Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

Merre tovább? (ONLINE)

Írásom első része egy telefonbeszélgetés következménye. A véleményem kérdezték erről, arról, jelenről, jövőről. Válaszaim után aztán tovább töprengtem, mert minden ugyanahhoz az alapkérdéshez vezetett: merre tovább? Gondolataim lejegyeztem – elragadott a képzelet is –, végül egy lehetséges jövőmodell kerekedett ki belőle. Bátorkodtam néhány politikai tennivalót felvázolni egy jövőbe tekintő kormányzás számára, közismert fogalmakat használva.
Két évvel később a második rész megírására a közelgő választások indítottak. Ugyanis nem tűnt abszurdnak, hogy a modellemet összevessem a honi politika irányaival. Mivel némi összefüggést csak a Fidesz unortodox kísérleteivel találok, próbálom megérteni, hova tart Orbán Viktor és pártja. És azt is, hogy mivel tudja tartósan magához kötni a lakosság nagy tömegeit, ahogy ezt a választás eredményei is igazolták. A türelmetlenek kezdhetik akár a második résszel. Tagadhatatlanul érdekes helyzet kezd kialakulni a világban, megkérdőjeleződnek olyan alapelvek, amelyek előtt eddig szinte mindenki meghajolt, azaz: nincs más út, mint előre menni, az egyén, a társadalom feladata a szüntelen fejlődés a kapitalista piacgazdaság keretei között. Egy ideje azonban már recseg-ropog körülöttünk minden, és oda a korábbi derűlátás: már csak „fenntartható” fejlődésről beszélünk. De a gazdasági növekedés dogmája továbbra is szent és sérthetetlen, életben tartja a reményt, hogy pénzügyi-környezeti válság ellenére, sikerül átmenteni a boldog fogyasztói világot, és minden marad a régiben. Mégis fenyegeti valami kényelmes világunkat, amelyről azt hittük, hogy működéséhez megtaláltuk a végleges receptet. Azt tanultuk, hogy az egyéni érdekek szabad érvényesülése spontán egyensúlyhoz vezet, csak hagyni kell működni őket, ezt biztosítja a piacgazdaság a demokráciával párosítva. De ezzel a recepttel ma már nem lehet főzni, és dilemmák tömegével szembesülünk. Néhány kiáltó ellentmondás:
  • a növekvő fogyasztás mint a magasabb életminőség feltétele, szemben az általa előidézett környezetszennyezéssel és egészségkárosodással;
  • az egészségromboló élvezetek (szinte) korlátlan szabadsága, szemben az élethez (gyógyításhoz) való korlátlan joggal;
  • az ellátást igénylő idős generáció növekvő aránya, szemben az ennek terhét viselő ifjabb generáció csökkenő arányával;
  • a profiton alapuló gazdagodás, mint legfőbb cél, versus a profitképzés szempontjából „haszontalan” leszakadók – munkanélküliek, mély szegénységben élők, marginalizáltak – növekvő tömege.
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre sokan keresik a választ, leginkább szaktudományos alapon, a fennálló rendszeren belül, a koordináták kisebb-nagyobb elmozdításával. Néhány szélsőségesnek tekintett csoport a gazdasági és társadalmi szempontokat együtt elemezve már a rendszer kereteit feszegeti. Az ATTAC 1998 óta, a CADTM 2004 óta hajtogat hajmeresztő dolgokat, amelyek egyre valódibbnak tűnnek. Megadóztatni a pénzügyi tranzakciókat, vagyis ellenőrzés alá vonni őket, mondja az egyik – ezt hozná első lépésként a Tobin-adó. Megtagadni az adósságszolgálatot – izlandi, ecuadori példa végzetes következmények nélkül –, javasolja a másik. Megalapozottnak tűnő számsorokat vonultatnak fel a pénzügyi függésrendszer erősödéséről, a jövedelemkülönbségek megsokszorozódásáról a tőketulajdonosoknak kedvező adókulcsok és munkajog révén. Az arányoknak ezt a torzulását súlyosbítja egy másik jelenség is. A szocialista kísérlet összeomlásával úgy tűnt, az egész ún. civilizált világ egyetlen élő szervezetté vált. Egészséges működését a minden irányban szabadon folyó áramlás, vagyis a globalizáció biztosítja. És valóban egy rövid ideig mintha kiegyenlítődés indult volna meg a nyugaton felhalmozott előnyök és javak felől az újonnan bejelentkező keleti országok irányába. Kiderült azonban, hogy az itt termelt értékek jelentős része a piaci és pénzügyi mechanizmusok révén visszaáramlik ugyanazokhoz, tovább fokozva az ottani koncentrációt. A javak elillanását kiegészíti a társadalmilag leghasznosabb generációk javának keletről nyugatra való elszívása. A globális kapitalizmus a kelet-nyugati egyensúlyt folyamatosan a hátrányunkra módosítja. De nyugaton is egyre nagyobb tömegek fordulnak szembe a globális kapitalizmus pénzügyi-gazdasági rendszerével. Mély ellenszenvvel tekintik a kapitalizmusnak ezt a „legfejlettebb fokát”, amelyben helyzetük relatíve – és most már abszolút értelemben is – állandóan romlik. A civilizációs ellátórendszerek, mint az egészségügy, nyugdíjrendszer, oktatás, tömegközlekedés, amelyek kárpótoltak a rendszer kiáltó anomáliáiért, a profitorientált gazdaság páriáivá válnak. Különösen súlyos a folyamatosan növekvő munkanélküliség csapdája a kormányok számára és lélektani rombolása a társadalomban. Vajon nem lehet, hogy e problémahalmaznak közös gyökere, tehát közös megoldása van? És noha sokan eljutnak idáig, bizonyos beidegződések és tabuk miatt a kérdést lehetetlen végig elemezni és világosan kimondani, hogy a fokozódó működési zavarok és növekvő társadalmi igazságtalanság, amit most megélünk, a kapitalizmus lényegéből fakadó és egymást erősítő jelenségek, és éppen az ellenőrzés alól kicsúszó globalizáció teszi őket különösen súlyossá.
Úgy tűnik, leginkább egy sötét árnyék akadályozza a tisztánlátást: a szégyenteljesen kimúlt szovjet kommunizmus kísértete. Minden, ami rá emlékeztet vagy hozzá köthető, erős ellenérzést vált ki Keleten és Nyugaton is. Ennek nehéz örökségét cipeli a mai ún. baloldal, amit többnyire megtagad és hazugsághálóba gabalyodva hitelét veszti (míg szélsőséges csoportjai a dilemma elől a fokozott agresszivitásba menekülnek). Így a politikai alternatíva, amit kínál, a személyektől eltekintve alig különbözik az ellenoldal programjától. Kisszerű, megalkuvó sodródását hangzatos szólamokkal próbálja ellensúlyozni. Ám ilyen zavaros elméleti alapon a humanista alapértékek harsány kisajátítása sem talál visszhangra a tömegek körében, amelyek egyre kevésbé fogékonyak az e fajta demagógiára. Ebben a helyzetben az említett legkritikusabb csoportok sem próbálnak kilépni javaslataikkal a profiton alapuló piacgazdaság keretei közül és megmaradnak a klasszikus szakszervezeti harc és munkásmozgalom célkitűzéseinél és frazeológiájánál. A visszhang elég csekély, ami nem csoda, hiszen nem kínálnak egyebet, mint az óra visszatekerését néhány évtizeddel. Pedig szükséges a továbblépés. A piacgazdaság egy logikusan felépülő koherens rendszer, amely azonban túlnőtt önmagán. Problémái visszavezethetőek az alapelvekre, amelyeket a történelem kitermelt, felvirágoztatott, aztán elhasznált. Elöregedésük ma már nyilvánvaló. Megváltoztatásukkal viszont egy másfajta logika érvényesülne, amelynek rendszere nem ismeretlen: a ma elfogadottakkal ellentétes alapelvekből kiindulva alakította ki és aztán járatta le a „létező szocializmus”. Ha önmagukban tekintjük ez utóbbi alapelveket – a kizárólagosságon alapuló magántulajdon és a munka nélkül szerzett jövedelem elutasítása, valamint az egyéni érdek alárendelése a közérdeknek –, azok sokkal közelebb állnak az embernek, mint erkölcsi lénynek az „önmagáért való jó”-ról alkotott fogalmához, mint az ezzel ellentétes kapitalista alapelvek, vagyis a másokat kizáró magántulajdon sérthetetlensége, a profitszerzés, mint alapvető célkitűzés és az egyéni érdek elsődlegessége. Sajnos, ezeket az alapelveket gyanússá teszi egy hozzájuk kapcsolódó ideológiai építmény, a történelmi és a dialektikus materializmus, Marx és Engels „filozófiai továbbgondolkodása”, és a belőlük levezetett, a lenini osztályharcra épített politikai elnyomó rendszer, amelyek mintha szükségszerűen következnének a fenti alapelvekből. Rendíthetetlen a kánon és ez az egyik nagy akadálya a természetes átalakulásnak egy igazságosabb társadalom felé. A fenti alapelvek visszaemelése a társadalom szervező elveivé – magyarán az ún. kapitalista alapelvek alárendelése az ún. szocialista alapelveknek – ugyanis kijelöl egy irányt, ami lehetővé teszi távolabbi célok kitűzését. Létjogosultságát az is bizonyítja, hogy számos már meglévő tendencia mintha ugyanebben az irányban mutatna. Gondolok itt olyan divatokra, vonzódásokra, kísérletekre, amelyeket némileg ironikusan „bio” vagy „zöld” életérzésként szoktak emlegetni, és amelyeket ugyanaz a nyugtalanság és aggodalom táplál, mint amit ma világszerte egyre többen éreznek. Meghatározó eleme az elkötelezett természetbarát magatartás, amihez szervesen kapcsolódik számos egyéb preferencia, mint például a korábbi generációk hagyatékának (történelem, hagyományok, kultúrkincs) értékelése, vagy az „egészséges” életmód igénye. Ezek a viselkedésformák szembe mennek a piacgazdaság által igényelt fogyasztói magatartással és összefüggő szemléleti rendszert alkotnak – amit viszont a többségi közgondolkodás hol nevetségesen avíttnak, hol utópisztikusnak tart. De ez a szemlélet a jövő fele tapogatózik, vagyis előremutató.
Állandó gazdasági növekedés? Miatta fogynak rohamosan a tartalékaink, nőnek a hulladékhegyeink, szennyeződik a környezetünk és kell viaskodnunk a labilis rendszer állandó válságaival. Talán elfogadható a növekedés helyett megállás, vagy még inkább a szűkítés. Így értelmetlenné válna a görcsös rohanás a másik spirál, az adósság miatt, és kirajzolódna egy olyan társadalom, amelyben nem a haszon, a verseny a vezérlő elvek. Olyan kijelentések ezek, amelyeket az uralkodó gondolkodás azonnal az utópia körébe utal, mint realitás nélküli elméleti konstrukciót. Pedig a jövő tervezése eredendően emberi. Negatív megítélésben akkor részesül, ha csupán a távoli célt jelöli meg a megvalósítás eszközei nélkül. Vagyis ha alapvetően elméleti konstrukció. Az alábbi modell is ilyennek tűnik, mégis talán nagyobb realitást ad neki az, hogy valós elemekből: a „baloldali” szocializmus tanulságaiból és a „jobboldali” értékmegőrző magatartás útkereséséből indul ki. Első látásra a kettő összeegyeztethetetlennek tűnik. A létező szocializmusnak éppen egyik leggyászosabb következményekkel járó jelszava volt a „múltat végképp eltörölni”. Emberi életek, tárgyi és szellemi értékek tömeges tönkretétele, pusztulása volt az eredmény. De ez a proletárforradalom és osztályharc terméke volt, ami a marxi történelmi determinizmus logikáját követte és ma már az elkötelezett baloldali gondolkodás is elutasítja. Nem feltétlen velejárója a társadalmi igazságosság erkölcsi alapú keresésének. Maga a szocializmus sikertelen kísérlete – mint az emberiség közös tapasztalatainak egyike – pozitív tanulságokat is hordoz, amelyeket nem szabad doktriner elutasítás sújtson. Tanulságainak felhasználása, egyes elemeinek felélesztése nem jelenti az egész jelenség újjáéledését. (Mint ahogy még a legtorzabb történelmi kísérlet, a nemzeti szocializmus is tudott felmutatni értékelhető elemeket: a szociális gondoskodást és a nagyobb közösség, a nemzet ügyéért való áldozatvállalást. Vele kapcsolatban is indokolatlan, esetenként rosszhiszemű hisztéria a „fasizmus” újraéledését előrevetíteni csupán a nemzeti érzés megnyilvánulásaiból – még akkor is, ha az áldozatok és leszármazottaik részéről megmagyarázható egy ilyen pszichózis.) A szociális igazságérzet hajlamos az egyenlősdire, ezért kiegyensúlyozására az értékőrző gondolkodás alkalmas a maga gyakorlatias empátiájával, az egyediségből fakadó egyenlőtlenségek elismerésével. Megvéd attól, hogy bevált, értékes dolgokat is elvessünk az átalakítás az újítás és a rombolás hevében. Másrészt miközben a magas minőséget, az értéket keresi, árnyaltan ítéli meg a dolgokat és így megóvhat a sematikus leegyszerűsítéstől és a túlzásoktól. Ezek elvi lehetőségek, de logikusan következnek azokból a kérdésekből, amelyeket a körülöttünk lévő jelenségek felvetnek, és talán elvezethetnek a felbomlóban lévő rendszerből egy új, használhatóbb társadalmi modellhez. Mi lenne ez a modell? A fent elemzett rossz közérzet része az erős indulat, amelyet a politika művelői váltanak ki. Jelenlegi működési formájának, az ún. demokratikus képviseleti rendszernek köszönhetően abban a tudatban – illúzióban? – élünk, hogy beleszólhatunk a sorsunkat érintő döntésekbe. Ma a politika szereplőit, eseményeit a hírközlési eszközök testközelbe hozzák, és e személyessé váló viszony is hozzájárul, hogy a politikusok törekvéseinknek, pozitív és negatív jövőképünknek a megtestesítőivé válnak, és szenvedélyes reakciókat keltenek. A politika keltette izgalom szenvedélybetegséghez hasonló függéssé válhat, vagyis a politikum, azaz a választói, majd politikusi szubjektív döntéseken alapuló irányítás jelentősége egészségtelenül nagy a mai társadalom életében. Egy jól működő társadalomban nincs erős igény a változtatásra, vagyis a politikai vetélkedésre. Ideális esetben csak hivatalnokokra van szükség, akik a közmegegyezésen alapuló feladatokat végrehajtják. A szocialista állam elvben így működött – és valóban kit érdekeltek akkor a politikusok, és mi köze volt a közembernek parancsuralmi „politikájukhoz”? De a rendszer eltorzulása nemcsak a vezetők gyatra emberi tulajdonságaiból következett, annak lehetősége fennállt már azáltal, hogy „szubjektumok” kezébe került a megfellebbezhetetlen „objektív” elvek alkalmazása. Korábban is minden politikai rendszerre jellemző volt, hogy emberi erények és gyengeségek, lélektani állapotok és folyamatok érvényesülnek bennük a maguk esetlegességével, és így azok is magukban hordták a tévedés és torzulás lehetőségét. De ha a vezetők még lecserélhetetlenek is az egyedüli igazság nevében, akkor szükségszerű az önkényuralom.
Napjaikban rendelkezésünkre áll egy olyan új eszköz, ami talán ki tudja küszöbölni a szubjektív elemeket, illetve korrigálni tudja a tévedéseket. Ez a számítógépes technológia, ami elvben lehetővé teszi a korlátlan konzultációt bármilyen kérdésben. Egyrészt végtelen sok információ villámgyors feldolgozására képes, másrészt tetszés szerinti közösségi fórumokat tud létrehozni és ezzel biztosíthatja a legkülönbözőbb szinteken egy részvételi demokrácia feltételeit. Így elképzelhető, hogy mindenki egyszerre véleményt mondjon az őt érintő kérdésekről, illetve szavazzon is róluk. A feldolgozást személytelen programok végezhetik hivatalnok szakemberek irányításával. Az állásfoglalások eredőjeként kialakult döntéseket ugyancsak hivatalnokok hajtják végre. Mindennek nyoma lehet, minden átlátható, számon kérhető szintén személytelen programok segítségével. Ijesztő falanszter? Mindenesetre kivonná a társadalmi hatású döntésekből az önkényességet, azt az emberi tényezőt, ami magában hordozza az eltorzulás veszélyét. Ezzel az eszközzel már lehetővé válna a rendszer működtetése a politika és politikusok kihagyásával. Mivel egy ilyen fajta működéshez már nincsen szükség a szubjektív eszközökkel való meggyőzésre (pl. egy pártprogram érdekében), vagyis a manipulációra, elfogadása a közösség tagjai részéről a mainál sokkal nagyobb fokú tudatosságot igényel. Egy olyan belátást, ami tiszteli és akár egyéni érdeke rovására is támogatja a közjót. (Ez ugyan emlékeztet a kommunista ideológia „új embertípusára”, de a polgári középosztályra jellemző „törvénytisztelethez” áll közelebb.) Utópia? Egy új generáció másfajta kérdésfeltevései, vonzódása egyes hagyományos erkölcsi normákhoz, tárgyilagos józansága, számítástechnikai jártassága reményekre is feljogosítanak. A jelenből nézve egy ilyen modell feladata, hogy logikusan összefüggő rendszert kínáljon a rendellenességek kiküszöbölésére, amelyektől szenvedünk. Elsőszámú cél az elfogadhatatlan életszínvonalbeli különbségek megszüntetése egy megélhetési minimum alanyi jogon való biztosításával mindenki számára az egyik oldalon, az extrém fogyasztás feltételeinek megszüntetésével a másikon. Ez utóbbi a pénzhasználat korlátozását jelentené, amihez szükséges megszüntetni a tőke korlátlan profittermelő helyzetét és a piaci szemlélet kizárólagos érvényesülését a javakhoz való hozzáférésben. Ez nem jelentheti azonban a kapitalizmus legértékesebb elemeinek, az újító szellemnek és a minőségre törekvésnek az elfojtását. Vagyis azt, hogy ha megszűnik a javak kiváltságos birtoklásának lehetősége, akkor eltűnik az igény is a termékek és az életminőség állandó fejlesztésére, tökéletesítésére. Súlyos dilemma ez: az egyenlősdi során elkerülni az igénytelenséget és az életminőség romlását, amelyeket jól ismerünk a szocializmus idejéből. A javak egyenletesebb elosztása együtt kell, hogy járjon a létrehozásukhoz szükséges erőfeszítések egyenletesebb elosztásával. Vagyis valamilyen mértékben mindenki járuljon hozzá a megvalósításukhoz. Legyen egy olyan minimális teljesítés, ami szükséges ahhoz, hogy valaki jogcímet szerezzen a megélhetési minimumhoz. (Ehhez persze szükséges a teljesítés társadalmi hasznosságának értékelhetővé, illetve mérhetővé tétele valamennyi tevékenységi formánál.
Fenti elképzelés feltűnően emlékeztet a mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerinti tételre. És valóban erről van szó, minthogy a történelem során az emberi törekvések mindig is erre irányultak. De az is emberi törekvés, hogy a képességekből minél kevesebbet befektetve a szükségletekből minél többet tudjunk kielégíteni – a többiek rovására. Ennek az önző, „egyéni érdeknek” az érvényesülése érte el a tűréshatárt a kapitalizmus jelenlegi állapotában, ahol a közjóhoz való nulla hozzájárulás együtt jár a javak végletekig fokozott kisajátításával, amit nem mérsékel már a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, illetve az önkorlátozás erkölcsi kényszere. A „kommunista” célkitűzés pragmatikus változatát jelenti tehát a fent jelzett szükséges minimum mind a szükségletek, mind a képességek, vagyis teljesítések vonatkozásában. Mindkét minimumot függetlenné kell tenni a piaci mechanizmustól, a pénzhasználattól. A szükségletek területén ez az ingyenességet jelenti. Bizonyos, főleg alapvető szükségletek kielégítése eleve természetes korlátok közé van szorítva. Enni, inni nem tudunk akármennyit úgy, hogy ne váljon kárunkra. Helyváltoztatásra, orvosi kezelésre, sőt tanulásra sem törekszünk feleslegesen. Az első kettőnél a létfenntartáshoz szükséges minimumot, a többinél az ésszerűségen belüli mennyiséget lehetne ingyenessé tenni. Ami ezen túl van, annak megszerzése már lehet az egyéni döntés tárgya a piaci kereset-kínálat függvényében. Így az alapvető életfeltételeket mindenki számára biztosítani lehet, nem zárva ki a magasabb szint elérésének lehetőségét sem javadalmazott plusz teljesítmény útján – egy bizonyos határig. Ennek a határnak a meghatározása és betartatása a társadalmi igazságosság nevében viszont igen kényes feladat és a legszélesebb körű egyetértést igényli – ezt is az internetes véleménynyilvánítás tenné lehetővé. A feladat egyúttal átvezet a mérleg másik oldalához, vagyis a hozzájárulás, illetve teljesítés kérdéséhez. Ha a magasabb szintű szükséglet-kielégítés már piaci fogyasztásként jelenik meg, akkor korlátozását technikailag kétféleképpen lehetne megoldani: egyrészt javadalmazási plafonnal megakadályozni a túlzott felhalmozást, másrészt eltüntetni a kínálat kihívóan luxus részét. A plafon megállapítását megkönnyíti, ha feltételezzük, hogy mindenki képességei szerint igyekszik teljesíteni, és így – filozófiai dilemma! – nem indokolt, hogy a genetikailag előnyösebb tulajdonságokkal bíró egyed, aki magasabb szintű munka végzésére képes, még jelentős plusz előnyökben is részesüljön a társadalom részéről. Valamilyen mértékű anyagi motiválás mindenképpen szükséges, még ha a jövőben elképzelhető is lenne egy morálisabb hozzáállás a munkához. Ami a kínálat szűkítését illeti, annak kérdése összefügg egy korábban már említett dilemmával: a termelés- és fogyasztásbővítés spiráljának természetet károsító voltával. Itt van szükség arra a szemléletváltásra, amelynek biztató jelei mutatkoznak a környezettudatos és értékmegőrző magatartásban. A pazarló helyett takarékoskodó, az állandóan újat igénylő helyett a hasznos régit megőrző, felújító gondolkodásmód könnyebben elviseli a termelés és fogyasztás visszafogását az egyedi luxustermékek rovására. De ezt is óvatosan kell kezelni, nehogy áldozatául essenek az életminőség javítását célzó találmányok, újítások, amelyek piaci tesztelésére eddig a luxusfogyasztók igényei szolgáltak. Helyettük lépne be a széleskörű, internetes véleménynyilvánítás és utána az igények tömeges kielégítését célzó szervezett termelés. Ugyancsak nehéz meghatározni a minimális teljesítményt, ami feljogosít az életfeltételek minimális biztosítására. Ez területenként eltérő lehet, mert mindkét minimum szintje függ az adott közösség gazdagságától, az előzőleg felhalmozott javak és termelő- ill. szervező-eszközök mennyiségétől. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb ez a gazdagság, annál kevesebbet kell beletenni és többet lehet kivenni belőle.(Mennyiségi meghatározására egyébként nem alkalmasak a GBP és a klasszikus statisztikai mutatók, annál inkább pl. a Stiglitz-jelentés módszerei.) Ezért mindkét minimumot a történelmileg létrejött területi-gazdasági egységek vonatkozásában kellene meghatározni, helyi véleménynyilvánítás és konszenzus alapján. Ez persze újabb csapdát rejt magában, mert a teljesítmény-igények és szükséglet-kielégítések területenként eltérő szintje erős elvándorlási hullámot indíthat meg. Ahhoz, hogy erre ne kerüljön sor, szükséges lenne valamiféle „röghöz kötöttség”, természetesen nem adminisztratív kényszerek formájában, hanem részben lelkileg, a lokálpatriotizmus felerősödésével (ld. értékőrző szemlélet), részben a mai értelemben vett fogyasztás lehetőségeinek és vonzerejének csökkenésével. Hogy ne legyen kívánatos az áttelepedés. Ehhez járulhatna még, ha a javak nagy mennyiségét felhalmozó közösségek önként, erkölcsi alapon átadnának ebből a legszegényebb régióknak – amire van már hajlandóság a nemzetközi fórumokon, egyelőre inkább ésszerűségi alapon és elméleti szinten. Nem angyali lények társadalmáról beszélünk, hiszen az erkölcsiségnek is van haszonelvű oldala, pl. a káosztól és anarchiától való félelem. Másrészt továbbra is élni fog az örök emberi törekvés a minél jobb életre. A fenti értelmezés szerint ez a törekvés a teljesítmény-minimum szintjének a csökkentésére és a szükséglet-kielégítési minimum szintjének az emelésére irányul. Mindkettő feltételezi az újító találékonyság állandó ébrentartását. Továbbra is léteznie kellene tehát olyan anyagi érdekeltségnek, ami a kutatásra, újításra ösztönöz. Az elért eredmény, találmány viszont nem válhatna többé a vállalkozói tőke zsákmányává másnak juttatva a szellemi erőfeszítés hasznának javát. A közösség lenne az, aki minősíti azt és adott esetben biztosítja a megvalósítását. A remélt anyagi előnyt behatárolnák a fogyasztás szabott korlátai, ezt viszont ellensúlyozná az újításhoz fűződő hírnév és tekintély, amit széles körben biztosít a számítógépes információáramlás. A teljesítményt jutalmazó presztízsre egyébként fokozott igény van egy ilyen személytelen, mechanizmusokra épülő rendszerben. (Hasonló lélektani indíttatású, de eltorzult előzménye ennek a mai celebkultusz.) Nem csak a technikai fejlesztés esetében lenne szükség a presztízs vonzerejére, hanem egyéb alkotó tevékenységeknél is, mindenekelőtt a kultúra területén. Így a művészi tevékenységnek a közösség elismerését kellene kivívnia ahhoz, hogy teljesítménynek számítson és feljogosítson szükséglet-kielégítésre. Addig is más, elfogadott tevékenységből kell megélni és csak a maradék időben alkotni – a dicsőségért, elhivatottságból. Kemény feltételek? Lehet, de a kultúra túlélésére nem látok más esélyt. A végtelen számú közvetlenül vagy közvetve hasznos tevékenység rangsora és értékelése csakis a történeti előzményekre, vagyis a tapasztalati alapon kialakult gyakorlatra támaszkodva alakulhat ki. Fontos szempont, hogy a legkülönbözőbb szintű munkákat megérje elvégezni. Az ösztönző eszköz, ami rendelkezésre állna ennek elérésére: a különböző munkafajták minimum szintjének változtatása és megbecsültségük az igények függvényében egyfajta mozgó bértábla formájában. Mind az igény rendszeres felmérését, mind a változó minimum kiszámítását lehetővé tenné a számítógépes technika. A fentiekhez illeszkedő gazdasági szerkezet – leegyszerűsítve – a következőképpen írható le: a kétszintű, vagyis az alapszükségleti és az azon felüli fogyasztásnak megfelelően elkülönül egyrészt a közösségi szervezésű, tehát irányított és másrészt a piaci célzatú, tehát spontán tevékenység – lásd „állami” és „maszek” szféra a szocializmusban. (Nem véletlen az előbbi és egy sor más kínos hasonlóság, mert a humanitárius alapelvekből a gyakorlati megvalósítás kénytelen egy adott logika szerint építkezni, és az építmény nem lehet más, mint a szocialista modell újabb – javított – kiadása.) A közösségi – „állami” – szektorban a termelés alapvetően a minden munkaképes felnőtt számára kötelező minimális munkavégzésre épül. Az ebből kínálkozó munkaerőt számítógépes programok osztanák szét a termelő egységeknek a képesítés és személyes hajlandóság függvényében. Nem kényszer formájában. Ami azt is jelentheti, hogy jelentkezők hiányában adott helyen esetleg a legalacsonyabb rendű munkáért járna a legmagasabb beszámítás. A közösségi szféra alá tartozna a tevékenységek, ill. termelés túlnyomó része: adminisztrációs és szervezési feladatok, fejlesztések, szolgáltatások, termékek előállítása és elosztása. Ezek egyikéhez valamilyen formában mindenki kapcsolódik, hogy alapvető szükségletei ellátására jogcímet szerezzen. Mindaz, ami ebből kimarad, az „maszek”, vagyis szükségleteket elégít ki piaci módon. Mindkét szférában meglenne közösségek, ill. területi egységek hierarchiája: kisebbekből nagyobbak állnak össze,” helyi” lehet akár az országos is a nemzetközihez viszonyítva. A fejlődés egyébként a szocializmus egykori lebomlásával ellentétes irányú lenne: a piacitól a közösségi fele. Ez a következőképpen nézne ki: egy helyi specialitás (lehet kulturális is) először a piacon jelenik meg és hoz (korlátozott) hasznot előállítójának, azután ésszerűségi alapon átveheti a közösség, ha ez az előállítónak is előnyösebb. Például azért, mert akkor ez a tevékenység feljogosítja az alapellátásra, amit különben máshol kell teljesítenie. Ez a „máshol” olyan közfeladat lehet, amit meghatározott időben vagy mennyiségben kell elvégezni ahhoz, hogy teljesüljön a kötelező „robot”. (A középkori analógia nem véletlen, akárcsak a szubszidiaritásnál!) Ez terjedhet az utcasepréstől a legbonyolultabb számítógépes program készítéséig. Hosszú távon is a piaci, „maszek” szférában maradhat a kézmű- és háziipar, a művészeti alkotás, a régiség és műtárgy, valamint az egyedi szolgáltatások széles köre. Mindegyiket egy program alapján kiszámított egyedi adó terheli. Viszont közösségivé válhatna talán még a legindividualistább (és egyelőre legkörnyezetszennyezőbb) tevékenység, az autózás is az irányautózás és csereautó állomások technikáinak köszönhetően, amelyekre már ma is vannak kísérletek az energiatakarékosság jegyében. Az átalakulás során meg kellene őrizni mindazt, ami a kapitalizmusból használható és ártalom nélkül tovább fejleszthető – mindenekelőtt a technika újdonságait. Nem sorolnám ide a politikum általános alapelveit, amelyek egyrészt sokkal korábbiak, hiszen az emberi gondolkodás fejlődésének immanens logikájából, elvonttá válásából fakadnak, másrészt a ma már öncélú felépítmények (intézmények) súlya alatt eltorzulnak, eltűnnek.
Ugyanez nem volt lehetséges az ellenkező irányú átalakulás során: a rosszemlékű szocializmus minden területen olyan mértékű „hiányt” állított elő, hogy annak kielégítése nélkül semmiféle konszenzust nem lehetett volna elérni még a társadalmi igazságosság néhány elemi szabályának fenntartásához sem. Ebből is világos, hogy a fokozatosság, ami a bármilyen életképes társadalomszerkezethez vezető út alapszabálya, különösen fontos a gazdaság területén: a piacgazdaság korlátozása, illetve visszafejlesztése csakis az érintettek megkérdezésével és hozzájárulásával történhet, valószínűleg igen lassú folyamat keretében (Bár ki tudja, a változtatási igények kumulálódása és villámgyors terjedése folytán milyen hirtelen tudati, hangulati robbanások léphetnek fel?). A csereérték érvényesüléséhez elkerülhetetlen a pénz használata. De ez a pénz már nem a javak létrehozásához és felhalmozásához kellene, hanem csupán a javak mozgatásához szükséges jelképes eszköz lenne. Vagyis tényleges szerepe csak a fogyasztás területén lehet, de a jelenlegihez képest ott is csupán korlátozottan, mert felhalmozását az elvonás különböző módszerei akadályoznák. A termelésnek viszont nem célja a profit, tehát nincs szüksége tőkére sem. Elég egy közösségi egyetértésen alapuló döntés és a termelés szervezésének programokkal vezérelt beindítása munkaerő és munkaeszközök átcsoportosításával. Ehhez célszerű lenne egy külön, a fogyasztóitól eltérő, nemzetközileg egységesített elvi értékjelző (pénzhelyettesítő) használata, ami csak a termelési szférában érvényesíthető és nem lehet fogyasztásra használni, tehát nem is lenne érdemes onnan eltéríteni. A javak mozgásának harmadik, „ingyenes” területén szintén nem lenne használható a fogyasztásra alkalmas pénz, e helyett, mindenki „számlával” rendelkezne egy központi nyilvántartásban, és ehhez szigorúan személyes „kártya” tartozna, ami lehetővé tenné az ún. minimális szükségletek át nem ruházható kielégítését – ez némileg hasonlít a mai természetben felvehető segély-utalványhoz. Magában foglalná az alapvető élelmiszerek és háztartási energia ésszerű „fejadagját”, valamint a szolgáltatások (közlekedés, oktatás, egészségügy, kultúra) ésszerű mértékig való ingyenes használatát. Ez a minimum azonos a mindenki számára egységes nyugdíjjal is, amit a korhatár elérésével lehetne igénybe venni (és azután plusz teljesítménnyel kiegészíteni). Minden fogyasztás, ami ezt meghaladja, egy korlátozott piaci mechanizmuson keresztül tudna megvalósulni. Eszköze valamilyen nemzetközivé tett pénz mellett lehetne a helyi pénzhelyettesítő is. Nem véletlen, hogy ez utóbbira már ma is vannak kísérletek az önellátásra törekvő öntudatos lokálpatriotizmus keretében. Cél, hogy a két szféra teljesen elkülönüljön, és ne legyen közöttük átjárás. Vagyis, hogy noha az alapvető szükségletek mindenki számára biztosítva vannak, senki ne tudjon és akarjon azokkal kereskedni. A fogyasztási szférában viszont a szélsőséges luxus kivételével minden elérhető legyen és érdemes is legyen ezért a minimális feletti teljesítményt nyújtani, amit lehetne „többletértéknek” (és nem értéktöbbletnek!) nevezni. A lehetséges fejlődés a kettő arányát állandóan javítaná: egy adott teljesítményből egyre kisebb lesz a kötelező minimum és egyre nagyobb a fogyasztásra szabadon felhasználható rész. Ezáltal megvalósulhatna a javak méltányosabb elosztása a teljes egyenlősdi nélkül. Ez utóbbit értelmetlenné teszik az egyedek biológiai egyenlőtlenségén túl a történelmi előzmények és a területi fejlődés különbségei.
A méltányosság jegyében történő ésszerű korlátozások viszont nem valósulhatnak meg a tulajdonviszonyok és vagyonelosztás megváltozása nélkül. Vagyis szükséges lenne a tulajdonjog korlátozása és a nagy vagyonok lebontása. A folyamat bonyolult és nyilvánvaló ellenállásba ütközne, itt csak az eredményét próbálom vázolni. A javak történelmi felhalmozásának egyenlőtlenségeit megszüntetni nem lehet, legfeljebb csökkennek akkor, ha az igen nagy értékű javak fenntartásának, használatának anyagi lehetőségei erősen korlátozódnak, vagyis ésszerűbbé válik önként a közösség gondjaira bízni őket. Ebben megint szerepet kaphat a tudati átalakulás egy feltételezett erkölcsiség irányában, amelynek egészségesebb felfogása szerint minden a személyes kényelmet messze meghaladó luxus személyiségromboló, felesleges, esetleg szégyellnivaló! A közösség viszont ezeket a javakat kulturális örökségként fenntarthatja, kollektíven használhatja. A tulajdonosnak azonban joga és lehetősége lenne eldönteni, mikor és mennyiről mond le. Amennyiben a közösség nem kíván élni „elővételi” jogával, más tulajdonos juthat hozzá korlátozott áron. Az eljárás elsősorban az ingatlanokat érintené, amelyek egyébként adóteher nélkül örökíthetők lennének, akárcsak az ingóságok. Amikor a piaci szféra szűkülése folytán a termelés és szervezés eszközei már nem termelnek profitot, a fentiekhez hasonlóan önkéntes átadás útján a közösség kezelésébe kerülnének, tehát többé nem tulajdonok és nem képezik adás-vétel tárgyát. Ezáltal természetesen értelmét veszítené a tőkealapú magánvállalkozás. A szükségletekre alapvetően nem a piac válaszolna, hanem az adott közösség tömeges és tudatos vélemény-nyilvánítása alapján egy programokkal vezérelt rendszer, amely termelést tud elindítani. Ez történhetne a legkülönbözőbb közösségi szinteken, a helyitől a világméretűig. Ahhoz, hogy az egymás mellé, illetve alá-fölé rendelt különböző szintek élő kapcsolatban maradjanak és összehangoltan működjenek, nyilván szükséges egyfajta globalizáció. Ez az informatikai rendszerek világméretű egységesítését jelentené egy erre a célra használatos közös nyelv, vagy szimbólumrendszer kialakításával. A helyinek a felértékelődése nem vezethet bezárkózáshoz, mert szükséges hozzá a másfajta ismerete is. Nem is lehetne és szabadna elfojtani a mára általánossá vált utazás-igényt, sem a globális fogyasztási lehetőségeket – ésszerű korlátozás, illetve önkorlátozás mellett. Ehhez közös elszámolási eszköz – pénz – kell, de egyúttal egységes szervezési szempontok is, amelyek a szükséglet kielégítést és fogyasztást lehetővé teszik más helyen is egy kölcsönös kompenzációs rendszer keretében. Vagyis szükséges lenne valamiképpen a modell kiterjesztése az egész világra, Afrikától Grönlandig, a helyi sajátosságokra alkalmazva – ahogy ez j a kapitalizmusnak is törekvése. Tulajdonszerzés, fogyasztás, helyváltoztatás, munkahely-változtatás – megannyi szabadságjog korlátozva. Ijesztő kilátások a totális szabadság bűvöletében (illúziójában?) élő mai ember számára. De alapvető feltétel, hogy a korlátozások ne kényszerrel, hanem belátás alapján, önkéntesen történjenek, egy magasabb rendű szabadság jegyében: szabad, mert megéri – bár nem kötelező – lemondani dolgokról. A szabadsággal nem élésből, akárcsak a szabadsággal élésből idővel társadalmi minta lehet, aminek követése normává válna. Ellentételezésképpen viszont biztosabban teljesülnének az alapvető jogok a szükséges, illetve kötelező „minimumok” révén – ami a kitűzött cél. A fentiek elkerülhetetlenül az életkörülmények uniformizálódásához vezetnének. De ez egy külsődleges uniformizálódás, amelyet nagymértékben színezhetnek az önállósuló közösségek változatos helyi hagyományai, preferenciái. (A mai látszólagos változatosság mögött a manipulált fogyasztói magatartás növekvő uniformizáltsága rejlik.) Nyilván csökkenne a mások fölé emelkedés lehetőségének ösztönző ereje, eltűnnének az erős reakciókat kiváltó látványos elemek, mint a leggazdagabbak fényűzése vagy a hatalomért folytatott politikai harc, és – ezáltal – unalmasabbá válna a világ. Közös feladatként viszont megmaradna az emberiség számára az eltökélt szembenézés a természet törvényeivel és a világegyetem kihívásaival.
A kérdés csak az, hogy vajon a fent leírt elméleti modell alapelve, a közösségi szempont elsődlegessége jogos és megvalósítható-e. Feltételezésem szerint igen, és távlati célként kitűzhető. Ez lenne a válasz a mindnyájunkat gyötrő kérdésre: merre tovább? A következő kérdések már a mikéntre vonatkoznak. Növekvő rossz közérzetünk része az erős indulat is, amely a politikához és művelőihez fűződik. Jelenlegi működési formájában, az ún. demokratikus képviseleti rendszer azt sugallja, hogy beleszólhatunk a sorsunkat érintő döntésekbe. Ez illúzió. Egyrészt, mert a döntéshozatalra feljogosító választások eredménye olyan tömegtől függ, amelyek többsége nem tudja átlátni a politikai döntések ok-okozati összefüggéseit, noha lélektani befolyásolása a hatalom megszerzése érdekében kézenfekvő és a politikusok visszaélnek vele. Másrészt a választások közti időszakban a döntéseket már többé-kevésbé nyíltan a „magasabb” (párt) érdek, ha ugyan nem a döntéshozó személyes érdeke határozza meg. Vagyis így a demokrácia csak alibi-demokrácia. A nép nevében az eseményeket irányító politikusok a rendszer alakítói és haszonélvezői. Ezért a státuszért már érdemes versengeniük, akár a legdurvább módszerekkel is. Ma a média testközelbe hozza a politika eseményeit és szereplőit. Ez a csaknem személyes viszony és a fizikailag átélt politikai megosztottság miatt a szavazatokért versenyző politikusok egymásra licitáló durva hangneme emberek sokaságából vált ki szenvedélyes reakciókat. Nagy felelősséget ró ez a politika szereplőire az egész világon, hiszen a „demokratikusan” kapott felhatalmazásuk révén birtokolják a megoldások kulcsát és megtestesítik a jövőhöz fűződő várakozásokat. Most, amikor tömegek érzik igazságtalannak sorsukat és erkölcstelennek a létrehozó rendszert, a döntéshozók erkölcsi hitelességére különösen figyelnek. Munkájuk és szerepük felnagyítása, a részlehajló szavazás, a korrupció mély ellenszenvet kelt és erkölcsi nihilizmust idéz elő. Viszont a puritán gesztusok, a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásai a döntéshozók részéről erősíti a hajlandóságot a közös felelősségvállalásra. Tehát példaadással kell elől járniuk mindenekelőtt a fogyasztási előjogokról való lemondásban. Humoros túlzással: kerékpáron kellene a kormányfőknek parlamentbe járni, és kempingben lakni davosi találkozó résztvevőinek. Mivel a közösségi tudat alakításához leginkább alkalmas keretet a megerősödő nemzeti tudat tud nyújtani, és mivel a széles körben ható döntések eszköze egyelőre a politika, elsősorban a nemzeti politika irányvonalát kell meghatározni a fenti gondolatmenet és kitűzött cél figyelembe vételével. A társadalmi igazságosság keresése első megközelítésre nem vonzó a többsége számára, mert valós vagy remélt fogyasztási örömökről való lemondással jár. Egy ilyen programot ezért felülről vezérelve lehet véghezvinni. Ezt lehet erőből, amire hajlamossá tesz a sietség és a túlzott elhivatottság, vagy taktikusan, nem mondva ki a valóságos célt és kerülő úton, manipulálva vezetni rá a társadalmat – ezt sugallja a mai politikai kultúra. De talán lehetne nyíltan is, vállalva a kockázatosabb és fáradságosabb utat, meghatározva a követendő cél lényegét és kijelölve a hozzá vezető utat, ami eddig ismeretlen erőfeszítéseket követelne a politikusoktól és különleges államférfiúi erényeket a vezetőiktől. Nem könnyű egy olyan cél előnyeiről meggyőzni az embereket, ami szembefordul a „fogyassz és gazdagodj korlátlanul” elvének. Ilyen célt hitelesen képviselni csak „puritán” példamutatással lehet, ami ma nehezen elképzelhető – ha csak a fenyegető csőd ki nem kényszeríti azt. Egy ennyire átfogó társadalmi változás célkitűzéséhez és a hozzá vezető út meghatározásához a legnagyobb mértékű egyetértés szükséges, ami a mai végletesen polarizált lélektani háborús helyzetben megoldhatatlannak tűnik. De éppen mert a szembenállás alapvetően lélektani, feloldását megkönnyítheti egy ilyen távoli, erkölcsös cél, amiben könnyebb egyetérteni, mint apró jogszabályi árnyalatokban. Így talán könnyebb lenne elvonatkoztatni az egyik vagy másik oldalt megtestesítő személyektől is. Elengedhetetlen követelmény a széles körű – nem csak formális, sietős – konzultáció és végül a népszavazás, ami a résztvevők számára a politikával való azonosulást, a felelősségben való osztozást jelenti, végső soron pedig a politika szerepének csökkenése és a valódi részvételi demokrácia felé vezet(het!). Noha a rendszer alapjait érintő változtatásokról lenne szó, alapelvként kimondandó a körültekintő fokozatosság. A világméretű proletárforradalom elméletére épülő abszurd kísérlet valószínűleg végleg elvette az emberek kedvét az ideológiai alapú brutális változtatásoktól. A konzultációknak az is célja, hogy a többségi akaratot folyamatosan felmutatva a változások veszteseit fokozatosan és kíméletesen győzze meg és vegye rá a korlátozások elfogadására.
Melyek az elképzelhető konkrét lépések és milyen ütemben következhetnek be? Mindenekelőtt elengedhetetlen a mindent átszövő és irányítani akaró pénzügyi érdekhálózat leépítése, ill. közösségi – állami – kontroll alá helyezése. Itt, ahogy a magyar tapasztalatok is mutatják, a lehető legnagyobb ellenállásra kell számítani. A bankrendszer sajátossága, hogy magas profitja megszerzésében szinte mindenkit érdekeltté tud tenni. A rendszert működtető vállalkozóktól és politikusoktól kezdve a pénzecskéjéért aggódó kisbetétesig, mindenki féltve óvja a bankok kiváltságos helyzetét. Mivel azonban a fiktív pénzmozgások technikáinak gátlástalan kihasználása mára általános eladósodáshoz vezetett, ennek a mesterséges függésrendszernek az átértékelése elkerülhetetlen. A fokozatosság jegyében a pénzügyi rendszer átalakítását nem lehet – nem szabad – egyszerű államosítással megoldani. A szabályozást kell megváltoztatni egy célirányos jogszerűség irányában, olyan módon, hogy egyrészt a banki profit egyre növekvő része elvonásra kerülhessen közérdekű feladatok finanszírozására, ami a bankok tevékenységének szűkülésével, befolyásuk visszaszorulásával jár. Ennél radikálisabb döntés lehetne a banki profitképzés nyílt, elvi alapon való fokozatos elsorvasztása jogi szabályozás útján. Ezt a logikát követve az adósságoknak csak a tőke-részét kellene elismerni, a kölcsönzést távlatilag ezzel is megfosztani a profitképzéstől és egyszerű szervezeti segítségnyújtássá változtatni, illetve hosszú távon a bankbetétet is átalakítani kamat nélküli megőrzéssé. Ez persze már a leírt „szocializmus” irányába mutat, és teljes elutasításra találna a jelenlegi nemzetközi erőviszonyok és beidegződések mellett. Főleg mert radikális megoldásként kiterjeszthető a globális eladósodásra is. De az „unortodox” vagy „szabadságharcos” gazdaságpolitika nevében mégis fel lehetne vállalni?! A társadalmi igazságosság megköveteli az elosztási viszonyok erőteljes átalakítását és ehhez elkerülhetetlen az adórendszer átértékelése. Mindenekelőtt be kell látni az egy kulcsos adó tarthatatlanságát. Nemcsak azért, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hanem, mert támogat egy torz értékrendet, amely szerint egy bankár vagy egy elnök-igazgató munkája százezerszer annyit ér, mint egy segédmunkásé – és az „arányos” adózás mellett holnapra talán még egyszer annyit! Ez nemcsak az erkölcsnek, de a józan észnek is ellentmond, és a méltatlanul magas jövedelmet átmenetileg sem szabad elfogadni. A javakból való részesedést csak így lehet kiegyensúlyozottabbá tenni. Tehát a jövedelmekre jóval magasabb adókulcsokat kellene alkalmazni, és a vállalkozásokból nyert haszonnak is a jelenleginél lényegesen nagyobb mértékben kellene hozzájárulni a közös bevételekhez. Vagyis a progresszív adózáson túl még a rendkívüli kivetésekre is szükség lehet, amit a rendkívüli helyzetre hivatkozva megfelelő érveléssel el lehetne fogadtatni a társadalommal. A pénzeszközök kimenekítését is hasonlóképpen, társadalmi jóváhagyással lehet megakadályozni kimondva a profit elvonásának elvi lehetőségét a közjó érdekében – félresöpörve a populizmus és önkény vádját. Nagy jelentőségű távlati megoldásnak tűnik a közmunka, amit a ma „kényszermunkának” csúfolt alacsonyrendű kötelezettség helyett, mint jövőbe mutató tevékenységi formát kell a társadalommal elfogadtatni. Alapvetően a munkanélküliség megoldásaként jelenik meg, de tudatosítani kellene, hogy távlatilag az ellátó rendszerek működtetésének, illetve az alapvető szükségletek biztosításának legfontosabb eszköze lehet egy olyan rendszerben, ahol a társadalom egyre növekvő hányada válna „közalkalmazottá”. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi helyi szintet meghaladva egyre tágabb körben kerülne alkalmazásra. Mindezek a folyamatok az eddiginél bonyolultabb szervezési feladatokat jelentenek határozott központi irányítással és részben helyi kivitelezéssel. Az eszközt ehhez az informatika szállítaná. Mind a növekvő szervezési feladatok, mind a fokozott konzultációs igény szükségessé teszik az információs kultúra erőteljes támogatását, terjesztését. Az internetes hozzáférés állampolgári jog kellene, hogy legyen. Talán észrevehető az egybeesés a globális kapitalizmussal szembeforduló fent vázolt új irányok és bizonyos jelenlegi kormányzati lépések között. Markáns kivétel az adórendszer és a munkajogi szabályozás, amelyek a globális piacgazdaság elvárásaihoz alkalmazkodnak, és lényegileg ellentmondanak a többi célkitűzésnek, amelyeket így foglalnék össze: gazdasági egyensúly keresése bankadó és a közmunka bevezetésével, értékelvűség, hagyományőrzés, patriotizmus és lokálpatriotizmus, önellátásra törekvés, agrárium támogatása a természet és természetesség tisztelete jegyében. Tény, hogy mindezek a már meglévő tendenciák közrejátszottak az ide vezető gondolatsor elindításában, valamint az a ritka lehetőség, amit a Magyarországon meglévő kétharmados kormánytöbbség kínál egy eltökélt átalakítási politika következetes megvalósítására. De ehhez nélkülözhetetlen, hogy ez a politika széles egyetértést biztosítson magának. Már azért is, mert egy egész világot kellene meggyőznie az igazáról, és nem fanatikus vallásháború formájában, hanem észérvek alapján, a társadalmi szolidaritás humanista erkölcse nevében! Egyetlen országban ugyanis ma nem lehetséges egy ilyen átalakítás, ha csak nincs a Holdon. Tehát a helyünk továbbra is az Európai Unióban van, csak éppen át kellene azt alakítanunk – belülről!
 
2012. január
 
*
 
 
Miért a Fidesz? Két év telt el a fenti írás megszületése óta. Ma, friss szemmel olvasva a fentieket, kissé zavarba jövök a bátorságomtól. Aztán visszagondolva arra, hogy mi is indított a megírására, be kell látnom, hogy a tapasztalat, ami továbbgondolásra késztetett nem volt más, mint az akkor már közel két éves Fidesz-kormányzás az egyre meghasonlottabb Európa közepén és ellenében – amitől azonban drámaian függünk. A gondolatkísérlet – egyfajta logikai kirakós játék –, amihez eljutottam, persze messze rugaszkodott a kiinduló ponttól, de a logikáját továbbra is érvényesnek tartom.. Az utópiaépítők módszertanát követve ugyanis azt az ideális társadalmi építményt próbáltam felvázolni, ami felé érdemes törekedni. Ahhoz viszont, hogy ennek a lehetséges jövőképnek az építőkockái összeálljanak, szükségesnek tűnt részletes magyarázatokat adni. Most újragondolva, nemcsak hogy fenn kell tartanom gondolatmenetemet, amely nélkül az alábbi fejtegetések elvi háttere sem igazán érthető, de a naivnak tűnő jövő-elemeket sem tudom elhagyni, mert mindegyikük csíráját megtalálni vélem a múlt vagy a jelen tendenciáiban. A következőkben, abból kiindulva, hogy a vázolt távoli modell logikus és lehetséges, megpróbálom azt viszonyítani a mai magyar valósághoz, konkrétabban a magyar parlamenti pártok szellemiségéhez és célkitűzéseihez, ill. gyakorlatához. Első megközelítésben úgy tűnhet, hogy a vázolt jövőmodell az LMP céljaival és érvelésével van leginkább szellemi rokonságban, tekintve, hogy azok központi eleme a globalizációnak hátat fordító, természet közeli, vidéki, önellátó társadalom. De látható, hogy az LMP programja alkalom- és ötletszülte kritikákból áll, illetve vágyakról szól, amelyekhez nem tud logikusan összefüggő, a tényleges megvalósíthatóság irányába mutató lépéseket rendelni. Látványos megnyilvánulásaikból egy kissé fantaszta társaság inkább rokonszenves képe rajzolódik ki, amivel talán sikerül a parlamenti küszöbön átjutniuk, de többre aligha elég. Morális töltetű állásfoglalásaik viszont kiegyensúlyozottabbak, és így jelenlétük számomra továbbra is kívánatosnak tűnik a magyar politikai életben. De a valóságos jövőformáláshoz nem sok közük van!
Látszólagos közös pontok a Jobbik világképével is vannak. Főleg a nemzeti szempontok hangsúlyozása a globálissal szemben, illetve a bank- és kapitalizmus-ellenesség tűnnek ilyennek. A Jobbiknál ez a nemzeti elkötelezettség azonban inkább csak túlfűtött – noha gyakran őszinte – szenvedély, és így ellenszenvet vált ki, amire dühödt válaszként jönnek a provokatív és elvakult megnyilvánulásaik. A Jobbik politizálásának többi eleme viszont nem más, mint a konkrét, esetenként valós jelenségekre adott indulatos válaszok halmaza, amelyek közös gyökere valószínűleg a baloldal iránti mély ellenszenv. Következetesen tartja magát ahhoz, hogy ez utóbbi minden elméleti vagy gyakorlati megnyilvánulását elutasítja. Sokkal kevésbé zsigeriek, inkább kötelességszerűen elviek ellenvetései a Fidesszel szemben. A józanul gondolkodók számára nyilvánvaló, hogy egy ilyen, főként tagadásra épülő világképre nem lehetne kormányzati gyakorlatot építeni, ha erre netán a Jobbiknak gyakorlati lehetősége adódna. Ugyanúgy, ahogy ellenoldali megfelelője, a most már egy tömbbé egyesült baloldal sem képes a választók által komolyan vehető kormányzati programot összehozni. Érthető ez, hiszen mindkettőjük – de különösen a baloldal – elől elveszik a levegőt a Fidesz apró, fokozatos, de racionális lépései a társadalmi igazságosság irányában, illetve hiteltelenítik őket óvatos hűségnyilatkozataik a piacgazdaság „cáfolhatatlan” alapelvei mellett. A magát „demokratikus ellenzékként” definiáló baloldal eszmerendszere áll értelemszerűen a legtávolabb az általam vázolt jövőképtől (bár lehet, hogy a szocializmus látszólagos rehabilitálása megdobogtatna olyan baloldali szíveket, akik ma ugyanezt a múltat a liberális értékrend nevében nagy hangon elítélik). Ezzel szemben a Fidesz több elméleti és gyakorlati megnyilvánulásának logikailag összefüggő folytatása lehetne az általam felvázolt jövőkép. Pontosabban, a Fidesz-politikának ezek az elemei már eleve hatottak rám gondolatmenetem kialakításakor. Ezért a továbbiakban a Fidesz-jelenséget próbálom megérteni és megfogalmazni a benne rejlő lehetőségeket abból a szempontból, hogy politizálásuk mennyiben közelít a számomra ideálisnak tűnő irányhoz. Bár egyelőre ilyenfajta egybecsengésről aligha adhatnék számot, mert az utóbbi két év Fidesz kormányzása bennem is inkább csak növelte a már korábban is meglévő kérdőjelek számát. Ezek persze nem azonosak a számtalan ellenzéki brossurában, kortes beszédben, internetes fórumon felsorolt hosszú bűnlajstrommal az elkövetett bakikból, az indokolhatatlan túlkapásokból, a nyers önkényt megtestesítő döntésekből. De nem is függetlenek azoktól, hiszen a kritikai elemzés a jelenlegi parlamentáris viszonyok között főleg a mindenkori, de különösen baloldali ellenzék eszköze, aminek hatása alól a tájékozódást igénylő aligha tudja kivonni magát. Legfeljebb saját tapasztalatához és értékrendjéhez, ha van ilyen, méri a felsorolt anomáliák valóságát és tényleges súlyát. Baloldalról ezeket éles bírálat éri, amely az egyes tényeket a liberális értékrend alapján minősíti – és ennek keretein belül nehezen is cáfolható. Ugyanakkor ez a gúnnyal kísért kritika szinte mindig túlzó, valós elemeket csúsztatva összemos valótlanságokkal, és – mint látható –, nem is éri el a célját, sőt széles rétegekben erős ellenérzést kelt. Mi lehet az oka ennek egy olyan országban, ahol állítólag a néplélek sajátja a folytonos elégedetlenkedés, a mindent kritizálás és leszólás? A baloldali ellenzék jobb magyarázat híján, a szellemi fölény magaslatáról próbálja ezt a többséget lenézni, sommásan birkáknak, „agyhalottaknak” titulálja, beleértve ebbe a középosztály jelentős részét és a tudomány, a művészet, a sport jeleseit is. Ez a másutt talán ismeretlen éles szembenállás és eldurvult hangnem szerintem lényegi kifejezője egy valóságos és egyre kiélezettebb harcnak. Egy olyan harcnak, ami a régi és az új között folyik az európai kultúrkörben. Csak éppen nem úgy, ahogy azt a baloldali liberális álláspont véli és hangoztatja, vagyis, hogy ők, mint az új és modern világ képviselői vívják harcukat az avítt, poros eszmék ellen. A valóságos helyzet éppen ennek a fordítottja: ők képviselik az elavult régit, a másik oldal pedig valami kialakulóban lévő újat. Az pedig csak a küzdelem során derül ki, hogy a mára retrográddá vált balliberális eszmerendszerből mi az, ami érvényes és megőrzendő. Ebben a felállásban a baloldal az Ancien Régime és görcsösen harcol kiváltságai megőrzéséért – annál is vadabbul, mert hazai képviselői neofiták, akik szellemi (SZDSZ) vagy helyzeti (MSZP) privilégiumaikat még egy másik rendszerből hozták magukkal, s a kapitalizmus hitvilágát csak nemrég tették magukévá. Ezért nagy hévvel hajtogatják a piacgazdaságon alapuló demokrácia dogmarendszerének varázsigéit, úgymint: az egyén szabadságjogai, a nemzetállam lebontása, tőke és munkaerő szabad áramlása, (liberális alapozású) jogállamiság, vagy éppen a fékek és ellensúlyok rendszere. Az Ancien Régime-nek arisztokráciája – klérusa? – a balliberális értelmiség, amely szerte a világban széles eszmetársi hálózattal rendelkezik a néhány hívó szóval mozgósítható, főleg egyetemi és. újságírói körökben, ill. az úgymond semleges civil- és világszervezetekben. Ez a nagy befolyású hálózat feladatának tekinti a jelenlegi viszonyok megóvását, mert ezektől függ léte és főleg kiváltságos státusza! Itthoni, sajátos szillogisztikán alapuló gondolkodásukra jellemző népszerű filozófusnőjük megnyilvánulása, aki – mai Marie Antoinette módjára –, amikor azt hallja, hogy az emberek a Fidesz jelöltjeit választják, azt kérdi: „Miért nem a szabadságot választják?”
Ezt a magas intellektusú baráti társaságot sokan kritikátlanul követik, és a tábor motivációi között szerepet játszik az, hogy a hívek ezzel a „mérvadó szellemi elit”-tel azonosítják magukat, a régi arisztokrata-utánzó sznobizmus módjára. Az Európai Unióra engem a Szent Szövetségre emlékeztet: önállósult szervezetként feladata a status quo és egy felbomlóban lévő eszmerendszer védelme a haszonélvezők egyre szűkülő csoportjai érdekében. Megfellebbezhetetlen igazságokra hivatkozva és a folyton bővülő fogyasztás ígéretével próbálja homogenizált piaccá alakítani a világ legheterogénebb lakosságú földrajzi területét, és ennek érdekében látszólagos altruizmussal akár újra is osztja a javakat az általa diktált szabályok betartása fejében. A politikai viszonyok és a földrajzi helyzet miatt a mai Szent Szövetség egyelőre megkerülhetetlen számunkra – viszont ugyanezen okok miatt a tőle várható előnyökre is jogot formálhatunk, ahogy ezt a Fidesz hangsúlyozza. A Fidesz eurokritikus pragmatizmusa, amit a balliberális kritikák szemérmetlen és elvtelen haszonlesésnek bélyegeznek, természetesen kiváltja az eurokraták rosszallását is, akik azonban saját rendszerük logikájába zárva nemigen tudják azt szankcionálni. Idehaza a többség viszont következetességet lát benne. Úgy véli, hogy a nemzeti érdek védelmében bizonyos fokú cinizmus, más szóval „pávatánc” is megengedett, vagyis hogy a kollektív érdek pragmatikus módon felülírhatja az elvont, doktriner módon használt erkölcsi kategóriákat. A Fidesz megmozdulások közönsége, amikor ezzel egyetért, nem egy orbáni manipuláció áldozata. Inkább egyfajta cinkos összekacsintással hallgatja a szónoklatokat, valahogy ilyen módon: „ők sem gondolják egészen komolyan és mi sem ezt a közhelyekből építkező pátoszt, de összeköt minket a mögötte lévő átélt meggyőződés és a benne kifejeződő retorikai hagyomány”. (Számomra a manipuláltság és az intellektuális deficit sokkal inkább a másik oldalon található, ahol a hívők egy elavult eszmerendszerbe kapaszkodva, átélhetetlen, kiüresedett fogalmakkal vagdalkoznak. Szélsőségesen groteszk megnyilvánulása ennek a politikailag korrekt követelménye, ami ma már tárgyilagosabb balliberális körökben is nevetség tárgya. Különösen visszatetsző, amikor a holokauszt tragédiáját abszolút referenciaponttá teszik, és azáltal, hogy elvont ideológiai fegyverré torzítják, megfosztják emberi dimenzióitól, a történelembe való természetes beépülésétől. Az eredmény: a lappangó antiszemitizmus terjedése és a Jobbik sikere.) Moralizáló alapállásból közelítve felmerül a kérdés: hogyan fér össze a Fidesz értékrendjében az átélt meggyőződés egy ilyen fajta kiszámítottsággal? Úgy gondolom, hogy itt egy olyan meggyőződés-rendszerről van szó, amelyet legfontosabb tudati-erkölcsi összetevői alapján (nemzeti elkötelezettség, család, vallás) kétségtelenül lehetne konzervatívnak nevezni, ha nem különböztetné meg attól több, a gyakorlatban alkalmazott, politikai sikert (is!) célzó „balos” elem, mint a bankadó, a rezsicsökkentés stb., valamint ezektől nem függetlenül bizonyos hatalommegtartási technikák, mint a parlamenti erőpolitizálás, támogatói kör „kistafírozása”, médiák „megszállása”, szlogenek gyártása és unos-untalan ismétlése. A Fidesz-politika ezen ellentmondásossága és benne különösen ez utóbbi elemek viszont visszatetszőek a kényesebb konzervatív ízlés számára, kivált, ha mélyebb elemzés helyett meghajol a baloldali liberális eszme- és fogalomrendszer diktatúrája előtt. Pedig véleményem szerint éppen ebben a kettősségben rejlik az Orbán Viktor vezette Fidesz-jelenség sikerének lényege. Az, hogy el tudták fogadtatni az elvet, miszerint – durva leegyszerűsítéssel – egy magasabb cél érdekében vitatható eszközök pragmatikus bevetése is megengedett. Különös módon, a fent emlegetett kritikus magyar „néplélek” dacára is, a többség ezzel láthatólag kiegyezik. Többnyire nem tudatos belátás, hanem egy ösztönös értékrend és az azt kifejező egyszerű fogalmak alapján. Az is lehetséges, hogy egyszerűen alkati, mentalitásbeli különbség választja el a népesség mérsékelt jobboldalinak részét a tőle jobbra és balra álló szélsőségesebb vérmérsékletű csoportoktól. Akiknek politikai megnyilvánulásait a rendszerváltozás kezdeteitől – sőt már azt megelőzően – az ellenoldal megvető elutasítása jellemezte: a baloldalon egy gúnnyal fűszerezett felsőbbrendűségi tudat, amibe egyeseknél belejátszhatott az addig elnyomott kiválasztott nép-tudat is. A radikális jobboldal válasza erre egy a magyarság apológiájára épülő „ellen-felsőbbrendűségi” tudat, ami megvető gyanakvást, rosszabb esetben gyűlöletet érez az ebből szándékosan kimaradók csoportjai iránt. (Követőiket, mindkét oldalon, jelentős mértékben ezek a kollektív tudatok tartják össze.)
Van azonban a Fidesz-jelenségnek egy olyan eleme, amivel sokaknak, kívül és belül egyaránt, ténylegesen nehéz mit kezdeni. Ez Orbán Viktor szerepe. A mai helyzet nyilván egy folyamat eredménye, amit lehet akár torznak is tekinteni, de minden bizonnyal elkerülhetetlen volt. A rendszerváltás után a kádárizmusból kinőtt és kapitalistává vedlett baloldal hatalomgyakorlás és gazdaságirányítás tekintetében annyival kompetensebbnek hitette el magát, hogy a jobboldal, nyilvánvaló erkölcsi fölénye dacára, tehetetlenül vergődött vele szemben. A küzdelem egy darabig a baloldal „modern” felfogású fogyasztási pragmatizmusa javára látszott eldőlni. Ám akkor baloldali előélet után üstökös szerűen megjelent a jobboldalon és ellenállhatatlan politikai vonzerőt gyakorolt Orbán Viktor azáltal, hogy megpróbálta a nemzeti elkötelezettségű erkölcsiséget a politikai pragmatizmussal egyesíteni. Értékrendjének változásában nagy szerepet játszhatott az SZDSZ doktriner nemzetellenességének és öntelt agresszivitásának tapasztalata. Ez az új és eredményes párosítás annyira az ő személyéhez kötődött, és kötődik ma is, hogy a folyamat szükségszerűen nagyfokú tekintély- és hatalomkoncentrációhoz vezetett. Hogy Orbán Viktor személyisége e folyamat közben változott-e és milyen mértékben, azt nehéz egyértelműen megítélni. Ezzel kapcsolatban is elsősorban az ellenzék álszent és túlzott vádjai hallhatóak. Egyes furcsa mai jelenségekről (stadionépítés, Mészáros Lőrinc story) pedig a Fidesz hithű kommunikációs gépezete mélyen hallgat. Diktátori allűrökről beszélni persze nevetséges abszurdum akkor, amikor személyét és politikáját korlátlanul lehet szidalmazni nyilvános fórumokon is. A lakosság Fidesz-hívő része tehát e kettő közül választhat, és úgy látszik a harsány kritikánál elfogadhatóbb neki az elnéző hallgatás, ami, ha némileg kényelmetlen is számára, alá tudja rendelni a politikai teljesítményről alkotott együtt egészében véve pozitív összbenyomásának. A négyéves ciklus végén azonban mérleget kell vonni. A konkrét sikerek felsorolása helyett legyen elég a központi híradásokra utalni, ahol ezekben a napokban végeláthatatlanul sorolják őket. Itt sem könnyű tárgyilagos véleményt alkotni, mert nem tudni, hogy a finnyásabb ízlést zavaró kincstári optimizmus és az ellenzék durván túlzó bírálata között hol található az igazság.
Összességében azt lehet mondani, hogy a többség inkább ad hitelt az elsőnek, és szemében az érzékelhető teljesítmények mérlege kedvező. Ráadásul ez a kedvező megítélés az egész ciklus alatt fennállt, még a látható eredmények hiánya idején is. Akkor is, amikor nemzetközi össztűz irányult rájuk és az MSZP vezette ellenzék még diadalmas visszavágásra készült. Mi a titka a Fidesz-féle politikai gyakorlat sikerességének? Egyetlen szóba sűrítve: az „antidemokratikus” volta. Vagyis az a konzervatív alapozású pragmatizmus, ami félresöpri a döntések előtti ún. demokratikus vita módszerét. Teszi ezt a balliberális kormányzás negatív tapasztalatai alapján is, amikor a döntés előtt elvben konzultáció, illetve „szakértői” vélemények ütköztetése folyt, ami vagy meddő vitákba (a szakértő eredendően egy nézőpontot abszolutizál!), és a terv elvetésébe torkollott, vagy nyugati – sokszor ott is túlhaladott – modellekre hivatkozva előnyben részesítette a „korszerűt” és az abban érdekelt elvbarátokat. A Fidesz e helyett saját értékrendje alapján gyors döntést hoz – ugyancsak saját elvbarátai kedvezményezésével. Így viszont a tervek megvalósulnak, méghozzá imponáló ütemben. Tennivaló ugyanis bőven van, és ezt csendben mindenki tudja. Fel kell számolni a szocializmusból örökölt – átmentett – lazaságokat, átmeneti vagy pazarló félmegoldásokat. A Fidesz a gyors döntéseknél a „mindenkit kielégíteni nem lehet” elve alapján a saját értékrendet követi – amit a választók egyébként jól ismernek és pont miatta szavaztak rájuk, nem pedig valamiféle program kedvéért. A botrányosnak kikiáltott tökéletlenségek a helyükre kerülnek: jelentéktelennek bizonyulnak, vagy kijavíthatóak. (Sorra lehetne elemezni ilyen megvilágításban az egyes ügyeket, sőt a Fidesznek kellene is, de állandó sietése és túlzott magabiztossága akadályozza ebben.) A kép nem mentes nyilvánvaló árnyékoktól sem. A Fidesz saját táborában is ellenérzéseket kelt a földbérletek és a trafikjogok szétosztása, bár a visszaélésgyanús ügyek tényleges aránya nem derült ki. A Fidesz megint csak hallgat. A rokonszenvezők között is – szakterülettől függően – sokakat nyugtalanít a sokszor átgondolatlan és elhamarkodott jogalkotás, illetve beavatkozás az elavultnak ítélt intézmények működésébe. Ezek az ügyetlen vagy önkényes lépések a megengedő hozzáállás számára azonban nullszériának tekinthetők, amit később korrekciónak lehet és kell követnie. Nem ritkán a hívek is szerencsétlennek tartják a személyek kiválogatását az egyes posztokra és kevéssé lelkesednek a szavakban és cselekedetekben sokszor megnyilvánuló öntelt arroganciáért, az érveket félresöprő agresszív stílusért. A bűnlajstromról szándékosan lehagytam két fő vádpontot: az jogállam ún. leépítését és az ezzel összefüggő nemzetközi elszigetelődést. Ugyanis mindkettő azt a markáns elfordulást tükrözi a még uralkodó, de már felbomlóban lévő dogmarendszertől, ami az Orbán Viktor nevéhez fűződő politikát minden hibája ellenére vonzóvá teszi a magyar lakosság nagy tömegei számára, akik úgy érzik, hogy a globális kapitalizmus egyre nyilvánvalóbb zsákutcájához képest ő, tapogatózva bár, de egy reménytelibb jövőt csillant fel előttük. Mert érezhetően egy elképzelés, Orbán Viktor személyes víziója áll mögötte, egyetlen ember képe a jövőről és a hozzá vezető útról. Ez azt jelenti – és ezt az ellenoldal igyekszik is hangsúlyozni –, hogy a Fidesz-jelenség mára már Orbán-jelenséggé vált. Annál is inkább, mert nem tudni, Orbán Viktor mennyire osztja meg távolabbi elképzeléseit munkatársaival, környezetével. A beavatottak beszámolói és az elemzések alapján úgy tűnik, magányos elszántsággal tör előre a csúcsok megmászására, csak egy belső iránytű vezeti, amelynek – az ambíción túl – két sarkalatos eleme a nemzeti nézőpont és a keresztyén erkölcsi rend. Ezeket úgy tűnik, magukévá teszik a lakosság nagy tömegei is, akik így Orbán Viktort elfogadják nem csak miniszterelnöküknek, de szellemei iránymutatójuknak is. Talán nem túl nagy merészség, ha megpróbálom elképzelni ennek az embernek a belső történetét, aki ilyen jelentős szerephez jutott a magyarság sorsának alakításában. Az életrajzokból tudni lehet, hogy társai közül hamar kitűnt adottságaival, amelyek ma is szembeötlőek: az összefüggések éles szemű és gyors felismerése, pontos megfogalmazása és a levont következtetések gyakorlatba való merész átültetése. Az így összeálló önmagában is figyelemreméltó személyiséget kiegészíti az eltökélt célratörés párosulva egy sajátos, talán családjából, korai éveiből származó pragmatizmussal. Amint Orbán Viktor figyelme a közügyek felé fordult, e tulajdonságok alapján környezete, és egyre szélesebb körben a külvilág szemében is, mint politikai zseni jelent meg. Elképzelésem szerint egy ilyen formátumú személyiség törvényszerűen központtá válik, hívek veszik körül, akik hasonló értékrendűek, vagy az övéhez hasonulnak. Éles helyzetekben erőt mutat, megoldások keresésekor ötleteket ad vagy felkarol, irányt sugall, lassan mindent tőle várnak, és így fokozatosan egyre növekvő körben karizmatikus vezetővé lép elő. Ez a helyzet a dolgok folyamatos továbbgondolására készteti, néhány lépéssel mindig a többiek előtt jár, és lassacskán, előbb pártja, majd miniszterelnökként az egész ország számára a politikai történések főszereplőjévé és fő mozgatójává, szinte minden változás kiinduló pontjává válik. Tehetségét kreatívként határoznám meg. Alkotó jellegű, mint a művészeké: az igazi művészi alkotáshoz hasonlóan az ő politikáját is váratlan és kiszámíthatatlan, de egy nagy egységbe illeszkedő elemek teszik nyugtalanítóvá, egyesek számára lenyűgözővé, mások számára elviselhetetlenné – vagyis talán zseniálissá? (A hazai színtér másik kreatív tehetségű politikusa Gyurcsány Ferenc, de míg Orbán Viktort – sokunk reménye szerint – őszinte erkölcsi meggyőződés hajtja, ellenlábasa kapkodó kormányzásában és harsány balliberális retorikájában a legtöbbünk csak magamutogató komédiát, görcsös bizonyítási kényszert lát.) Kritikus szemlélőben ellenérzést kelthet egy ilyen vezérszerep, de magyarázatul szolgálhat az a kiélezett harc, amit Orbán Viktornak a szocialista rendszerből magát átmenekített vezető réteggel kellett megvívnia először pártja, azután a lakosság egyre növekvő hányada nevében. Nem veszélytelen azonban ilyen magányos csúcsról tekinteni a világra. A közeliek – család, barátok, harcostársak – iránti felelősségérzet és gondoskodás könnyen aránytalanná válhat, nepotizmusba, az ellenzék szavával élve „mutyiba” csaphat át. Ebbe belejátszik az orbáni pragmatizmus is, amelynek ki nem mondott alapelve szerint a jó ügyért folytatott harcban az eszközökkel nem kell túl finnyásan bánni. Ám itt már csak egy árnyalat választ el a cinizmustól, és csodálóktól körülvéve, saját döntései bűvöletében nehéz lehet számára tisztán látni és kijelölni, hol van a határ. Igen kényes tehát az egyensúly az erkölcsi meggyőződés és a pragmatizmus között – holott meggyőződésem szerint a politikai konszolidációval egyre inkább az elsőnek kellene túlsúlyba kerülni és láthatóvá válni. A helyes irányvonal végig viteléhez nem elegendő a politikai technikák folyamatos bevetése, annak széleskörű támogatottságához nélkülözhetetlennek tartom a felülről jövő példamutató puritán erkölcsi magatartást. (Puritanizmusának példájával hatott De Gaulle is, akihez nem egyszer hasonlítják Orbán Viktort nemzeti elkötelezettsége és autoriter hatalomgyakorlása miatt. Tény azonban, hogy De Gaulle-t származása és neveltetése szikárabb erkölcsi normákhoz szoktatta.) Nehéz kérdés tehát, hogy meddig szabad elmenni, illetve szabad-e megrekedni a politikai pragmatizmusban. A pragmatizmus Orbán Viktor esetében is nyilvánvalóan az adott helyzethez alkalmazkodó taktikai és távolabbra tekintő stratégiai döntések kombinációja. Noha a helyzetfelmérések esetlegességei miatt az azokból következő nyilvános döntésekben mindig sok a hibalehetőség, ezek is elfogadhatóbbak, ha mögöttük felsejlik egy távolabbi cél. Még akkor is, ha annak részleteit esetleg nem lehet és nem is tanácsos felfedni, mert csak menet közben bontakoznak ki. Hogy hány lépéssel lát előre egy olyan formátumú sakkozó, mint Orbán Viktor azt nehéz felmérni, de improvizációnak tűnő döntései mintha többségükben utólag értelmet nyernének. Ezzel magyarázható, hogy vezetői tévedéseivel, elkerülhetetlen emberi gyengéivel együtt annyian szavaznak bizalmat neki, mert úgy látják, hogy az átalakulást, amit mindenki szükségszerűnek lát, és aminek lassan kirajzolódó irányával a többség egyetért, ő tudja a legjobban levezényelni. Más megközelítésben ez a pragmatikus politizálás a fokozatosságot is jelenti. A sokat gúnyolt fülkeforradalom valóban lehetőséget kínált egy teljes irányváltásra. Valójában azonban ezzel nem élt a Fidesz. A nagyszámú változtatás, amelyeket hol fölöslegesnek, hol brutálisnak nyilvánítanak a kárvallottak és az eleve mindent elutasítók, inkább csak a nehézkes hajó fokozatos megfordítását célozzák. A fordulás iránya viszont a kezdetektől sejthető, és a liberális globálkapitalista világrend hazai és nemzetközi képviselői hamar fel is ismerték veszélyességét. Ezért indítottak kritikai össztüzet ellene – miközben a felzárkózó országoknak járó segítséget a játékszabályok szerint továbbra sem tagadhatják meg tőle. Ezt a helyzetet kell, hogy kezelje az orbáni pragmatizmus például azzal a bizonyos. kettős beszéddel, vagyis befele nemzeti elkötelezettségű meggyőződése szerint, míg kifele a liberális fogalomrendszer szerint érvelve.
Felemás kép bontakozik ki a Fidesz, vagyis Orbán Viktor gazdasági elképzeléseiről – amit nem is mulaszt el felróni az ellenzék. Pedig én itt is ugyanazt a két elemet látom együtt: egy adott irányú meggyőződést és az azt szolgáló pragmatizmust. De mivel különösen kényes területről, az emberek létfeltételeinek biztosításáról van szó, indokolt, hogy itt – egyelőre – az óvatos pragmatizmus kerekedjen felül. Noha érezhetően szemben áll a spekulatív profitszerző kapitalizmussal és munkaalapú társadalomról beszél, a Fidesz teljesen a kapitalista növekedés logikája szerint jár el, amikor befektetőket csábít az országba az egymásra épülő termelés és fogyasztás bővítése érdekében. Azután még stratégiai megállapodásokat is köt a nagyobbakkal, mintegy megosztva velük az ország gondjait. Azok zavartan kapkodják a fejüket, majd lelkesen belemennek. A legnagyobbakat – bankok, energiaszolgáltatók – viszont mintha szándékosan megkerülné – talán más tervei vannak velük. Mert jelentős lemaradást kell előbb behozni ahhoz, hogy egy a fogyasztás tapasztalatán túl jutott, kevésbé frusztrált társadalom támogatásával lehessen új utakat kipróbálni. Ha következetességet keresünk, csak egy magyarázat van: ezt a kapitalista normák szerinti lemaradást csak a kapitalizmus eszközeivel lehet behozni, akár elvi kompromisszumok és kettős beszéd árán is. Vagy cinikusabban kifejezve: kihozni a maximumot a kapitalizmusból, mielőtt túllépnénk rajta. Ugyanakkor néhány kezdeményezés – közmunka fejlesztése, egyes szolgáltatások nonprofittá tétele – már most teljesen szembe mennek a nélkülözhetetlennek kikiáltott piaci kapitalizmussal és fokozatosan, kisebb lépések formájában, új irányt jeleznek. Innen a kettősség. Más jellegű pragmatikus megközelítés érvényesül abban a célkitűzésben, ami a középosztályt kívánja megerősíteni. A baloldali populistákkal és egyéb fantasztákkal ellentétben a pragmatikusan realista Orbánnak látnia kell, hogy a tényleges demokrácia előfeltételét, vagyis az anyagi mellett a szellemi felzárkóztatást csak felülről lefele lehet megvalósítani. Az ehhez vezető út lenne egy általános „középosztályosodás”. Ez nyilván nem jelenthet mintapolgárokból álló homogén társadalmat, hanem az ún. civilizált polgári modell uralkodóvá válását, amely a „nem szemetelek” elemi szintjétől a közjóért folytatott magasrendű, önzetlen munkálkodásig terjed, egyéni hajlamoktól és képességektől függően. (A balliberális individualizmus programjában mindezek a kézzel fogható elemek nem szerepelnek. Helyettük elvont fogalmak, jelszavak, illetve teljesen irreális elvárások találhatók azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene igazságosan elosztani a meglévő javakat a kapitalizmus fenntartása mellett. Vagy pedig az erőszakútján elért egyenlőség a már ismert totalitárius következményekkel.) Továbbra is fogas kérdés számomra, miként illeszthető a lebomló kapitalizmus orbáni víziójába az egy kulcsos adórendszer, mint a középosztály megerősítésének kiemelt eszköze. Az ismert indoklás szerint ez jobb adómorált hoz és a teljesítmény megfelelőbb megbecsülését jelenti. Szerintem inkább a gazdaság olyan absztrakt, liberális felfogásának továbbélését jelenti, ami másutt, más időpontban talán bevált, de itt és most lényegileg mond ellent az Orbán Viktor által meghirdetett munkaalapú társadalomnak. Mert pont azokat teszi példaképpé és jutalmazza a leginkább, akik egyrészt a lebomló pártállam vadkapitalista viszonyai között kerültek helyzetbe, másrészt az orbáni látomásokban haldokló kapitalizmus továbbélését biztosítják profitorientált (és profitmaximalizáló!) vállalkozásaikkal, illetve spekulációval. A társadalmi igazságosság fele mutató jövedelem-elvonási formákat – progresszív adózást – feltehetőleg azért veti el a Fidesz, mert az uralkodó globálkapitalista környezetben fél a tőke – most még korai? – menekülésétől. Erre utalnak pl. a fent említett stratégiai partnerségek. (Hogy az utópista távlatokról se feledkezzünk meg: ezt a partnerségi modellt ki lehetne terjeszteni oly módon, hogy a nagy hasznot realizálók mindenféle csoportjait be lehetne vonni látványos állami feladatok megoldásába anyagi előny (adókedvezmény), és az annál is jobban hangsúlyozott erkölcsi elismertség fejében.) Noha a kormány az új ciklusban csekély presztízs-veszteséggel – ha ugyan nem nyereséggel – fordíthatna hátat ennek az igazságtalan adózási formának, amit már mindenféle kiegészítő adókkal kénytelen korrigálni, valami miatt nem hajlandó lemondani róla. A karakterológiánál maradva: lehet, hogy Orbán Viktor elhivatottsági tudata és önön ítélőképességének abszolutizálása, magyarán hiúsága lenne az oka? Mint ahogy nehéz mással magyarázni a kultúra területén hozott egyes (általánosan elutasított személyekhez köthető) döntéseket, ahol pedig a legkevésbé tanácsos doktriner kizárólagosságot, ízléskényszert alkalmazni. Ízlés kérdésében ugyanis nem lehet – és nem is szabad – választói megerősítésre hivatkozni. Olyan elemek ezek – néhány fent említett gyengeséggel, netán gyarlósággal együtt – amelyeket már nehezen lehet belekényszeríteni a pragmatizmus mégoly tág keretei közé. Ezek miatt lapul bennem – és azt hiszem, sokunkban – némi nyugtalanság Orbán Viktor tényleges motivációit illetően – és, következésképpen, kérdőjeleződik meg esetleg saját gondolatmenetem érvényessége. Tágabb összefüggésben pedig azt kell szemére vetnem, hogy a magasabb rendű, deklarált cél követése közben átnéz milliókon. Nehezen tekinthető egy egész nemzetet új utakra irányító vezetőnek az, aki az itt együtt élőknek közel a felét nem is akarja meggyőzni, kizárólag a betegesen eltorzult, gyűlölködő ellenzéket veszi észre bennük és még most, nyertes pozíciójában is képtelen egy nagyvonalú gesztust tenni az irányukban. Tény, hogy olyasvalamire kellene rákényszerítenie magát, ami nehezen fér meg a kreatív tehetséggel, és ezt úgy hívják: empátia. Vagyis a másik fél helyzetébe való beleélés képessége. Az orbáni rendszer erkölcsi hitelességének és főleg történelmi küldetésének szempontjából távolabbi, de sarkalatos kérdésnek tűnik, hogy az egyszemélyes vízióból ki tud-e majd kristályosodni egy mindenki számára felfogható, és elfogadható világos irány, és azután az egyszemélyi vezetés fel tud-e oldódni, át tud-e alakulni közösségi gondolkodássá. Vagyis hogy Orbán Viktor és emberei, vagyis pártja képesek lesznek-e egy adott pillanatban – elképzelésem szerint fokozatosan – háttérbe vonulni. És nem az ország leggazdagabb embereiként, hanem általános tisztelettől övezve!. (Ugyanis a többpártrendszer, mint a liberalizmus nagyszerű terméke túljutott dicsőséges korszakán és ideje, hogy átadja helyét valami másnak – mondjuk nyelven és kultúrán alapuló előbb nagy, majd egyre kisebb közösségek világmozaikjának.) Kérdés, hogy Orbán Viktor túl tud-e jutni az alattomosan kiépülő nepotizmus és az azt felmentő cinizmus csapdáján, mert személyes tulajdonságai, hajlamai már visszavonhatatlanul döntő szerepet játszanak Magyarország, ha ugyan nem egy még szélesebb egység jövőjének alakulásában. Töprengésem a jövőt fürkészi, de ez a címben feltett kérdés és a válaszként megfogalmazott jövő-projekt is.
Befejezésül visszatérnék ez utóbbinak egyik, ha nem a legfontosabb elemére, az internet nyújtotta lehetőségekre. Mindenekelőtt a közvetlen demokrácia kiépítése területén, ami egyébként megjelent az orbáni célok között is. Meglehetősen suta kísérlet volt erre az ún. nemzeti konzultáció, ahol a kérdések megfogalmazásán túl a levélforma nehézkessége is hozzájárult a gyenge visszhanghoz. Képzeljük viszont el, hogy néhány gombnyomással lehetne választ adni egyszerű, világos kérdésekre, amelyek közelről érintenek. Nem újdonság az internetes vélemény-nyilvánítás, sőt játékos formában vagy üzleti céllal az internetes szavazás sem. Ahhoz, hogy ezt széles, sőt teljes körűvé lehessen tenni, „csak” egy hálózatot kellene kiépíteni, amire egy közösség minden tagja rákapcsolódhatna valamilyen egyszerű technikával. (Utópisztikus végcélként pedig világszerte minden nagykorú polgár!) A szavaztatást valószínűleg alacsonyabb szinten – pl. falvak vagy városrészek lakói között – lehetne kezdeni olyan kérdésekről, amelyek sokakat érintenek, válaszadásra pedig valamilyen előny ígéretével serkenteni. A fokozatosság itt is kívánatos, hogy a szavazókban – intellektuális szinttől függetlenül – apránként tudatosodjon a részvétel jelentősége és ezáltal egy valóságos, közvetlen demokrácia megismerése, amelyben mindenki mindenről véleményt mondhat. Használata rövid idő alatt kialakulhatna, akárcsak a mobiltelefoné! Csak ezután, a távolabbi jövőben, lenne érdemes nagyobb horderejű kérdéseket feltenni. Úgy vélem, hogy a fejlődésnek ez az iránya magától értetődő, ezért már egy ideje, és különösen a friss választási eredmények óta feszülten figyelem, hogy a Fidesz politika mikor indít el valamilyen szélesebb körű internetprogramot. Annál is inkább, mert egy ilyen nagy feladat, mint egy minden állampolgárt felölelő internethálózat kiépítése műszaki és programozói munkák tömegét, egy egész ipar megjelenését jelentené a gazdaságban nagy hozzáadott értékkel. Hasonlóképpen érdeklődve várom a közmunkaprogram kiterjesztését, diverzifikálását, fejlesztését nem annyira a magánszférába való integrálódás, mint a közalkalmazotti státusz irányában, és a másik piackikerülő program, a közszolgáltatások nonprofittá tételének megvalósítását. Végezetül: a fenti hosszú fejtegetés során talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy a fokozatos és körültekintő változtatásoknak, amelyeket én egy logikai úton kikövetkeztetett távoli modell megvalósításához tartok szükségesnek, lényegi eleme kell, hogy legyen az egyensúly keresése a múlt és a jövő között. Vagyis hogy a jelen állapotból kiindulva megőrizni a múltból mindazt, ami érték, és ami hasznos lehet a jövőbeni cél eléréséhez. És felhasználni mindent, ami az ember életét jobbá teszi, így természetesen a modern technika és emberi lelemény újdonságait is, állandóan ösztönözve újabbak megszületését, csak éppen kiegészítő technikákkal, korlátozásokkal küszöbölve ki hátrányaikat, eseteges kártételeiket. Érvényes ez az internettől vagy az elektromos autótól kezdve egészen a szocialista ihletettségű társadalom felfogásig. Tudván tudom az elképzelés mérhetetlen kockázatát és ijesztő buktatóit, de a koromból és helyzetemből fakadó leküzdhetetlen életigenlés arra kényszerít, hogy – akárcsak az Orbán Viktorhoz fűződő reményeim kapcsán – ragaszkodjam az optimista változathoz.


« vissza