Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Balatonfüred és Debrecen közös kulturális öröksége (ONLINE)

 

Párhuzamos művelődéstörténeti mozaikok Csokonai korától napjainkig


 

A „magyar tengernek” a Balatonfüreden is gazdálkodó Pálóczi Horváth Ádámtól Csokonai Vitéz Mihályig sok hódolója támadt az utóbbi két évszázadban. Most kettőt idézünk meg – a magyar nyelv Balatonhoz is méltó két művészét. Egyikük Garay János, aki 1847-ben tette közzé A Balaton című költeményét, benne a „tündéri” Balaton mint Isten teremtő örömének „könnycseppje”. Másikuk Szerb Antal, aki 1923 nyarán Siófokon ihletett szavakat jegyzett föl naplójába. „Csak a Balaton kárpótol mindenért, ez a drága nagy magyar víz, mint a magyarság géniusza, nagy, mély és csöndes.”

Mielőtt rátérünk a Balatonfüred és Debrecen közötti kulturális párhuzamok bemutatására, keressünk irodalmunkban olyan „tájfilozófiai” fogódzókat, amelyek Pannóniát és Hunniát kapcsolatba hozzák. Garay János szerint Magyarországnak két „híres tenger” is megadatott. Az egyik a poéma címszereplője: a Balaton – a másik az Alföld, a puszták tengere. A természeti különbözőségek mellett nem mellékesek a korabeli társadalmi és politikai eltérések sem.
 

Ott a tengelyfogó homokban

A haladó is elmarad;

Itt a hatalmas ár sodrával

A conservativ is halad.”

 

Jókai Mór 1858-ban, A Magyar Tempevölgy címmel megjelentetett egy szép esszét, melyben megszemélyesítette hazánk három nagy tájegységét. A Balaton-vidék a vőlegényére váró, mosolygóan „bájos menyasszony”, az Alföld a gyermekei kenyeréről gondoskodó „édesanya”; Erdély az elbűvölően csábító „büszke tündér”. Az első táj a költőké és a középosztályt, a táblabíróvilágot helyezi előtérbe; a második a gazdáké, a „derék köznépé”; a harmadik az arisztokratáké, a közülük nagy számban kikerülő politikusoké.

 

Széchenyi István

 

Széchenyi kapitány 1820. július 24-én vonult be új egységéhez, a Debrecenben állomásozó 4. Hessen-Homburg huszárezredhez. Hivatalosan 1823. október 7-ig szolgált Debrecenben és környékén, de ebből alig tíz hónapot töltött itteni állomáshelyein.

Az 1821-es év Debrecenben két fontos életrajzi tényt jelent Széchenyi pályafutásában. Az egyik találkozása báró Wesselényi Miklóssal tavasszal vagy kora nyáron. Az ismeretségből szoros, bár súrlódásoktól és vitáktól sem mentes elvbarátság fejlődött ki a két progresszív gondolkodású, patrióta arisztokrata között. A másik pedig az, hogy júliusban vagy augusztusban jelent meg első munkája nyomtatásban: egy négyoldalas szabályzat a lóversenyekről. Széchenyi grófot egyébként az 1830-as években jeles debreceni tudósok, híres kollégiumi professzorok és akadémikusok keresték meg tisztelgő leveleikkel, ajánlásukkal gazdagított könyveikkel; például Péczely József, Kerekes Ferenc vagy Balásházy János.

1845. augusztus 7-én Széchenyi Balatonfüredre utazott; szeptember 27. és október 17. között viszont bejárta a Tisza-melléket, megfordulva Debrecenben is. 1846. augusztus 6-tól 8-ig elnökölt és beszédet is tartott a Tiszavölgyi Társulat gyűlésén; október 20-án pedig részt vett a Balaton-gőzhajózási Társaság balatonfüredi közgyűlésén. Széchenyi 1846. március 31. és április 9. között részt vett a Tiszavölgyi Társulat választmányának ülésein, április 5-én pedig időt szakított a Balaton-gőzhajózási Társaság alakuló közgyűlésére is. Közben a tolla sem marad tétlen, április közepén megjelent A balatoni gőzhajózás körül című röpirata.

Mélyen bevilágítunk Széchenyi személyiségébe és összmunkásságának jellemzésébe, ha kibontjuk kapcsolatát Debrecennel. A leszerelés gondolatával foglalkozó, megkeseredett huszárkapitányként hagyta el Debrecent – majd a reformmozgalom elindítójaként és vezéralakjaként tért vissza 1845. október 5-én. Nyolcadikán reggel utazott el, de a közbülső két napon zsúfolt programban részesült. Mindenekelőtt egy olyan ünnepélyes fogadtatásban, melynek fő mozzanataként megkapta október 4-én történt díszpolgárrá választásának oklevelét.

Reviczky Menyhért polgármester október 6-án ebédet adott gróf Széchenyi István tiszteletére, melyen ő pohárköszöntőjében újból kiállt a Debrecent érintő vasúti fővonal megépítése mellett. Bő héttel később a debreceni városvezetés tudomására jutott, hogy a bihari birtokos nemesség és a váradi kereskedőpolgárok érdekében, a Magyar Középponti Vasút Társaságnál „lobbizás” kezdődött a pest–kolozsvári fővonal Szolnoktól Nagyváradra vezetése mellett. Széchenyinek a magyarországi vasúthálózat kiépítésével kapcsolatos koncepciója kiérleltségét támasztja alá „a mélyen tisztelt Debreceni Polgári Casino Egyesületnek” 1841. július 1-jén küldött levele. „Debrecennek könnyített közlekedés kell, erre van szüksége mindenekelőtt. Mert mit ér a legnagyobb kincs is, ha azt piacra nem vihetni.”

Debrecen „nemes városa” vezetői – a hortobágyi legelőbirtokok vízellátása lehetséges veszélyeztetésének okán – élénk figyelemmel követték a Tisza szabályozásával kapcsolatos terveket, különösen 1845 novemberétől. A Tiszavölgyi Társulat közgyűléséről, a Tisza-szabályozó nagygyűlésről (1846. augusztus 3–8.) több pesti orgánum is tudósításokat közölt. Negyedikén megalakult a Tiszai Gőzhajózási Társaság; másnap pedig Széchenyi újból látogatást tett a Református Kollégiumban. „A dicső honfiú a tiszteletére összegyűlt tanuló ifjúságot, miután átnézte annak erőteljes, vidor sorait, egészen elvei szellemében szilárd kitartás- és türelemre intette.” (Pesti Divatlap) Majd megint megnézte a kollégiumi könyvtárat, ahol az emlékkönyvbe tett bejegyzése a Hitel híressé vált befejező mondatának egyik változata. „Magyarország rosszul volt, meglehetősen van, jobban »lesz«.”

Sok tárgyalás és előkészület után a szónoklatok szerepét átvették a szerszámok: 1846. augusztus 27-én Tiszadobon megindultak a kétarcú folyó szabályozásának munkálatai. Szimbolikus jelentőségű, hogy az első kapavágást maga Széchenyi István tette meg. Az előrehaladást alig egy éven belül pénzügyi nehézségek tették szakadozottá; melyek megkívánták Széchenyi személyes közbelépését, jelenlétét. Harmadik Tisza-vidéki útjának egyik állomása 1847. szeptember 15. és 17. között ismét – és utoljára – Debrecen is. Ittlétének harmadik napján a gróf fölment a Nagytemplom tornyába, hogy a magasból szemlélje meg és „kicsinek” lássa – Petőfi Sándor levelének szavaival élve – „e pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot.”

Bő fél évvel később, a folyószabályozás és a kelet-magyarországi közlekedés érdekében kifejtett erőfeszítéseiért is, Széchenyi méltányosnak találta volna, ha „hálából” valahol a Tisza táján az első népképviseleti országgyűlés tagjává választják. Debrecen két díszpolgára közül – az ellenzéki oldalról aulikus megvilágításba került Széchenyi helyett – Deák Ferencnek adott mandátumot (más kérdés, hogy ő Zalaszentgrót megbízását fogadta el). Debrecen város községtanácsa, a „legnagyobb magyar” halálának hírére – mintegy kései kompenzációként – 1860. július 16-i ülésén úgy döntött, hogy a „Német utca Széchenyi utca névvel cseréltetnék fel.”

Mindezért a maradandó és hősies munkálkodásért Debrecenben Mészáros Károly – a Balaton környékén pedig Garay János állított Széchenyinek szavakból „emlékoszlopot”. Bár esztétikai értékük nem sorolhatóak azonos „súlycsoportba”; tematikájuk, szerzői szándékuk és művelődéstörténeti dokumentumértékük mégis összekapcsolja e poétikai műveket. Ezért idézünk négy sort Mészáros Károly hosszú „életrajzi” költeményéből is:
 

                                    „Így támadt agyában rendkívüli terve,

         A Tisza-szabályozás óriási műve,

         Mely által a Tisza elöntött vidéke

         Dúsan termő földdé, – Kanahánná leve.”

 

Garay János 1847-ben adta közre a Balatoni kagylók című „költeményfüzérét”.

Két ízelítő Garay János pannon poéziséből:
 

Egy évezreden át ugarúl állott a magyarnak,

Tétlen pangásban, a gyönyörű Balaton.

Széchenyi jött; a tó megijedt a nagy haladótul,

«Ez megigáz!» mondá s keble felháborodott.

Hasztalan! a hullámzabolázó gőzös előáll:

És a veszteglő tó – haladásnak ered!”

(Gróf Széchenyi és a Balaton)

 

Üdvözöljük a hazának

Nagy polgárát, Széchenyit!

A ki haladásra birta

E tó veszteg vizeit…”

(Füredi bordal – részlet)

 

Vörösmarty Mihály



Vörösmarty szereplése e művelődéstörténeti párhuzamokkal foglalkozó tanulmányban életének második felére esik. Eötvös Károly az Utazás a Balaton körül (1901) című könyvében azt közli, hogy Vörösmarty 1835-ben Balatonfüreden töltött „néhány kedves” napot, a költőóriás akkor „gondolta ki” A füredi szívhalászat című „beszélyét”. Később az 1850-es évek első felében többször is megfordult itt. Föltehetően utolsó ottlétét – pontosabban a közeli Savanyúvíz településen – Eötvös Károly örökítette meg említett munkájában.

A Szózat költője első alkalommal 1845 tavaszán járt, Deák Ferenc társaságában Debrecenben, a „roppant faluban”, útban Zsibóra, Wesselényi Miklóshoz. Visszajövet Deák és Vörösmarty már Wesselényivel, a látását félig elvesztett „árvízi hajóssal” érkezett május 19-én és másnap utaztak is tovább Pest felé.

Másodjára mintegy öt hónapig maradt, családjával együtt: 1849. január 8-tól május végéig. Kossuth híveként tartották számon, de ennek tollával nem adta tanúságát. A politikai és katonai helyzetet érintő aggályait és félelmeit kaszinói szórakozásokkal és otthoni társasági élettel, somlói borral és Shakespeare olvasgatásával-fordítgatásával próbálta feledtetni. A „vén cigány” halálának híre természetesen a debreceni értelmesebb közvéleményt is mélyen megrázta. „Ezernyolcszázötvenötben, az elnyomatás, az elcsüggedés – a közlevertség setét, kietlen napjaiban egy olyan vigasztaló geniusz”, mint Vörösmarty Mihály „nevének kiejtése minden igaz honfi előtt egyértelmű volt az imádsággal.” Így emlékezett vissza 1887-ben E. Kovács Gyula, a hírneves kolozsvári színésszé vált egykori debreceni kollégiumi diák.


 

Jókai Mór
 

Jókai és Debrecen kapcsolata 1849 elejétől a személyes érintkezés szintjén 1893. április 19-ig tartott; amikor a város küldöttsége átadta neki a díszpolgárságról szóló oklevelet. Szellemi értelemben viszont 1902-ig, a nagyrészt Debrecenben játszódó regény: az Egetvívó asszonyszív megjelenéséig. Jókai és Debrecen kapcsolata tehát tükröződik irodalmi munkásságában is. Jókai első debreceni tartózkodása idején – 1849. január 8-tól április 25-ig – vált igazán újságíróvá, előbb az ún. Közlöny, majd február 22-től az Esti Lapok szerkesztője a cívisvárosban.

Vegyünk három szemelvényt az utóbbi orgánumból, amelyek túlzásaikkal együtt is dokumentumértékűek. Az első Pest és Debrecen, a következők Búcsú Debrecentől címmel jelentek meg. „Pest középpontja az országnak, de Debrecen középpontja a magyar népnek. Amott minden nemzetiség érdeke, itt azonban egyedül a magyar érdekek vannak összesítve. Pest legnagyobb városa Magyarországnak; – Debrecen maga egy Magyarország kicsinyben.” „Debrecen népe – a világnak legépebb, legjózanabb népe. Mi kegyelettel s áhítattal említjük e népet! Így ismertük mi az isteni cívis-népet s úgy találtuk, mint ismertük. […] Áldás reád Debrecen szent népe. Isten megadá, hogy e hely a magyar történetekben örökítve legyen a legnevezetesb időszak emlékével. E dicsőséget Debrecen népe méltán érdemli meg.”

Erdélyi János egyik 1842-ben írt magyarországi úti levelében így tudósította olvasóit Debrecenből. „Éppen ez idő tájon volt kinevezve egy vegyes választmány színház és casino-lak építésére. Mily nagy lépés, ha teljesülésbe megy! Mert Debrecennek semmire sincs oly szüksége, mint szellemi szükségre, s ehhez idő kell, vajha megjött volna a városnak az!” Ezen „szellemi szükség” beteljesülésére a cívisvárosiaknak huszonhárom esztendőt kellett várakozniuk. 1865. október 7-én nyitotta meg kapuit az a városi kőszínház, amelynek ma Csokonai Nemzeti Színház a neve.

Laborfalvi Róza, Jókai felesége állt ki a függönyök elé, hogy elmondja a publikumnak férje erre az alkalomra írt verses prológusát „szívhez szóló csengő hangon”. Nem a hízelgés, hanem őszinte és önzetlen meggyőződése vezérelte Jókait, amikor „Debreczent” a magyar nyelv „tiszta őrhelyének” és a tudomány erődítményének: Hatvani István, Méliusz Juhász Péter és Csokonai Vitéz Mihály messze világító városának nevezte.

Te anyanyelvünk tiszta őrhelye,

Magyarnak épült ősi Debreczen!

Ments-vára féltett szellemkincseinknek!

Sok századon át, amig nemzetünk

Létért ontotta vérét, – egyedül

Te őrizéd a magyar Helikont!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Te szülted a tudóst, ki felvilágolt,

Te szülted a hit buzgó pásztorát,

S a költőt, kinek lángja most is ég.”


A szerző két nappal később sem lehetett jelen, amikor – a Bánk bán után – bemutatták a Szigetvári vértanúk című drámáját. Jókai és Debrecen kapcsolatának következő eseményére 1876 augusztusának közepén került sor, amikor az író – erdélyi útjáról hazafelé – megállt a Tiszántúl fővárosában.  Jókai 1882. május 6. és 8. között tartózkodott újból Debrecenben. Útjának közérdeklődésre számot tartó eseménye, hogy – mint a Petőfi Társaság elnöke – fölavatta ifjúkori barátja emléktábláját 1843/44-i lakhelyének falán. Május 8-án délelőtt a Kollégiumba, délután pedig Pallagra látogatott. 1884. január 22–25. között tartózkodott ismét Debrecenben; felesége színpadra lépésének 50. évfordulója alkalmából. Ez a jutalomjáték Volumnia szerepében történt meg, Shakespeare Coriolanus című drámájában.

1889. május 19. és 22. között Jókai ismét Debrecenben járt, időt szakítva a hortobágyi puszta körbekocsizására. Jókaiékat Karczag Vilmos, a Debreczeni Ellenőr főmunkatársa kísérte el. Tapasztalatairól érzékletes tudósítást közölt a Nemzet – Jókai egyik lapja – május 24-i számában. A Jókai a Hortobágyon című élményszerű beszámolójának két záró bekezdését idézzük. „Jókai olyan jól találta magát a Hortobágyon, hogy még másnap is ottmaradt. Megnézte a naplementét, a napfeljöttét, s ellátogatott minden karámba. Ott nézett meg mindent; még azt is bemutatták neki, hogy tisztítja a bográcsot a gulyás a csizmája sarkával. Az egyik gulyással még gulyáshúst is főzettek. Nem kapni olyat Budapesten még a Kis pipában sem. Mindez, amit én elmondtam, egy újságíró kötelességszerű referádája. Ami érdekes olvasnivaló Jókai hortobágyi időzéséről, azt Jókai bizonnyal meg fogja írni az ő utolérhetetlen fantáziájával s felséges tollával.”

Ezekből a pusztán szerzett tapasztalataiból született meg kései remekműve 1893-ban: a Sárga rózsa című kisregénye. A kortárs kritikusok helyesen ítélték meg, hogy ezért a művéért Jókai a következő esztendőben másodszor is elnyerje a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját. A Sárga rózsa megjelenésének évében, április 19-én kapta meg írónk – ahogy ezt már föntebb jeleztük – Debrecen város elöljáróságától a megtisztelő díszpolgári címet is.

Itt a helye, hogy időrendi sorrendben ismertessük Jókai azon szépprózai munkáit, amelyek Debrecenben vagy környékén játszódnak. Először a regények: Mire megvénülünk, És mégis mozog a föld, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Sárga rózsa, Fráter György, Egetvívó asszonyszív stb. Másodszor az elbeszélések: A legvitézebb huszár, A struccmadár, Hogyan lett Dul Mihály urambul Rácz János?, A mennyei parittyakövek, A gyujtogató, A debreceni kastély, Két menyegző, Mégsem lesz belőle tekintetes asszony, A magyar Faust, A debreceni lunátikus stb.

Jókai 1884-ben baráti kapcsolatba került Rudolf trónörökössel, aki a következő évben rábízta az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben magyar tárgyú köteteinek szerkesztését. Az 1891-ben megjelent kötetben Jókai magának tartotta meg a Debrecennel foglalkozó fejezet megírását.

1882-ben Nemzet néven összeolvadt A Hon az Ellenőrrel. Ebben jelent meg 1898. december 16-án A magyar „nyepozvolim” című cikke; amelyben Debrecen a felekezeti és közéleti protestáció, azaz a „nem akarom” városa. Ebből az írásából idézünk most egy jellemző részletet. „Debreczen igazán képviselte Magyarországot. Polgárait békében, kordában tartotta; adóját fizette a hány, annyi potentátnak, határait kiterjesztette, földjeit mívelte, gulyát, ménest, csordát, diplomáciai összeköttetést fenntartott, üldözötteknek menedéket adott, tudományosságának erős várat épített, s a magyar szellemnek, jó erkölcsnek kútforrásul szolgált, aki eszével, saját erejével fenntartotta a mindenütt pusztulóra vált magyar nemzeti életet! […] Vajha a mai kor magyarjainak is lehetne juttatni abból a régi jó debreceni észből!”

Jókaiék először 1857-ben jutottak el a Balatonhoz. Nyaralásuk akkor rövidre sikeredett ugyan, de – ha csak érintőlegesen is – számos helységbe eljutottak a tó északi részén. Az élményekben gazdag kirándulás megragadó állomásai közé tartozott Balatonfüred; majd Tihany, Badacsony, Keszthely, Sümeg, Szigliget és más települések, végül Veszprém is. Ennek az utazásnak a benyomásait ábrázolta A Magyar Tempevölgy című „regényes tájleírásában”; amely első ízben a Vasárnapi Ujságban jelent meg, 1858 tavaszán.


Az író unokahúga, Jókay Jolán „fogadott” gyermekként élt a Jókai házaspárnál. Emlékirataiban olvasható, hogy az író és családja az 1850-es évek végétől évente heteket töltött Balatonfüreden. Vendéglátójuk elsősorban dr. Huray István főorvos és felesége (Laborfalvi Róza nővére), akik 1867-ben telekvásárlást javasoltak nekik szomszédságukban. Az építkezés 1870-ben kezdődött el, s 1871 nyarára fejeződött be teljesen.

Füredre elvitte a bácsi nagy teleszkópját, az a villa teraszán volt felállítva, és délben, mikor a gőzös már látható volt a Balatonon, folyton szemlélte a gőzösen levő utasokat és megmondta, hogy kik jönnek. [...] Mikor már a szőlő érni kezdett, kimentünk Huray tihanyi szőlőjébe, hol a pompás tihanyi bor termett, az Óvárra, ott is van Huraynak szép pincéje és villája. Innét gyönyörű kilátás nyílik az egész tóra és Zala megyére. Itt szeretett üldögélni bátyám és szőni az »Aranyember«-hez való adatokat. Ilyenkor azt mondta Róza néninek: – Na kedvesem, ha megöregszünk, ide jövünk lakni, itt közelebb leszünk a mennyországhoz és távolabb az emberek gonoszságaitól.”

A villa az író számára egyszerre bizonyult pihentető otthonnak és környékével ihlető erejű műhelynek. Ott született munkái közül kiemelkedik Az arany ember, amely a szerzője számára egyben legkedvesebb művészi teremtménye is. Jókai úgy írta meg e művét – egyébként „összesen csak nyolc hétig” (Mikszáth) –, hogy a Balatont télen soha nem látta, csupán dr. Huray szavaiból ismerte. Másrészről egyetlen téli epizód szerepel benne csak, még ha Krisztyán Tódor „eltüntetése” és a főhős metamorfózisa miatt lényeges is.

 
 

Blaha Lujza
 


Debrecent és Balatonfüredet nemcsak az írófejedelem személye, hanem első felesége és Blaha Lujza személye is összekapcsolja. „A napokban tiszteletem akartam tenni a nagy művésznőnél, Jókainénál. […] Jó darabig várakoztam az ajtónál, ide-oda járkálást hallottam és hangos beszédet. Jó vártatva kijött a szobaleány azzal, hogy a nagyságos asszony feje hirtelen megfájdult, nem fogad. Nem is terheltem többé látogatásommal. […] A színháznál elmondottam ezen kalandomat, de megvigasztaltak azzal, hogy Laborfalvi Róza nemcsak velem ilyen barátságtalan, mások irányában is az. Nagyon sajnáltam, mert nagy bámulója vagyok az ő nagy művészetének, és még nagyobb bámulója Jókainak.” Így emlékezett meg „a nemzet csalogánya” naplójában Jókainé különös személyiségét és kivételes színészi tehetségét illetően. 1866-ban nőül ment Blaha János debreceni karmesterhez; s attól kezdve 1871-ig a debreceni városi kőszínházhoz kötötte a szerződése. Utána Pestre került, de számos alkalommal szerepelt később is Debrecenben.

Blaha Lujza 1893-ban vásárolt egy villát Balatonfüreden, melyet 1916-ig birtokolt. „Blaháné falusi asszony módjára éldegélt Füreden, kakasokat, tyúkokat nevelt meglehetősen tágas udvarán, menyecskésen felkötött fővel, piros papucsban járt-kelt házában – míg déltájban, amikor a vizitelések ideje elkövetkezne: fekete ruhát öltött, mint a régi magyar világbeli asszonyok.” Ezt a zsánerképet 1927-ben örökítette meg róla Krúdy Gyula Blaháné meséi című írásában. Jókai nagy tisztelője nem hagyhatta ki, hogy kis írásának utolsó bekezdésében ejtsen egy tintafoltot Laborfalvi Róza főkötőjére, akivel „már nem nagyon lehetett egyezni”.

A tizenkilencedik század békésebb, szemrevalóbb fele, a kiegyezés utáni Magyarország története bontakozott ki az ő mesemondásaiban ott a füredi régi kúriában. Mégis az volt az igazi ambíciója, hogy Füreden a körorvosnéval, gyógyszerésznéval hosszú alkonyatokon elbeszélgessen falusi dolgokról, és ne robbanjon be a házába valamely nevezetesebb látogató, aki miatt a ház mindennapi rendjét meg kell bontani. Még a kakasainak se adott különösebb neveket, mint tette azt például Laborfalvi Róza, aki a kakasait mindig az ország legnevezetesebb férfiairól nevezte el, mert nem szerette a nevezetes embereket, akik véleménye szerint Jókai elől szedik el a hírnevet. A kakasai is csak a füredi hírességekről voltak elnevezve, jámbor szomszédokról, akik bizonyára nagy megtiszteltetésnek vették, ha Blaháné kakasai az ő nevüket viselték…”

Blaha Lujza föntebb már idézett naplójából még két szemelvényt emelünk ki. Az első Debrecen külső képével kapcsolatos. Üzenete az, hogy mennyivel kedvesebb szívének a poros cívisváros, mint a csillogó császárváros! Amikor 1867 májusában gyógyulni kívánó férjét Bécsbe kísérte, Blaha János mesélni kezdett úti céljukról. Lujza lelkét azonban nem várakozása vitte előre, hanem emlékei húzták haza: „…én nem hallottam semmit, nekem mindig csak a debreceni kis házikónk járt a fejemben; szebb annak a zsalugáteres ablaka, mint a tükörüveges paloták, szebb annak a templomtornya, mint a Szent István-templomáé. Nekem szebb az, talán szebbnek is látom mindig!”

Másik citátumunk viszont már a város lakóinak jellemzéséhez tartozik. Kiviláglik belőle egyrészt, hogy a cívisek ragaszkodnak ahhoz, ami az övék – másrészt megértőnek és nagylelkűnek is tudnak mutatkozni. „A debreceniek bizony bepereltek; a pert meg is nyerték, a vinkulumot, ezer forintot meg kellett fizetnem. De egy szép napon az ezer forintot visszaküldték azzal, hogy nekem bizonyára nagyobb szükségem lesz rá, fordítsam a magam hasznára. Én édes Istenem, milyen jók még most is hozzám!”

Ady Endre összes verseinek legteljesebb gyűjteményében található egy megragadóan szuggesztív poéma, két olyan különösen jellemző, „adys” kulcsfogalommal, mint a „vér” és a „hit”: Blaháné címmel (1903). Ennek az „úri” hódolattal megírt műnek idézzük a végét.


Óh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...”


 

Ady Endre
 

Ady Endre ifjúságának két különálló esztendejével kötődik személyesen Debrecenhez. 1896/97-ben a református főiskola jogakadémiáján hallgatott két szemesztert, sikeresen letéve alapvizsgáit. 1898 őszétől több cívisvárosi hírlapnak dolgozott: Főiskolai Lapok, Debreczeni Reggeli Újság, Debreczeni Ellenőr, Debreczeni Hírlap. 1899 nyarán a szárnyait próbálgató poétának Debrecenben jelent meg első kötete is: Versek címmel.

Ady számára Debrecen pályakezdésének – Balatonfüred viszont élete záró szakaszának egyik színfoltja. 1917-ben influenzájának kúrálására orvosa az Adriai-tengert ajánlotta, de a költő anyagi körülményei csak a Balatont tették lehetővé. Ady választása Balatonfüredre esett, szívszanatóriuma okán. Egy emléknyom az a dedikált fényképe, amelyet dr. Schmidt Ferenc fürdőorvosnak küldött, a következő szavakkal kísérve: „Gyógyult szívem minden dobbanása köszönet és hála.”

A Balaton partján nem született füredi témájú Ady-vers, Debrecenről viszont igen – Petőfihez közelítő érzésekkel. Valószínű, hogy amikor megszülettek, jószerével tudomást se vettek róluk Debrecenben; de élüket később megszépítette az idő. A Nagyerdő „dalosa” még nem „az igazi Ady” – viszont a „Mulandóság fia” mégis őt keresi; őt, akinek az arcát-alakját „elrejtik évek s falak”. Mert a művész személyiségének titka másfelől mégis csak a „Maradandóság”.

Óh, üdv neked, dicső Nagyerdő,
Egy nagy városnak édene…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Te vagy itt, e híres városban
A legmagasabb élvezet!...”

(Dal a Nagyerdőről, 1899.)

 

Vajjon igaz, hogy Debrecenben
A Maradandóság lakik?
Én a Mulandóság fia vagyok
S azért siettem most ide,
Hogy megkeressek valakit…”

(A Maradandóság városában, 1908.)

 

Krúdy Gyula

 

Krúdy 1895 szeptemberétől, Adyt megelőzve a Debreczeni Ellenőr munkatársa; bár már 1894 októberében fölkereste Gáspár Imre szerkesztőt. Még ugyanabban az évben átszerződött a Debrecennel rivalizáló Nagyváradra, de körülbelül 1900-ig még tartotta a kapcsolatot a debreceni lapokkal is. Az ifjúkor küszöbére érő Krúdy elbeszélései közé tartozik a Tüz az indóházban (1894). Tulajdonképpen műfaji határeset – hiszen riportjellegű novellaként vagy novellaszerű riportként olvastatja magát. A mondat, melyet megidézünk, már mutatja a szerzőnek a drámai feszültséget visszatükröző képességét; de itt fontosabb a helyszín karakterének találó és tömör megragadása. „Az elsö perczek a lehető legnagyobb izgatottságban folytak le, mire talán még alig volt eset Debreczenben, mely városunk lakosságát markánsan jellemzi, a higgadt, megfontolt cselekedetek székhelyét.”

Krúdy később többször megfordult Balatonfüreden, a „szívbajosok magyar Mekkájában” (Füredi levél, 1921). A közelmúltban Veszprémben három olyan kis kötetet is kiadtak Krúdy írásaiból, melyeknek főszereplője a Balaton. Ezek a válogatások a Balatoni szívhalászat, a Holdas este Füreden és a Jégkirályné-keringő. Egyébként a kamasz Krúdy másodikként megjelent novellája (Temetőben, 1893) már úgy kezdődik, hogy a „balaton-füredi” Anna-bálon Doroghi Ede, a „gazdag gavallér” megismerkedett „a csinos özvegygyel, a szép Lémad Alice-val”.

Idézzünk egy szép részletet a Nyárutó a prímásnál című írásából, amely a szeptemberi szerelemről szól. „Az őszelő a Balatonon az élet meghosszabbítása, megédesítése, elandalítása volt eleinknél. Itt voltak boldog és boldogtalan szerelmesek, itt jártak szívvel, ábránddal, őszi muzsikával. Az első szerelem éppen olyan otthonosan lépkedett a tóparton, mint a falevelekben az utolsó szerelem zizegett. Ah, utoljára szeretni, nyárutón, a Balaton mentén és aztán meghalni ősszel a madárdallal és elvonuló aranybárányszőrű felhőkkel, álmodta szeptemberben anyánk barátnéja. Szeretni, szeretni a fénylő, de már nem tikkasztó napsugárral, a mélán, szentimentálisan bámuló holddal, az ősziesen elcsendesedett tóval és álmodozó, áldott állapotú szőlőhegyekkel: szeptemberben szeretni utoljára.”

Befejezésül és illusztrációul idézzük ide Kellér Andor 1955-ben megjelent visszaemlékezését Krúdy egyik ad hoc-jellegű balatonfüredi leruccanásáról. „Hűvösen és pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a kocsisnak: »Balatonfüredre!« Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta, hogy ízletesen, mócsingós húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek. Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani tormával, nagyritkán kirándult egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tünődve, tíz napig kocogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.”

 

Szabó Lőrinc

 

Szabó Lőrinc Debrecenben töltötte református elemi iskolai és gimnáziumi éveit. „Bolond Istók voltam én Debrecenben” – írja a Mi felé? című költeményének kommentárjában (Tücsökzene). Adyhoz hasonlóan ő is megénekelte a Nagyerdőt (oda helyezték mellszobrát Schaár Erzsébettől); bár az ifjú költőjelölt figyelmét inkább a város ragadta meg (ott „várakoztatja” támaszkodó szoboralakját a főtéren Lestyán Goda János). Az Egérfogó sorainak tanúsága szerint:

„…Intézményeket
ismertem meg (inkább csak nevüket),
várost, vidéket, multat és jelent,
a diákokban élő Debrecent…”


Szabó Lőrincet csak kisebb mértékben ragadta meg a „világi” Debrecen; például kivételes élményt kapva első látogatásakor a Csokonai Színházban. Ami igazán és egy életre szólóan megfogta őt, az a református Debrecen: a belső falaival a zsoltárénekléseket fölerősítő Nagytemplom és a gályarabok emlékoszlopa. A gályarabok szobra című verse a harcosan hívő protestáns érzelemvilág és a szabadságszeretettel társuló református világszemlélet példaszerűen szép „himnusza”, költői hitvallása.

Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek?
Kis szobor állt a Nagytemplom megett:
a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász!
És mintha az a titkos Nyomozás,
a távoli, az Inkvizició,
az iszonyúnak hitt központi szó
engem vert volna őseim helyett
vasra, kínpadra, olyan rémület
markolt szívembe. Fürkész gondolat,
ott kezdtem álmodni álmaidat,
ott csatáztam veled (s mily naivan!),
fekete Róma! Gyanú s ami van
emberség bennem, mind abból fakadt,
hogy sirattam áldozataidat;
mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.”

 

Szabó Lőrinc többször is megfordult még Debrecenben. Az Ady Társaság meghívására 1927-ben Babits Mihállyal és Juhász Gyulával együtt érkezett, előadást is tartva. A következő esztendőben fölszólalt a Tóth Árpád tiszteletére rendezett emlékesten; 1934-ben pedig éppen itt, az „ígéret városában” jelent meg első válogatott verseskönyve. Az említetteken kívül más debreceni szerepléseit is számon tartjuk. Például Nyári Egyetemen is, amelynek Csokonai-díját 1943. december 8-án vette át. Utolsó debreceni látogatására 1946 augusztusában került sor, édesapja halálakor.

Szabó Lőrinc üdülővendégként és szanatóriumi gyógykezeltként is többször megfordult a Balaton partján és környékén, a Bakonytól a Tihanyi-félszigetig. A verseiben és versmagyarázataiban három konkrétan is előforduló település abból az észak-dunántúli régióból Balatonföldvár, Balatonfüred és Balatonszárszó. A Fény, fény, fény című, 1925-ben kiadott verseskönyvében jelent meg a Takarodó című költeménye; a kötetben kiadottak közül sokáig az egyetlen, amelyet Balatonfüreden írt az egykori Erzsébet-szanatóriumban.
 

Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az isten.


 

Szobrok, képek
 

Kiindulunk Medgyessy egyetlen balatonfüredi szobrából, megkeresve hozzá a „párját” Debrecenben. A Lantos lány című, haraszti kőből faragott figuráját 1957-ben avatták föl a füredi Tagore sétányon. (Eredetije a Farkasréti temetőben a Medveczky-síremléket ékesíti.) A Lantos lány a művész ajándéka volt a gyógyulását segítő hónapokért, amelyeket 1956 őszén és 1957 tavaszán az Állami Szívkórházban töltött. A Pihenő lány című, rózsaszínes márványból készült kompozícióját kevéssel később, 1958-ban helyezték el a debreceni Gyermekgyógyászati Klinikán. Az életnagyságú és főképp élettel telített lányalak az 1910-ből való, azonos című terrakotta kisplasztika egyik változata.

Debrecenben, 2000. október 22-én megalakult a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete. A GADE kezdettől úgy kívánt megfelelni az egyedi és sokszorosított grafikai művészetekkel szemben támasztható elvárásoknak, hogy a 18. századi debreceni kollégiumi rézmetsző tanároktól és diákoktól kezdve fölvállalta mind a nemesebb technikai, mind a közhasznú egyesületi hagyományokat.

A GADE egy másik lényeges célkitűzése egyre szélesedő, tágabb kulturális és szűkebb szakmai kapcsolatok, kapcsolatrendszerek. Különös tekintettel a partiumi és erdélyi kollégákra, általánosabb és távlatibb dimenziókban pedig Nyugat-Európától Japánig. A GADE 2005-től évente megszervezi nemzetközi fogadókészségű művésztelepét is Balatonfüreden.


 

Felhasznált és tájékoztató irodalom

 

Ady Endre: Összes versei. 1972.

Bényei József: Debreceni irodalmi lexikon. 2009.

Bényei Miklós: Debreceni történelmi miniatűrök. 2000.

Bényei Miklós: Széchenyi István és Debrecen. 1997.

Blaha Lujza: Naplója. 1987.

Erdélyi János: Úti levelek, naplók. 1985.

Garay János: Munkái. 1902.

Jégkirályné-keringő. 2012.

Jókai Mór: A Magyar Tempevölgy. 2000.

Jókai Mór: Debreceni idill. 2009.

Jókai Mórnál, a füredi uradalomban. 2006.

Jókay Jolán: Móric bácsival Füreden. 2007.

Kortársak nagy írókról. 1956.

Krúdy Gyula: A XIX. század vizitkártyái. 1986.

Krúdy Gyula: Költő és tündér. 2005.

Lengyel Dénes: Jókai Mór. 1970.

Nagy Miklós: Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. 1975.

Oláh Gábor: Jókai és Debreczen – In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1906.

Petőfi Sándor: Összes prózai művei és levelezése. 1960.

Sz. Kürti Katalin: Köztéri szobrok és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban. 1977.

Sz. Kürti Katalin: Medgyessy Ferenc és Debrecen. 1981.

Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok. 1990.

Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914–1943). 2001.

Széchenyi István: Napló. 1978.

„…szép magyar hazánknak tündérvidéke…”. Emlékek, dokumentumok Füred múltjából 1796–1913. 1997.

Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. 1975.



« vissza