Az év kezdete a nagy fogadkozások időszaka: ilyenkor szokás új életet kezdeni, elhatározni valamilyen nagy változtatást. A magam részéről általában beérem azzal, hogy a régit folytatom, mert a nagy fogadkozásoknak úgyis ez a vége, a szükséges korrekciókra pedig akkor készülök, amikor azt látom, hogy valamit másként kellene csinálnom. (Aztán vagy sikerül, vagy nem…) Most sem fogadkozom, de egy nagy változtatásra már régóta készültem, aminek most jött el az ideje: elköszönök a Magyar Szemle főszerkesztői megbízatásától. Hogy a prédikátort idézzem: „Mindennek rendelt ideje van… Ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak”. Félreértés ne essék: az emberöltőnyi „őrzés”, vagyis negyedszádnál is több szerkesztői múltamat, a főszerkesztőként töltött éveket nem eldobni gondolom, csak letenni a terhét. Ideje van ennek is. A múlt évben betöltöttem hetvenedik évemet, ilyenkor szoktak az egyetemek is elköszönni a professzoroktól, és a 90. zsoltárban is az áll: „Mi napjaink, miket nekünk engedtek, / Mintegy hetvenesztendei idő, / Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.”
Hetven év ma már nem számít nagy kornak, én sem halni készülök, de ez mégiscsak határkő. Főszerkesztőnek lenni szép és megtisztelő feladat, nekem többnyire csak örömöm telt benne, ahogyan a szerkesztői munkában is. Nagyszerű embereket ismertem meg, kiváló írásokat olvastam, és azon voltam, hogy ne csak közreadjuk őket, hanem akár a legjobb szövegekhez is adjak-adjunk legalább egy leheletnyit magunkból is, akár azzal, hogy milyen más írások mellé illesztjük őket – mert ez a szerkesztő dolga. Vagyis mindig mindenre figyelnie kell, szerzőkre, olvasókra, „fokozódó nemzetközi helyzetre”, sokféle érzékenységre – ha másra nem, akkor arra, hogy a tördelt szövegben a mai technológia kínálta gépi elválasztások hogyan sikerülnek, vagy éppen hol kell bekezdésekkel tagolni az egy lendülettel írt, de csak fokozatosan befogadható szövegeket.
Nem mondom, hogy ezeket a feladatokat mindig mindenben sikerült maradéktalanul megoldani. Az előzményekkel együtt éppen negyven éves szerkesztői működésem legfontosabb tapasztalata az, hogy azért kell a tökéletességre törekedni, mert elérhetetlen: hibátlan kiadvány nincs. Ezért a Magyar Szemlénél töltött bő negyedszázad után utólag is elnézést kérek minden, a kinyomtatott szövegbe került hibáért.
Ennél a folyóiratnál több, mint negyedszázadot töltöttem, ezzel a Magyar Szemle rekordere lettem. Amikor Kodolányi Gyula 1996-ban a folyóirathoz hívott, nem gondoltam, hogy életem egyik meghatározó vállalkozásába kezdek. Szerkesztőként és főszerkesztőként is megtiszteltetésnek tekintettem, hogy részt vehetek e kivételes múltú és rangú, klasszikussá vált elődjének hagyományát folytató közösség életében. Nagyon hamar látnom kellett, hogy a Magyar Szemle esetében nemcsak a lapkészítés feladata volt fontos, hanem egy olyan virtuális szellemi műhely megteremtése és működtetése, amelyre előzetesen, legalábbis megvalósulása formáját tekintve, talán még az újraalapítók sem gondoltak. Aztán az összetartozás olyan érzése kapcsolta a szerkesztőket és szerzőket egymáshoz, amely éppolyan fontos volt, mint maga a folyóirat. A legnehezebb években ez tartotta életben a lapot, amikor minden racionális megfontolás alapján meg kellett volna szűnnie. De, mert a közös akarat szerint meg kellett maradnia, a legsúlyosabb anyagi nehézségeket is le lehetett győzni.
Nekem ez a korszak – mert hiszen ennyi idő már nemcsak a magánéletben, hanem a sajtó- és politikatörténetben is korszaknak mondható – nagyon sokat adott. Elsősorban akkor, amikor ugyancsak megtisztelő közszolgálati megbízatásaimban, egy másik szférában kellett helytállnom. Ekkor a Magyar Szemle léte, itteni jelenlétem tette lehetővé, hogy ne szakadjak el egészen attól a közegtől, attól a szellemi élettől, amelyhez tartozónak gondoltam magam. Sokszor fogalmaztam magamban úgy, hogy a Magyar Szemle szerkesztőjeként dugtam be a lában abba az ajtónyílásba, amelynek ajtaja másként könnyen becsukódhatott volna mögöttem. Ennek köszönhettem, hogy egészen természetes volt a visszatérésem abba a világba, amibe mindig a leginkább igyekeztem, nem mintha abban a másikban idegenül éreztem volna magam. Sőt, ha van, amire büszke lehetnék, talán az, hogy különböző szerepeimből sikerült egységet formálnom: a többféle elkötelezettség egymást gazdagította.
Van azonban egy nagy baj: bármennyire is úgy gondolja sokáig az ember, hogy idő, mint olyan nincs is, egyszer eljön az a pillanat, amikor rá kell döbbennie: idő igenis van. Ami leginkább abból látszik, hogy neki nincs ideje, már nem mindennapi értelemben, hanem életidejét tekintve. Én is úgy éltem, mint akinek még van egy pár élete, de már tudom, hogy csak ez az egy van. Az itt töltött negyedszázad arra is megtanított, hogy majd minden alkotó ember így jár: sokkal több dolga lenne, mint amit megvalósíthat... Fájdalmas volt évről évre látni, hogy hány és hány szerzőnktől, olvasónktól, barátunktól kellett elválnunk: elháríthatatlanul bekövetkezett a korosztályok váltása ebben a körben is (azért nem írok egyetlen nevet sem, mert túlságosan hosszú volna: a lap szerzőinek névsora megtalálható honlapunkon).
Sokszor és sokfelé elmondtam, hogy megtapasztaltam: ifjan az ember a terveit, céljait akarná megvalósítani, hogy aztán rá kelljen döbbennie: már csak arra törekedhet, hogy tartozásaiból törlesszen valamit. Ennek fokozott tudatosítása az oka a mostani búcsúnak: ameddig még futja erőmből, képességeimből, addig szeretnék formába önteni valamennyit abból, amit más nem írhat meg helyettem.
Van még valami, amit már régóta emlegetek. Lehet, hogy idősebb, tapasztaltabb szerkesztőben sokan jobban bíznak, mert talán szélesebb a kapcsolatrendszere, avagy a lapkészítés hátterében álló erőviszonyokat is jobban ismeri, mint fiatalabb pályatársai. De ez a többlet egy bizonyos kor után egyre csökken: a világ természete szerint a nemzedékek előbb-utóbb fölváltják egymást. Ezért mindig is úgy gondoltam, hogy a lapkészítést a fiatalokra kell bízni, mert előbb-utóbb mindenképpen ők fogják folytatni elődeik munkáját. Ezért képtelenség azt gondolni, hogy egy – miért is ne mondhatnám ki? – leköszönése felé közeledő generáció kellene megmondja, hogy milyen legyen a jövő. Ha ennek irányát, kereteit legaktívabb életkorukban nem sikerült olyanná tenniük, hogy bízzanak benne, akkor hiába fölhalmozott tudásuk, hiába minden tapasztalatuk, vagy éppen bölcsességük, be kell látniuk: ami következik, az már az utódaik gondja, felelőssége. Ahogyan a pszichológusok az utódaikat szárnyukra bocsátó szülőknek tanácsolják, vissza kell lépni, ez esetben el kell engedni egy szerepet, és segíteni, hogy a folytatás minél sikeresebb legyen.
Ezért ez az elköszönés nem is igazi búcsú. Nem elszakadás attól a közösségtől, amelyhez annyi éve tartozom: csak már másként szeretnék a tagja lenni, ahogyan egy váltófutás részesei oldalra lépve adják át a stafétabotot a következő futónak – de közben részesei maradnak a csapatnak. Köszönet tehát azért, hogy részese lehettem ennek a versenynek, amelyben nem a mások legyőzése, hanem a minél jobb saját, és ezzel a közös teljesítmény volt a célom.
