Arra törekszünk, hogy a cselekvést visszavezessük a művészet értelemadó és valóságteremtő erejéhez, és felmutassuk együttműködésének jelentőségét a világegyetem minden mozzanatában megnyilvánuló isteni alkotóerőkkel. A „szövetség” kifejezés az élet- és cselekvésmódjaink mentén létrejövő összeköttetésre vonatkozik. Mivel az ember benső és külső világában egyaránt megvalósulhat, fennállásának nem feltétele a közösségi hálózatok kialakítása, noha ilyen keretek között is ápolható. Szövetség jön létre mindazok között, akik igent mondanak a világegyetem természetfeletti eredetű rendjére, törekednek annak megismerésére és saját, egyedül rájuk szabott, a nagy Egész összhangjához nélkülözhetetlen helyükön állnak.

Részlet írásunkból:

A „művészet” értelmezésében hagyományos szempontokra támaszkodunk, aktualizálva és élő módon kezelve időben nem változó alapelveit. Ez lehetőséget ad arra is, hogy olyan irányelvként, mértékként és indítékként kezeljük, ami belülről hatja át és alakítja valamennyi alkotótevékenységünket, munkafelfogásunkat és -etikánkat, és amiben megismerés, azonosulásra és szabadságra törekvés van jelen. A művészet ténylegesen és ontológiai értelemben egy tevékenység végzésének rendjét és módját jelenti. Valaminek a létrehívását érzékelhető világunkban, ami azelőtt érzékekkel felfoghatatlan volt, legyen az egy tárgy, közösségi forma, naponta végzett életfenntartó tevékenységeink, a család harmóniája és békéje vagy egy nagyszabású műalkotás.

E perspektíva megközelítéséhez úgy kell felfognunk cselekvéseinket és alkotásainkat, hogy azok a létezés szerkezetében alapvető változásokat, visszavonhatatlan hatásokat eredményeznek. Így ismerhetjük fel, hogy tevékenységeinket „egyfajta csodálatos művészet, voltaképp az élet legeredendőbb művészete” hatja át és élteti – ahogy Rudolf Pannwitz fogalmazott. Ez az, ami „képes arra, hogy a hétköznapok erejét felszabadítsa és hozzánk vezesse. Ez kutatja fel és találja meg mindenütt a nagy életritmusokat és alakítja át azokat életérzéssé. E művészet teljességgel átjár bennünket, mi pedig minden pillanatban élünk is vele, azonban már nem vesszük észre, s így hasznunk sem származhat belőle. Hagytuk, hogy fal emelkedjen körénk, mely bezár és elkülönít. De ez csak egy fal, nem pedig egy helyrehozhatatlan veszteség, s így áttörésére is képesek vagyunk.” Igen, képesek vagyunk rá, sőt, szinte ez az egyetlen lehetőségünk, hogy Isten munkatársai lehessünk világalkotó tevékenységében. Mert az ilyesfajta művészi cselekvés lényege, hogy önmagán és a természet körén túlmutató célja van, s az élet egészével, a megismeréssel (theoria), az alkotó létrehozással (poiészisz) és az általános cselekvéssel (praxisz) egyaránt összeköttetésben áll. Mindenütt felfedezhető, ahol valami az adott célnak megfelelő hozzáértéssel, mértékkel, rendeltetésének megfelelő hasznossággal, a készségek és képességek helyes irányban való alkalmazásával egy magasabb rendű tudáshoz igazítva valósul meg önátadással, szeretettel, szabadsággal. Bármibe is fogjunk, a tevékenységeinket meghatározó alapfolyamatok nem változnak: az inspiráció inspiráció marad, a tervezés tervezés, a kivitelezés kivitelezés. Bármilyen alkotást hozzunk is létre, valójában mi magunk vagyunk a mű, mely kész formában életünk végére kibontakozik.

Ez emlékeztet bennünket újra és újra, hogy milyen úton kell elindulnunk: megtapasztalni, aktívan keresni és alkalmazni a tevékenységekben rejlő művészi elemet, mely kapocs a szakralitással. Ily módon újra egy felsőbb rend, a művelés és nemesítve alakító ráhatás érvényesülhet tetteinkben, elvezetve bennünket a formateremtő szemlélődés birodalmába. Ehhez azonban elsőként rá kell eszmélnünk: magára hagytuk munkálkodásaink körét. A szellemi igazságok hatósugarából kivonva elhanyagoltuk azokat – a munkában csak a szenvedés vagy a világi érvényesülés és vagyonszerzés aspektusait látva. Akár hanyagságból, akár restségből, vagy éppen spirituális szempontokból, de kiszolgáltattuk mindennapi életünk körét a világtörténelem legalantasabb erőinek. S most az emberi civilizáció és a természeti környezet egyaránt ennek hatásaitól szenved minden szinten, mert az emberi cselekvés, újra mondjuk, visszavonhatatlan és mélyreható átalakítást, valóságteremtést jelent. „Kín és verejték” éppen abból adódnak, hogy az ember elmulasztja az útonjárást, vagyis: a létezés magasabb törvényeihez és rendjéhez való aktív, szabad és önkéntes igazodásból fakadó áldások helyett a büntetéseket választja. Hozzáállása kényszerhelyzetet teremt, amelyben már csak a tevékenységek szenvedésteli oldalát látja és tapasztalja. Isten azonban nem a munkálkodás megszenvedését, fejvesztett fokozását vagy elhagyását kéri tőlünk, hanem azt, hogy fáradozásaink során is egyedül Őt tartsuk szem előtt, és amit ránk bízott, a tőlünk telhető legjobb módon, művészettel és önös érdek nélkül végezzük.

A ma „divatos” létértelmezések rossz relativizmushoz szoktattak bennünket: egyfelől felismeréseink, a dolgok és a természet rendjének viszonylagossá tételéhez, másfelől, hogy hamis középpontokat és vonatkoztatási módokat keresve mulandó és változó formákat abszolutizáljunk. Az isteni léttörvények felfedezéséhez és átéléséhez meg kell szabadulnunk e relativizmustól a valóban múlhatatlan minőségek jelenlétére koncentrálva. Mit jelent a hétköznapi fölé emelkedni? Túllátni a dolgokon? Szépséget, értelmet felfedezni történésekben és alkotásokban? Mit jelent olyan világban élni, amit nem kényszerítő szükségszerűségek, hanem szabadság és szabad vállalás által teremtett viszonyrendszer jellemez? Aki rátalál e kérdések forrására, újra megérti, miért beszéltek a nyugati kultúrkör legnagyobb filozófusai és teológusai lex æternáról (örök törvény) és lex naturalisról, a szívünkbe írt törvényről, mely szüntelen részesedés az örök igazságok rendjéből. Megtapasztalja a belső irányító (synderesis) osztatlan és tökéletes jelenlétét, mely cselekvéseinket a változó világnál magasabb renddel és értékekkel hangolja össze a szabadság és akaratlagosság jegyében. Feladatunk most sem más, mint az elmúlt és jövendőbeli korok embereié: összhangba hozni ténykedéseinket az isteni alkotóerőkkel, az ars világát a viriditasszal.

A művészet: teremtő erőtér

Viriditas

A viriditas latin kifejezés és alkotó életerőt jelent, amely az élet lehetőségeit biztosítja, és a kozmoszban megmutatkozó szépséges rend jegyében szüntelen megújítja. Elsőleges jelentése: a természetben feltáruló isteni erő. A szó a ’zöld’ (viridis) és az ’igazság’ (veritas) szavak összetételéből keletkezett (a magyarországi latinban a viridis jelentése: ’virágló’, ’egészséges’). Ez a természetben megnyilvánuló eleven hatóerő, üde és élénk forrás tör elő a növényekben, amikor leveleket és gyümölcsöket hoznak, ez az ember lélegző-átlelkesítő életprincípiuma, amely testi-lelki egészségünk, növekedésünk, aktivitásunk hátterében áll és mindennapi életünkben termékeny alkotóerőket serkent. De több is ennél. Az emberi cselekvésnek a létezés valamennyi területén jelenlévő mintája. Alkotó, megtermékenyítő erőtérként működik bennünk, életvitelünk és tevékenységeink alapját, mozgatóerejét képezve.

A viriditas élettűz (vigor), a vitalitás és a megújulás, megújítás lételve. Hildegard von Bingennél: „Isten megújító hatalma”, megtermékenyítő világbeli jelenléte, „legmagasabb és tüzes hatalom” („ego summa et ignea vis”), amely minden életet erővel tölt és lángra lobbant és átjár – „az isteni szubsztancia tüzes élete”, mely lángol „a mezők szépsége felett”, „szikrázik a vizekben”, és „ég a Napban, a Holdban, a csillagokban”, az emberben és az élőlényekben. A Föld kietlenné s üressé válik, ha az ember elszakad ettől az élettől és elveszti létezésének célját. Ezért van szükség Isten megújító és életadó beavatkozására. Ennélfogva az alkotó-teremtő Ige visszatükröződéseként a kozmosz hajtóerejét is jelenti, és ilyen értelemben az isteni valóság világegyetemben megnyilvánuló aspektusa. A viriditas kreatív alkotóerőként is megtapasztalható, jelen van az intuícióban, ihletben, a kitartó munkálkodásban egyaránt. Az égi erők egyfajta földi kifejeződése, életadó kisugárzása. Megnyilvánulásait legközvetlenebbül a természet tavaszi arcában fedezhetjük fel, de – lévén az élet általános hajtóereje – voltaképpen minden pillanatban megmutatkozik környezetünkben és az emberi lélekben. A viriditas művelhető, ápolható, kibontakoztatható mind a testben, mind a lélekben, ily módon a fizikai és szellemi egészség szinonimája is, a gyógyító, helyreállító folyamatokat irányító erők összefoglaló neveként értelmezhető.

A viriditas mindig jelenlévő, a létezés kibontakozásától elválaszthatatlan, transzcendens eredetű életvalóság, amely világnézettől független tény az egyetemes létezésben. Ott áll a társadalmi, a környezeti, a vallásos, a művészi tapasztalások, és valamennyi tevékenységünk hátterében, amelyet lényünk teljességének bevetésével végzünk. Jelenléte és egyensúlya azt jelenti, hogy az életet szellemi inspirációk által táplált megelevenítő alkotóerők hatják át (működtetik és alakítják), amelyek képesek összhangot és megújulást teremteni az életellenes erőkkel szemben. Isteni hatóerőként közvetíti azt, hogy „A sokféle tevékenység: a természeti, a mesterség, művészet és tudomány (ars) által kifejtett és az erkölcsi tevékenység a maga nagy változatosságában azt a mérhetetlen erőt, teremtőművészetet és jóságot mutatja, amely minden dolog »létezésének oka, megismerhetőségének alapja és életének zsinórmértéke«.”

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/7-8. számában olvasható.