Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Madonna árvái (ONLINE)


Madonna árvái

 

(Justh Zsigmond Keresztutak című művének elemzése)


 A klasszikus magyar irodalom kedvelői bizonyára tudják, hogy a 19. századi hazai literatúra számos értékes alkotását újraközlő Kötelező Ritkaságok sorozatnak a közelmúltban a hetedik darabja is megjelent. A Kiczenko Judit és Kardeván Lapis Gergely által szerkesztett Justh Zsigmond válogatott művei című kötet a 120 éve elhunyt szenttornyai írónak az utóbbi évtizedekben viszonylag keveset emlegetett és mind ez ideig nehezen hozzáférhető szépprózai munkáit tartalmazza, egyebek között az első magyar művészregényt, a Művészszerelmet vagy a szerző életében francia nyelvre is lefordított, paraszti témájú elbeszélésciklust, A puszta könyvét.

A reprezentatív válogatásban természetesen fellelhető a pályakezdő, huszonnégy éves Justh 1887-ben kiadott novellagyűjteménye, a Káprázatok is, amely különleges helyet foglal el az író életművében. Az itt található elbeszélésekben ugyanis a hazai közegtől átmenetileg eltávolodó, nyíltan francia eszmei és művészeti orientációt képviselő alkotó hangja szólal meg. Egy híresen rosszmájú kortárs kritikus – Péterfy Jenő – nyomán úgy is fogalmazhatnánk: a mintakövető fiatal szerző a párizsi „szalon-analitikus”[1] próza magyar megfelelőjét hozza létre. Az ide tartozó művek mindegyike dezillúziós tendenciát hordoz, a hanyatlás létélményét közvetíti, témaviláguk összességében mégis változatosnak mondható: a dekadens arisztokrata önsorsrontásáról, deklasszálódásáról (Taedium vitae) vagy a főrangú hölgyek szerelmi életéről és házasodási szokásairól (Fehér lap) éppúgy plasztikus képet adnak, mint a művészértelmiségi alkotói válságáról (Az utolsó hangulat) vagy a zürichi egyetemisták világképének átalakulásáról (Keresztutak).

Dolgozatom a negyedikként említett alkotás, a Keresztutak rövid elemzésére vállalkozik. E mű a Káprázatok című kötet leghosszabb terjedelmű és – esztétikai, illetve eszmei szempontból – leginkább figyelemre méltó darabja. Műfaja nehezen meghatározható; kissé iskolás nyelven fogalmazva: több, mint elbeszélés és kevesebb, mint regény; Bodnár György „majdnem kisregény”-nek[2] nevezi. Véleményem szerint minden túlzás nélkül kisregénynek tekinthető: láthatóan nagyobb igénnyel készült, mint a kötet többi írása, illetve általában Justh kisepikai munkái. A becsvágyó ifjú alkotó ebben az alkotásában összegzi – művelt, széles látókörű fiatal felnőttként – addig megszerzett ön- és világismeretét.

Ám ez nem azt jelenti, hogy a Keresztutak cselekményben viszonylag gazdag írás volna. Justh miniatűr eszmeregényt ír, amelynek inkább a gondolatisága érdemel figyelmet – és nem a meséje, amely meglehetősen redukált és nem túl eredeti. De nemcsak a történet nélkülözi az izgalmas fordulatokat; az elbeszélés módja sem igazán érdekfeszítő. A Keresztutaknak lényegében egyetlen, E/3. személyű narrátora van,[3] aki mindentudónak látszik: túl azon, hogy képes pontosan rekonstruálni Claus nevű hőse gondolatait, folyamatosan meghatározza, hogyan vélekedjen az olvasó az általa lineáris rendben elbeszélt eseményekről; önkorlátozást viszonylag ritkán tanúsít.[4] Aligha csodálkozhat ezek után bárki is azon, hogy az esztétikum eszmék alá rendelésétől idegenkedő, s természetesen a narráció egyszólamúságát, egyértelműségét sem kedvelő posztmodern irodalomtudomány mind ez ideig nem árult el különösebb érdeklődést a mű iránt. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kisregény az utóbbi évtizedek befolyásos irodalmi szakértői által kitüntetett érdeklődéssel kezelt poétikai-nyelvi megformáltság terén sem mutat fel látványos eredményeket, bár azt túlzás lenne állítani, hogy teljesen nélkülözné a nyelvi önreflexivitást.)

Lehetséges, hogy a Keresztutak – szűkebb értelemben vett – irodalomelméleti perspektívából szemlélve nem tűnik hálás szövegnek (okkal vagy ok nélkül, egyelőre ne feszegessük), azt viszont aránylag könnyű belátni, hogy irodalomtörténeti vonatkozásban komolyabb figyelmet érdemelne. Ahhoz a sokáig kevéssé méltányolt prózatörténeti vonulathoz tartozik ugyanis, amelyet az 1870-es évek regényirodalmának olyan alkotásai reprezentálnak, mint Toldy Istvántól az Anatole vagy Asbóth Jánostól az Álmok álmodója. Vagyis az egzisztenciális tendenciájú esszéisztikus (kis)regények kategóriájába lehetne sorolni. Nem véletlen, hogy a Magyarországon Jókai nevével fémjelzett, „modern mítoszként” jellemezhető romance, illetve a nyugat-európai típusú, pszichológiai jegyeket is hordozó realista társadalmi regény olvasásához szokott kortárs befogadók jelentős része idegenkedve fogadta mind az előbb említett műveket, mind Justh munkáját.[5]

Az Anatole, az Álmok álmodója és a Keresztutak (illetve elismertebb, népszerűbb előképük, Eötvös 1841-ben befejezett regénye, A karthauzi) poétikai és eszmei szempontból sokban eltérnek egymástól, mégis van néhány, markánsnak nevezhető közös vonásuk.

  1. Alapvetően a jelen, illetve a közelmúlt konkrét problémáihoz kapcsolódnak.

  2. Sajátos társadalomkritikus tendenciát követnek: nem különböző csoportokhoz egyértelműen köthető személyek szembenállására fókuszálnak (mint a romance vagy a hagyományos értelemben vett „kritikai” realista regény), hanem egy adott individuumot állítanak a középpontba, és e személy, illetve az őt korlátozó világ kibékíthetetlennek tűnő ellentétét mutatják be. A művek ifjú, útkereső, a megszokott közösségi szerepekkel azonosulni képtelen férfi hősei (Anatole, az Álmok álmodója Darvadyja, A karthauzi Gusztávja és a Keresztutak Clausa) egyénítettek, pontosabban: nem csak vagy nem feltétlenül tipikusak: mindenekelőtt önmagukat képviselik, mi több: egzisztenciális magányuk olykor feloldhatatlannak látszik.

  3. Ez utóbbi mozzanattal szoros összefüggésben: az alkotók fokozott figyelmet fordítanak a lélekábrázolásra, így a lélek belső történéseinek, a mentális struktúráknak a leírására igen nagy hangsúlyt helyeznek, a külső események vizsgálatára viszont kevésbé koncentrálnak.

  4. A szubjektivizálódás folyamata a regényszöveg intellektualizálódásával is együtt jár: a felsorolt művekben nem a hagyományos történetelvűség, hanem a gondolatiság kerül előtérbe (tegyük hozzá: a Keresztutakkal ellentétben A karthauziban, az Álmok álmodójában, illetve az Anatole-ban a nyelvi megformálás is rendkívül jelentős szerepet kap, a cselekmény visszaszorulásától egyáltalán nem függetlenül).


Justh munkája ugyanakkor egy fontos ponton radikálisan eltér a korábban íródott egzisztenciális tendenciájú regényektől: nem egy, hanem két főhőse van. A két középponti alak – Claus és Charles[6] – között világos funkciómegosztás érvényesül: az egyik a szemlélődő, a másik a cselekvő attitűd képviselője. Eötvös, Toldy és Asbóth regényeinek hősei még egyszerre cselekvők és szemlélők, bár mint afféle modern értelmiségiekre, Gusztávra, Anatole-ra és Darvadyra is jellemző a túlzott önreflexió, amely nemegyszer bénítóan hat rájuk, amikor cselekedniük kellene. A szülei korai halála miatt (is) befelé forduló, a tudomány árnyékbirodalmában élő Claus viszont eleve idegenkedik mindenfajta aktivitástól, legyen szó akár politikáról vagy szerelemről (és persze érdemi munkát sem végez, hiszen még diák). Transzcendentális tudatszubjektumnak tekinthető, aki a világban csak megfigyelőként van jelen; az objektumléthez fűződő viszonya csupán gondolati. Expanzióra vágyó akaratát lecsendesítő aszkétaként olyan – hinduista, buddhista színezetű – életgyakorlatot képvisel, mely a forradalmi romantika korszakának elmúltával a 19. századi Európában is eszménynek számított. Elsősorban persze a pesszimizmusra hajló humán értelmiség körében, Arthur Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című, 1818-as, de csak 1849 után „felfedezett” értekezése nyomán. (Tudjuk, a frankfurti bölcselő elementáris hatást gyakorolt a századvég számos magyar alkotójára, köztük Justhra is.)

Az alkotása alapvető struktúráját felvázoló író vélhetően felismerte, hogy egy ilyen mértékben izolált személyiségre – önmagában – nem lehet cselekményes prózai alkotást építeni, még akkor sem, ha a konkrét történet jelentősége minimális a tervezett műben. Ezért volt (van) szükség Charles „társfőhőssé” tételére. Mindaz, ami nem történik meg Clausszal, megtörténik Charles-lal, a dán egyetemista jóbarátjával, s így a szélsőségesen introvertált fiatalember – ha közvetve is – mégiscsak tapasztalatra tesz szert a külvilágról, a konkrét valóságról. Izgalmak nélküli élete némileg kitágul, tartalmasabbá válik, amikor drámai események koronatanújává lép elő.

Vagyis a Keresztutak egzisztenciális kisregény „létére” nem egy szubjektumnak szentel különleges figyelmet, hanem két, többé-kevésbé egyenrangú hős sorsának alakulását vizsgálja. Ám a műnek nem ez az egyetlen furcsasága. Az sem szokványos, hogy e két, nagyon is eltérő gondolkodású középponti figura között nem alakul ki érdemi ellentét (hacsak azt nem tekintjük konfliktusnak, hogy Charles egy alkalommal kissé megneheztel Clausra barátjának egy apró, minden rosszindulatot nélkülöző, ám némileg indiszkrét megjegyzése miatt[7]). Ez persze a dán fiatalember passzivitására, félénkségére és buddhizmus iránti vonzódására hivatkozva könnyen megmagyarázható, mégis hiányérzettel tölti el a valódi dialektikát és erőteljesebb dinamikát igénylő konzervatívabb beállítottságú olvasót.

Hogy a kisregény mégsem válik statikussá, az a másik főhősnek, Charles-nak köszönhető, aki nem zárkózik el a konfliktusok elől (szembefordul szüleivel, majd párbajozik is szerelme védelmében), s akinek a személyisége jelentős változáson megy keresztül a történet során. A joghallgató világszemléletét mind a politika, mind a magánélet színterén a naivitás hatja át. Charles lelkes francia hazafi, az 1871 utáni németellenes revánsvágy meggyőződéses képviselője, aki Franciaország európai küldetése mellett a női tisztaságban, a romlatlan szerelem földi megvalósulásában is sokáig hinni tud. Majd szüleivel történő szakítása és súlyos szerelmi csalódása után a „jó fiúból” cinikus, kiégett világfi lesz. A mű végén mindenfajta idealisztikus eszmével szakít, és az anarchista mozgalom nihilisztikus elveit teszi magáévá.

Itt kell utalni arra az elvontabb, metafilológiai jellegű összefüggésre, hogy a (negatív) élettapasztalat hiányával szorosan összekapcsolódó ifjúkori idealizmus és a még mindig fiatalkorban, de már kiábrándító csalódások után jelentkező pesszimizmus (illetve szkepticizmus) kettőssége rövid pályafutása során folyamatosan foglalkoztatja a szerzőt. A Keresztutak E/3. narrátora így jellemzi Charles-t: „Az emberekről és a dolgokról pár absztrakt eszméje volt, s az eszméket kereste a világban is. […] Még nem esett a másik végletbe: […] az idealizmus helyébe még nem tolult a komor, a sötét pesszimizmus.”[8] Egy másik szöveghelyen, immár Claus világnézeti útkeresése kapcsán – általánosítva és némileg választékosabban – hasonló gondolatokat fogalmaz meg a mű elbeszélője: „A modern szkepticizmus szavát hallotta, azt, amelynek forrása a fiatalkori idealizmus, azt, amely annál sötétebb, minél tisztább volt eredetileg a forrás, amelyből fakadt.”[9] Legkiválóbb nemfikciós művében, az 1889-es Hazai naplóban pedig – barátja, Révay Simon jellemzése kapcsán – a következőket írja Justh ugyanerről a problémáról: „Sok filozófia, a priori idealizmus, mely a post eriori (sic!) pesszimizmusra visz, s ez teszi őt is, mint engem, szerelemképtelenné.”[10]

Justh mint ideológus egyébként meghaladható, köztes stádiumként tekint az a posteriori pesszimizmusra, amelynek fontos szerepet tulajdonít az önismeret relációjában, s mint a személyiséget „gazdagító” mozzanatot értékeli is, ám végső soron a felszámolására törekszik. Tudjuk: az 1880-as évek végétől a „józan idealizmust” képviselő parasztságot állítja példaként az a priori idealizmus és az a posteriori pesszimizmus végletei között hánykolódó, s hosszabb távon az utóbbi „stádiumban” megrekedő modern (művész)értelmiségi elé. A Keresztutakban azonban ez a pozitív alternatíva még nem jelenik meg. Charles sorsa éppen azt példázza, hogy gyakran egyazon ember élettörténetén belül változik át a naivitás, a rajongás attitűdje terméketlen pesszimizmussá, sőt: életellenes cinizmussá. Ez utóbbi pedig a dekadencia felé elhajló, rossz értelemben vett hedonizmussal összekapcsolódva a végletes önsorsrontás alapja lehet (bár Charles jövőjéről nem ad konkrét tájékoztatást a narrátor, csak a hős eszmei fordulatát és személyiségváltozását mutatja be).

Külön kiemelném, hogy az imént említett a posteriori pesszimizmus lényegét egy „szójátéknak”[11] is tekinthető aforizma közvetíti a mű végén: „Madonna! Nincs Madonna, csak Magdolna, s ez sem bánja meg bűnét!”[12] Egyfelől az idealizmusból „kigyógyuló” Charles keserű felismerése ez a (két) mondat, másfelől a szöveg rendező elveként, a történet tanulságaként is értelmezhetőek a fenti szavak. Az idézett szentencia ugyanakkor a poétikai-retorikai érdeklődésű elemzők figyelmét is felkeltheti a benne szereplő Mária- és Magdolna-motívum miatt.

Az ifjú Charles számára – az eszményített haza mellett – a Mária nevével fémjelzett voltaképpeni, ideális nőiség jelenti a központi értéket, a legfőbb viszonyítási pontot. A francia fiú hisz abban, hogy létezik olyan földi nő a modernitás világában, aki az evilági létezés szűk keretei között hitelesen közvetíti a transzcendencia szellemiségét. Anyjáról és Hannáról biztosan ezt feltételezi; anarchista barátnőjéről már nem, de vele akkor köt szorosabb szövetséget, amikor végérvényesen maga mögött hagyja idealista korszakát.

Nem véletlen, hogy az előbb egymás mellett emlegettük a kisregény három női alakját. Ha nem riadunk vissza némi értelmezői önkény alkalmazásától, elmondhatjuk, hogy a műben tulajdonképpen három „Mária” (három „anya”) van, de egyik sem felel meg az igazi Madonnáról alkotott képnek. Az első „Mária”, Charles édesanyja kitagadja gyermekét, márpedig egy autentikus anya ilyet semmilyen körülmények között nem tehet. A második, az édesanya helyére álló „Mária” Hanna lesz, akiről azután elég hamar kiderül, hogy nem hitvesnek és anyának való tiszta nő, nem éteri lény, hanem a testiség képviselője: nem Madonna, csak Magdolna. De még Madonnaként is kevesebbet ér az Újszövetségből ismert Mária Magdolnánál, aki végül szakít bűnös múltjával; Hanna erre nem képes: ő továbbra is „prostituált” marad. A harmadik „Mária” pedig nem más, mint az anarchista orosz nő, aki nem képletesen, hanem ténylegesen is Mária (Iwanowna Máriának hívják), de éppen az archetipikus anya ellentéte: a politika, a destruktív és vulgáris eszmék jobban érdeklik, mint a saját gyermekei, ráadásul felettébb laza erkölcsű nő is, aki szabados életvitelét korszerűnek gondolt ideológiával igyekszik alátámasztani. Justh névválasztása ez utóbbi esetben tehát ironikusnak tekinthető. Az irónia hátterében azonban nem valamilyen vallásellenes, deszakralizáló beállítódás áll; inkább az író világképét meghatározó – a modernség haladáshitét konzervatív alapon, ugyanakkor megfelelő intellektuális igényesség birtokában kétségbe vonó – kultúrkritikus eszmeiség jelentkezik itt. Természetesen ez az értékrend nem közvetlenül, hanem egy nyelvi játék, illetve általában az esztétikum rejtekútján keresztül nyilvánul meg.

S ha már a szakralitásnál tartunk: Madonna (Mária) és Magdolna alakja mellett Jézusé is megjelenik a kisregényben – igaz, nem explicit módon. Gondoljunk csak a címadásra, amelyet az elmúlt évtizedek legszorgalmasabb Justh-kutatója, Elek László a következőképpen interpretál: „Novellájának hátteréül a festői fekvésű Zürichet s annak egyetemét, a »technikai tudományok Mekkáját« választotta. […] Egyetemi hallgatók világnézeti »keresztútjait« elemezgette benne, ügyesen megválogatva a legkülönfélébb nézetek képviselőit. Nem a szerelmi utak rajza érdekelte, noha a novella egyik főhősének, Charles Ledoyennek, a francia nacionalizmus képviselőjének egy vele szemben tisztesség látszatát keltő pincérnő: Hanna iránt érzett szerelme és kiábrándító csalódása adja a cselekmény jelentős részét. […] A novellát olvasva nem ez a szerelmi viszony érdekel bennünket, hanem a századvég egyetemi ifjúságának, fiatal értelmiségének világnézeti útkeresése. […] Hogy mennyire a szemléleti keresztutak érdekelték Justhot, mi sem bizonyítja jobban, hogy végeredményben az egyetemi élet is csak háttérül szolgál. Nem foglalkozik semmit a tudományok »Mekkájának« oktató tevékenységével. Őt elsősorban az uralkodó nézetek, a filozófiai és politikai utak érdekelték.”[13]

Elek címértelmezése és – a kisregény szüzséjére vonatkozó – lényegkiemelése természetesen helytálló, de kiegészítésre szorul. A „keresztút” („keresztutak”) szónak ugyanis több, egymástól eltérő szótári jelentése van. „Keresztút” egyfelől az a hely, ahol két út egymást átmetszi. Másfelől a „keresztút” meghatározott tematikájú művészeti alkotás is lehet: képek (esetleg domborművek) sorozata, melyek Krisztus Golgotára vezető útjának különböző stációit ábrázolják. S ugyanez a fogalom még körmenetet is jelent, amelyet katolikus templomban, böjti napok délutánjain szoktak megrendezni – méghozzá az előbb említett, Krisztus szenvedéseit ábrázoló képek előtt.

Nézzük meg először, hogyan interpretálható a szó elsődleges jelentése a mű összefüggésrendszerében!

Természetesen a „keresztút” lexéma már ebben az értelmezési keretben is metaforikus tartalmakat hordoz. A kisregény hangsúlyos mozzanata, hogy a 19. század végi, „multikulturálisnak” nevezhető Zürichben különböző országokból származó, eltérő mentalitást (attitűdöt, világnézetet, politikai orientációt) képviselő személyiségek találkoznak egymással. Claus, a magának való, melankolikus dán barátságot köt az „első” Charles-lal, a társaságkedvelő és könnyen lelkesedő franciával. S persze nemcsak személyes, hanem eszmei keresztút is ez a barátság: a szkepticizmust a buddhizmussal egyesítő életfilozófia és a nemzeti ideológia (illetve általában a naiv romanticizmus) egymásra hatása jelenik meg itt. Claus egyébként a nacionalizmuson kívül számos más divatos politikai eszmével is megismerkedik Zürichben, ám – kortársai többségével szemben – mindegyiktől képes távolságot tartani.[14] Igaz, a moralizálásra hajló narrátor hangsúlyozza, hogy e distanciázás hátterében Claus személyiségének (negatív) alapvonása: a cselekvéstől való félelem áll (amit a buddhista-hinduista-schopenhaueriánus ihletettségű elméletek nyilván nem a gyengeség vagy a hanyatlás, hanem valamilyen magasabb szintű belátás jelének tekintenek).

Sajátos „keresztút” a sokáig tiszta, romlatlan francia fiú és az ártatlanságát korán elvesztő, némi túlzással: feslett erkölcsűnek nevezhető svájci pincérnő (Hanna) szerelmi kapcsolata is, amely akár a naiv idealista és az illúziótlan, „realista” életfelfogás interpenetrációjaként is értelmezhető. Jelzésértékű, hogy a szavai tanúsága szerint nem pusztán testi intelligenciával, hanem némi filozófiai belátással is rendelkező lány a következőképpen oktatja ki Charles-t elbocsátó szép levelében: „Az isten megáldjon, édes kis fantasztám! Látod, így végződnek az álmok!”[15]

Szintén „keresztútnak” tekinthető a nihilizmus felé tájékozódó (még a francia nemzetbe vetett hitét is megtagadó[16]), „második” Charles egyértelműen eszmei alapú – bár hosszabb távon egy hatalmas közös züllésben materializálódó – szövetsége a szélsőségesen anarchista orosz nővel, Iwanowna Máriával. Az utóbbi mindenfajta megkövesedett hagyománnyal szemben áll, a kulturális, osztályalapú és nemi különbségeken egyaránt felülemelkedik, és szigorúan csak az „emberiség” természetes érdekét tartja szem előtt. E különös keresztút bemutatása eszmetörténeti vonatkozásban is roppant izgalmas: Justh Magyarországon az elsők között ábrázolja irodalmi eszközökkel – igaz, leegyszerűsítve, kissé karikaturisztikusan – az anarchizmus társadalmi összefüggéseit.

Most pedig térjünk rá a „keresztút” („keresztutak”) szó – Elek László által figyelmen kívül hagyott – elvontabb: esztétikai, illetve szakrális jelentéseinek tárgyalására, állandó tekintettel a kisregény kontextusára!

A templomi festmény- vagy domborműsorozat, illetve az előtte megrendezett körmenet képzetének felidézése korántsem tűnik esetleges írói fogásnak Justh részéről. A „keresztút” műalkotásként és szertartásként egyaránt Jézus Krisztus szenvedéseire emlékezteti a hívő embert. Igaz, Krisztus neve nem szerepel a műben, Máriáé és Magdolnáé azonban – mint arra már korábban kitértünk – igen. Márpedig ők kulcsszereplők Krisztus történetében, létezésük közös mozzanata éppen az, hogy mindketten a lehető legszorosabban kapcsolódnak Jézushoz (anyaként, illetve hívőként vagy társként). Vagyis az egy mondatban szereplő „Mária” és „Magdolna” nevek metonímiaként egy harmadik névre – Jézus Krisztuséra – utalnak.

Justh műve ugyanakkor csak lazán kapcsolódik az evangéliumok által közvetített Krisztus-narratívához. A Keresztutak az Újszövetség pesszimista parafrázisaként a megváltás lehetetlenségére világít rá. Itt nem a diadalmas, a feltámadott, hanem a megkínzott Krisztus alakja, illetve az általa megjelenített – kozmikus méreteket öltő – emberi szenvedés áll a középpontban.

Méghozzá egyszerre két férfisorson keresztül. Charles és Claus alapkarakterének rokonsága ugyanis a köztük lévő számos nézet- és magatartásbeli különbség ellenére sem vitatható. Mind a rajongó-dekadens, mind a „buddhista” fiú Krisztus-arcú: (eredendően) tiszta és érzékeny ember. És – alkatuktól nem független – végzetük is közös valahol: az illúzióit vesztő, megkeseredő Charles éppúgy otthontalanul, oltalmazó anya és termékeny hit nélkül tengődik a világban, mint alter ego-ja, az eleve rezignációra hajló, végletes elszigeteltségéből kitörni nem tudó Claus. Aki a befejezés tanúsága szerint, Charles-hoz hasonlóan, maga is szerelemre, társra – anyapótló Madonnára – vágyik. Kettejük egymást metsző útja azt példázza, hogy a modern krisztusok földi osztályrésze csak az árvaság és az üdvözüléstől elszakított, meghaladhatatlan szenvedés lehet.

Ezt a szimbolikus, sőt metafizikus vonatkozású egzisztenciális peremhelyzetet a barátja negatív tapasztalataira, majd saját kicsinységére és feloldhatatlan magányára rendkívüli tudatossággal reflektáló dán bölcsészhallgató pontosan érzékeli, az E/3., ám hőse nézőpontjával egyre inkább azonosuló narrátor pedig a befogadóval is finoman érzékelteti a kisregény végén. Joggal írhatja a Keresztutak zárlatáról a mű – nem túlságosan nagy számú – értő elemzői közül a legfelkészültebb, Pór Péter: „Íme, klasszikus példája annak, konkrét élmények halmaza – a szerelmi történet, az egyetemi város különböző típusai – miként absztrahálódik ez elvont és prae-egzisztencialista Lét-élménnyé. […] A szerelmi történet tulajdonképpen csak eseménykerete, esetleges megvalósulási módja a feltétlenül beteljesülő transzcendens erőknek és törvényeknek, melyeket Claus – és vele az olvasó – az utolsó lapon teljes intenzitással átél, megérez és megismer.”[17]

Mórocz Gábor

2014. október


[1] A kritikus eredeti szövegében a ma már archaikusnak ható „szalonanalista” szó szerepel. ─ Péterfy Jenő: Káprázatok. Péterfy Jenő válogatott művei, Szépirodalmi, 1983, Bp., , 699.

[2] Bodnár György: Tételek között szorongó tárgyiasság és szorongó impresszionizmus: Justh Zsigmond, Új Auróra, 1987, 3. szám, 74.

[3] Szigorú értelemben véve narrátornak tekinthető még a müncheni szerelmi csalódását barátjának, Clausnak röviden elmesélő Charles, illetve az utóbbinak búcsúlevelet író Hanna is.

[4] Az önkorlátozás jelei: 1. az elbeszélő Claus és Charles életének Svájcon ─ Zürichen, illetve Bendlikonon ─ kívüli történéseiről nem vagy csak jelzésszerűen tudósít; 2. a XVI. fejezetben nem tárgyalja behatóbban, pontról pontra Charles és Pottier vitáját, csupán a konfliktus néhány feltűnőbb mozzanatát vázolja fel ─ szorosan a „kívülálló” Claus perspektívájához igazodva.

[5] Lásd például Palágyi Lajos értetlen Justh-kritikáját: Egy arisztokratikus író – Haladó kritikánk Bessenyeitől Adyig (szerk. Lukácsy Sándor), Művelt Nép Könyvkiadó, 1952, Bp., 105. ─ Persze a korabeli, negatív értékítéleteket tartalmazó recenziók színvonala sem azonos. Míg a provinciális szemléletű Palágyi kifejezetten primitív módon rekonstruálja a Keresztutak vélt „tanulságát” (idézem: „Justh bebizonyítja, hogy kutyából nem lesz szalonna, tudniillik hogy egy pincérnőből sohasem lesz tisztességes asszony”), addig a nála jóval szélesebb látókörű Péterfy Jenő műbírálata irodalmi, sőt bölcseleti igénnyel íródik. A Budapesti Szemle publicistájának kíméletlen, fölényeskedéstől sem mentes kritikai megjegyzései még akkor is ellenállhatatlanul szellemesek, amikor élesen ─ és jórészt igazságtalanul ─ megkérdőjelezik a pályakezdő alkotó komolyan vehetőségét: „Ó, fiatal író, honnan a fekete felhő tiszta homlokodon? Midőn káprázatnak rajzolod a boldogságot, nem állasz-e magad is káprázat befolyása alatt? Utazásaid alatt, rövid tartózkodásaidban egyetemi városokban Európa nyugatán és északján – nem zavartad-e össze könnyelműen cigaretted füstjét a Nirvána ködével?” ─ Péterfy Jenő, Káprázatok. i. m., 699.

[6] Nyilván írói tudatosságra vall: a két hős egymásrautaltságát jelzi már az is, hogy mindkettőjük neve „c” betűvel kezdődik. ─ Horváth Kornélia szóbeli megjegyzése.

[7] Justh Zsigmond, Keresztutak. J. Zs. válogatott művei, szerk. Kiczenko Judit és Kardeván Lapis Gergely, Ráció, 2013, Bp., 174.

[8] Justh Zsigmond, Keresztutak. I. m., 159.

[9] Keresztutak. I. m., 189.

[10] Justh Zsigmond, Hazai napló. J. Zs. naplója és levelei, szerk. Kozocsa Sándor, Szépirodalmi, 1977, Bp., 387.

[11] Lásd: Vitányi Borbála: Justh Zsigmond írói névadása, Bp., 1983, 11.

[12] Keresztutak. I. m., 193.

[13] Elek László: Justh Zsigmond, Gyula, 1964, 41–42.

[14] „Egy nap a francia keresztény szocializmus elveit hallotta, másnap a nihilizmus fenyegető tanát; ebédnél szociáldemokratákkal volt együtt, s feketekávénál az angol liberalizmust fejtegette egy angol tanuló…" Ő viszont „tökéletesen a kontemplációra adta magát”. Keresztutak. I. m., 189–190.

[15] Keresztutak. I. m., 192.

[16] Sajnálatos, hogy Charles-nak a nemzeteszméből való kiábrándulása teljesen motiválatlan marad a műben. Ez a Keresztutak egyik legfeltűnőbb és legfájóbb hiányossága.

[17] Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában, Akadémiai, 1971, Bp., , 49–50.


« vissza