„Hisszük, hogy azon bukott politika után, mely Magyarországot majd minden tekintetben bomló állapotában hagyta reánk […] szükség van a conservatió és consolidatió politikájára” – vetette papírra Asbóth János Magyar Conservativ Politika című nevezetes munkájában 1875-ben.[1] 2026 májusában sokan érezzük úgy, hogy Asbóth szavai ma is időszerűek, hiszen a Nemzeti Együttműködés Rendszerének 16 éves uralma gazdasági és morális káoszba taszította a magyarságot. A NER másfél évtized alatt semmilyen konstruktív tervet nem dolgozott ki az ország fejlesztésére, így a továbblépéshez számos kérdést kell tisztáznunk, s ezek között nem utolsó jelentőségű a konzervativizmusnak a cselekvés irányát eddig megszabó „új jobboldali” nemzeti radikalizmushoz való viszonya. Ez pedig azt a kérdést is magában foglalja, hogy mennyit ártott a hazai konzervativizmusnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hosszú, önmaga teljesítményét új, diadalmas korszaknak beállító uralma? Mert hiány csak a teljesítményben volt, nem az öndicséretben…

 

A NER „konzervativizmusa”

 

Bár az Orbán-rendszer saját magát nem konzervatívként határozta meg, a fenti kérdés teljesen megalapozott, hiszen nem-hivatalos kommunikációjában, sajtótermékeiben és műhelyeiben a Fidesz a saját álláspontját folyamatosan és tudatosan összemosta a konzervativizmussal. (Esetenként „kormánypárti konzervativizmusként” igyekezve azt szalonképesebbé tenni, a jeles reformkori konzervatív államférfira, a Béccsel együttműködő Dessewffy Aurélra utalva. Az asszociáció jogos, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a kormánypárti konzervativizmushoz konzervatív kormány is kellene…) Emiatt aztán könnyen alakult ki sokakban az a téves benyomás, hogy a Fidesz-kormányzat áprilisi bukásával a konzervatív eszmerendszer is „leszerepelt”. Annak bizonyítására, hogy az ebből fakadó veszély nem lebecsülendő, érdemes felidézni, hogy bár Gyurcsány Ferenc kormányzata ténylegesen egyáltalán nem a klasszikus baloldali elvek képviseletére és megvalósítására törekedett, látványos diszkreditálódása mégis máig hatóan legyalulta a baloldal pozícióit. Ha nem húzunk éles és világos határvonalat a NER eszmevilága és a TISZA jobbközépnek és ideológiai sokszínűsége ellenére egyes fontos vonatkozásokban konzervatívnak ígérkező irányvonala közé, akkor annak hosszabb távon a magyar konzervativizmus lesz a vesztese, amely a történelmünkben amúgy is túl sokszor jutott már mostoha sorsra, amint azt a fentebb idézett Asbóth visszhangtalanul maradt gazdag munkássága is szemlélteti.[2]

 

A konszolidáció kudarca

 

Sikerült-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a magyar társadalom konszolidációja? S amennyiben nem, miért vallott kudarcot? Az elvi alapok kérdésének ebben is kulcsfontossága van. A konzervativizmus egyértelműen a nemzet kohéziójában és integrációjában érdekelt, míg a nemzeti radikalizmus, amely a populizmus logikáját követi és éles szembenállásokban, a jó és a rossz merev dichotómiáiban gondolkodik, e funkciókra könnyen érthetően alkalmatlan, hiszen a „másik oldalt” ördögtől valónak tekinti, és leginkább megsemmisítené.[3] Sőt, ebből az ideológiaszerkezeti sajátosságából fakadóan ez a fajta radikalizmus a konszolidáció szempontjából éppoly diszfunkcionális, mint a baloldalé, és éppúgy fenyegeti a nemzet „szövetét” – valójában a Fidesz álláspontját sem lehet(ett) nemzetiként jellemezni, sokkal inkább az illiberálisok internacionalizmusának az eszméje irányította a cselekvéseit. A nemzeti és a nemzetközi ellentétének középpontba állítása, noha valós dilemmákat takar, jórészt propagandisztikus célokat szolgált. A NER eszmerendszerében az illiberalizmus fontosabb volt a nemzetnél. Ennek a sajátos „internacionalizmusnak” az elsőbbségét kristálytisztán mutatta az illiberális „ikonnak” számító Putyin akaratának való teljes alárendelődés, akárcsak a magyarellenes román és szlovák politikusokkal való készséges együttműködés. A Fidesz csak szavakban ismerte fel a nemzet fontosságát és a benne rejlő kohéziós potenciált, politikai gyakorlatában más szempontokat részesített előnyben.

Ezzel függ össze, hogy a kétharmados többséget négy választáson is elnyerő párt valójában még csak kísérletet sem tett a magyar politikai közösség konszolidálására. A maga végtelen hübriszében az együttműködés és a kompromisszum konzervatív gondolatát megvetette, és a gyengeség jelének tekintette. A hatalom a konszolidációval még gondolati szinten sem nagyon foglalkozott. A legtovább e vonatkozásban az egyik legtehetségesebb és legképzettebb teoretikus, Békés Márton ment a „konszenzusos hegemónia” Antonio Gramscira visszavezethető fogalmának a bevezetésével, a rendszer támaszaként szolgáló „történelmi blokkéval” együtt. Ez alatt „a vezetettek vagy kormányzottak engedelmességét” értette, Gramsci szóhasználatával „szerves összeforrottságban”.[4] A nemzeti radikalizmus bázisán azonban hosszabb távon nem lehetett a magyar társadalmat tömöríteni, hiszen ez az integrációs mechanizmus a részérdekek érvényesítésére és az egyes társadalmi csoportok egymás ellen fordítására épített. Az oligarchákra való támaszkodástól fényévekre áll a „kommunitárius”, vagyis közösség-elvű gondolkodás, amelynek első tudatos hazai konzervatív képviselője épp a fentebb idézett Asbóth volt, aki a dualista korszak parlamentjében rendületlenül ostorozta a szabadversenyes kapitalizmus visszásságait.

A NER figyelmen kívül hagyta Edmund Burke azon joggal emlékezetes megállapítását is, miszerint a társadalom a holtak, az élők és a még meg nem születettek szövetsége és a „pillanat uralásának” érdekében, a jelen oltárán habozás nélkül feladta a jövőt. Lehet-e konzervatívnak tekinteni azt a politikát, amely tudatosan lemond a magyar fiatalságról, sőt csaknem fél milliójukat külföldre kényszeríti?[5] Amely „leírja” a nemzet értelmiségét? A lelkek megbékítésének látványos orbáni kudarca annál is inkább figyelemre méltó, mert végül még a tábornokainkat Aradon kivégeztető Ferenc Józsefnek is sikerült a konszolidáció, akárcsak az 1956-ban orosz csapatokkal Budapestre érkező Kádár Jánosnak.

 

Konzervatív forradalom?

 

A hatalom és a társadalom konszolidációja természetesen nem ugyanaz. Az előbbit a NER, amely az országgal semmit sem tudott kezdeni, kiemelkedően fontosnak tartotta és végre is hajtotta egy roppant hatékony gépezet kialakításával, ám azzal, hogy a vele egyet nem értőket automatikusan kizárta a nemzetből, a nemzeti megbékélés és a társadalmi konszolidáció lehetőségét eleve meghiúsította. A hatalom stabilitása így a társadalom lázas nyugtalanságával, frusztrációjával kapcsolódott össze. A NER logikája azt követelte, hogy a „permanens forradalom” lenini receptjét kövesse, vagyis hogy a kollektív lét minden szféráját fokozatosan ellenőrzése alá vonja, ezt pedig csak a hideg polgárháború fenntartásával tudta kivitelezni. Ebben a küzdelemben a létbizonytalanság és a félelem fenntartása sokkal fontosabb szerephez jutott, mint a konszenzusteremtés szándéka. A „polgári Magyarország” eszméje ebbe nyilvánvalóan nem fért bele, mint ahogy a közösség-elvű nemzetépítés sem. Ha közelebbről megvizsgáljuk a NER alapjául szolgáló, a francia jakobinusok vehemenciáját idéző nemzeti radikalizmus működését, szembetűnő, hogy a régi elit elleni harc ürügyével indított háború a hatalomnak a társadalom ellen folytatott küzdelmévé alakult. A történelmi szerepek így gyakorlatilag megfordultak, mert nem a társadalom lázadt, hanem a hatalom.  A „social engineering”, magyarul a „társadalommérnökösködés” soha nem volt konzervatív program, az „új jobboldal” ideológiája a fentebb említett szerepcserével mégis épp erre vállalkozott.

A NER igényesebb legitimációs irodalma, kiváltképp az e sorok szerzője által is tisztelt Békés Márton szívesen hivatkozott a „konzervatív forradalomnak” a koncepciójára, amely specifikusan az I. világháború utáni Németország körülményei közepette született. Ennek legismertebb képviselője, Arthur Moeller van den Bruck olyan forradalmat akart, amely „a régmúlt nevében lázad”.[6] A NER azonban a választott múlt tekintetében semmilyen egyértelmű hivatkozási pontot nem tudott felmutatni, bár rendre megfogalmazódott, hogy az „eredeti újrateremtésére” van szükség.[7] De mi számít eredetinek? Útmutatást csak arra nézve kaptunk, hogy mely korszakok nem jöhetnek szóba, arra viszont, hogy konkrétan mi a restaurálandó origó, nem sok utalás történt. Annyi vált bizonyossá, hogy a „konzervatív forradalom” lett (volna) a számunkra kijelölt út.

 

Akarva-akaratlanul kipróbáltuk…

 

A rendszer belső dinamikája kérlelhetetlenül kényszerítette ki a fokozatos radikalizálódást. Ennek az ideológiájában kulcsszerepet játszott a populisták által világszerte szívesen emlegetett Rousseau-nak az „általános akaratról” alkotott nevezetes elmélete, amely a polgárokat teljes mértékben az állam önkényuralmának veti alá. A represszív megoldásokat még a marxista Gramsci sem javasolta, a NER azonban hegemóniájának megőrzése érdekében kormányzásának második felében egyre több erőszakos eszközt alkalmazott. „Plebejus erőkultuszt” alakított ki, Zárug Farkas Péter kifejezését használva, s ennek a militarista szellem is szerves részévé vált.[8]

A „felvilágosodás” korának világmegváltó filozófusai, közéjük hangsúlyosan beleértve Rousseau-t is, az egyszerű, romlatlan, mondjuk ki, primitív népek körében találták meg az optimális társadalmi berendezkedés mintáit – hozzájuk hasonlóan a sok tekintetben „jakobinus” mentalitású nemzeti radikálisok olvasatában is szinte bűn volt a műveltség, és szitokszó az értelmiség, erény viszont a tájékozatlanság és a közügyek iránti közöny. A NER-nek értelemszerűen nagyon jól megfelelt azon értelmezés, miszerint az emberek úgy részesülhetnek a politikai hatalomból, ha egyúttal önként, kérdések felvetése nélkül alá is vetik magukat annak. Az önmaga korlátozására képtelen „mindenható többség” elmélete azonban mélyen idegen a konzervatívoktól. A jeles amerikai konzervatív gondolkodó, Irving Babbitt ezért vélte úgy, hogy Rousseau jelképezte az emberi szellem végzetes bukását.[9]

Jegyezzük meg, hogy Körösényi András és Mándi Tibor a Válasz Online hasábjain már 2019 májusában széles szakmai visszhangot kiváltó cikkben mutatott rá, hogy a konzervativizmus és az „új jobboldal” elvi alapokon néhány közös cél, a „progresszív” liberalizmus együttes elutasítása ellenére sem működhet együtt. A szerzők, egyebek között, szintén kiemelték, hogy a „démosz mindenhatóságának” az elve, akárcsak a populizmus szélsőséges elit-ellenességével való azonosulás és a politikai szempontoknak az élet egyre több területére történő kiterjesztése nem fogadható el a konzervatívok számára.[10] Ehhez tegyük hozzá: demokráciában a nép jogai közé természetesen beletartozik a tévedés joga is. De, figyelmeztet a jeles olasz politikatudós, Giovanni Sartori, ha el is ismerjük ezt a jogot, „ebből még nem következik, hogy dicséretes dolog lenne tévedésbe vinni” a népet.[11]

 

Schmitt vagy Scruton?

 

Nem a konzervatív gondolkodás logikája szerint működött tehát az Orbán-rendszer: az államnak a párt uralma alá vonása, s nem pusztán paternalistává, hanem „predátor”, azaz „ragadozó” jellegűvé válása, a képviseleti intézmények de facto kiiktatásával együtt semmiképp sem egyeztethetők össze a konzervatív hagyománnyal. Ez utóbbi mindig is nélkülözhetetlennek tartotta az állam hatalmának korlátozását. Nem ok nélkül ragaszkodtak a konzervatívok ahhoz a régi, már Burke által hangsúlyozott felismerésükhöz, hogy az intézményekben jobban meg lehet bízni, mint az egyes emberek önmérsékletében. E felfogást az „új jobboldal” ósdinak tartotta, s hol maró gúny tárgyává tette, hol pedig megdöbbenésének és nemes felháborodásának adott hangot. A Fidesz minden eszközzel igyekezett a jogállamot megfosztani legitimitásától, a jogot a hatalom puszta szolgájává téve, összhangban a joguralom hagyományát őrző Nyugattal való éles szembefordulásával. És eközben folyamatosan azt éreztette a polgárokkal, hogy tulajdonképpen bármit megtehet velük. Tagadta a stabil formákat az intézményekben éppúgy, mint a szavak jelentésében.

Tevékenységük apológiájában nagy szellemi segítséget jelentett a nemzeti radikálisoknak a két világháború közötti időszak tekintélyes német jogfilozófusának, Carl Schmittnek a munkássága, amely nem választható el a jakobinus ikonétól, Rousseau-étól, ugyanis a homogén politikai közösség eszméje mindkettőjüknél kulcsszerepet játszik.[12] Nem csoda, hogy az elmúlt 16 év a schmitti örökség látványos reneszánszát hozta el. A NER „új jobboldali” antirezsimként indult – és olyan rezsimmé vált, amelynek a definiálására sokféle kísérlet történt, de amelyről egy dolgot egészen biztosan állíthatunk, nevezetesen azt, hogy nem a konzervatív szellemiség hatotta át.[13]

E tekintetben érdemes utalni a fideszes csúcsvezetés körében kedvelt, a halála előtt magas magyar állami kitüntetésben is részesülő Roger Scrutonra is. A méltán világhírű konzervatív brit filozófus az Európai Uniót érő kemény bírálatával vívta ki a figyelmet, ám meglepően nagyfokú szelektivitással olvasták a munkáit, és elemi szintű figyelemben sem részesítették a joguralom eszméje melletti rendíthetetlen kiállását. Elkerülte a NER támaszainak a figyelmét azon meggyőződése is, miszerint „az ellenzék elutasítása a civilizált kormányzat ellentéte”. A Fidesz érdemi vetélytársat sosem volt hajlandó elfogadni, és nagyjából úgy viselkedett, mint annak idején a Kádár-rendszer: a bírálókat vagy orvosi eseteknek, vagy gyakrabban a nyugati kormányok és titkosszolgálatok által lefizetett ügynököknek nyilvánította. Ez az attitűd pontosan tükrözte, hogy Scruton helyett Schmitt örökségéből merítettek, hiszen az utóbbi volt az, aki a saját politikaelméletét a barát és az ellenség megkülönböztetésére építette. A NER a „baráttal” nem az ellenfelet, hanem az (üldözendő) ellenséget állította szembe. A Scrutonról elnevezett kávézók hálózatának kiterjesztése során elfeledkeztek arról is, hogy a névadó a konzervatív szemlélet feltételének tekintette a sajtószabadság tiszteletét.[14]

Ne felejtsük: a jobboldal és a konzervativizmus, bár egymást részlegesen átfedő, de semmiképp sem azonos fogalmak.[15] Az utóbbi jobbközépen van, de a jobboldal sok olyan eszmét is magába foglalhat, amelyeknek nincs köze a konzervativizmushoz. Az elmúlt 16 év minden eddiginél élesebben kirajzolta a kettő különbségét. Bár a modern „progresszív” liberalizmus bírálatában természetesen vannak közös pontok a jobboldali radikálisok és a konzervatívok között, a szakadék mégis óriási.[16] Scruton hangsúlyosan összekapcsolta a nemzetállamot és a demokráciát – az előbbit a „progresszív” liberalizmus, az utóbbi a nemzeti radikalizmus igyekezett elfelejteni. A NER a jobboldalnak a konzervativizmustól jelentős részben idegen elemeire építve teremtett magának mítoszokkal terhelt saját ideológiát. A nemzeti együttműködés rendszere saját ellentétévé, a nemzeti dezintegráció rendszerévé vált.

 

A jobboldal új törésvonala

 

Merjük kimondani: Magyarországon – sajátos történelmi okok miatt – elsősorban a jobboldalnak van rendszerteremtő potenciálja. 2026 áprilisa a baloldal teljes vereségét is jelentette, és ezt azért érdemes kiemelni, mert ezzel az új törésvonal egyértelműen és világosan a jobboldalon belülre került. Vajon miben láthatjuk ezt? Nem könnyű még válaszolni. E sorok szerzője abból a feltevésből indul ki, hogy a globalizációt nemzeti szemszögből érő jogos bírálatok nem jelentik – és nem is jelenthetik – az ezeréves nyugati zsidó-keresztény örökségünk megtagadását. Márpedig minden jel szerint épp ez válik egyre inkább alapvető törésvonallá a Fideszt választó jobboldaliak és a Tisza mellett kiálló konzervatívok között. A meghatározó törésvonal nem az új világrendben amúgy is látványosan megtorpanó globalizációhoz való viszony lesz, mert azt a jobboldal mindkét komponense bírálja, hanem a civilizáció-választás. A Fidesz geopolitikai váltását nehéz, sőt lehetetlen másként értékelni, mint a nyugati civilizáció elárulását. Egy dolog a mai Nyugat számos visszásságát (jogosan) bírálni – és más a természetes otthonunkkal, a Nyugattal való szembefordulást, örökségünk feladását választani. Konzervatív ezt nem teheti meg, nem kívánhatja, hogy számunkra idegen értékeket igyekezzünk meghonosítani. A magyar identitás csak nyugati identitásként képzelhető el, ami magától értetődően semmilyen módon sem jelenti bármely nyugati minta mechanikus másolásának az elvárását.[17] A konzervativizmus kizárólag akkor lehet sikeres, ha a saját feltételeinkre, mintáinkra, kultúránkra épül! A mi történelmünk azonban a Nyugat történetének a része, közös a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is.

A civilizáció-választás természetesen közvetlen hatással van arra, hogy milyen karakterű rendszert kívánunk: szűk látókörű, autokratikus-populistát vagy egy középre húzó, az arány és mérték elvére ügyelő, konszenzusteremtő, és az európai örökséget befogadót. Ebben a NER által megtagadott antalli hagyományra való támaszkodás sokat segíthet. Az Asbóth által megjelölt célokra, az ország megőrzésére és politikai közösségünk konszolidálására kizárólag az utóbbi alkalmas. Ha ezt választjuk, a magyar konzervativizmus is kiheveri a benne tett károkat.

 

[1] Asbóth János: Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1875, Légrády Tesstvérek, 14.

[2] Egedy Gergely: A konzervatív pártpolitizálás kísérlete a kiegyezés után. Asbóth János interpretációja. In Kommentár. (2023) 2. sz. 54–63.

[3] A populizmus fogalmát többnyire meglehetősen reflektálatlanul, felettébb eltérő értelmezésekben használják, de abban konszenzus mutatkozik, hogy a különféle populista mozgalmak gondolkodásmódjának van néhány közös vonása. E felfogást tükrözi Margaret Canovan „klasszikusnak” számító munkája is. (Populism. London, 1981, Junction Books.) Tömör és pontos magyar összefoglaló: Gyurácz Ferenc: A „populizmus” értelmezéséről. In Hitel. V. évf. (1992. szeptember) 1. sz. 32–43.

[4] Békés Márton: Nemzeti Blokk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Budapest, 2022, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 18; 22–28.

[5] D. Kovács Ildikó: A nyugdíjasoknál simán vezet a Fidesz, a 30 alattiak között majdnem ötször annyian támogatják a Tiszát: https://24.hu/belfold/2026/03/19/fidesz-tisza-felmeres-demografia-21-kutatokozpont/.

[6] Békés Márton: Konzervatív forradalom. Budapest, 2023, Kommentár Alapítvány, 27–30.

[7] Uo. 151. Szentpéteri Nagy Richard a konzervativizmusról szóló könyvében a magyar konzervativizmus mintaadó „nagykorszakaként” Mária Terézia uralmát jelölte meg – ezzel persze lehet egyetérteni vagy vitatkozni, de ez egy világos állásfoglalás. Szentpéteri Nagy Richard: TÉR avagy a konzervatív távlat. Budapest, 2024, Oriold és Társai, 146.

[8] R. Kiss Kornélia: Grillezett polip. Török Gábor és Zárug Farkas Péter az Orbán-rendszer gyors széteséséről és kínálkozó történelmi esélyről. In Magyar Hang. 2026. május 22, 19.

[9] Babbitthez lásd: Egedy Gergely: Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban. Budapest, 2014, Századvég, 201–203.

[10] Körösényi András–Mándi Tibor: Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? Válasz Online, 2019. 05. 06, https://www.valaszonline.hu/2019/05/06/miert-nem-vagyunk-uj-jobboldaliak/index.html#gsc.tab=0.

[11] Giovanni Sartori: Demokrácia. Fordította Soltész Erzsébet. Budapest, 1999, Osiris, 74.

[12] Schmitt és Rousseau viszonyához ld: Pócza Kálmán alapos tanulmányát: Schmitt, Rousseau és a politikai közösség alapja. In Magyar Filozófiai Szemle. LV. évf. (2011) 2. sz. 55–74.

[13] E sorok szerzője pedig váltig csodálkozott, hogy a nemzeti radikálisok miért ragaszkodnak olyannyira a konzervatív címkéhez, amikor egyébként oly nagy a választék a fogalmakban…

[14] Roger Scruton: Hogyan lehetünk nem-liberális antiszocialista konzervatívok? In Uő: Mi a konzervatizmus? Budapest, 1995, Osiris, 125; Sir Roger Scruton on Trump, exclusive interview. In Hungary Today. 2017. augusztus 6.

[15] Részletesebben ehhez lásd a Kommentár folyóirat e témakörnek szentelt első, induló számát: Kommentár. I. évf. (2006) 1. sz. (Körkérdés: Jobboldal és konzervativizmus, 4–44.)

[16] Részletesebben lásd Paár Ádám: Vonzások és választások. Populizmus és konzervativizmus. In Kellék. (2019) 61. sz. 85–100. https://www.prophilosophia.ro/assets/files/kellek-61/kellek_beliv_61-2019-2020-06-04-85-100(1).pdf.

[17] Mivel e sorok szerzőjét könnyen érheti e tekintetben kritika, emeljük ki, hogy még az egyébként sikeres angolszász modellekét sem!

 

(Eredeti megjelenés: a Magyar Szemle idei, Konzervativizmus és populizmus különszáma. Kérjük támogassa munkánkat a lapszám megvásárlásával!)