Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Vizsgálódások egy régi fénykép ürügyén: a Diemár–Hetyei-ügy

A portréfotó egy fiatalembert ábrázol. Komoly, öntudatos arc, büszke tartás és tekintet. A szeme élénkségről, értelemről és talán szomorúságról is árulkodik. A fénykép Erdélyben, a székelyudvarhelyi Ferenczy műteremben készült, valamikor az 1890-es évek második felében, valószínűleg 1896-ban vagy 1897-ben. A műtermet F. Ferenczy Lukács (1850–1926) körülbelül húsz évvel korábban, 1876-ban alapította.1

A fényképen alul, középen, fekete tintával rajzolt egyenlő szárú kereszt látható. A baljóslatú jel abszolút pontos: nem sokkal e fotó elkészülte után a fiatalember meghalt. A fotón szintén kézírással szerepel az ifjú családneve: „Diémár”.

Nagyon sok régi fénykép van, amelynek már nincs története. Nem csak a régi fotográfián megörökített emberek nem élnek, hanem azok sem, akik ismerték vagy legalább azonosítani tudták a fotón szereplő személyt. Hiszen, amikor nyilvánvaló volt – mert mindenki felismerte –, hogy ki van a képen, akkor nem volt szükség felírni például a fotográfia hátoldalára a nevet, esetleg az útbaigazító pár szót (dédnagyapád katonaként az olasz fronton, vagy valami hasonlót). Ahogy megszűnt ez a tudás, az azonosítás képessége, akkor a fotográfia elvesztette azt az értékes mögöttes adattartalmát, amely túlmutat a rögzített képi információkon: ki is van a fényképen és mi is a története.

Ez az elmúlás természetes folyamatának a vége: az emlékezetből való törlődés. Legtöbb esetben viszonylag gyorsan, pár generáció alatt lezajlik (hacsak nem történelmi szereplő a fényképen megörökített személy, mert akkor szorgalmasan könyvelik a róla készült fotográfiákat). Viszont a fénykép, a papír itt marad, akkor is, ha elfelejtettük, hogy ki van a felvételen. A papír csak a képi információt hordozza, egy vagy több ismeretlen személy arcát, bármilyen mögöttes történet nélkül. Néha mégis van arra lehetőség, hogy a fényképen túl újra megtaláljuk az elsüllyedt történetet. A koronavírus járvány közepén a kutatási lehetőségeim korlátozottak voltak, de azért sikerült néhány részletet feltárni és kideríteni, miért is rajzolt valaki fekete keresztet a fényképre.

Ezen fotón Diemár Emil látható. Édesapja, Diemár Károly 1876-tól királyi alügyész, 1878-tól királyi ügyész volt Székelyudvarhelyen.2 A helyi királyi törvényszéken 1886 márciusában ő képviselte például a közvádat abban a jelentős ügyben, amelyet az oklándi postarablók pereként ismert a korabeli közvélemény. „Szokatlan végtárgyalás tartatott a székely-udvarhelyi kir. törvényszék nagy végtárgyalási termében. Szokatlannak mondjuk, mert olyan eset évtizedek óta nem történt a megyében, hogy székely ember bárkit is meggyilkoljon azért, hogy azt kirabolja […] Tavaly, nov. 1-én a h.-oklándi úton kirabolták a postát, meggyilkolván a kocsist. A tett általános felháborodást keltett, és a tetteseket már másnap kézrekerítették. 10-én volt ez ügyben a végtárgyalás, mely iránt nagy érdeklődés mutatkozott, úgyhogy a tárgyalási terem, mely mintegy 130-150 embert képes befogadni, tele volt kiváncsi közönséggel. A törvényszék így alakult meg: Florian János kir. törvényszéki elnök, Ádám Dénes és Győrfi Titus bírák, Diemár Károly közvádló, Gyarmathi Ferencz és dr. Nagy Samu védő ügyvédek. A vádhatározat szerint a múlt év november 1-én a h.-oklándi útvonalon a postakocsison elkövetett gyilkosság s a postakocsi kirablása miatt vád alá helyeztettek h.-karácsonfalvi Benedek Ferencz és Benedek János, mint tettesek, Benedek István, mint felbujtó és Benedek Julianna, mint bűnpalástoló.”3 A homoródkarácsonyfalvi Benedek Ferenc és Benedek János elismerték, hogy elmentek Kőhalomba munkát keresni, de sikertelenül jártak. Hazaúton elhatározták, hogy a homoródoklándi postakocsit kirabolják, és ezt úgy tervezték végrehajtani, hogy a postakocsist meggyilkolják. Öccsüktől, Benedek Istvántól, aki korábban postakocsis volt, kapták az információt, hogy 1-én vagy 2-án a postakocsi sok pénzt visz a hivatal számára. November 1-jén este leánytestvérüktől, Benedek Juliannától annak tudta nélkül vettek magukhoz két baltát, és elmentek az oklándi hegy alá, ahova a postakocsi éppen akkor érkezett meg.

A postakocsist két oldalról a baltákkal főbeütötték úgy, hogy az egy hang nélkül a földre esett s még azután is több ütést mértek reá. Azután a postakocsit az úttól mintegy 150 lépésnyire vitték az erdő szélibe, ott a postaládát felvágták s a benne levő zacskókat, melyekben azt hitték, hogy pénz van, elvitték; de bennük csak üres leveleket találtak, szétszórták, haza mentek és lefeküdtek.”4

Benedek István tagadta, hogy bátyjait ő bujtotta volna fel. A posta kirablását a fő tettesek –, már azelőtt, hogy öccsükkel beszéltek volna –, a kőhalmi úton hazafele elhatározták. Öccsüktől, aki korábban postakocsisként szolgált, kizárólag információt kívántak szerezni, hogy mikor hoz a kocsi több pénzt.

Benedek Juliannát mint bűnpalástolót vádolták. Ő, amikor másnap megtudta, hogy a postakocsist megölték, rájött, hogy a tettet a testvérei követhették el. „A gyilkosság estvéjén testvérei hozzá bejártak s az egyik baltának a nyelét, mely félig el volt törve, a tűzbe tették s így másnap ő is a más balta nyelét elégette s a baltákat eldugta.”5

Diemár Károly királyi ügyész a rablógyilkosság tényét megállapítottnak nyilvánította, Benedek Ferenczet és Benedek Jánost kötél általi halálra, Benedek Istvánt pedig, mint felbujtót 15 évi fegyházra elítélni, Benedek Júliát a vád alól felmenteni indítványozta. A törvényszék Benedek Ferenczet és Benedek Jánost mint a rablógyilkosság elkövetőit kötél általi halálra ítélte, Benedek Istvánt pedig ártatlannak nyilvánította.6

Emil körülbelül kilencéves volt, amikor az oklándi postarablók perében kihirdették az elsőfokú határozatot. Iskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi római-katolikus főgimnáziumban végezte. Édesanyját, a negyvenhét éves borosbenedeki Kövér Idát 1893-ban vesztette el, tizenhat évesen, főgimnazistaként.

A római-katolikus főgimnáziumban mindenben kitűnt. 1896. február 15-én főgimnáziumi rendezvényen férfiasan csengő hangon szavalta el a Szép Ilonka drámai erőtől duzzadó strófáit.7 Ugyanabban az évben a gimnáziumi önképzőkör8 elnökeként március 15-én, az 1848-as forradalom kitörésének évfordulóján tartott alkalmi beszédet. A nagy millenáris tornaversenyen (a februári előadásnak – amelyen Emil is fellépett – a célja pontosan az volt, hogy a tornaversenyre való utazás költségeit előteremtsék az adakozóktól) ezüstérmet nyert kötélen való függeszkedésben.9 E versenyen 4500 tanuló vett részt, ebből csak Székelyudvarhelyről (ez a tény jól hangsúlyozza a település iskolaváros jellegét) körülbelül 100 tanuló.

Emil 1896-tól Kolozsváron lett joghallgató a Ferenc József Tudományegyetemen. Megválasztották a joghallgatók segélyegylete pénztárnokának. 1897. október 4-én, a joghallgatók ismerkedési estélyén ott volt a tósztot mondók között (és a hazaszeretetről beszélt), többek között Lukács Adolf büntetőjogász, jogi kari dékán és Óvári Kelemen jogtörténész professzor társaságában.

Az estély után két nappal, október 6-án Emil emlékbeszédet tartott az aradi vértanúkról,10 majd halottak napján „a kolozsvári temetőben nyugvó negyvennyolcas hősök sírjánál mondott az összes jelenlévők szívében visszhangot keltő beszédet.”11 Látszik, hogy a joghallgatók között nagyon hamar, első- és másodévesen már vezéregyéniségnek számított.

Mindeközben a jurátusok vidám életét is élhette. Emil verseket is írt, és egyik, Adieu! című verse egyfajta elbocsátó szép üzenet egy édes tündérkének. A verset 1898 januárjában küldte postán Székelyudvarhelyről a Debreceni Főiskolai Lapoknak. A szövege a következő:

 

Adieu!

 

Édes tündérkém isten önnel!

Magácskát én nem untatom,

A mi szerelmünk csak álom volt,

Egy fényes álom – hajnalon.

Fölébredek . . . S habár szivünket

Az elmúlt kéj átrezgi még,

De az égő, bűvös mámornak

A vége, hajh! elérkezék.

 

Összekötözgetvén csokorba

Emlékeinek virágait,

Valami fájón zsongó érzés,

Higyje meg, ugy elszomorít.

Látom magam a kis szobában...

Szeme forró tűzben ragyog,

És édes piros kis szájára

Hő záporban szakad a csók...

 

Édes tündérkém, isten önnel!

Ön jobbra, én balra megyek.

A mi ezentúl összefűz még,

Az már csak az emlékezet.

A szerelem csapongó lepke,

Ma ide, holnap oda száll,

S a mi szivünk virága hervadt,

A nagy tüztől örökre már...12

 

A továbbiakban azt próbálom meg tényszerűen összefoglalni, hogy miért is került az ez esetben halált jelző fekete kereszt a fényképre.

Emil valamikor 1898 elején, másodéves joghallgatóként megismerkedett Hetyei Lilivel, egy rendkívüli szépségű fiatal leánnyal. Kapcsolatuk a források szerint Emil és Lili halála (1898. március 20.) előtt három héttel kezdődhetett.13 Az Adieu! című vers így nem szólhatott Lilinek, hiszen az iromány korábbi.

Emil és Lili március 20-án, vasárnap eltűntek otthonról, mindenki szökést emlegetett.14 „Vasárnap, e hó 20-án Székely-Udvarhelytt még együtt voltak az Isten házában; talán előre is bocsánatot könyörögtek elkövetendő borzasztó tettükért. Délután 3 óra felé eltűntek a szombatfalvi lakásból; aggodalmat és szörnyű remegést keltő levélkét hagyva hátra fűhöz-fához kapkodott özv. Hetyei Gábornénak.”15

Emilt és Lilit több napon át keresték. 1898. március 24-én, csütörtökön találták meg a holttesteket az arra járók.16 Helyszín: Bikafalva és Bögöz községek között, a bikafalvi réten, egy füzesben,17 a Bonta hegy lábánál.18 Mindkettőjüket – Diemár Emil 2-ik éves jogászt, zseniális tehetségű ifjút és Hetyei Jolánt, a kedves és művelt lelkű fiatal tanítónőt19 – holtan találták: a fiatalok a szerelem áldozatai, öngyilkosságot követtek el.

Eddig Emilről volt szó, a fénykép ürügyén, de ki volt a lány? A lányt Hetyei Lillaként,20 illetve Hetyei Jolánként21 vagy Hetyei Lauraként is említik.22 A korabeli sajtóban megjelent még két fontos információ: Lili Hetyei Sámuel pécsi püspök unkahúga, és az édesanyja neve Hetyei Gáborné.

A Hetyei család egy nem azonosított ismerősének visszaemlékezését is megtaláltam, és abból derül ki néhány részlet. Hetyei Jolán (ez volt a valódi neve) szőke volt, becenevei Lili, Jolly. A leány, Emilhez hasonlóan szintén félárvaságra jutott, ő édesapját, Hetyei Gábor tanítóképző-intézeti igazgatót vesztette el 1894-ben. Hetyei Gábor Székelykeresztúron volt tanár, majd Déván tanítóképző igazgató, gyerekverseket is írt, ő indította el a Magyar Tanítóképző című lapot, megalapította a tanítóképző intézeti tanárok egyesületét, a tanítóképzés ügyének volt lelkes képviselője.23

A Hetyei Sámuel pécsi püspökkel való közeli rokonságra utaló információ több szempontból pontatlan: „a leány Hetyei Jolán tanító[vagyis a név itt pontos!], utolsó sorait anyjához Hetyei Gábornéhoz írja, ki testvére Hetyei Sámuel pécsi püspöknek. A fiatalember Diemár Emil jogász, utolsó soraiban egyik rokonától, Diemár Emil királyi ügyésztől búcsúzik.”24 Hetyei Gáborné Bereczky Láli nyilván nem lehetett a püspök testvére, a rokonság Lili édesapja, Hetyei Gábor révén állhatott fenn. Viszont a rendelkezésemre álló adatok szerint Hetyei Gábort református szertartás szerint temették el, így valószínűleg Hetyei Sámuel pécsi püspök távolabbi rokona lehetett Lilinek, amely rokonsági viszonyt a többértelmű „unokahúg” szavunk le is írhat. (A rokonság azonban mindenképpen valószínűsíthető, és ez magyarázza a pécsi lapok fokozott érdeklődését az eset iránt). Az idézett szövegrész pontatlanságát viszont fokozza, hogy Emil nem Emil nevű rokonától, hanem valójában édesapjától, Károlytól búcsúzott levelében.

Az 1894-ben megözvegyült Hetyei Gáborné gyerekeivel előbb Segesvárra került: „összebújtak az özvegyen maradt szegény anyjukkal egy kis fészekbe, a vadregényes Segesvár egyik görbe kis utcájában […] Aztán állást keresett Jolly, az idősebbik [leány]. Kapott is hamarosan odaát Székely-Udvarhelyen, a bérces Székely-földnek ebben a kis Athénjében, a hol szinte nincs is más, mint iskola. Milyen örömmel mentek át – haza, a Székelyföldre. Úgyis kétszeresen érezték az árvaságot ott a hideg szászok között.”25

Tehát Emil és Lili Székelyudvarhelyen ismerkedhettek meg, 1898. február végén, március legelején.

Ahogy már szó volt róla, Emil és Lili március 20-án, vasárnap tűntek el, és valószínűleg még aznap meghaltak. A holttesteket 24-én, csütörtökön találták meg. Az öngyilkosság kapcsán a korabeli sajtóból a következő információk rekonstruálhatóak:

         – Diemár Emil jogász „Székely-Udvarhelyen lelőtte Hetyei Lili tanítónőt, Hetyei Sámuel pécsi püspök unokahúgát, azután öngyilkosságot követett el.”26

         – „A fiatalok egymást átkarolva feküdtek a fák alatt, a fejükből sűrűn patakzott a vér. A földön ott volt mellettük a hatlövetű revolver, amelyből két töltés hiányzott. Minden azt mutatta, hogy öngyilkosságot követtek el, ezt bizonyították a levelek is, melyeket náluk találtak és amelyekből megtudták a két fiatal teremtés kilétét is.”27

         – „Egymás mellett feküdtek vértől borítva s kettőjük között ott volt a fűben a haláltosztó revolver, amelyből több golyó ki volt lőve. A fiú huszonegy éves volt, a leány huszonkettő. Vagy három hét előtt ismerkedtek meg egymással…”28

         – „A férfi kezében egy hat lövetű forgópisztoly volt, melyből négy töltény hiányzott.”29

         – „A fiatalok egymásra voltak borulva, keblüket megaludt vér bontotta s mellettük a sarjadzó fűben revolver feküdt, a melyből több golyó hiányzott. Azok a golyók két szerető szivet fúrtak át és két boldogtalan ifjú szerelmest egyesitettek a halálban, melyet önként és közös akarattal kerestek.”30

A legpontosabb leírás szerint a holttesteket március 24-én reggel 7 órakor két bögözi székely (Benyoszki István és Ferenc) fedezte fel. „A pisztolyt kivették a fiú kezéből, hogy szavuknak nagyobb igazsága legyen és sietve mentek Hegyi Zsigmond bögözi körjegyzőhöz, ki megtudva a szomorú valót, azonnal jelentést tett dr. Demeter Lőrincz főszolgabíróhoz. A hatóság dr. Ráczkövy Sámuel járási orvossal csakhamar kivonult a szomorú helyre s megállapította, hogy az alig 20 éves fiú felsője a földre van terítve s azon halva feküsznek a szintén alig 18 éves leánnyal, kinek füzőjét ugyancsak a kabátra tették. A fiúnál két darab 1 frtos tallért, 1 drab 20 filléres pénzt és borítékba foglalva: Diemár Károly kir. ügyész nevére szóló levelet, 1 műsort s 1 verset s még egy pár másnemű írást, a leánynál pedig 2 iratot találtak. A 6 lövetű forgópisztolyt, melyből csupán 2 golyó hiányzott […] a főszolgabíró őrizetre átvette.”31

A fenti, részben ellentmondó információk alapján valószínűsíthető, hogy nem mellkasi, hanem fejsérülést okozott mindkét esetben a lövés, és valószínűleg nem négy, hanem két golyót használtak, vagyis egy-egy lövés a halál oka. Ezt igazolja az a leírás is, amely szerint „a fiú fejének jobb oldali halántékán, a hajasrész kezdete alatt 11 miliméteres kerületű űr, a nő jobb fülének külalajzatán szintén kör alakú roncsolt, zúzott szélekkel írt lyuk, melyen a koponya űrbe lehet látni, konstatálódott.”32

A pisztoly nem kettejük között lehetett a földön, mint egyes leírásokban megjelenik, hanem Emil kezéből vették ki az őket megtaláló székelyek. Valószínűleg ő adhatta le Lilire is a halált okozó lövést, és utána végzett magával.

De Lili saját magára is lőhetett, és utána vette át tőle Emil a pisztolyt, hogy magával végezzen. Erre utalhat az, hogy Lili fejsérülése is jobb oldali, azaz amennyiben Lili jobbkezes volt, akkor lehetséges, hogy ő lőtt. Ha pedig Emil lőtt – ő a saját sérülése és a kézben tartott pisztoly alapján jobbkezes volt – akkor Lili háttal kellett neki álljon vagy térdeljen, amikor a lövés eldördült, ezt igazolja vissza a jobb oldali bemeneti nyílás… Alternatív megközelítés, amelyet a földre terített kabát sugall: lefeküdtek és ott történt a lövés. Amennyiben Lili Emil bal oldalán feküdt, akkor Emil – enyhén felemelkedve – könnyen tudott úgy lőni, hogy Lili fejét jobb oldalról érje a golyó. Ha álló pozícióban történnek a lövések, nem lett volna értelme a kabátot a földre teríteni.

Végső soron a kettős öngyilkosság, illetve a gyilkosságot követő öngyilkosság elmélete is helytálló lehet.

A többnapos hullákat 24-én temették el a székely-udvarhelyi temetőben.”33 Vagyis ugyanazon a napon, amikor megtalálták a holttesteket. Ezt az időpontot igazolja vissza egy másik forrás is: „a holttesteket orvosi vizsgálat után koporsóba téve Bikafalva községbe helyezték ideiglenesen, honnan később a Solymossy-féle majorházba szállították, s tekintettel a hullák 4 napos voltára, még azon nap este 7-8 óra között, viharlámpák – melyet tűzoltók vittek – fénye mellett, óriási közönség kíséretében – végső óhajtásuk szerint egy sírba – a római kath. sírkertbe egyházi szertartással eltemették.”34 Ha valóban egyházi szertartással temették el őket, az a szülők (elsősorban Diemár Károly királyi ügyész) társadalmi pozíciójának lehetett köszönhető.

Hogy az öngyilkosság pontosan tervezett lépés volt, azt Emil utolsó verse is bizonyítja (ezt a verset találhatták meg nála a holttest vizsgálata során). A vers előrejelzi az elmúlást, sőt, még a választott módszert is:

 

A fiú borzas, éj hajú

És szőke volt a lány;

Egymást a két bohó gyerek

Szerette igazán.

 

A fiú verset versre irt

Lázongó éjeken,

Elolvasá nappal a lány,

Merengve édesen.

 

És átlőtt szívvel ott lelték

A szoba padlatán:

Egymást a két bohó gyerek

Szerette igazán.”35

 

Az öngyilkosság konkrét okai komoly és sajnos megfejthetetlen dilemmaként állnak előttünk. A rendelkezésre álló források nem tisztázzák Emil és Lili cselekedetének indítékait, sőt, érthetetlennek minősítik az öngyilkosságot. „Mind a ketten hagytak hátra leveleket, de ezekben öngyilkosságuk okáról nem tesznek említést, csak búcsúszavakat intéznek bennük hozzátartozóikhoz s bocsánatukat kérik tettük elkövetéséért.”36

A viszonzatlan szerelem lehet oka öngyilkosságba hajszoló végső elkeseredésnek, vagy ha a szeretett személy valaki mást választ. Például Székelyudvarhelyen „ugyanazon a napon,37 amikor Diemár Emil jogászt és Hetyei Lili tanítónőt kisérték ki utolsó útjukra, Szentes Dénes fiatal fodrászmester lőtte magát szíven. Szentesnek boldogtalan szerelem adta kezébe a fegyvert. Utoljára nagyot mulatott a korcsmában s cigányokkal kísértette magát hazafelé. Útközben szívrehatóan húzták a cigányok a kedvenc nótáját: »A merre én járok, még a fák is sírnak / Gyönge ágaikról a levelek hullnak, / Hulljatok levelek, rejtsetek el engem, Mert az én galambom már nem szeret engem.« Egyszer aztán hatalmas dörrenés vegyült a húrok zokogásába, a cigányok ijedten csapták hónuk alá a hegedűt és Szenteshez rohantak, aki a földön már utolsót vonaglott. A cigányok rátették a nagybőgőre a fiatal halottat, aki még csak huszonnyolc éves volt és úgy vitték könnyes szemmel a lakására…”38

Szentes Dénestől eltérően Emil és Lili között minden jel szerint kölcsönös volt a vonzalom, tehát az okokat valahol máshol kell keresnünk.

Egy visszaemlékező ezt írta Hetyei Jolán székelyudvarhelyi életéről: „milyen szép élet kezdődött otthon, a Székelyföldön! Jolly játszott a pianínón – maga komponálta a szerelmes melódiákat […] És ábrándoztak [testvérével, Gabriellával] együtt, ketten szerelemről, boldogságról, ártatlan gyermekszívük naiv extázisában. Meg is jött a szerelem, de nem boldogságot – halált hozott. És az emberek, akik tegnap még hallgatták az ablaka alatt a szerelmes melódiákat, hogyan sejthették volna, hogy az a dalos ajak ma már néma lesz, örökre néma? Találgatják: miért halt meg közös halálban gyermekszívének gyermekideáljával? Hiszen a szülők nem ellenezték, hogy egymáséi legyenek – majd! Ezt a jövőt nem bírta bevárni a kis Jolly szerelmes szívecskéje? […] Szerelemnek édes romantikája, miért hogy annyi ifjú életet kívánsz áldozatul! És ha már vérrel kell öntözni a földet, a melyből virágod fakad, miért hogy éppen a kis Jollynak kellett elszenvednie ezt a mártíromságot? Miért kell barna, mély szemeit kisírnia a kicsike Gabónak, miért kell szemefényét elvesztenie egy özvegy anyának? Miért? Miért? […]  A nagy miért-re nincs felelet. De ha volna is, a szépséges, szőke kis Jollyt nem adja vissza az életnek. Jolly meghalt, Jollyt eltemették. Szegény kicsi Jolly! […]”39

Eszerint a szülők nem ellenezték a kapcsolatukat. Más források ugyanezt igazolják vissza: „végzetes tettük annál érthetetlenebb, mert egyikük szülei sem állottak szerelmük útjában s nem ellenezték viszonyukat, mely csak ezelőtt három héttel kezdődött, sőt egybekelésük elé sem vetettek gátat.”40 Sőt, egy harmadik forráshely is ugyanezt az álláspontot hangsúlyozza: „szerelmüket nem titkolták el s éppen az különös, hogy bár szüleik sem ellenezték a házasságot, mégis öngyilkossá lettek. S miért? Senki sem tudja. Hagytak ugyan hátra levelet, de abban nem írták meg öngyilkosságuk okát. Hetyei Lili a többi között ezt írta anyjának: Bocsásson meg jó anyám, hogy ezt tettem, de csak így lehettem Emilé. Diemár Emil, akinek apja Székely-Udvarhelyen királyi ügyész, több levelet írt, amelyekben sorra elbúcsúzik minden ismerősétől. Majdnem minden levelében azt kéri: »Ne boncoljanak föl. Temessenek bennünket közös sírba.«rom hétig ismerték egymást, még rövidebb ideje, hogy szerették egymást s együtt haltak – azzal a vággyal, hogy ne válassza el őket semmi az örökkévalóságban […]”41

A kettős öngyilkossági elhatározásnak igenis kell legyen nyomós oka. A tragédiának nyilván lehet a fentiekkel ellentétes értelmezése is, amelyben a kiváltó ok szülői ellenkezés, a fiatalokéval ellentétes szülői (például házasítási) szándék. Ez az értelmezés jelenik meg a tragédia általam fellelt egyetlen, utalásszerű, a fő műben mellékszálat képező irodalmi megközelítésben. Az Erdélyt egyébként nagyon jól ismerő Jékely Zoltán alábbi szövegrészlete azt is bizonyítja, hogy a Diemár–Hetyei ügy tovább élt a kollektív tudatban. A vonatkozó szövegrész, amely az eset értelmezést is tartalmazza, a következő: „De ott van a Konszay lány históriája, azzal a tordai vármegyei írnokocskával: a szebeni zárdából szöktette meg, s három hétig élték világukat, mint ál-nászutaspár, Lusin-Piccoló szigetén! Úgyszintén közismert az egyik Haller kontesz kalandja is, az előpataki nyaralóban, Kőrösi Tigrissel, a herkulesi termetű cigányprímással! S a szülők mit tehetnek? Nem őriztethetik csendőrrel a lányukat, annyi csendőre nincs a Monarchiának. S ha már megtörtént a baj, s kitudódott a disznóság, legjobb, ha krisztusi belátásra térnek felette, mert ezekkel a fiatalokkal már semmi erő nem bír, nem ismernek ezek sem istent, sem embert. Vagy pedig, ami a legrosszabb, úgy eldobják maguktól az életet, mintha hetvenhét volna még nekik – ahogy az a szerencsétlen Diemár Emil és áldozata, Hetyey Éva42 kisasszony tette volt a minap Székelyföldön: a lapok is megírták, hogyan találta meg őket egy pásztor valami szakadékban, »örökre egyesülve a golyó általi halálban«! Azért tették, mert szüleik minden eszközzel el akarták őket választani.”43 További adatok hiányában ez lehet az egyik munkahipotézis. Ebben a megközelítésben az is megjelenik, hogy Lili Emilnek az áldozata. Ez az „áldozat” minősítés azonban mindenképpen árnyalást igényel: Lili búcsúleveléből kiderül, hogy ezt az utat saját maga választotta. De az lehetséges, hogy Emil volt a meggyőző fél,44 illetve a gyilkos lövést is valószínűleg ő adta le. Viszont, mivel ő is rögtön meghalt, öngyilkos lett, nem volt kit büntetőjogi felelősségre vonni.

Tény, hogy az események után négy évtizeddel még mindig foglalkoztatta a közvéleményt az eset. Fokozatosan kialakulhatott az az értelmezés, amelyet Jékely is átvehett: „a tragédia oka az örök és érthetetlen: a fiú apja, a főügyész rideg, hajlíthatatlan ember, ellenzi, tiltja a szerelmet. Aztán van egy kérő, vagyonos, öregedő, bogaras orvos, bizonyos Ráczkövy, akihez erőszakolják a leányt. Május van, mit lehet csinálni? Szeretni és meghalni.”45

Azt már rögzítettük, hogy a halálesetek valójában márciusban történtek. A fenti idézet szerzője Tomcsa Sándor (1897–1963), egyébként neves székelyudvarhelyi író, aki a helyi kollektív emlékezetből meríthette információit. A valóságtól eltérő időponton kívül is tele van ezen utólagos „riport” pontatlansággal: Lili helyett a testvére, Gabriella neve szerepel benne, Tomcsa szerint mellkasi lövés okozta a két halálesetet stb. Ezek a pontatlanságok az idő múlásával, a történet elmesélésével egyre inkább átalakuló információkat jelzik.

Sehol máshol fel nem lelhető adatok is megjelennek ebben az 1938-as szövegben, amelyeket nem lehet ellenőrizni: „Május 11-én, szombaton este még együtt táncoltak az akkoriban szokásos Fillér-estélyen. Gabriellán [Lilin] rózsaszín ruha volt, nyakán fekete bársonyszalag, hajában néhány szál ibolya.”

Május 12-én, vasárnap délután, a szerelmesek, az akkori kedvenc sétahelyen, a vasúti töltésen, mentek lefelé.46 Gabika [Lili] a sínen ment, Emil vezette, gomblyukában a tegnapi ibolyákkal […] Így mentek és kacagtak. Pedig akkor már arra mentek. Mentek, mentek, Gabika [Lili] a sínen lebegett, Emil kézenfogta. A sétálók utánuk néztek és mosolyogtak.”

Jöddögélt be a városba egy bögözi ember […] Meglát egy fa tetején egy kabátot. Egy olyan kiskabátot, amit az urak hordanak.47 S hogy arra felé tart, a fa alatt meglát heverni egy kisasszonyt és egy úrfit. Aludtak. Már éppen jött volna el – nagy bűn megzavarni az álmot –, mikor jobban odanéz: a mellüknél véres.”

 

Harangszó nem zúgott. Nem jár az öngyilkosoknak.”

A főügyész apa utolsó kívánságukat, a közös sírt sem engedélyezte.”

Hettyei Gabriella [Lili] és Dimár Emil a temető árkában pihennek.”

 

Dr. Ráczkövy Sámuel (Samu) viszont létező személy: ő volt az orvos, aki a helyszínelésen is részt vett, miután megtalálták Emil és Lili holttestét. Arról, hogy volt-e bármilyen kapcsolata Lilivel, ezen a Tomcsa Sándor által jegyzett íráson kívül semmilyen más információn nincs. Tomcsa azonban az események megtörténtekor még egyéves sem volt. Ha a náluk levő iratok alapján történt meg a holttestek azonosítása,48 akkor nem biztos, hogy Ráczkövy egyáltalán ismerte Lilit.

Az is lehetséges, hogy az egykorú forrásokban nem jelent meg a szülői tiltás mint az öngyilkosság valódi indoka, és az utólagos értelmezés a helyes. Amúgy csak szélsőséges és intenzív szülői fellépés válthat ki ilyen elhatározást, hogy a friss, néhány hetes kapcsolatban levő szerelmesek az életet eldobó, végletes döntést hozzanak.

Mindenesetre a szülői tiltás elmélete, így a Tomcsa-féle értelmezés (illetve annak Jékely által megvalósított irodalmi adaptációja) is jelzi, hogy a tragédiára Székelyudvarhelyen magyarázatot kerestek, a történteket a logika sémáiba kellett szorítani. A szülői tiltás bárki által megérthető, kézenfekvő kulcs a rejtélyhez. A feldolgozás és a tanulságok levonásának kollektív pszichológiai mechanizmusa ugyanakkor nem biztos, hogy a valóban helyes megoldáshoz vezet.

Még egy lehetséges megoldás körvonalazódik. Egy jelenleg ismeretlen megjelenési helyű és idejű újságkivágat a következőket tartalmazza: „A Bonta-hegy lábánál elterülő füzesben tegnap Diemár Emil jogász és Hetyei István tanítóné, Hetyei Sámuel pécsi püspök unkahúga öngyilkosságot követett el. A fiatalok egymást átkarolva feküdtek a fák alatt, a fejükből sűrűn patakzott a vér.” Lilit itt „Hetyei István tanítóné”-ként említik. Férjezett lett volna? Vagy jegyben járt volna valakivel? Ilyen körülmények között valóban lehetett volna kiváltó oka az öngyilkosságnak.

Az ismeretlen újságban megjelent név mindenképpen és szintén pontatlan, hiszen a Hetyei név Lili családneve. Létezett valamilyen István és ő lehetett az oka annak, hogy Emil és Lili a halálba menekültek? Nem sikerült erre vonatkozóan semmilyen adatot találnom. A közös sírba történő temetés viszont ennek az értelmezésnek a valószínűségét valamennyire csökkenti. Ugyanígy az is, hogy március 20-án, eltűnésük és öngyilkosságok napján Emil és Lili együtt voltak templomban. Valószínűleg ilyen együttes részvétel a vasárnapi szertartáson nem lett volna lehetséges, ha Lili férjezett vagy jegyben jár.

Egyelőre nem lehet más következtetést levonni, mint amit az egyik visszaemlékezésben megtettek: „Ők az Azrák nemzetségéből valók voltak, akik meghalnak, ha szeretnek. A virágok, melyek sírjukon fakadnak, nem beszélnek arról, vajon a halálba menekülő két meggondolatlan, fiatal szív reá talált-e az ismeretlen boldogságra, melyet a földön soha se remélt elérni? A világ régen napirendre tért az udvarhelyi véres szerelmi dráma szomorú hősei fölött, csak a két korai halott jó ismerősei találgatják az elhunytak visszamaradt levelei alapján a rettenetes elhatározás rejtélyes indokát.”49

Nem sikerült a fénykép titkát teljességgel megfejteni, de sok más régi fotográfiától eltérően legalább azt tudjuk, hogy miben is áll ez a titok.

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 A fényképészetet később munkatársa, id. Kováts István vette meg, és azt ma is működteti – Kováts fényképészet néven – a negyedik Kováts-generáció.

2 Korábban Nagyenyeden működött alügyészként.

3 Székely Nemzet, 1886. március 16., 3.

4 Uo.

5 Uo.

6 Diemár Károly 1906-ban vonult nyugdíjba. „Ő császári és apostoli királyi Felsége Diemár Károly székelyudvarhelyi kir. ügyésznek, saját kérelmére történt nyugalmaztatása alkalmából, sok évi hű és buzgó szolgálata elismeréséül a kir. főügyészi helyettesi czímet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott.“ Vö. Igazságügyi Közlöny, 1906. április 25, 4. szám, 145. oldal. Nyugalomba vonulása után a Tisztviselők Takarékpénztára Részvénytársaság felügyelőbizottsági és az Előlegezési- és Ingatlanforgalmi-Bank Rt. igazgatósági tagja volt. 86 évesen, 1924-ben hunyt el Budapesten. Emilen kívül még két gyerekéről sikerült adatot találnom. Lánya, Diemár Irén 1893-ban ment feleségül Bágyi Kálmán pénzügyi titkárhoz (júniusban, pár hétre rá, júliusban a mennyasszony édesanyja, Kövér Ida elhunyt). Irén hamar özvegyen maradt. 1898 februárjában újraházasodott, a vargyasi Daniel (IV.) Elekhez ment férjhez. Fiuk született 1898 augusztusában, (V.) Elek. Férje, (IV.) Elek azonban 1900-ban, negyvenhárom évesen meghalt. Irénnek két férj elvesztését kellett feldolgoznia. Fia azonban tisztes időskorban, 1972-ben hunyt el Budapesten. Diemár Károly másik fia, Diemár Kálmán 1924-ben közjegyző-helyettes volt Budapesten, 1941-ben nevezték ki közjegyzőnek Nagykállóba.

7 Vö. Székely-Udvarhely, 1896. február 23., 1.

8 Az önképzőkörökről lásd Róth András Lajos: A székelyudvarhelyi iskolai önképzőkörök tevékenységéből 3. A katolikus gimnázium önképzőköri tevékenysége. In Areopolis Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok XVII., Areopolisz Egyesület, Székelyudvarhely 2018.

9 Vö. például Budapesti Hírlap, 1896. június 2., 151. szám, 5. és Sport-Világ, 1896. június 14., 7.

10 Kolozsvári Egyetemi Lapok, 1897. október 15., 31.

11 Vö. Pesti Hírlap, 1897. november 3., 9

12 Vö. Pécsi Napló, 1898. április 3., 7., illetve Országos Hírlap, 1898. március 31., 6. A Debreceni Főiskolai Lapok Emilt mint „munkatársunkat” búcsúztatta. Vö. Debreceni Főiskolai Lapok, 1898. március 31., 15.

13 Például Pécsi Figyelő, 1898. március 31., 5.

14 Alkotmány, 1898. március 27., 11.

15 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

16 Pesti Napló, 1898. március 29., 10–11.

17 Vö. Pécsi Figyelő, 1898. március 31., 5.

18 Budapesti Hírlap, 1898. március 29., 9.

19 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

20 Pécsi Napló, 1898. április 3., 7.

21 Budapesti Hírlap, 1898. március 29., 9.

22 Alkotmány, 1898. március 27., 11.

23 Részleteket tevékenységéről lásd a Magyar Tanítóképző 1894/VII. számában, 426–434.

24 Budapesti Hírlap, 1898. március 29., 9.

25 Pécsi Napló, 1898. április 2., 2.

26 Országos Hírlap, 1898. március 31., 6.

27 Budapesti Hírlap, 1898. március 29., 9.

28 Pesti Napló, 1898. március 29., 10–11.

29 Alkotmány, 1898. március 27., 11.

30 Pécsi Napló, 1898. április 2., 2.

31 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

32 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

33 Alkotmány, 1898. március 27., 11. Egy forrás március 27-ét, vasárnapot jelöli meg a temetés időpontjaként, de ez a fentiek fényében valószerűtlen. Vö. Székely Nemzet, 1898. április 2., 3.

34 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

35 Magyar Polgár, 1898. április 7., 5.

36 Vö. Pécsi Figyelő, 1898. március 31., 5.

37 Valójában három nappal később.

38 Székely Nemzet, 1898. április 2., 3.

39 Pécsi Napló, 1898. április 2., 2.

40 Vö. Pécsi Figyelő, 1898. március 31., 5.

41 Pesti Napló, 1898. március 29., 10–11.

42 A név valószínűleg tévedés, hiszen ha Emil teljes nevét és Lili családnevét pontosan rögzíti, akkor nem volt oka rá, hogy Lili személynevét szándékosan módosítsa. Az idő múlásával és a történet szóbeli átörökítésével egyébként Emil családneve „Dimár“-ra változott, illetve Lili helyett Lili testvére, Hetyei Gabriella jelent meg a történetben. Vö. Brassói Lapok, 1938. március 17., 7.

43 Jékely Zoltán: Kirepül a madárka. Négy regény. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, Budapest, 255–256.

44 A hatályos büntetőjog nyilván szankcionálja azt, aki mást öngyilkosságra rábír vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, de ezt már az események megtörténtekor hatályos Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk) is megtette (283. §). Sőt, a Csemegi-kódex egy igen sajátos – de témánkhoz nem kötődő – tényállást is szabályozott: „Ha pedig két személy kölcsönösen megegyezett az iránt, hogy előre meghatározott módon a sorstól tétessék függővé, hogy közülök melyik váljék öngyilkossá, s ennek következtében az öngyilkosságra irányzott cselekmény végre is hajtatott, de a halál nem következett be: mindkettőre egy évtől öt évig terjedhető államfogház; ha pedig a halál bekövetkezett: az életben maradottra öt évtől tiz évig terjedhető államfogház állapitandó meg.”

45 Vö. Tomcsa Sándor: „Az utolsó kettős szerelmi dráma Székelyudvarhelyen” in Brassói Lapok, 1938. március 17., 7.

46 Ez az információ akár pontos is lehet, hogy a holttesteket valóban a Székelyudvarhely–Segesvár vasútvonaltól nem messze, Székelyudvarhely után találták meg.

47 A rendelkezésre álló legpontosabb leírás szerint Emil kabátja a földre volt terítve, és azon feküdtek a holttestek. Vö. Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

48 Csíki Lapok, 1898. március 30., 4.

49 Magyar Polgár, 1898. április 7., 5.


« vissza