"[…] a szociáldemokraták győzelme messze nem olyan fényes, mint ahogy azt a baloldali média (Magyarországon is) többször megkísérelte beállítani: mostani 25,7 százalékukkal szinte hajszálpontosan beállították a 2013. évi eredményt, ami akkor meglehetősen súlyos vereségnek számított. Más szóval: nem az SPD nyerte meg a választást, hanem a CDU/CSU vesztette el."

2021. szeptember 26-án a német választóközönség jó alaposan újrakeverte a politikai kártyákat, és mellesleg egész sor megfigyelőnek is fricskát adott. Mindkét minőségemben – választóként és megfigyelőként – jómagam is meglepődtem, noha a választás előtti utolsó hetekben már kezdtek kirajzolódni az új körvonalak. Kezdjük az eddigi vezető kormánypártokkal: a CDU/CSU, a Németországi Szövetségi Köztársaság immár 72 éves történetének 52 évében kancellárt adó pártkombináció súlyos vereséget szenvedett, és minden jel szerint egyelőre elbúcsúzhat a kancellári hivataltól. A politikai terepet hosszú időn át uraló kereszténydemokrata és keresztényszociális unió a listás szavazatok mindössze 24,1 százalékát kapta, történelme legrosszabb eredményét. Érdemes végignézni a történelmi számsorokat: leszámítva a legelső, 1949. évi Bundestag-választást, melynél a háború utáni pártrendszer még nem szilárdult meg, 1994-ig a CDU/CSU mindig 40 százalék felett végzett, majd a 2013-as kimagasló, 41,5 százalékos eredménytől eltekintve még mindig többé-kevésbé markánsan 30 százalék fölött, most pedig az 1957-ben 50,2 százalékkal elért abszolút többségnek (mely történetének legjobb eredménye) még a felét sem érte el.

Különösen fájdalmas a CDU számára, hogy a volt NDK területének déli részén – eddigi „fellegváraiban” – messze az országos átlag alatt szerepelt, csaknem összeomlott. Noha a választást a listás szavazatok aránya dönti el, nem az egyéni kerületekben közvetlenül megválasztott képviselők száma (valamelyik párt kerületekben megválasztott képviselőinek túlsúlya esetén a választási rendszer kiegyenlítő listás mandátumokat ír elő a konkurensek javára), mégis jóval több mint szépséghiba, hogy jóformán egész Szászországban és Thüringiában a kerületi választási térképeken eltűntek a hagyományosan fekete színnel jelölt kereszténydemokraták. Helyüket a kékkel jelölt Alternative für Deutschland (AfD) vette át, amely összességében noha szintén vesztett (országos eredmény: 10,3 százalék), de szemlátomást át tudta venni a kommunista utódpárt Die Linke (Baloldal) eddigi – a keletnémet elégedetleneket begyűjtő – szerepét. Sovány vigasz, hogy a Linke, ha nem is tűnt el egészen a süllyesztőben, de éppen hogy csak becsúszott a parlamentbe a választójog egyik specifikuma jóvoltából: ha valamelyik párt legalább három kerületi mandátumot szerez, akkor az 5 százalékos küszöbön való megbotlás esetén is járnak listás mandátumok, melyeket a Linke 4,9 százaléka alapján meg is kapott. Kelet-Németországban negyven év hiányzott a klasszikus pártrendszer kialakulásához és megszilárdulásához. Az ottani szavazók pártkötődése a nyugati tartományokkal összehasonlítva gyenge, aminek egyik gyökere a két diktatúra társadalomromboló, a hagyományos, mind egyházi, mind szakszervezeti „előtér-szervezeteket” messzemenően kiiktató szerepe. Úgy tűnik, hogy a keletnémetek „leírták” a CDU-t, ami viszont kétségkívül összefügg Merkel 2015. évi migrációs politikájával (lásd erről a szerzőtől: Menekülési meditációk. In Magyar Szemle, Új folyam, XXIV. évf. 11–12. szám) – talán nem is annyira magukkal a politikai döntésekkel, hanem azok meghozatalának stílusával, amely során a kancellár, és mögötte a vezető kereszténydemokraták de facto a keletnémetek tudtára adták, hogy véleményük nem számít, ami sokakat kínosan emlékeztetett a levitézlett kommunista rezsimre. Noha természetesen a mai német demokráciának semmi köze a kommunizmushoz, de „a hang teszi a zenét”, és a CDU, Merkellel az élén, bizony a hangvételben (is) alaposan mellényúlt.

Sok vita tárgya volt a kancellárjelölt, Armin Laschet személye is. A programját tekintve teljesen kiégett CDU-ba nem tudott új lelket lehelni, és nem tudta feloldani azt az ellentmondást, hogy egyrészt megújulást, másrészt folyamatosságot hirdetett, vagyis – kissé sarkítva – egyszerre volt Merkel mellett és Merkel ellen. Nyilvánvaló, hogy ily módon a választóközönség szemében nem lehetett igazán hiteles, személyes karizma híján pedig nem tudta meggyőző fellépéssel – legalábbis látszólag – áthidalni a tárgyi ellentmondásokat. A félresikerült jelölési folyamat feltárta a CDU és a CSU egyik strukturális problémáját is: mindmáig nincs szabályozott eljárás arra, hogy ki legyen a kancellárjelölt, ha erre mindkét párt elnöke pályázik. A múltban ad hoc megoldások születtek: emlékezetes Kohl és Strauss párviadala az 1976-os és 1980-as választások kapcsán, majd 2002-ben Angela Merkel – akkor már a CDU elnöke – visszalépése Edmund Stoiber CSU-elnök és bajor miniszterelnök javára, aki végül is elvesztette a választást, önkéntelenül megnyitva így Merkel előtt a siker útját. Ha a hivatalban lévő kancellár jelezte, hogy ismét pályázni kíván, akkor nem keletkezett konfliktus, viszont most, hogy Merkel mint jelenlegi kancellár – egyébként először Németország háború utáni történelmében – nem akar újabb ciklusban a végrehajtó hatalom élén állni, kitört a harc a lehetséges utódok közt. Armin Laschet kettős minőségében – mint CDU-pártelnök és mint a legnagyobb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke – a kancellárjelöltség természetes várományosának tekintette magát. Óvatosan fogalmazva, Markus Söder bajor miniszterelnök és CSU-pártfőnök szerepe nem volt igazán hasznos. Söder hosszú ideig habozott, hogy ringbe szálljon-e a kancellárjelöltségért, majd miután a CDU választmánya ragaszkodott Laschet jelöléséhez, a nagy nyilvánosság előtt kínkeservesen, rengeteg vitával és személyeskedéssel meghozott döntést csak formailag fogadta el, nem mulasztva el Laschet állandó piszkálását az egész választási kampány alatt. Fő hadsegéde, a CSU főtitkára szerint Söder volt „a szívek jelöltje” – ilyen nyilatkozatot Söder jóváhagyása nélkül nyilvánvalóan nem tehetett. Ilyen körülmények közt szinte csodaszámba ment volna, ha Laschet jó eredményt ér el.

A másik oldalon a szociáldemokraták győzelme messze nem olyan fényes, mint ahogy azt a baloldali média (Magyarországon is) többször megkísérelte beállítani: mostani 25,7 százalékukkal szinte hajszálpontosan beállították a 2013. évi eredményt, ami akkor meglehetősen súlyos vereségnek számított. Más szóval: nem az SPD nyerte meg a választást, hanem a CDU/CSU vesztette el. A néppártok fokozatos szétmorzsolódásának folyamatát az SPD sem kerülheti el: az eddigi 1972. évi, Willy Brandt jóvoltából elért 45,8 százalékos csúcsteljesítményüktől már ők is történelmi távolságban vannak. Legutóbb a Magyar Szemlében Merre tovább, SPD? – A német szociáldemokraták válsága és a 'political correctness' (Új folyam, XXX. évf. 7–8. szám) címen írtam cikket – az olvasó méltán meglepődhet azon, hogy mindez hogyan férhet össze azzal a kétségtelen várakozással, miszerint szocdem kancellár lesz Olaf Scholz személyében? Válaszom: továbbra is helytállónak tartom múltkori cikkemben megfogalmazott véleményemet az SPD erkölcsi válságáról, mert Scholz kancellári jelöltsége, mondhatni, a második vonalbeli szélsőbal szociáldemokraták átmeneti fügefalevele, amivel elkendőzik valós szándékaikat. Scholz személye orosz matrjoska babához hasonlóvá tette az SPD-t: a külső baba Scholz arcát mutatja, a belső a szélsőbaloldali Saskia Esken párt-társelnökét, még eggyel beljebb pedig Kevin Kühnert szoci ifjú titán vigyorog, de a választók csak Scholzot látták, mert a szociáldemokrata kampányfőnökség a másik kettőt gondosan elrejtette a baba belsejében – a megbízhatóság másképpen néz ki. A „kisemberek” lenézése (akiknek nincs „szilárd osztályálláspontjuk”, ahogy Esken feltehetően legszívesebben fogalmazna), a gender-ideológia, az affinitás a cancel culture követőihez, vagyis az erkölcsi válság a vezető szocdem funkcionáriusok szintjén tehát továbbra is fennáll, csak zseniális választási taktikával eltakarták. Mint megfigyelő egy pontban tévedtem csak, bár elég alaposan: ott, ahol lényegében azt írtam, hogy az SPD fölöslegessé teszi önmagát – sajnos fordítva történt. Merkel „jóvoltából” a CDU vesztett annyira profiljából (csak két címszó: a hagyományos családmodell teljes feladása és az általános hadkötelezettség megszüntetése), hogy a szavazóközönség igazában két szocdem párt közt választhatott, és e helyzetben inkább az eredetit, az SPD-t választotta a CDU mint gyenge másolat helyett.

A zöldek kancellárjelöltje, Annalena Baerbock jól kezdett, de később egy nemrég megjelent könyvében kimutatott plágiumok és hasonló csetlések-botlások után csaknem kisiklatta kampányát – noha a zöldek átmenetileg vezettek a közvélemény-kutatásokban, végül a vártnál gyengébben, 14,8 százalékkal végeztek. Úgy tűnik, hogy a választás után különösebb feltűnés nélkül a vezetés hallgatólagosan visszakerült a pártelnök-társ Robert Habeck kezébe.

A CDU/CSU számos kampánystratégiai hibája közt az egyik legkirívóbbnak bizonyult, hogy a zöldekre mint vélt fő ellenfélre koncentráltak, és nem vették idejében észre Olaf Scholz lassan beinduló, de egyre sikeresebb hajráját. A zöldek meglepően következetesen kiálltak mind a NATO-tagsági kötelezettségek, mind a hadsereg erősítése mellett – szememben ez teszi őket kormányképessé, tudatában annak, hogy a választóközönség jó részét ez nem izgatja, ami pedig sajnálatos rövidlátás. Környezetvédelmi politikájuk céljait a választók nagy része osztja, anélkül, hogy a módszerekkel egyetértene: kissé sommásan fogalmazva, túl sok benne a dirigizmus, és túl kevés a műszaki fejlesztés. A német barnaszénbányászat az eddigi koalíció klímapolitikai döntései szerint már 2038-ban befejeződik, az erőműveket bezárják. Kérdés, hogy miután már az atomenergia sem áll rendelkezésre, valóban sikerülni fog-e az ország ellátását megújuló forrásokból származó (elsősorban elektromos) energiával megoldani? Ráadásul a zöldek szeretnék a folyamatot felgyorsítani – kétes, hogy az érintett régiókban a szerkezetváltás támogatásaként beígért infrastrukturális beruházásokat is fel lehet-e gyorsítani. Elképzelhető, hogy a jövőbeli koalíciónak már itt megmutatkozik az egyik lehetséges belső konfliktusa.

További kérdés, hogy vajon érdemes-e Németországnak a klímapolitikában a mindentudó „megmondóember” szerepét eljátszania, ezzel jócskán partnerei idegeit tépázva, akik – udvariasságból sokszor ki nem mondottan – unják az állandó német kioktatást. Figyelembe véve azt a tényt, hogy Németország a világ széndioxid-kibocsátásának kb. 2 százalékáért felelős – ami ugyan még mindig aránytalanul sok, és valóban indokolja, hogy az ország energetikai szempontból „zöldebb” legyen –, mégis fennáll az a veszély, hogy Németország a világmegváltó helyett az ordító egér szerepébe kerül. E szempontból az FDP javaslatai tűnnek célszerűnek: piacgazdasági elemek alkalmazása technológia-semleges megoldásokkal, vagyis a villamosenergia egyoldalú előnyben részesítése nélkül. Mint várostervező egy szakmai jellegű megjegyzést szeretnék hozzátenni: az elektromos meghajtású gépjárművek az égvilágon semmivel sem járulnak hozzá a gépkocsihasználat széndioxid-kibocsátástól független „kockázatai és mellékhatásai” csökkentéséhez, nevezetesen az úthálózat túlterheltségének mérsékléséhez, és a belvárosokat szétfeszítő parkolóhely-igény kezeléséhez.

Jól szerepelt a liberális FDP Christian Lindner vezetésével (11,5 százalék). Lindner mindjárt a választás estéjén jelezte a zöldeknek, hogy először a két kisebb párt folytasson megbeszélést egymással, mielőtt a szociáldemokratákkal tárgyalnak. Ez új elem a német politikában, mert az eddigi szokás szerint a nagyobb néppártok küldtek meghívót a kiszemelt kisebb partnernek – mivel ezúttal két koalíciós partnerre van szükség, más a felállás, és se a zöldek, se a liberálisok nem akartak esélyt adni a szocdemeknek a „divide et impera” taktika alkalmazására. Az előbb kétpárti, majd az SPD-vel hárompárti tárgyalások meglepően fegyelmezetten folytak és folynak, indiszkréciók eddig nem történtek. Ez nem csak stíluskérdés, hanem tanulság is a 2017-es intő példából, amikor a „Jamaika-koalíciót” (a pártok színeivel egybevágó fekete-zöld-sárga jamaikai zászlóról vett becenévvel) előkészíteni hivatott tárgyalások tartalmát gyakorlatilag élőben lehetett az interneten követni. Az indiszkréciók elkövetői ezzel eleve aláástak minden bizalmi alapot, kombinálva azzal a szándékkal, hogy megpróbálták a liberálisokat azok politikai követeléseinek teljes ignorálásával afféle lényegtelen segédcsapattá lefokozni – olyannyira, hogy a végén az FDP kiszállt a tárgyalásokból, Lindner legendássá vált indoklásával: „jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni”. Most szemlátomást valamennyi jövendő koalíciós párt a bizalom légkörére törekszik.

Az SPD sikere tehát – mint láttuk – nagyon relatív, és most elsősorban a liberálisokon múlik, hogy a modernizációs polgári elem a következő kormányban a szociáldemokraták fantáziátlan újraelosztósdijával és a zöldek részben irreális ötleteivel szemben érvényesülhessen. Ennek fontos elemei a közigazgatás jobb digitalizációja (a Covid-pandémia kezdetén jó néhány helyi egészségügyi hivatalnak szégyenszemre még faxon kellett jelentenie az aktuális fertőzési adatokat a központnak!), a kutatás és fejlesztés erősebb támogatása, a beruházások bürokráciamentesebb kezelése, és nem utolsósorban a szolid államháztartás. Ez utóbbi valószínűleg még kemény dió lesz, ha a szocdemek és zöldek vélelmezett szociális jótétemények osztogatása céljából – költekező hajlamát vesszük, aminek egyetlen alapja az adófizetők zsebében való állandó turkálás. Ezt az FDP az esetleges adóemelések következetes elutasításával próbálja megakadályozni. Az egyik legfontosabb kérdés a demográfiai válság következtében ingataggá vált nyugdíjbiztosítás hosszú távú stabilizálása lesz, amivel az egymást követő kormányok már hosszú ideje több-kevesebb sikerrel bajlódnak. Mivel a Covid-pandémia gazdasági hatásainak ellensúlyozása miatt alaposan elszaladt az államháztartás hiánya, a költségvetési politika nem lesz könnyebb. A nagyszabású, legtágabb értelemben vett klímavédelmi beruházásoknak (mint például a vasúthálózat modernizálása, az elektromos töltő-infrastruktúra kiépítése, az épületállomány hőszigetelése), a lakásépítés támogatásának és sok más feladatnak a finanszírozása egyelőre megoldatlan. Az FDP által javasolt szubvenció-csökkentések erre feltehetően messze nem szabadítanak fel elég pénzeszközt. Itt mutatkozik tehát a készülő koalíció lehetséges másik töréspontja, amit a személyes ambíciók súlyosbítanak: mind Lindner, mind Habeck szeretne pénzügyminiszter lenni, márpedig köztudomásúlag egy csárdában csak egy dudás fér el.

Másik problematikus pont lehet, hogy az eddig nyilvánosságra hozott anyagok szerint a koalíciós pártok készülnek összemosni a már most is zavaros különféle menedékkérési jogcímeket a szakképzett munkaerő bevándorlásának támogatásával. Eszerint bizonyos kritériumok alapján jól integráltnak számító, de megfelelő jogalap nélkül Németországban tartózkodó menedékkérőket „sávváltással” bevándorlásra jogosult munkaerővé lehet majd átminősíteni. A CDU/CSU, vagyis a jövőbeli ellenzék soraiból már többen rámutattak, hogy ez további migrációs „húzóhatást” gyakorolna, hiszen akinek sikerült elérnie Németországot, az gyakorlatilag már most is maradhat. A kitoloncolások aránya a menedékkeresők számához képest elenyésző, függetlenül attól, hogy valóban fennáll-e a jogosultság vagy sem, és aki már egyszer itt van, azt a német hatóságok pragmatikusan megpróbálják iskoláztatni, munkába közvetíteni, egyszóval integrálni. Hogy a nemzeti alapú és a genfi egyezmény szerinti jogok de facto átalakulása a véletlenszerű érkezés alapján megszilárduló tartózkodássá megfelel-e mind e jogok szellemének, mind a felvevő ország érdekeinek, az már más kérdés.

Ki kell térnem Berlin mint főváros gyászos szereplésére a választás lebonyolításánál: a tartományi képviselőház, a kerületi képviselő-testületek és a Bundestag egy időben zajló megválasztásánál súlyos melléfogások történtek – több helyen más kerület szavazócéduláit szállították a szavazóhelyiségekbe, a választóknak több körzetben órákat kellett sorban állniuk (nekem szerencsém volt, és egy negyedóra múltán tudtam voksolni). Groteszk módon a hibás cédulák szállítását nem lehetett gyorsan korrigálni, mert a berlini hatóságok nem méltóztattak arra gondolni, hogy a városban ebben az időben maratoni futóversenyt tartottak, ezért számos út le volt zárva. A berlini szenátust (tartományi kormányt) a szocdemekből, a zöldekből és a kommunisták utódpártjából álló koalíció támogatja, ami hosszú ideje nem éppen fényes teljesítménnyel tündöklik az elhibázott lakáspolitikától a gyenge közbiztonságon át olyan látszólagos banalitásokig, hogy szinte lehetetlen záros határidőn belül új útlevélhez vagy személyi igazolványhoz jutni.

Berlin egyre inkább „failing state” jelleget kezd ölteni, ami kirívóan ellentmond a helyi politikai vezetés önmagáról alkotott képének. Erről a mentalitásról már számos vizsgálat született – vannak, akik arra vezetik vissza, hogy a város mindkét fele évtizedekig afféle elkényeztetett kirakat-szerepet töltött be vaskos központi szubvenciók jóvoltából (keleten persze kevesebb „luxussal”, mint nyugaton), és fővárosként mindmáig privilegizált pénzügyi helyzete van, ezért elszokott a saját felelősségtől. Ez azonban több mint harminc évvel az újraegyesülés után már nem lehet elégséges magyarázat. Csak remélni lehet, hogy még a szemlátomást birkatürelmű berlinieknek is előbb-utóbb elegük lesz az ilyen alacsony szintű teljesítményből, és elkergetik a jelenlegi koalíciót – mivel az ellenzéki pártok is meglehetősen gyengék (talán az FDP kivételével), a reménynek egyelőre nincs igazán reális háttere.

Visszatérve a szövetségi politikára: október 26-án megalakult az új Bundestag, és Merkel kancellár minisztereivel együtt átvette Steinmeier köztársasági elnöktől az elbocsátási okiratot, noha az elnök felkérésére az eddigi kormány az új kormány megalakulásáig ügyvezetőként hivatalban marad.

Ezzel lezárult egy korszak a háború utáni Németország történetében. Merkel szerepének értékelése immár a történészek feladata, de néhány megjegyzést mégis megkockáztatok. Véleményem szerint messze nem fog olyan magas történelmi polcra kerülni, mint a háború utáni szabad és demokratikus újrakezdést és nyugati kötődést megalapozó Adenauer, és a német újraegyesülés létrejöttében kulcsszerepet játszó Helmut Kohl, vagy akár a szociáldemokrata oldalon Helmut Schmidt (aki a NATO „kettős határozatának” szorgalmazásával döntően hozzájárult a Szovjetunió bukásához). Személyes kötődéseim alapján különösen fájlalom, hogy Merkel hivatali idejének utóbbi éveiben a magyar-német kapcsolatok elhidegültek, de ez külön tanulmányt igényelne. Több válság megoldásában mérvadó szereplésének (mint például a 2008. évi pénzügyi válság és a görög válság), személyes szerénységének és integritásának több politikai melléfogás ellenére is (kirívóan: a 2015. évi migrációs válság) megbecsülés jár ki – az idézetet variálva: „she is an honourable woman”.