Pontosan kilenc éve, e folyóirat 2009. decemberi számában még kérdésként fogalmaztam meg: „Egy illúzió vége –- Az ukrán nacionalizmus a magyarok ellen fordul?” Akkori írásomban felidéztem, milyen őszintén baráti kapcsolatban állt hazánk az 1991-ben függetlenségét népszavazással megerősítő Ukrajnával és annak akkori vezetőivel, s hogy a bensőséges viszony záloga a nemzeti kisebbségek védelmét szóban és tettekkel is kifejező ukrán kormánypolitika volt. A Csurka István és néhány társa által hevesen ellenzett, 1991-ben megkötött és a két parlament által ratifikált magyar–ukrán szerződés, majd az 1992-ben megszületett ukrán nemzetiségi törvény alapja az volt, hogy Magyarország tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását, nem igényli a határ ukrán oldalán egységes tömbben, az 1920-as, majd az 1947-es békeszerződésben elcsatolt közel 200 ezer magyar visszakerülését az anyaországhoz, Ukrajna viszont államközi szerződésben is biztosítja ennek a magyar közösségnek a jogait. (Az államhatárok megváltoztatására 1945 óta Európában nincs lehetőség és példa, de a nemzeti kisebbségek jövőjét az Európa Tanács határozatai és konvenciói garantálják.) Tehát Ukrajna vállalta a Kárpátalján élő magyar közösség számára anyanyelve használatát a mindennapi életben, a hivatalos érintkezésekben és az anyanyelvükön történő tanulást az oktatás minden szintjén. A tavaly szeptemberben a kijevi parlament által elfogadott oktatási törvény alapján azonban pár éven belül 10 éves kor után Ukrajna minden állami iskolájában az ukrán lesz a tanítás nyelve, tehát a jelenlegi közel száz magyar tannyelvű oktatási intézmény nagy része megszűnik. Ezzel északkeleti szomszédunk felrúgta a nemzetközi jogi érvényű államközi szerződést, és semmibe veszi az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért („Velencei Bizottság”) ajánlását, hogy az egyébként ésszerű törvényben változtassák meg a nemzeti kisebbségek jogait súlyosan sértő 7. paragrafust.

 

A történelmi háttér

 

A magyarok fiatalabb nemzedéke nemigen ismeri e vita történelmi gyökereit. Arról talán mindenki hallott, hogy 1100 éve az Árpád által vezetett magyarok az Ukrajnához került Vereckei-hágón vonultak be a Kárpát-medencébe. Ez az Alföldig terjedő hegyes határvidék 1918 előtt nem volt elhatárolt földrajzi vagy politikai egység, de történelme, földrajzi sajátosságai, etnikai és szociális viszonyai mégis megkülönböztették a környező tájaktól. A hegyekben a ruszinnak vagy ruténnek nevezett keleti szláv népcsoport élt, a síkvidéken főként magyarok, de nagy számban telepedtek itt le németek és az orosz pogromok elől menekülő zsidók is. Az I. világháború végén, a korábbi rossz magyar kisebbségpolitika korrekciójaként, az 1918. december 10-én, Budapesten megrendezett rutén nagygyűlés programja alapján a Károlyi-kormány december 23-án elfogadta a Ruszka-Krajna autonómiájáról szóló 1918. évi X. számú néptörvényt. Szabó Oreszt vezetésével megkezdődött a Ruténföld autonóm közigazgatásának, a ruszin nemzetgyűlésnek és a ruszka-krajnai minisztériumnak a kiépítése. A párizsi békekonferencia azonban a lakosság megkérdezése nélkül, sőt nyugodtan állíthatjuk, akarata ellenére, ezt a területet, délnyugati részén egy színtiszta magyarlakta sávval, a frissen létrehozott Csehszlovákiához csatolta. A csehek nem tartották be a Ruszinszko autonómiájára vállalt ígéretüket, de felvilágosult gyarmatpolitikájuknak anyagi hasznát látta a terület lakossága. Csehszlovákia felbomlásakor, 1939. március közepén magyar katonai akció a minimális ellenállást könnyen leküzdve, a lakosság többsége által támogatva, visszaállította az immár Kárpátaljának nevezett területen a magyar szuverenitást, ezzel helyreállítva a lengyel–magyar közös határt. A Teleki-kormányban őszinte volt a szándék a Ruténföld autonómiájának létrehozására, de a kitört világháború és a terület kritikus stratégiai helyzete ezt meghiúsította. 1944 késő őszén a szovjet hadsereg elfoglalta Kárpátalját, és a magyarlakta sávval együtt bekebelezte a Szovjetunióba. A szovjethatalom az önálló ruszin nyelvet nem létezőnek, a szláv lakosságot pedig ukránnak nyilvánította. Ezt az Ukrajnából érkező nagyszámú betelepülő rövidesen valósággá tette. A kétszázezres lélekszámot megközelítő, akkor a terület lakosságának egyharmadát kitevő magyar kisebbséget a szovjethatalom tömeges deportálással tizedelte meg, erről a szolyvai és makkosjánosi emlékművek is tanúskodnak. Később is a legnehezebb helyzetben lévő határon túli magyar közösségként tartottuk számon a Kárpátalján élőket. Nemzettársaiktól egy átjárhatatlan határral elzárva, egy totális diktatúrában élve, az a sors várt rájuk, mint a Szovjetunió többi kicsiny finnugor népére: a beolvadás, az eltűnés.

A rendszerváltozás szele elérte a Szovjetuniót is, ennek nyomán Ukrajna 1991 végén független állam lett. A történelmet jól ismerő magyar kormány számára ez egy középkori szomszéd újjászületése volt, egyben pedig a két világháború közti kisantant két államát szétválasztó, kívánatos jó szomszéd. Ukrajnát –Lengyelországgal együtt – elsőként ismertük el, kijevi főkonzulátusunkat nagykövetséggé emeltük. Tudtuk, hogy az orosz nagyhatalommal is könnyebb lesz jó viszonyt ápolni, ha közöttünk lesz egy önálló és szilárd közepes hatalom. Magatartásunkkal, politikánkkal hozzá akartunk járulni Ukrajna gazdasági és külpolitikai sikereihez, európai integrációjához. Kravcsuk akkori ukrán elnök és külügyminisztere, Anatolij Zlenko fontosnak tartotta a Magyarországhoz fűződő kitűnő viszonyt, és kész volt radikálisan javítani a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetén. Ukrajna és Magyarország 1991 tavaszán részletes kisebbségvédelmi konvenciót írt alá. Ebben olyan jogok szerepeltek, amelyekre minden nemzeti kisebbség igényt tart, de a szomszédságunkban távol álltak a megvalósulástól. Többek között a nemzeti (etnikai, kulturális, nyelvi és vallási) identitás védelme, a lakosság nemzeti összetétele mesterséges megváltoztatásának (a betelepítéseknek) a tilalma, és az anyanyelven történő oktatás garantálása. A megállapodás gyakorlati megvalósulásához elengedhetetlen volt egy államközi szerződés megkötése, a területi igényekről történő kölcsönös lemondás deklarálásával együtt. Az 1991. december 6-án aláírt magyar–ukrán szerződés a lehető legjobb viszonyt hozta létre legnagyobb szomszédunkkal. Nemzetpolitikai szempontból is igen fontos volt: segíteni akartuk a szovjet uralom alatt megfélemlített és politikailag jogfosztott kárpátaljai magyarokat jobb jövőjük biztosításában. Az aláírást követően a Kárpátalján élő magyarság politikai helyzete határozottan javult, megindult több új határátkelőhely kiépítése is. A kijevi parlament elfogadta, és 1992. június 25-én hatályba léptette „A nemzeti kisebbségekről” című törvényt, Kárpátalja terület elnöki megbízottja pedig 1992. december 17-én rendeletben előírta, hogy „ahol a lakosság többsége meghatározott nemzeti kisebbséget alkot, az állami, társadalmi szervek, intézmények és szervezetek hivatalos személyei kötelesek beszélni az állami nyelvet és a nemzeti kisebbség nyelvét, olyan szinten, amely hivatali teendőikhez szükséges.”

A rendelet alapján a magyarlakta községekben és Beregszász városban a hivatalos intézményekben az ukrán mellé kitűzték a magyar nemzeti színeket. A Magyarországról kapott anyagi támogatás jóvoltából Kárpátalján megerősödött a magyar nyelvű oktatás. Beregszászon, ebben a szebb napokat látott kisvárosban létrejött a II. Rákóczi Ferenc Tanárképző Főiskola, továbbá az Ungvári Állami Egyetemen (a magyar állam anyagi támogatásával) magyar tannyelvű Humán- és Természettudományi Kar jött létre. Időközben azonban sajnálatosan meggyengült az a szellem, ami az 1990-es éveket jellemezte. A gazdasági helyzet katasztrofális romlását követte a rokonszenves ukrán nemzeti tudattal párhuzamosan megjelenő türelmetlen nacionalizmus jelentős erősödése. A kisebbségi jogok érvényesülése egyre jobban akadozott, az 1991-ben népszavazás által igényelt és megszavazott magyar többségű közigazgatási egységnek még az emlegetése is veszélyes lett.

A 2014-ben lezajlott Majdan-forradalom, Ukrajna népe többségének óhaja, hogy az ország a demokrácia és az európai integráció útjára térjen, reményt keltő volt. A jövővel kapcsolatos elképzelések között szerepelt, hogy az eltérő hagyományú és nyelvű ukrajnai területek, az orosz és más nem ukrán közösségek problémájának a megoldása a föderalizmus lenne. A Krím-félsziget Oroszország általi, a nemzetközi jogot súlyosan megsértő annektálása, majd a Kelet-Ukrajnában orosz beavatkozással szított polgárháború, az orosz agresszió nyomán az országot elöntő nacionalizmus azonban a föderalizmus ellentétét, a centralizált állam és az ukránosítás programját fogadtatta el a kijevi törvényhozással, és a lakosság egynegyedét alkotó nemzeti kisebbségek elleni lépésekben éli ki magát. A magyar–ukrán szerződés szellemét és betűjét is sérti a vereckei emlékmű ismételt meggyalázása, a magyarellenes tüntetések sorozata, a legnagyobb magyar szervezet ungvári székházának felgyújtása, magyar cigányok megtámadása és egyikük megölése, mindenekelőtt pedig a magyar nyelvű oktatás súlyos korlátozásának a kísérlete.

Érthető az az ukrán törekvés, hogy a nemzeti kisebbségek is tanulják meg az ukrán nyelvet, de a 2017. szeptember 5-én az ukrán parlament által elfogadott oktatási törvény célja nem ez, hanem a kisebbségek identitásának fokozatos gyöngítése, idővel megszüntetése, noha ezt nyíltan nem mondja ki. Ugyanis évszázados tapasztalat, amelyet az oktatási szakemberek csak megerősítenek, hogy az anyanyelven a legeredményesebb a tanulás, ezt már a neves 17. századbeli cseh-morva pedagógus, a Lorántffy Zsuzsanna fejedelem asszony által Patakra hívott Comenius is megállapította. Tehát Ukrajnában is az anyanyelven történő elemi és középfokú képzés biztosítja a valódi esélyegyenlőséget, azt, hogy az iskolából kikerülő tanulók eredményesen illeszkedhessenek be a társadalomba. Ennek nem a 10 és 18 év közöttiek anyanyelven történő oktatásának a megszüntetése a módja. A hivatalos nyelvet igazán jól csak megfelelő anyagi és személyi feltételek mellett, idegen nyelvként tanulva lehet elsajátítani. Akik felsőfokú tanulmányokat kívánnak folytatni Ukrajnában, azok a megfelelő nyelvi alapokat a magyar iskolában megszerezve, és anyanyelvükön téve le a felvételi vizsgát, éppolyan eredményesen fogják tudni ukránul folytatni tanulmányaikat, mint sok százezer európai diáktársuk, akik a középiskolát hazájukban anyanyelvükön elvégezve az EU valamelyik más országának egyetemén tanulnak hosszabb vagy rövidebb ideig. Ne állítsa az ukrán propaganda, hogy az új törvény a gyermekek érdekében született, hogy általa akár Ukrajna elnöke is lehet egy nem ukrán származású diákból. Ha Ukrajnában ezentúl a nem ukrán anyanyelvű 10 éves gyerekeknek ukránul kell tanulniuk a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, akkor nagy valószínűséggel gyönge tanulmányi eredményt érnek el, és nem lesz esélyük még a továbbtanulásra sem.

„Vannak az országban emberek, akik egyáltalán nem beszélnek ukránul, és ez végső soron egységünket és nemzetbiztonságunkat érintő kérdés” – jelentette ki pár hónappal ezelőtt Klimkin ukrán külügyminiszter. Ez a mondat, ez a gondolkodás azt jelzi, hogy a mai Ukrajna egy rendkívül rossz, önmaga számára is veszélyes, nemzetállami felfogást képvisel. Lakosságának jelentős hányada sem nyelvében, sem tudatában nem ukrán, közel 20 százaléka orosz. Ha ezek gyermekeit ukrán iskolába kényszerítik, tálcán kínálják Oroszországnak az ürügyet – nem arra, hogy tiltakozzon, hanem hogy az orosz kisebbség védelmére hivatkozva erőteljesebben folytassa, amit megkezdett, és annektálja az orosz népességű területeket. A magyar és más kisebbségek esetében ettől nem kell tartania az ukrán vezetésnek, de ilyen oktatási törvénnyel minden szomszédjával garantáltan rossz lesz a viszonya. Higgyék el ukrán szomszédaink, nem az erőszakos ukránosítás biztosítja Ukrajna területi épségét. Gondoljanak Kanadára, ahol a franciáknak, Quebec tartománynak az 1960-as években adott autonómia őrizte meg az ország egységét: szabad körülmények között tartott népszavazásokon vetették el a választók a tartomány elszakadását. Amikor Skóciában pár éve felmerült a függetlenség igénye, a londoni kormány nem katonaságot küldött „a szeparatisták” megfélemlítésére, hanem népszavazást írt ki, és ez a kérdést jó időre eldöntötte. Ellenpéldaként: a szerbek az 1990-es évek elején szembeszegültek a nagyobb autonómiát igénylő jugoszláv tagköztársaságokkal, ez vonta maga után, hogy véres háborúk során ezek mind elszakadtak. Ha a Krím és a jelentős számú orosz lakossággal rendelkező kelet-ukrajnai területek valódi önkormányzattal és nyelvi jogokkal rendelkeztek volna, nehezebben lehetett volna ezeket háborúba taszítani és ténylegesen elszakítani.

 

Az orosz–ukrán hibrid háború és befejezésének lehetőségei

 

Ami Donyeck, Luhanszk és más kelet-ukrajnai területeken folyik, az több mint polgárháború, a sajtóban elterjedt nevén hibrid háború. Reid Standish a Foreign Policy amerikai folyóirat 2018. januári számában olyan katonai stratégiaként definiálja, amely „ötvözi a diplomáciát, a politikát, a médiát, a kibertérséget és a katonai erőt annak érdekében, hogy destabilizáljon és aláaknázzon egy szemben álló kormányt”. Nyáron arról érkeztek hírek, hogy a Donbassz régióban intenzívebbé vált az orosz–ukrán háború. Semmi jele, hogy a harcoló felek és támogatóik betartanák a 2015-ben megkötött újabb minszki megállapodást a harcok leállításáról, és teljesen kizártnak tekinthető, hogy Putyin elnök kész lenne visszaadni a Krím félszigetet Ukrajnának. Az Európai Unió jelentős pénzügyi támogatást nyújt Ukrajnának, az Egyesült Államok pedig hatékony fegyverszállításokkal támogatja. Komoly gazdasági szankciók vannak érvényben Oroszország ellen, ezek után nem valószínű, hogy Putyin teljes fegyveres erejét bevetné Ukrajna ellen. Trump elnök azonban habozó magatartást tanúsít. Jonathan D. Katz, a Német Marshall Alap vezető kutatója egy írásában nemrég arra figyelmeztetett, hogy „az ukránoknak minden okuk megvan aggódni, hogy európai jövőjüket Trump és Putyin Helsinkiben eladta. […] Csúcstalálkozójuk sajtóértekezletén fülsüketítő volt az Ukrajnával kapcsolatos hallgatás. Trumpnak egy szava sem volt az Oroszország által folytatott hibrid háborúról, ezt Moszkva zöld jelzésnek értelmezheti. Lehet, hogy Trump beleegyezett a Krímre vonatkozó orosz igények elfogadásába? Arról szólnak a jelentések, hogy a G7 legutóbbi találkozóján Trump azt a leegyszerűsítő megjegyzést tette, hogy ’a Krímben mindenki oroszul beszél.’ Olyan értesülések is vannak, hogy Putyin valamiféle üzletet kínált Ukrajnáról, cserébe más területeken ajánlva Trumpnak biztonságpolitikai megegyezéseket.” Amennyiben bármi igazság van ezekben a feltételezésekben, Trump erős ellenállásra számíthat a Kongresszusban, ahol Ukrajna komoly támogatást élvez. A közelmúltban elhunyt McCain szenátor és társa, Lindsey Graham (korábban a légierő ezredese) nemrég a donyecki frontra látogatott, és négy más szenátorral együtt javaslatot terjesztett be a szankciók növeléséről és Oroszország elleni további lépésekről. Az Európai Unió nehéz választás előtt áll. Trump kereskedelmi és vámháborút indított ellene, ellenszerként közeledjen-e Oroszországhoz, vagy erősítse Ukrajna európai integrációjának a támogatását? Még nehezebb a választás az elnökválasztás előtt álló Ukrajnának. A függetlenség kikiáltása és a tervutasításos rendszer összeomlása óta az ország gazdasága nem tud kilábolni a válságból és a munkanélküliségből, az életszínvonal a meredek zuhanás után jó esetben stagnál – kivéve a mesésen meggazdagodott oligarchákét. A Majdan-tér forradalma véget vetett 25 év egymást váltó és ellentétes politikát folytató kormányainak, és letette a garast az Európához, sőt a NATO-hoz történő csatlakozás mellett. Tavasszal részt vettem Kijevben egy televíziós vitán. 1991-es első utam óta a főváros teljesen megváltozott, élettől lüktet, mindenfelé daruk jelzik a nagy építkezéseket. A városközpont és az új repülőtér imponáló képet mutat, de kifelé haladva rossz utakkal és rengeteg régi autóval találkozunk. Kijevben nem látszik, hogy az ország háborúban áll, de a provokálatlan támadással szembeni védekezés kétségkívül rendkívüli terheket ró a gazdaságra és a lakosságra. Számomra nyilvánvaló, hogy Ukrajna jobb jövőjét csak a Nyugathoz tartozás biztosíthatja, és ehhez az út Közép-Európán, a nyugati szomszédokkal kiépített intenzív gazdasági és politikai kapcsolatokon keresztül vezet. „Ukrajna számára nyilvánvalóan a legfontosabb a béke, és ezt csak a Nyugat támogatása és szolidaritása hozhatja el. Az ukránok körében megerősödött nemzeti érzésnek mind pozitív, mind negatív következményei vannak. Nyugodtabb politikai légkörre van szükség, egyetértésre a korrupció leküzdésében, vissza kell térni a lakosság egynegyedét alkotó nem ukrán nemzetiségek iránti türelmes politikára, ami az 1990-es éveket jellemezte – enélkül nincs sem gyors, sem lassú európai integráció. Több kapcsolatra van szükség a demokratikus országokkal, nyitottságra a nyugati politikai eszmék és gyakorlat iránt, és ennek el kell terjednie a lakosság széles köreiben – így juthat túl Ukrajna jelenlegi súlyos nehézségein” – így összegeztem tavaszi kijevi utam tanulságait. (Mondataim természetesen érvényesek Közép-Európa EU- és NATO-tagországaira is.)

Hogyan zárható le a jelenleg Oroszországgal folyó konfliktus? Egy Ukrajna feje fölötti alku nem zárható ki, de ez igen szomorú fejlemény lenne, és a lelkekben semmiképpen sem teremtene békét. Az orosz agresszió teremtette felháborodás nagyban erősítette az ukrán nemzeti öntudatot, sőt még sok ukrajnai orosz is a kijevi kormányt támogatja. A kárpátaljai magyar szervezetek is határozottan kiállnak Ukrajna területi épsége és szuverenitása mellett. Rövid távon ez erősíti az ukrán kormányt, de hosszú távon meg kell nyernie, elégedetté kell tennie az orosz, román, lengyel, magyar és egyéb nemzeti kisebbségeket is. Súlyos tévedés azt hinni, hogy centralizációval, ukránosítással elérhető, hogy a kisebbségekből ukrán hazafiak váljanak. A jelenleg erős, sőt erősödő nemzeti türelmetlenség nemcsak a kisebbségeket idegeníti el, de az Ukrajna számára annyira fontos közép-európai szomszéd államokat is. Az orosz agresszió ürügye éppen a tízmilliós orosz nyelvű lakosság védelme volt. Ennek az ürügynek a kiküszöbölése nagyban erősítené Porosenko elnök (vagy utódja) pozícióját azokon a tárgyalásokon, amiket Oroszországgal meg kell kezdeni a béke érdekében.

Nyugaton elég általános az a vélemény, hogy a két keleti szláv testvérország háborújában érdemben csak Amerika, Németország és Franciaország közvetíthet. Egy ilyen közvetítés hasznát nem vonva kétségbe szerintem Ukrajna közép-európai szomszédai, Lengyelország, Magyarország és Románia bekapcsolódása sokat lendíthet a béke kilátásain. Egy békében élő, gazdaságát rendbe hozni akaró, Nyugat felé jó infrastruktúrát kiépítő Ukrajna számára Közép-Európa a példa, a közvetlen kapcsolat az EU-val. Közép-európai szomszédai számára viszont Ukrajna befektetési terület, munkaerő- és nyersanyagforrás, politikailag pedig fontos szövetséges. Magyarország ráadásul nem ellenséges Oroszországgal szemben, sőt, és megérti az ukrajnai orosz kisebbség aggodalmait, miközben érdekelt egy erős és mintaszerű kisebbségpolitikát folytató Ukrajnában. Magyarország azt is tudja, mit jelent az értékes és ezer szállal hozzá kötődő területek elvesztése. Sokak véleményének adok hangot, amikor az orosz–ukrán vitában kölcsönös engedmények útján elért kompromisszumban keresem a béke helyreállításának a módját. A szankciók mindenki számára hátrányosak. A nemzetközi jogrend védelme indokolta meghozatalukat, de bizonyos, hogy sosem lesz olyan orosz vezető, aki feladja a háborúkban vérrel megszerzett és megvédett Krímet és a fekete-tengeri orosz flotta egyetlen lehetséges bázisát. Ráadásul tagadhatatlan, hogy a lakosság többsége ott nyelvében és tudatában orosz. Sok évvel ezelőtt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése képviselőjeként ezt személyesen is tapasztaltam. Trump elnök jelenlegi orosz politikájába bőségesen belefér egy arcmentő eszközzel, egy nemzetközileg ellenőrzött újabb népszavazással dönteni el a Krím hovatartozását. A Trump miatt is Oroszország felé közeledő Európai Unió számára ugyancsak tetszetős lehet egy ilyen megoldás. Tiszta körülmények közepette sem kétséges, hogy a Krímben a többség döntése Oroszország lenne. Van azonban egy ennél mindenki számára elfogadhatóbb formájú megoldás: orosz–ukrán tárgyalások révén quid pro quo, valamit valamiért. Ha Ukrajna belemegy a krími népszavazásba, cserébe elvárhatja a teljes orosz kivonulást Kelet-Ukrajnából. Ami minden érintett, a helyi lakosságok számára is vonzóvá tehet egy ilyen alkut, az a decentralizálás, a kisebbségi jogok, az orosz és az ukrán nyelv egyenjogú státusa, szabad használata mindkét vitatott térségben, valódi helyi önkormányzattal párosulva. Tudom, hogy erre a javaslatra Kijev első reakciója a teljes elutasítás lenne. De legkésőbb az ottani újabb választások után föl kell majd tenni a kérdést: beláthatatlan ideig folytatni kívánják-e ezt a megnyerhetetlen hibrid háborút? Ebbe csak belerokkanni lehet, és a nép, megelégelve a halottakat és a növekvő háborús terheket, előbb-utóbb a nemzeti lobogót lengetők ellen fog fordulni. Lesznek, akik kívülről segítenének elő egy ilyen fordulatot. A javasolt kompromisszum elfogadását tovább erősítheti, ha a két ország kölcsönös kisebbségvédelmi szerződést köt, ideálisan kölcsönös védnökhatalmi státust (Schutzmacht, az olasz–osztrák precedens alapján) ismerve el: Ukrajnáét a Krím, Oroszországét Kelet-Ukrajna egyes részei fölött. Mindez józanságot, kölcsönös jóindulatot és erős nemzetközi támogatást, sőt nyomást igényel. Korábban azt gondoltam, hogy a kétoldalú tárgyalások színhelyéül Bécs lenne az ideális. De miért ne lenne erre alkalmas Budapest? Ugyanis itt írták alá 1994. december 5-én az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet konferenciáján a Memorandumot, amelyben Ukrajna lemondott a nukleáris fegyverekről, és csatlakozott a nemzetközi atomsorompó egyezményhez. Cserébe nemzetközi garanciát kapott függetlensége és területi épsége megőrzésére. A memorandumot három atomnagyhatalom, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság írta alá. Bízva a garanciában, Ukrajna 1994 és 1996 között leszerelte nukleáris fegyverarzenálját, ami a világon a harmadik legnagyobb volt. Ami jelenleg Ukrajnában folyik, az a Budapesti Memorandum nyilvánvaló megsértése. Minden nemzetközi egyezményt felül lehet vizsgálni. Ha erre sor kerül, indokolt lenne a tárgyalásokat az egyezmény megkötésének a helyszínén folytatni. Ennek előfeltétele azonban a magyar–ukrán vita rendezése.

 

A magyar–ukrán diplomáciai háború és befejezésének lehetőségei

 

A magyar kormány nemcsak éles szavakkal tiltakozott a 2017 szeptemberében elfogadott ukrán oktatási törvénynek a magyar és a többi nem ukrán nyelvű iskolát három éven belül bezárással, illetve ukrán nyelvűvé átalakítással fenyegető 7. cikkelye ellen, de bejelentette, hogy amennyiben azt nem vonják vissza, akkor minden fórumon és minden eszközzel akadályozni fogja Ukrajna európai integrációját. A magyar félnek mind jogilag, mind erkölcsileg messzemenően igaza van, amikor elutasítja az ukrán iskolatörvény 7. cikkelyét és annak elejtését várja Ukrajnától. A Velencei Bizottság állásfoglalása óvatos fogalmazással ugyan, de egyértelműen módosítandónak tartja az ukrán törvényt, és kiskapuként az európai Uniós nyelvek esetében javasolja az anyanyelven történő oktatás engedélyezését. Az ukrán kormány valahogy nem találta meg az elkészült véleménynek ezt a legfontosabb pontját és saját álláspontja igazolását olvasta ki abból.

(A tanulmány teljes szövege, a legújabb fejleményekre is kitérve, lapunk decemberi számában jelenik meg.)