A történtek néhány résztvevője, diplomaták, tisztviselők és természetesen legfőképpen Vlagyimir Putyin szerint 2022 márciusában olyan megegyezés volt a tárgyalóasztalon, amely véget vethetett volna a háborúnak, csakhogy az ukránok nyugati nyomásra és saját elbizakodottságuk miatt kihátráltak belőle. Mások viszont lebecsülik ezeknek a tárgyalásoknak a jelentőségét, mondván, azok inkább csak a felek időhúzására voltak alkalmasak. A politológus-történész szerzőpáros szerint azonban ezek a magyarázatok leegyszerűsítőek, a valódi történet ugyanis ennél sokkal összetettebb. Ám ez sem homályosíthatja el azt a ma már elképesztőnek tűnő tényt, hogy az orosz agresszió után néhány héttel az ukrán és az orosz tárgyalódelegációk már-már véglegesítettek egy olyan egyezményt, amely lezárhatta volna a háborút, Ukrajnának többoldalú biztonsági garanciákat nyújtott volna, hosszú távon lehetővé téve annak semlegességét, és szabad utat adott volna az ország későbbi uniós csatlakozásához.
Részlet az Országút írásából:
A delegációk
Putyin szerint az invázió, vagy ahogyan Oroszországban kötelező nevezni: a „különleges katonai művelet” eredeti célja „Ukrajna nácitlanítása” volt. Eltekintve e homályos megfogalmazástól, az oroszok vélhetőleg titkosszolgálati eszközökre alapozott villámháborúval számoltak, amelynek során néhány napon belül bevonulnak Kijevbe, és megdöntik a Zelenszkij vezette kormányt. Ennek nyilvánvaló és gyors kudarcát Putyin is beismerhette, mert Zelenszkijhez hasonlóan napokon belül ő is hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra. Bár a személyes találkozást visszautasította, tárgyalódelegációt nevezett ki, az élére tanácsadóját, a korábbi kulturális minisztert, Vlagyimir Medinszkijt állította.
A szerzők nem említik, de tudni való, hogy olyan ember vezette az orosz békedelegációt, aki soha nem volt diplomata, de a nagyorosz, az „oroszvilág-” (Russzkij Mir-) ideológia, Ukrajna nemlétének egyik fő szószólója, utóbb az Ukrajna elleni háborút dicsőítő, itthon is elhíresült tankönyv szerzője.
A küldöttségben részt vettek a védelmi és külügyminisztérium magas rangú tisztviselői is. Az ukrán delegáció vezetője David Arakhamia, Zelenszkij pártjának elnöke volt, tagjai között pedig Olekszij Reznyikov védelmi miniszter és az elnöki tanácsadó, Mihajlo Podoljak is helyet kapott. A közvetítő szerepét a tárgyalás ezen fázisában Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök vállalta.
A tárgyalások
Az első, február 28-ai találkozókon az oroszok tulajdonképpen Ukrajna kapitulációját követelték. Ez nyilvánvalóan alkalmatlan volt bármiféle tárgyalási alapnak. Ám ahogyan az orosz invázió egyre inkább elakadni látszott, úgy a tárgyalóasztalnál is megváltozott a kezdeti hozzáállásuk. Március 3-án és 7-én egy második, illetve harmadik találkozóra is sor került, ami után a személyes találkozók mintegy három hétig megszakadtak, de a Zoomon folytatódtak a megbeszélések.
Különböző nyilatkozatokból és egyes dokumentumok alapján körvonalazható, hogy mi volt az ukrán delegáció legfontosabb követelése: olyan biztonsági garanciákat akartak, amelyek egy jövőbeli orosz támadás esetén más államokat arra köteleznének, hogy Ukrajna védelmére siessenek. Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter március 10-én például „szisztematikus, fenntartható megoldásról” beszélt, valamint arról, hogy az ukránok „készek tárgyalni” olyan garanciákról, amelyeket NATO-tagállamok és Oroszország nyújtana. Amire itt Kuleba gondolhatott – írják a szerzők –, az olyan többoldalú biztonsági garancia, ahol a versengő hatalmak elkötelezik magukat egy harmadik állam biztonsága iránt, de azzal a feltétellel, hogy ez az állam semleges marad. Az ilyen megállapodások viszont – fűzik hozzá – a hidegháború után kimentek a divatból. Míg az olyan szövetségek, mint a NATO, kollektív védelmi kötelezettséget vállalnak valamely közös ellenséggel szemben, a többoldalú védelmi garancia célja, hogy megakadályozza a felek közötti konfliktust a biztosított ország esetleges elköteleződése miatt, és ebből következően biztosít garanciákat a szóban forgó országnak.
Az ukránok keserű tapasztalatokat szereztek egy ehhez hasonló, bár jóval kevesebbre kötelező egyezménnyel. Az 1994-es budapesti memorandumban, amellyel Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, és vállalta, hogy lemond nukleáris arzenáljáról, ennek fejében viszont Oroszország, az Egyesült Királyság és az USA ígéretet tett arra, hogy nem fogja megtámadni. Egy Ukrajnával szembeni agresszió esetén viszont az egyezmény – a széles körben elterjedt téveszmével ellentétben – csak arra kötelezte az aláírókat, hogy összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát, nem pedig arra, hogy az ország védelmére siessenek.
Nem említik a szerzők, de a memorandum megalapozza az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai beavatkozását. A kérdéshez lásd a kitűnő tanulmányt itt.
Az oroszokkal vívott élet-halál harc fényében érthető, hogy az ukránok olyan egyezményt akartak kidolgozni, amely véget vetne a háborúnak, és biztosítaná, hogy az ne kezdődhessen újra, azaz Ukrajnának elemi érdeke, hogy biztonsága ne az oroszok jóindulatán múljon. A szerzők Mihail Podoljakot idézik, aki szerint Kijev olyan „abszolút biztonsági garanciákra” törekedett, amelyek megkövetelnék, hogy „az aláírók, ha Ukrajnát támadás éri, ne tarthassák magukat távol, mint jelen esetben, hanem aktívan részt kelljen venniük Ukrajna védelmében”. Ám itt jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha az Egyesült Államok és szövetségesei nem akartak ilyen garanciákat biztosítani Ukrajna számára korábban (például a NATO-ba való meghívással), akkor miért tennék ezt meg most, amikor Oroszország világosan demonstrálta, hogy kész megtámadni Ukrajnát. Az ukrán delegáció erre is készült válasszal: elképzelésük az volt, hogy mivel Oroszország is a garanciát vállaló országok között lenne, ezzel kénytelen volna elfogadni, hogy ha megtámadja Ukrajnát, akkor a nyugati szövetségesekkel kellene háborúznia, amit pedig nyilvánvalóan nem kockáztatna meg.
Áttörés
Miközben folytak a tárgyalások, a harcok hevessége nem csökkent, és az orosz hadsereg előrenyomulása több fronton is megakadt. A két delegáció közötti személyes megbeszélések újrakezdődtek, ezúttal Isztambulban. Ekkor a felek kommünikét adtak ki, amit akár áttörésként is lehetett volna értékelni. A közlemény az „Ukrajna biztonsági garanciáiról szóló szerződés főbb rendelkezései” címet viselte. Néhány megszólaltatott résztvevő szerint a tervezetet az ukránok állították össze, az oroszok pedig ideiglenesen elfogadták egy majdani szerződés keretrendszereként.
Ezek szerint Ukrajna semleges állam lenne, amely lemondana arról, hogy bármely katonai szövetséghez csatlakozzon, vagy hogy más államok katonai támaszpontokat létesítsenek a területén. Továbbá a közlemény szerint ha Ukrajnát megtámadnák, akkor azok az államok, amelyek a biztonsági garanciát aláírták – a tervezet szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai (köztük Oroszország is), továbbá Kanada, Németország, Izrael, Lengyelország és Törökország, kötelesek aktívan megvédeni Ukrajnát. Érdekesség, hogy a szöveg ezt sokkal pontosabban részletezi, mint a NATO nevezetes ötödik cikke.
Uniós tagság és a Krím
Bár a tervezet szerint Ukrajna semleges lenne, az Európai Unióhoz való csatlakozás nyitva állna előtte. Ezen túlmenően a 2014-ben annektált Krím félsziget ügyét a két félnek a következő tizenöt év során békés úton kellene rendeznie. Ez utóbbi két kitétel, ahogyan arra a cikk szerzői külön felhívják a figyelmet, módfelett meglepőnek tűnhet annak fényében, hogy korábban Oroszország hallani sem akart ezekről a felvetésekről. Ezzel együtt nagyon úgy tűnik, hogy az oroszok késznek mutatkoztak arra, hogy elfogadják ezeket a feltételeket. Hogy pontosan miért, azzal kapcsolatban a szerzők is csak találgatnak. Elképzelhetőnek tartják, hogy Putyin belátta a villámháború kudarcát, s azzal, hogy a tervezett szerződés garanciákat nyújtott volna arra, hogy Ukrajna nem lehet NATO-tag, még mindig arcvesztés nélkül vonulhatott volna vissza.
Bucsa hatása és a nézetkülönbségek
A két fél közötti tárgyalások még azt követően is folytatódtak, hogy a visszavonuló orosz csapatok után április elején megérkeztek az első hírek a bucsai öldöklésről. A tárgyalódelegációk több tervezetet is megosztottak egymással, ezek közül a cikk két olyan dokumentumot is elemzett, amelyekről a nyilvánosságban nem esett szó. A dokumentumok rávilágítanak arra, hogy melyek azok a fontos pontok, amelyekben a felek között nem volt egyetértés.
Az oroszok például azzal próbálták megkerülni a kommünikének azt a pontját, hogy a biztonsági garanciát vállaló államoknak Ukrajna segítségére kellene sietniük, hogy a segítségnyújtást közös megegyezéshez kötik – s ezzel a legvalószínűbb agresszor, az oroszok vétójogot kaptak volna. Az ukránok természetesen elutasították ezt a javaslatot.
Az ukránok számára érthető okokból elfogadhatatlan volt az is, amit az orosz fél később csatolt hozzá a tervezethez, vagyis, hogy be kellene tiltaniuk a fasizmust, neonácizmust és az agresszív nacionalizmust, és vissza kellene vonniuk hat olyan törvényt, amely a szovjet történelem vitatott pontjait érinti. E kitétel beszúrása leginkább arra volt alkalmas, hogy az ukránoknak még nehezebbé tegye a tervezet többi mozzanatát elfogadni.
Komoly eltérés volt azt illetően is, hogy mekkora hadsereget tarthatna a jövőben Ukrajna. Az oroszok szerint az állandóan fenntartott hadsereg létszámát nyolcvanötezer főben kellett volna maximalizálni, háromszáznegyvenkét tankkal és maximum negyven kilométeres hatótávolságú rakétákkal. Az ukránok viszont ragaszkodtak a kétszázötvenezer fős hadsereghez, a nyolcszáz tankhoz és a kétszáznyolcvan kilométeres maximális hatótávolságú rakétákhoz.
Úgy tűnik továbbá, hogy a megbeszélések szándékosan elkerülték a területi és határkérdéseket. Az elképzelés az volt, hogy ezeket majd egy Zelenszkij–Putyin-csúcstalálkozón fogják rendezni. A cikk szerzői szerint Putyin valószínűleg ragaszkodott volna a megszállt területekhez. Felettébb kétséges azonban, hogy Zelenszkij ebbe beleegyezett volna.
Mindezen alapvető nézeteltérésekkel együtt is – összegeznek a szerzők – az április 15-ei tervezet alapján a megállapodást két héten belül alá kellett volna írni, s a felek reálisnak látták a megállapodást. Ahogyan az ukrán tárgyalódelegáció egyik tagja, Olekszandr Csali nyilatkozta: „2022. április közepén nagyon közel voltunk ahhoz, hogy egy békeszerződéssel lezárjuk a háborút. […] Agressziója után egy héttel Putyin belátta, hogy hatalmas hibát követett el, és mindent megtett annak érdekében, hogy megállapodást kössön Ukrajnával.”
Akkor mégis miért dőlt mindez dugába?
A teljes cikket elolvashatja itt.
