnt az anyanyelvű oktatás lehetősége mind a szakközép szintű, mind pedig a felsőoktatás területén. Egyelőre az általános középfokú oktatást biztosító, teljes mértékben magán oktatási intézmények jelentenek kivételt, melyek jogosultak szabadon megválasztani az oktatás nyelvét, de az állami követelményeknek megfelelően szigorú ellenőrzés mellett kötelesek biztosítani tanulóiknak az államnyelv elsajátításának feltételeit.

A 2019-es államnyelvtörvény lényegében a magán- és a vallási szférába száműzi a kisebbségi nyelveket: büntetőjogi és közigazgatási felelősségre vonást helyez kilátásba a törvény megsértői számára, és megszabja az ukrán állampolgárok szigorú kötelezettségét az államnyelv ismeretét illetően. Az útlevélben a családnév és az utónév latin betűs átírása az ukrán nyelvű névből történik, tehát megfosztja a magyar nemzetiségűeket attól, hogy nevüket anyanyelvük szabályai szerint tüntessék fel a latin betűs okmányokon. Kötelezővé teszi az államnyelv ismeretét a helyi képviselők, önkormányzati vezetők, illetve önkormányzati és állami, valamint önkormányzati tulajdonban lévő vállalatok és szervezetek vezetői részére. A 12., 13., 14., cikkei előírják, hogy az államhatalmi szervek és a helyi önkormányzatok működésük során kizárólag az államnyelvet használhatják, ezzel lehetetlenné teszik bármilyen más nyelv hivatali használatát. A 18. cikk arról rendelkezik, hogy kizárólag az államnyelvet lehet használni a választások során. A törvény 21. cikke szó szerint megismétli az oktatási törvény 7. cikkét, de azt pótlólagosan kiegészíti két, a kisebbségi nyelveket korlátozó előírással: 1) a felsőoktatásba való felvételik kizárólag ukrán nyelven történnek; 2) idegen nyelvek tanítása csak ukrán nyelven keresztül megengedett. A 25. cikk előírja, hogy a nyomtatott, nem ukrán nyelvű tömegtájékoztatási termékek két vagy több nyelven jelenjenek meg, amelyeknek egyike az államnyelv. Ez a jogi norma nemcsak az egyenlő bánásmód és egyenlő lehetőségek alapelveit sérti, hanem a piaci versenyegyenlőség, valamint a személyeknek a szabad információterjesztéshez és hozzáféréshez való jogát is. A felsoroltakon kívül a törvény előírja az ukrán nyelv kizárólagos használatának kötelezettségét a számítógépes programok felhasználói felületei és weboldalak (27. cikk), nyilvános rendezvények (29. cikk), fogyasztói szolgáltatások (30. cikk), reklámok (32. cikk), egészségügy (33. cikk) stb. területeken. Mindez gyakorlatilag kizárja a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét a közéletben, beszorítva azt a magánbeszélgetések és a vallási liturgiák területére.

Az európai gyakorlattal és elvárásokkal szemben minden erőfeszítés arra irányul tehát, hogy csak az államnyelvet használják a jövőben egész Ukrajna területén.

Erdélyben, Partiumban, Dél-Máramarosban és Kelet-Bánságban papíron elég jónak tűnik az anyanyelv használata, bár a kisebbségeket Románia nem ismeri el államalkotó tényezőnek szülőföldjükön. Az európai mércével is jónak tekinthető nyelvhasználati jogszabályokat a gyakorlatban többnyire nem lehet érvényesíteni. Előfordul, hogy a törvényre hivatkozó magyar állampolgárnak a hatóság embere azt mondja: „Ez nem arra való, hogy hivatkozz rá!” Mire való akkor? A külvilág, a nemzetközi közvélemény megtévesztésére!

A KJI partnerei ezért stratégiai pereket indítanak, amelyek célja a magyar nyelv törvényesen biztosított használatának kikényszerítése a közigazgatási egységekben, az oktatás területén, illetve a bírósági nyelvhasználat során, a kétnyelvű feliratok megjelenítése az utcanév- és a helységnévtáblákon.

Marosvásárhelyen, ahol a lakosság közel a fele, mintegy 65 ezer fő magyar, a városi tanács határozatba foglalta a kettős utcanév használatának szabályait. A hatóság azonban nem hajtja ezt végre, nem teszi ki a kétnyelvű utcatáblákat. A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) szervezésében a város számos magyar polgára saját költségén, háza vagy kerítése falára kitette az előírás szerinti kétnyelvű táblát. Válaszul a rendőrség „tiltott reklámtevékenység” címén súlyos büntetéseket szabott ki, és fenyegetésekkel zaklatta a hatályos jogszabály szerint eljárókat. Évek óta folynak az ezzel kapcsolatos perek.

A KJI támogatta a kolozsvári helységnévtábla kihelyezése ügyében a Minority Rights nevű egyesület által újraindított sikeres civil kezdeményezést, amelynek „ellensúlyozására” tett lépés már a komédia kategóriájába tartozik. A helyi román soviniszták ugyanis a hivatalos tábla fölé kitettek egy feliratot, mi szerint „ez Napoca, az ősi dák város”. Az Advocacy Group for Identity szervezet többek között a házsongárdi temető bejárati táblájának többnyelvűsége tárgyában tett sikeres lépéseket. Sok per indult a városházi feliratok kétnyelvű kihelyezésével kapcsolatosan is.

A KJI erdélyi partnerei komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatásban is érvényesüljenek a nyelvi jogok. Peres eljárásokban a felek nem megfelelő nyelvtudása ahhoz vezethet, hogy nem tudnak élni jogaikkal. A kolozsvári Jogaink Egyesület nevű civil szervezet 2019-ben készült felméréséből kitűnik, hogy Románia Alkotmánya 21. cikkelyében rendelkezik az igazságszolgáltatáshoz való szabad hozzáférésről, és kimondja, hogy bármely személy az igazságszolgáltatáshoz fordulhat jogainak, szabadságának, vagy törvényes érdekeinek a megvédéséért, és e jog gyakorlását egyetlen törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmány 128. cikkelyben rendelkezik az anyanyelv használatáról az igazságszolgáltatásban. Ezek szerint az eljárást román nyelven bonyolítják le, azonban a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak joguk van ahhoz, hogy anyanyelvükön fejezzék ki magukat az igazságügyi hatóságok előtt. E jogok gyakorlásának módozatait, ideértve a tolmácsok és fordítások használatát, úgy kell megállapítani, hogy ne akadályozzák az eljárást, és ne okozzanak többletköltségeket az érintetteknek.

A Polgári Perrendtartási Törvény, a Román Büntetőtörvénykönyv, a büntetőeljárási eljárási törvény, illetve a bíróságok szervezetéről és működéséről szóló törvény is lehetővé teszi a nemzeti kisebbségek számára anyanyelvük térítésmentes használatát. A bíróságoknak ingyenesen kell hiteles fordítót vagy tolmácsot biztosítaniuk a nem román anyanyelvűek számára. (304/2004 sz. tv. bírósági szervezésről 14. cikk) Ez a törvényi szabályozás az uniós jognak, illetve a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának is túlnyomórészt megfelel.

Sajnos ez még a magyar többségű településeken is többnyire nem, vagy csak részlegesen valósul meg. Legtöbb esetben a peres fél nem tudja, hogy pontosan mihez lenne joga, és mihez nem. A Jogaink Egyesület hosszú évek óta küzd e lehetetlen helyzet felszámolásáért. Nagy hangsúlyt fektetnek – elsősorban a fiatalok – jogi nevelésére, előadásokat, konferenciákat tartanak a magyar anyanyelvű román állampolgárokat megillető jogokról és kötelezettségekről, ezzel kapcsolatos kiadványokat jelentetnek meg (Jogi kisokos – romániai magyar fiataloknak, Jogaink Romániában magyarul).

Jellemző Landman Gábor, magyar nemzetiségű és anyanyelvű holland állampolgár története, aki úgy döntött, hogy elhagyja Hollandiát, és egy magyar többségű erdélyi településen, Tordaszentlászlón folytatja életét. Miután tanulmányozta a román jogszabályokat, abban a biztos tudatban érkezett az erdélyi faluba, hogy a román nyelvtudás hiánya itt nem okoz majd gondot. A településen a 2011-es népszámlálás adatai szerint 1071 lakosból 955 magyar, 99 román és 4 cigány. Landman Gábor 2013 decemberében a helyi rendőrségen magyarul szeretett volna beszélni, miután ott sem angolul, sem németül, sem franciául, sem hollandul nem tudtak. Első pillanattól fogva nem akartak szóba állni vele magyarul, ezért az alkotmányra és a vonatkozó törvényekre hivatkozott, „véletlenül” volt nála egy nyelvhasználatra vonatkozó jogszabály-gyűjtemény is. Ezt kitépték a kezéből, és a szemétbe hajították. A rendőrök megpróbálták kidobni az épületből, de ő nem volt hajlandó kimenni. Ezért megbilincselték, vese tájékán erősen megütötték. A szobát besötétítették és rázárták az ajtót. Egy idő után három új rendőr lépett be hozzá, egyikük tudott magyarul, elkérte a személyi igazolványát (a kilencven százalékban magyarlakta településen csak soviniszta román rendőrök szolgálnak). Amikor holland útlevelet adott át, a rendőrök elnézést kértek tőle és azonnal szabadon engedték. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy készüljön jegyzőkönyv az esetről. Egy semleges tanú is volt vele, aki a történtekről hangfelvételt készített. Landman Gábor feljelentést tett, a rendőrök mindent tagadtak, a bíróságok a mai napig (2020. június) szabotálják az eljárást, ami miatt a Landman-ügy 2019 májusában az Emberi Jogok Európai Bíróságához került.

Az anyanyelvhasználati jogok az oktatásban sem érvényesülnek. Pedig, ahogy azt Fábián Gyula, erdélyi jogtudós, egyetemi tanár, 2018-ban e témában megjelent tanulmányában megfogalmazta: „Az (anyanyelvű) oktatáshoz való jog a kisebbségek esetében különös fontossággal bír, ugyanis nemcsak egyszerű kulturális, tudományos és más ismeretek felhasználását teszi lehetővé, hanem eszköze a nemzeti érzés megtartásának és az etnikai eszmei értékek megőrzésének.”

Az 1992-es román alkotmány, miközben leszögezi, hogy „az oktatás minden szinten román nyelven folyik”, rendelkezik arról is, hogy „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára az oktatásra való jogot és az anyanyelven való oktatást törvény biztosítja, e jogok gyakorlási formáit a törvény fogja szabályozni”. Az 1995/84. számú tanügyi törvény szerint „a román állampolgároknak nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül egyenlő joguk van az oktatáshoz” (5. cikk). A 8. cikk ezzel kapcsolatban előírja: „Minden településen létre fognak hozni és működtetni román tannyelvű osztályokat.” Ugyanez a cikk kimondja, hogy „a tanítás minden szinten román nyelven fog folyni”, de „a kisebbségeknek joguk van az anyanyelven való oktatáshoz, és ezt a jogot a törvény garantálja”. A törvény szerint a román nyelv tanítása kötelező, és az oktatási intézmények az okiratokat csak román nyelven fogják kiállítani, de kérésre kötelesek hivatalos fordításokat kiállítani.

A tanügyi törvény végül egy egész fejezetet (XII. fejezet) szentelt a kisebbségi nyelven történő oktatásnak (118–126. cikkek). Ezek a rendelkezések, a többszöri módosítás után is, többé-kevésbé kisebbségbarát jellegűek. A kisebbségieknek joguk van az anyanyelvű tanításhoz az oktatási rendszer minden szintjén, minden fajtájú és típusú oktatásban, ha erre megfelelő igény van (118. cikk).

Az egyetemi oktatásban az 1995-ös tanügyi törvény 123. cikke lehetővé teszi a kisebbségi nyelveken működő csoportok, szakok, kollégiumok, részlegek és fakultások létrehozását, megszervezését. Az egyetemi autonómia elvileg biztosítva van, habár a felsőoktatást az Oktatásügyi Minisztérium koordinálja (89. cikk). Valamely kisebbségi nyelven működő állami egyetem létrehozását a törvény nem tette lehetővé, „bátorítja” viszont a multikulturális egyetemek alapítását, de erre nem került sor. Az 1959-ben megszüntetett kolozsvári állami magyar egyetem visszaállítását 1989 óta is minden kormány ellehetetlenítette. Ugyanakkor a kisebbségeknek a tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy ők hozzanak létre anyanyelvükön működő felsőoktatási intézményeket. Ezek az egyetemek azonban csak magánegyetemként, tehát állami támogatás nélkül működhetnek [123. cikk, (3) bekezdés].

Komoly hátrány, hogy a kisebbségi oktatás csak fakultatív lehetőség. Szinte mindent csak külön kérésre lehet elérni, és a hatóságok ezt ott utasítják vissza, ahol csak lehet. További akadály a nemzeti kisebbségek számára a kormány 30/2000. számú rendelete, amely kimondja, hogy az egyetemek anyagi javai de jure ezek tulajdonát képezik, míg a nem egyetemi szintű tanintézmények (óvodától líceumig) által használt javak a helyi közigazgatási egységek tulajdonában állnak, amivel a hatalom megakadályozhatja a kisebbségek és az egyházak épületeinek visszaszolgáltatását.

2011-ben, amikor hatályba lépett a legújabb, 1/2011. számú nemzeti oktatási törvény, a kisebbségi oktatás helyzete elvben pozitívan változott. A román törvényhozók azonban úgy akarnak megfelelni a nemzetközi elvárásoknak, hogy közben folytatódjon a románosítás politikája. (Ez is közrejátszik abban, hogy a törvényt megjelenése óta 71-szer módosították.)

Néhány fontosabb változás:

Az állami alapoktatás ingyenes, finanszírozása fejkvóta szerint történik, és a kisebbséghez tartozó diákok vagy hallgatók finanszírozása meghaladhatja az átlagos kvótát [9. cikk (2) bek. és 45. cikk, (17) bek.];

Romániában az oktatás közszolgáltatásnak minősül, és románul, a kisebbségek nyelvén, valamint nemzetközi nyelveken folyik [10. cikk, (7) bek.];

A román mint hivatalos nyelv tanulása az iskolában minden román állampolgár számára kötelező [10. cikk, (3) bek.];

Biztosítva van a kisebbségi oktatók aránya az iskolák vezetőségében [45. cikk, (8) és (9) bek.].

A törvény II. fejezetének 12. szakasza a kisebbségi oktatást különállóan szabályozza:

Az egyetem előtti oktatásban minden tantárgyat magyarul lehet tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével [46. cikk, (1) bek.];

A gimnáziumban lehetőség nyílik a kisebbség történelmének és hagyományainak az oktatására [46. cikk, (9) bek.];

Megengedett a magán- és felekezeti oktatás megszervezése [60. cikk];

Megengedett a minimális létszám alatti kisebbségi oktatási osztályok létrehozása [63. cikk, (2) bek.];

A felsőoktatásban mindenféle diszkrimináció tilos [118. cikk, (2) bek.], az egyetemi autonómia garantálva van [123. cikk, (1) bek.];

A kisebbségek egyetemi oktatása a következő intézményekben történik:

felsőoktatási intézményekben, ahol anyanyelven működnek karok és tanulmányi programok;

multikulturális és többnyelvű felsőoktatási intézményekben, ahol a nemzeti kisebbségek nyelvén tagozatokat hoznak létre;

felsőoktatási intézményekben, ahol a nemzeti kisebbségek nyelvén oktatott csoportokat, vagy tagozatokat hoznak létre [135. cikk, (1) bek.].

Mindent egybevetve, a tanügyi rendszer látszólag aránylag jó feltételeket biztosít a kisebbségek anyanyelvű oktatásának. Kivétel a saját kisebbségi egyetem létrehozása, ami a másfél milliós magyar nemzeti közösség esetében alapvető (európai) elvárás lenne. Ez csak a magyar kormány támogatásával valósult meg (2000-ben a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem, 2001-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári, marosvásárhelyi és csíkszeredai helyszínnel).

Jogilag tehát szinte minden megoldottnak látszik, a gyakorlat azonban ezzel ellentétes: csak ott alkalmazzák a kétnyelvűséget, ahol ezt bírósági határozattal, vagy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz benyújtott panasz kedvező elbírálása alapján külön előírják.

A CEMO (Civil Elkötelezettség Mozgalom) jogi és hatósági eljárásainak köszönhetően kétnyelvű feliratok kerültek Marosvásárhely összes iskolájának és óvodájának a külső homlokzatára. A kétéves küzdelem során az Országos Diszkriminációellenes Tanács több határozatában megállapította a diszkriminációt, és a város vezetősége végül orvosolta a törvénytelenséget, de az oktatási intézmények belső tereiben nem sikerült eredményt elérni.

Minden romániai iskolában, így a magyar nyelvűekben is, minden tanuló román nyelven kapja meg a bizonyítványt és az évközi minősítését (amikor a tanulók nem osztályzatokat, hanem szöveges értékelést kapnak). Évek óta folyik a harc a jogszabály biztosította kétnyelvűség megvalósításáért.

A magyar diákok évek óta magyar nyelvű tankönyvek nélkül kezdik szeptemberben a tanulást, késve, vagy soha nem kapják meg azokat (itt is a magyar kormány segít). Sokfelé különböző intézkedésekkel akadályozzák a magyar nyelvű osztályok indítását kétnyelvű oktatási intézményekben, előfordul, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács magyar szülők javára hozott döntését sem hajtják végre.

Az anyanyelv használata a közigazgatásban is csak jogilag biztosított, a valóságban nem. A helyi közigazgatásról szóló 215/2001. számú törvény 19. cikkelye kimondja, hogy azokban a területi-közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbségekhez tartozik, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát. A törvény előírja, ilyen településeken a helyi tanácsok kötelesek a hirdetményeket és a határozatokat a kisebbségek nyelvén is közölni, és a fordítást a hatóságoknak kell biztosítani. A tanácsüléseken a kisebbségek anyanyelvükön szólhatnak, tolmácsolásról a polgármester gondoskodik. Ezek az előírások érvényesek valamennyi helyi közigazgatási hatóságra. Mindez megyei szinten is előírás.

Ezzel szemben alig van magyarul beszélő román rendőr, magyar pedig csak kivételesen, néhány, túlnyomóan magyarlakta településen. A tanácsi intézményeknél vegyes a helyzet, de a könyvtáraktól a műemlékeken át a temetőkig a kétnyelvűség többnyire nem valósul meg. Számos helyen vannak kétnyelvű feliratok és eligazító táblák: románul és angolul, esetleg franciául, de nem magyarul. Félelemből, rosszul értelmezett megfelelési kényszerből, anyagi megfontolásból, lustaságból, vagy ki tudja miért, számos esetben, néhol még a magyar többségű településeken sem élnek a törvény adta lehetőségekkel.

A Temesvárott 1996. szeptember 16-án aláírt magyar–román alapszerződés is foglalkozik a kétnyelvűség kérdésével és az anyanyelvű oktatás biztosításával. Többek között kimondja, a szerződő felek intézkedéseket hoznak, hogy a szükségleteknek megfelelően lehetővé tegyék a nemzeti kisebbséghez tartozóknak az anyanyelven való tanulást minden szinten és minden formában [15. cikk (2)–(3) bekezdések]. Ez a dokumentum (amely egyéb hiányosságai mellett kizárja a magyar autonómia gondolatát) előirányoz néhány jó célkitűzést. Ezekből keveset foglaltak jogszabályba, és azokat sem tartják be, sőt előfordul, hogy azokat büntetik meg, akik betartják őket.

A Szerbiához tartozó, Vajdaságnak nevezett bácskai, nyugat-bánsági és kelet-szerémségi területeken ígéretes fejleményeknek vagyunk tanúi. A szerb alkotmány elismeri az őshonos nemzeti közösségek autonómiához való jogát. A kulturális autonómia első jelei már láthatóak, bár kibontakozásukat a politika időnként akadályozza. Az anyanyelv használatára vonatkozó jogszabályi háttér kedvezőnek mondható.

A nyelvhasználatot alapvetően a szerb alkotmány, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználatról szóló törvény szabályozza. A Szerb Köztársaság azon területein, ahol a nemzeti kisebbségek tagjai élnek, a szerb nyelvvel egyidejűleg a nemzeti kisebbségek nyelvei és írásmódjai is hivatalos használatban vannak. Mindenkinek joga van a saját nyelvét használni azokban a közmegbízatást végző szervek, valamint szervezetek előtt folytatott eljárásokban, amelyek a jogairól és kötelezettségeiről döntenek, és joga van ahhoz, hogy az eljárásokban a saját nyelvén ismerje meg a tényeket. A helyi önkormányzatok alapszabályaikban kötelesek a nemzeti kisebbség nyelvét és írásmódját is használni, ha a területükön az adott nemzeti kisebbségnek a teljes lakosságban való részaránya a legutóbbi népszámlálási adatok szerint eléri a 15 százalékot. A törvényeket és jogszabályokat a nemzeti kisebbségi nyelveken is meg kell jelentetni. Azon nemzeti kisebbségek tagjai, melyek száma eléri a teljes lakosság 2 százalékát, saját nyelvükön közvetlenül fordulhatnak a köztársasági szervekhez, és joguk van azon a nyelven választ kapni. A 2 százalékot el nem érő arányú kisebbségiek is fordulhatnak saját nyelvükön a köztársasági szervekhez, és joguk van saját nyelvükön választ kapni, de csak azon helyi önkormányzaton keresztül, ahol az adott nemzeti kisebbség nyelve hivatalos használatban van. Ilyen esetekben a helyi önkormányzat biztosítja fordítást, és viseli a fordítási költségeket. Az első- és másodfokú közigazgatási, perrendtartási, büntető- vagy egyéb eljárást, amelyben a polgár jogairól és kötelezettségeiről döntenek, azon a nemzeti kisebbségi nyelven is le lehet folytatni, amely hivatalos használatban van az eljárást lefolytató szervben, illetve szervezetben. A tolmácsolási vagy fordítási költségeket a hivatalos szervek biztosítják. A vállalatok, intézmények és más jogi személyek cégtábláját szerb nyelven és azon a nemzeti kisebbségi nyelven kell kiírni, amely az adott községben hivatalos használatban van. A szerb büntetőtörvénykönyv szerint, aki a Szerbiában élő néphez vagy nemzeti kisebbséghez, illetve etnikai közösséghez tartozók nyelvhasználatára vonatkozó jogszabályokat nem tartja be, vagy korlátozza a polgárok ilyen jogainak érvényesítését, pénzbüntetéssel, vagy egy évig terjedő börtönbüntetéssel büntetendő.

Fenti felsorolás megnyugtató kiindulási alap. A gyakorlatban azonban számos esetben nem tartják be ezeket a jogszabályokat. Erről tanúskodnak a Kisebbségi Jogvédő Intézet által támogatott peres eljárások is. Ilyen többek között az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karának ügye. A Kar – a többi vajdasági egyetem gyakorlatával ellentétben – hosszú évekig nem volt hajlandó a szerb mellett magyar nyelven is megszervezni a felvételi vizsgát. A Vajdasági Magyar Diákszövetség (VAMADISZ) 2017-ben pert indított, melyet két év alatt jogerősen megnyert. A Jogtudományi Kar vezetése azonban újabb és újabb nehezítést talál ki a magyar felvételizőkkel szemben. 2019 júliusában – a magyar nyelvű felvételi vizsga biztosítása mellett – a nem szerbül felvételizőket a szerb nyelvtudás külön ellenőrzésére kötelezte, amely a felvételi teszt mellett szintén az egyetemi karra való bekerülés feltétele volt. Ezzel ismételten megszegte a diszkriminációt tiltó törvényt, hiszen nem biztosított minden jelentkezőnek azonos feltételeket. A VAMADISZ ismét pert indított. Az elsőfokú ítélet 2020. január 10-én született meg, amely újfent megállapította a diszkriminációt, és arra kötelezte a Kart, hogy minden jelentkezőnek azonos feltételeket biztosítson. (Várhatóan ez ellen a Kar fellebbezni fog.) Jó hír, hogy 2019-ben két magyar jelentkező élt a magyar nyelvű felvételi vizsga lehetőségével, így több mint hét év után először került arra sor, hogy valaki a Karon magyarul felvételizzen. (Mindketten megfeleltek a szerb nyelvtudás kötelező ellenőrzésén, így a felvételi pontszámuk alapján ma a Kar egyetemi hallgatói.)

Nem járt ilyen sikerrel a KJI abban az ügyben, melynek során a bíróság csak úgy volt hajlandó elfogadni a felperes és tanúja magyar nyelv használata iránti igényét, ha letétbe helyezik a tolmácsolás költségeit, noha a törvény előírja, hogy a hivatalos szerveknek kell fedezni a tolmácsolással és fordítással kapcsolatos kiadásokat. Az ügyészség ezt figyelmen kívül hagyva védelmébe vette a jogsértő bírónőt. (Az ügy még nem ért véget, lehet, hogy a nemzetközi fórumokra kerül.)

Sajnos a Kisebbségi Jogvédő Intézetnek több ilyen esete is van. Mindez azt mutatja, Szerbia igyekszik alkalmazkodni az európai integráció elvárásaihoz, de a nacionalizmus változatlanul jelen van. Ezért a délvidéki magyar közösségnek is szüksége van a budapesti támogatásra.

Horvátországban és Szlovéniában rendezett, de a problémáktól nem teljesen mentes a magyarság helyzete. A magyarok is alkotmányba foglalt államalkotó tényezők, alanyi jogon jár nekik egy országgyűlési mandátum. Mindkét országban kevés az anyagi támogatás és a fogadókészség a kis létszámú iskolákhoz és kulturális intézményekhez, és helyenként a többségi nemzet helyi szintű képviselői nem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.

Ausztria kettős mércével mér a kisebbségi kérdésben. Annak idején mindent megtett Dél-Tirol autonómiájáért, de semmiféle kollektív jogot nem biztosít a területén élő őshonos nemzeti közösségeknek, magyaroknak, horvátoknak, szlovéneknek. Burgenlandban alig tízezer magyar él. Kisemmizett helyzetüket az enyhíti, hogy évtizedek óta demokráciában és jólétben élnek, senki nem üldözi őket, nincsenek kitéve támadásoknak.

Hogyan is állunk akkor most a Kárpát-medencében a nemzeti kisebbségi jogok területén, különös tekintettel az anyanyelv használatára? Katasztrofálisan. Az adott államokban élő magyarok ugyanolyan adófizető polgárok, mint a többségi nemzetek tagjai, mégsem kapják meg ugyanazt a szolgáltatást, amit azok, és az anyanyelv önmagában egyre kevésbé tudja betölteni nemzetmegtartó szerepét. Az elszakított területek magyarsága gyakran nem élhet törvénybe foglalt gyenge jogaival sem. A magyar kisebbség politikusainak teljesítménye hullámzó, a megalapozott jogkiterjesztésre vonatkozó külső támogatás inkább elvi, mint gyakorlati, bár a Magyarországról érkező pénzügyi-gazdasági juttatások jelentősek és nagyvonalúak.

A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva a Felvidéken 30 százalékról 10 százalékra, Kárpátalján 31 százalékról 12 százalékra, Erdélyben 32 százalékról 20 százalékra, Délvidéken 28 százalékról 14 százalékra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken.

Általánosságban megállapítható, a politikai életben a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában olcsó ígérgetésekkel koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból jó bizonyítványt akarnak felmutatni. Amint erre nincs szükség, az ígéreteket visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”. Látni kell: a többségi nemzetek politikusainak meghatározó része, többnyire titokban, de eltökélten azt tűzte ki célul, hogy az őshonos magyarságot asszimilálják, ha ez nem sikerül, elüldözzék szülőföldjükről.

Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén, a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolása és gyakorlása, az egyenrangú állampolgárság, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért mindent meg kell tenni a tényleges és teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia megvalósításáért.

Ennek hiányában el kell érni, hogy a többségi nemzetek vezetői garantálják az anyanyelvhasználatra vonatkozó törvények betartását, teljes körű, gyakorlati alkalmazását, különösen az oktatás és a kultúra területén, de közéletben is. Ugyancsak küzdeni kell az adott állam által aláírt és elfogadott nemzetközi szerződések, valamint ajánlások kisebbségekre vonatkozó passzusainak érvényesítéséért.


« vissza