Az úgynevezett „nemzeti oldal” (azaz a FIDESZ-KDNP pártszövetség) 2026-os választási vereségét követően – a szokásos helyezkedések és köpönyegforgatások mellett – elindult a tizenhat évig regnáló hatalomhoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó beszélőfejek, ideológusok és aktivisták expedíciója a csúfos kudarc okainak felkutatására, felelőseinek megnevezésére, egyúttal a talpraállás esélyeinek latolgatása is megkezdődött. Alig három hónappal az eredmény után az előző kormány egyik ideológusának tartott Békés Márton a tőle megszokott dinamizmussal előrukkolt a mozaikjobboldal koncepciójával, amelyet – úgy tűnik, mint a tapraállás egyetlen járható útját –, kénytelen-kelletlen, mintha komolyabb kritika és aggályok nélkül fogadtak volna el és vettek át olyan szervezetek és aktivisták, újságírók, akiknek politikai emlékezetét – ezek szerint – túlbecsültük. A mozaikjobboldal mint stratégia alapvetően megfontolásra érdemes gondolat, és amint a kritikátlan és rapid elfogadásával nem értünk egyet, úgy csípőből elutasítása is szellemi renyheség volna. Az elgondolás lényege, hogy a karakterében, stílusában, hangsúlyaiban eltérő, ám jobboldaliként meghatározott csoportok és személyek, egy bizonyos meghatározott minimumban kapcsolódva együttműködjenek (a hatalom megszerzése érdekében, tesszük hozzá mi). Minthogy a Magyar Szemlének már a 2025. évi Kultúr- és politikai kereszténység különszáma a gyakorlatban is megvalósította a „mozaikjobboldaliságot” (értve ez alatt azt a deklarált szerkesztői koncepciót, miszerint széles világnézeti spektrumot felölelő szerzői gárdával dolgozott), és egyébként a fentebb említett sokszínűség mindig is az elvárt minimum volt, mi, akik a lap többé-kevésbé rendszeres szerzői vagyunk, megszólítva érezzük magunkat, amikor Békés Márton az eszmék kicserélésére hív.
Hitelességi deficit
Azzal együtt, hogy elismerjük egy elmélet létjogosultságát, nagyra értékeljük a beléfektetett szellemi erőfeszítést és időt, energiát szánunk rá – tehát a tartalommal foglalkozunk – nem kerülhetjük meg (nem tudjuk megkerülni, ilyen az emberi természet), hogy arról is szóljunk, honnan érkezett a sugallat.
Elejét véve a rosszindulatú belemagyarázásoknak: nem Békés Márton mint ember pedigréjét firtatjuk, hanem az egykori kormánypárt ideológusaként nyíltan vállalt politikai közösségéről mint eredetről kívánunk szólni. Ingatag lábakon álló analógiaként, kissé pikírt módon azt is mondhatnánk, hogy amennyiben az áprilisban megválasztott miniszterelnökkel kapcsolatban joggal hánytorgatják fel fideszes közelmúltját (még az egykori kormánypárt politikusai is), akkor a mozaikjobboldal kezdeményezője esetében pláne jogos a FIDESZ-KDNP múltjával foglalkoznunk, a kettőt – bizonyos fenntartásokkal – összemosnunk (minthogy ezt önmaga megtette korábban).
A közösségi médiában egyes hozzászólók már felvetették, hogy április 13. előtt legfeljebb mérsékelten, és csupán kifejezetten hatalomtechnikai eszközként merült fel egyáltalán az akkori kormánypárti univerzumon kívüli jobboldali szervezetek és értelmiségiek figyelembevétele, s ehhez a kijelentéshez akkor is ragaszkodunk, ha jól tudjuk: egy-egy személy esetében mindig is volt nyitottság, ahogy mi magunk sem haboztunk soha elismerni a megelőző kormány érdemeit, tisztességes aktorait. Éppen ezért teljesen érthető a gyanakvás, hogy mi állhat a nyílt összeborulásra való igény mögött azon kívül, hogy a FIDESZ-KDNP holdudvarának immáron nincs mit veszítenie a politikai spektrum addig szalonképtelennek ítélt szereplőinek „befogadásával”? Az időzítés (teljes hiánya) nagyon rossz optikát kölcsönöz ennek a felismerésnek, a nyilvánosság pedig bazári mutatvánnyá degradálja a még oly őszinte szándékot is. Ugyanis az a fajta építkezés és együttműködés, amelyről Békés Márton beszél, nem három hónap alatt vagy választási ciklusonként zajlik le normális esetben sem (gondoljunk csak a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom eredményeire, amelyeket az évek során, folyamatos ellenszélben ért el), s nem mindenki szemeláttára. Tizenhat év politikai teljesítményének lenullázása után (adekvátabb, de kellően plasztikus kifejezés hiányában) a bűnbánat, a kontempláció, az értékelés egyszerűen nem történhet meg semmilyen emberi számítás szerint ilyen rövid idő alatt, s ha meg is történik, a valóban „megváltó” idea nem siet ideje elébe. Kimondjuk hát, ahogy gondoljuk: alázat – ezt nem érezzük sokan a kezdeményezés mögött, amely harsogva furakodott be. Félreértés ne essék, nem várjuk senkitől, hogy nyilvánosan hamut szórjon a fejére, de nem három hónap leforgása alatt fogunk túllépni a bizalmatlanságon, amelyre jócskán rászolgált az előző hatalom.
Rászolgált, kezdve az 1990-es évek végi irányváltásával, az „elnemzetiesedéssel”, amely összefüggött az FKgP, az MDF és a MIÉP kivéreztetésével, valamint a korabeli nemzeti radikalizmus marginalizálásával. Mégis, furcsa mód a 2020-as évekre, úgy tűnik, elég idő eltelt ahhoz, hogy Csurka Istvánt rehabilitálják, sőt, saját népihőst faragjanak belőle. Az első és a harmadik Orbán-kormány alatt pedig volt legalább két olyan hírhedt eset, amelyek mintha kiestek volna az egyébként múltbéli mozgalmi történésekre (s ezzel a mitikus „eredettörténet” egyes részeire) – jogosan – érzékeny kortárs radikális jobboldal politikai emlékezetéből. De említhetnénk az előző négy év méltatlanságait is, melyeket a Mi Hazánk Mozgalom kényszerült eltűrni a regnáló hatalomtól, s most mégis a sokat – eleget? – szajkózott koalíció délibábja dereng fel. Számunkra éppen ezért érthetetlen, miért teszi magáévá nyilvánosan a jobbszélső szektor, illetve néhány, magát a konzervatív oldalhoz soroló szereplő, kellő kritika nélkül a mozaik-stratégiát ezzel a látszólagos hirtelenséggel.
Azzal, hogy a korábbi kormánypárt irányából érkeznek az új szelek, és – legalábbis a látszat azt mutatja – ennek élére állva az „első mozgatók”, az összjobboldal mozaikdarabkáinak habarcsai kívánnak lenni, felmerül egy további kérdés. Ha tizenhat évnyi teljhatalom birtokában sikerült magukat a totális összeomlásba taszajtani, akkor mi a fedezete a megújulásra felvett hitelnek? Kevésbé csicsásan: miért bútorozzanak össze az eddig mellőzöttek, néha üldözöttek az ezért felelősökkel, ha – láthatóan – maguk is kudarcot vallottak? A toxikus párkapcsolatok tüneteit mutató jelenség nem újdonság a rendszerváltás óta eltelt bő harmincöt évben, ám ez egyrészt a másik térfélen jellemző lelki hangoltság, másrészt azok az szereplők bizonyosan nem lesznek az önkéntes politikai abúzus áldozatai, akik hosszú évek szívós munkájával tudtak megmaradni, gyarapodni.
Összeférhetetlenség és az identitásharc zsákutcája
Belátjuk, hogy az eddig elmondottak egyéni habitustól, a jámborság és bizalom mértékétől függően akár a nagyvonalúság gesztusával elháríthatók. Tegyünk hát mi is így, és lényegi dolgokra fordítsuk figyelmünket!
A mozaik-stratégia szerint némely elemek akár a teljes kép két legtávolabbi szélén is állhatnak; ami egységbe fogja őket, az a – részvételükkel – kialakult kép harmóniája. Ezt a közös képet vizsgáljuk most meg: vajon Jackson Pollock egyetlen elkészült mozaikját adja ki a végeredmény, vagy például a számtalan ókeresztény mozaikművek egyikét?
Nem elégíthetjük ki a teljeskörű vizsgálódás igényét, így csupán néhány húsbavágó kérdésre térünk ki, amelyek fundamentális mivoltuk miatt színvallásra fognak kényszeríteni minden szereplőt. A nap végén ugyanis azok a „gyakorlati” állásfoglalások fognak dönteni, melyek az egyén szűkre szabott életére közvetlen hatással vannak. Az egyik ilyen a gazdasági kérdéskör. Az Orbán-kormányok hangzatos szlogenekkel és teóriákkal (pl.: konnektivitás-elmélet) igyekeztek lenyomni a torkunkon, hogy a nemzet gazdasági stabilitása, mi több, prosperálása az idegen know-how-val, olcsó (egyre inkább külföldi) munkaerő által, külföldi piacra és a külföldi profitéhséget táplálva érhető el (lásd akkumulátorgyártó nagyhatalmi törekvések). Nagy árat fogunk fizetni, például, a Kína és az EU között betöltött szerepünk (kitettségünk) tagadásáért, szándékos félremagyarázásáért, mert ebben a képletben – némi képzavarral élve – az eltörött láncszemet kicseréli az ötvös, és nem megjavítja. Amennyiben tényleg „autonomistákra van szükség” (Békés Márton), és az országra vetítve ez egy magabíró nemzet akarását jelenti, akkor az elkerülhetetlenül globalizált világban az elsődleges szempont a gazdasági autonómiára való törekvés kellene, hogy legyen. Tisztában vagyunk vele, hogy a totális függetlenség még vágyálom szintjén is arcpirító (már csak földrajzi, geopolitikai helyzetünknél fogva), de az ország gazdasági kitettségének szisztematikus eszkalálása jogosan veti fel a rövidtávú önös érdekek prioritásba helyezésének gyanúját, ahelyett, hogy környezeti adottságunk, munkakultúránk és hagyományaink szerinti gazdasági szerkezetet alakítottak volna ki. Ez a diagnózis akkor is helytálló, sőt, a választás óta eltelt hónapok árváinak cserbenhagyottsága igazolja ezt, ha az úgynevezett „nemzeti tőkésosztály” megteremtésének dajkameséjével igyekeztek elaltatni a kitettségünk miatti aggodalmat. Mostanra ugyanis beigazolódott, hogy a trikolórba csomagolt strómanok és pribékek semmilyen mértékben nem járultak hozzá termelőkapacitásunkhoz, tevékenységük a nemzetre nézvést hozzáadott értékkel nem bír.
Ezek az adottságok évszázadokon át a mezőgazdaságra és a feldolgozóiparra való támaszkodásra predesztináltak minket: azokra a területekre, melyeket csak a rendszerváltozás idején pusztító privatizáció alatt zúztak szét, és tettek idegenek martalékává. Az elmúlt tizenhat évnek nem azt rójuk fel, hogy mi történt az 1990-es években, hanem azt, hogy semmit nem tettek ennek helyrehozatalára; hogy a több mint száz éve magunkkal hurcolt birtokszerkezeti problémákat nem orvosolták, sőt elmélyítették, és a nagybirtokos mezőgazdasági-vállalkozókat (mert azok, s nem gazdák vagy parasztok) nem tették érdekeltté a felelős vízgazdálkodás, a vízmegtartás vagy a tájhasználatváltásban, sőt, az erre való ösztönzés hiánya mellett a különféle kártérítésekkel még buzdítják is az addigi gyakorlat fenntartására. Tizenhat év nemzeti kormányzása alatt miként fordulhat elő, hogy a tisztán magyar tulajdonú COOP üzletlánc saját termékes tarkababja Etiópiából származik? Mi az oka annak, hogy számos esetben Lengyelországból behozott tojást kellett vennie a magyarnak? Tán elapadtak a tyúkjaink? Számos egyéb, konkrét tapasztalatot oszthatnánk meg, és – hangsúlyozzuk – jól tudjuk, hogy ezért nem Békés Márton a felelős; de vádoljuk 2026. április 12-ig vállalt hátországát, azt a gazdaságpolitikát, ami ezeket a banális, teljességgel abszurd példákat tálcán kínálja nekünk bizalmatlanságunk illusztrációjául. A kommunikációjában kombattánsan szuverenista Orbán-kormányoknak tizenhat év állt rendelkezésükre, hogy tettekre váltsák szavaikat; a mulasztás eredménye egy korábban már megnyomorított társadalmi réteg, a parasztság – s ezzel együtt a magyar géniusz – végleges felszámolása. Egyúttal sikerült elmarni maga mellől az értelmiség azon maradékát is, amely az 1990-es évekből itt maradt társutasok pöffeszkedő fölényességében is kitartott elveiben, azokat széles szakmai körökben és a nyilvánosság előtt is vállalta (lásd: „Királyok és szentek – Az Árpádok kora” című kiállítás körüli botrány). A nepotizmus hatalomféltése kiszorította a nemzetért tenni akaró, hivatását magas színvonalon művelő értelmiségi réteget (pl.: B. Szabó János esete a Magyarságkutató Intézettel), s helyette félművelt futóbolondokat, levitézlett sztárokat és a lumpen néprétegek felkentjeit tették a kultúrpolitika kirakatába.
A „keresztény és nemzeti felbuzdulás” (Gerevich Tibor) ellenében tapasztalt visszásságok a legmegosztóbb kérdések egyike a mozaikdarabkák között. Még akkor is (ez önmagában próbára teszi a keresztény állam toposzát), ha a KSH 2022-es népszámlálása során a megkérdezettek több mint 50%-a hitét nem vállalva megtagadta a válaszadást vagy felekezeten kívüliként nyilatkozott. A korábban már említett 2025-ös Kultúr- és politikai kereszténység különszám bővebben tárgyalta állam és kereszténység kapcsolatát, teoretikus alapokon, mi egyéb szempontokkal árnyaljuk a képet. A keresztény állam fantazmagóriája az életvédelem kérdésén mérettetik meg leginkább: ebben ugyanis nincs egyrészt-másrészt, nincs maszatolás. A legális abortuszról, a fertilitási problémákat gyógyítás helyett „lombik-gyárral” kezelő állami kórházakról és orvosi gyakorlatról létezhet e kompromisszumos minimum a mozaikdarabkák között? Itt ugyanis nem kevesebbről van szó, minthogy mit tekintünk életnek, s mi a hozzáállásunk a teremtésvédelemhez. Ha ebben kategorikus és egyértelmű válasz helyett kompromisszumos megoldásra van szükség az összkép összetákolásához, akkor nincs miről beszélnünk egyéb kérdéseket illetően. Pedig közel-keleti külpolitikánk kéretlen és eminens Izrael-pártisága is felvet olyan kérdéseket, minthogy: miként vállalható hitelesen a közel-keleti keresztények támogatása (Hungary Helps) az ezen közösségek létét veszélyeztető Izrael-hűséggel egyidejűleg? Milyen nemzetstratégiai előnnyel járt a cionista terrorrezsimhez való lojalitás olyan országok ellenében, akik készek lennének hosszútávú kereskedelmi együttműködésre hazánkkal (HUNGULF Expó és Vásár)?
(Nota bene, kérlelhetetlenségünkből a regnáló TISZA-kormány esetében sem engedünk, amikor az ideológiai vákuumot és a káderhiányt kabaréba illő toldozás-foldozással igyekeznek orvosolni.)
A sort folytathatnánk számos olyan elemmel (például a kulturális nemzetzüllesztéssel), amelyek túlmutatnak stiláris vagy habitusbeli különbözőségeken, de a fentiek talán elegendő bizonyosságul szolgálnak arra nézvést, hogy a felmerülő kérdésekre adott válaszok alapvetően meghatározzák, kikkel vállalhat közösséget egy konzervatív vagy jobboldali ember. Bármelyik címkét is érzi magáénak valaki, abban többnyire egyetértés van, hogy az áprilisig kormányzó hatalomnak – fogalmazzunk így – mérsékelten sikerült eloszlatnia az ebbéli aggályokat...
Végezetül egy stratégiai, de még inkább: morális problémára hívjuk fel a figyelmet a mozaikjobboldal kifejezés, és általában az egész törekvés kapcsán. Az exkluzív megfogalmazás pontosan ugyanabba a helyzetbe navigálja e kirakós piktorát, amely soha nem látott társadalmi elutasítottsághoz vezetett áprilisban, és korábban már kisajátította pártjának a nemzetet („A haza nem lehet ellenzékben!”). Amennyiben Békés Márton komolyan veszi Németh László intelmeit, s nem csupán egy kortárs politikai narratíva intellektuális aládúcolásának eszközéül használ – számára – vállalható passzusokat, akkor a sajátos magyar fátum, a harmadik út szívből jövő igenlésén, a nemzet egyesítésén fáradozna, melynek egyaránt részei: a kritikus, a parádés, az anekdotázó, a vívódó, de még a híg magyarok is. Baloldaliak és jobboldaliak is. Igazunk alátámasztására elegendő csak arra utalnunk, hogy az egész életében következetesen baloldali és mindig kritikus dr. Schiffer András rendszeresebb és megbecsültebb vendége bármelyik fideszes fórumnak, mint saját beszélőfejei. Komoly kétségeink vannak afelől, hogy nélkülözheti-e a nemzet a meglátásait.
A dolgozat írása idején elevenítette fel Mező Gábor közösségi oldalán Csurka István Néhány gondolat című, 1992-ben megjelent írását, és érdemes idecitálnunk az alábbi részletet: „Azt sem tettük világossá, hogy amikor egy időre együttműködtünk a nemzeti reformkommunistákkal, akkor az MSZMP-nek egy majdnem hasonló módon üldözött, kirekesztett részével, nemzeties részével működtünk együtt, és ezt a szövetséget is éppen az említett bolsevista uralmi Hálózat ellen kötöttük, az ahogy lehet elve jegyében. Ma a nemzeti erők mindegyik oldalon, a »jobbon« is, a »balon« is szét vannak forgácsolva. Nemcsak azért, mert ügyesen egymásra uszítottak bennünket, hanem azért is, mert bennünk nem volt meg az összefogásra való készség. Nem vette észre senki ezt a nagy veszélyt, ami a szétforgácsolódásban rejlik.” Ezek a sorok nem szorulnak magyarázatra, világos beszéd. A mozaik-stratégiát ennek megfelelően nem jobboldali vagy konzervatív elemek között kell érvényesíteni, hiszen – erre céloz fejtegetésünk – ott megvannak, meg kellene legyenek az evidenciának számító alapvetések; nem, a stílus és hangsúlybeli eltéréseket a baloldal részigazságaival kell összehangolni. Ám amíg eddig eljutunk – nem tudjuk hogyan –, el kell számolni a hitelességi deficittel, amellyel kapcsolatos aggályunkban, a mögötte rejlő indulatban Csurka István vallomásba oltott intelmének tehetetlen tudomásulvétele zeng. Azt mondják, egy embert háromszor lehet becsapni: először, utoljára és soha többé. Az elsőn túl vagyunk.
A szerző művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa.
