Október huszonharmadika az a nap, amely az öregek számára máig izzó emlék. Olyan, mint a stigma: elragadtatás és gyötrelem egyszerre. Az 1956-os forradalom immár hatvannyolcadik évfordulója köszönt ránk: már azok is nyugdíjasok, akik a forradalom évében születtek. Wittner Máriával sírba szállt a forradalom aktív szereplőinek és a megtorlás elszenvedőinek utolsó nemzedéke. Ma már nyolcvanöt-kilencven évesnek kell lenni ahhoz, hogy felnőttkori élményeket őrizzen valaki azokról a napokról, és

mi, a mai nyolcvanévesek (akkori tizennégy-tizenöt éves kamaszok) vagyunk talán az utolsó korosztály, amely félig gyerekként, de félig már nyiladozó felnőtt öntudattal éltük meg azokat az időket.

1956 eseményei akkor is megrázóak és feledhetetlenek voltak, ha valaki nem a Corvin-közben vagy Budapest utcáin élte át őket. Mint például én magam is, aki 1956 őszén Szombathelyen, 1957 tavaszán Pannonhalmán diákoskodtam. És közben, 1957 januárjában, a pesti rokonok jóvoltából Pesten is jártam „történelmet nézni”. Magam tehát nem „csinálója”, csak „megélője” voltam a történelemnek: az élmény mégis felejthetetlen!

Ma már sok minden, ami akkor reveláció volt, közhelyesen hangzik. Mégis el kell mondani:

megrázó volt megélni a sokszor üresen kongó szabadság szó viharos valósággá válását, és azt a pillanatot, amikor egy ember-halmaz nemzetként kezd viselkedni!

Ehhez az emelkedett közérzülethez járultak hozzá a keresztény segítőkészség, áldozathozatal és könyörület mindennapos példái. Mindez a társadalomnak olyan erkölcsi tartást adott, amely a kommunista államhatalom összeomlásával egy új, igazabb és szabadabb világ felépítésének ígéretét hordozta. Ezért lehet többször is találkozni a visszaemlékezésekben azzal a „toposszal”, hogy az emberek úgy érezték, mintha a föld felett három centiméterrel jártak volna azokban a napokban…

Szombathely, Köztársaság tér az ötvenes években (Fortepan, adományozó: Márk Iván)

Elsős gimnazista kisdiákként magam is valahogy így éreztem; erről akkori feljegyzéseim is tanúskodnak. Az emelkedettség érzésébe azonban olykor a vad félelem, később pedig a megalázottság szégyenérzete is belevegyült. Felemelő volt látni a nemzeti zászló mögött vonuló, a vidéki város utcáit betöltő tömeget (a nálam három évvel idősebb zászlóvivő egy emelettel felettünk lakott!), és borzalmas volt hallani a vágtázva megjelenő orosz tankok géppuskáinak kattogását. (Idő kellett annak tudatosításához, hogy az oroszok akkor még csak a levegőbe lőttek.) Egy nappal később riadólánc szólította forradalmi gyűlésbe az egykori premontrei gimnázium tanulóit:

leváltottuk a kommunista igazgatót, és igazgatóvá választottunk egy Recsket megjárt tanárt. Átélhettünk egy történelmi szerepet: mi voltunk A NÉP,

amely Pesten ezekkel a betűkkel hagyta kézjegyét a Szabad Nép székházának oromzatán!

A teljes írás itt olvasható.