Ma már nehéz elképzelni, hogy voltak idők, amikor csendes szenzációnak számított az a puszta tény, hogy megjelenhettek Széchenyi Zsigmond könyvei, és százezrek olvasták őket. Merthogy az Ahogy elkezdődött és az Ünnepnapok valójában akkor sem vadászkönyvek, ha a vadászat áll a középpontjukban. Sokféle olvasatot kínáltak, ezek között csak egy volt egy vadász nevelési-nevelődési regénye. Elragadó volt a humoruk, szeretni való az a természethez való viszony, amelyben valóban az erdőzúgás volt a döntő, nem az, hogy az elbeszélőnek van-e puska a kezében, és elsüti-e. Igazából az számított, hogy ezeket a könyveket igazi író írta. Felejthetetlen arcokat rajzolt, egyénített jellemeket mutatott be oly természetes kedvességgel és szeretettel, hogy szinte észrevehetetlen volt, hogy az alapréteg mégiscsak a vadászat. Ezek a könyvek nem a vadászathoz csináltak kedvet, hanem a természettel való szorosabb kapcsolathoz, és ezzel a teljesebb emberi létezéshez.

De volt ezeknek a könyveknek egy egészen másféle jelentősége is, amit olvasóik talán nem is tudatosítottak. Kegyetlen dolog, hogy ezek az ideológiától és politikumtól távoli írások milyen ideológiai és politikai jelentést is kaptak. Akkor már hosszú évek óta ontotta a propaganda az arisztokrácia romlottságáról, népnyúzásáról és hasonlókról szóló gyűlöletkampányát – és egyszer csak szerethetően jelent meg ez a világ. Miközben a munkásőrök lőgyakorlataikra indulva azt zengték, hogy „nem vagyunk hercegek, grófok” (ezt egyébként nem volt nehéz elhinni nekik), megjelent valaki, aki nem csinált titkot abból, hogy ő bizony gróf (volt?), éppenséggel részt vett akár hercegi vadászatokon is, és hogy ezek a főrangú puskaforgatók nagyon is emberi lények voltak. Akiknek életét nem az osztályharc lidércnyomásos dimenziója határozta meg.

Széchenyi Zsigmond akkor már túl volt páratlan trófeagyűjteménye pusztulásán, puskái beszolgáltatásán, kitelepítésen, kegyelemkenyérként neki biztosított múzeumi éveken, majd – nyilván az álságos kádári konszolidáció „nyitásaként” igénybe vették vadászati tudását, képességeit bizonyos látványos projektekben való részvételen (nem árt, ha egy expedíciónak van olyan résztvevője, aki nem csak magyarul tud). Így jutott el ismét Afrikába, fogadhatott el egykori vadászbarátjától, illetve vásárolhatott magának ismét fegyvert. Nem tudhatjuk, hogy ő maga mit gondolt minderről, mindenesetre élt a felkínált lehetőséggel.

Aki valamennyire is járatos Széchenyi Zsigmond életművében, tudja, hogy valóban kiváló vadász volt, tudja, hogy remekül írt, de azt jóval kevesebben, hogy nagyszerűen fényképezett. A negyvenes évek végén a Természettudományi Múzeumban kapott állást. Fényképeit nézve egy fotós munkatársa1 megkérdezte, milyen géppel csinálta valamelyik oroszlános fotóját. (Ez a kép akár az e kiállításon is látható, a Serengeti Nemzeti Parkban, 1934-ben készült kép is lehetett.) Kiderült, hogy egy roppant egyszerű box-géppel. Adódott a kérdés: hogyan lehet ilyen géppel ilyen fotót készíteni? A válasz mélyen jellemző volt: „Nagyon egyszerű: közel kell menni.”

No igen, ahogyan Michelangelo szerint a szobor benne van a kőben, csak a fölösleget kell lefejteni róla, Bach szerint a zene lényege csak annyi, hogy a megfelelő hangot a megfelelő időben a megfelelő erővel kell megszólaltatni. A vadfényképezés persze nem hasonlítható a klasszikus szobrászathoz vagy zenéhez, de a maga műfajában tényleg adott a titok: közel kell menni. Ha valaki oroszlánt akar fotózni, akkor ahhoz.

Ez a történet jutott eszembe Széchenyi Zsigmond fotókiállításán. Jellemzően azonban nem állatokat fotózott, arra vadászat közben nem is lett volna módja: mint mondta, ha a kettőt egyszerre próbálta csinálni, mindkettőt elrontotta. Ezek a képek tehát nem természetfotók, nem állatképek, nem is művészi céllal készültek. Leginkább a családi fényképezéshez hasonlíthatók, amibe sok minden belefér, nem csak a család és a rokonság arcmásai: enteriőrök, a mindennapi élet terei, érdekességei, kirándulások, utazások emlékeztetői. Széchenyi Zsigmond képei is ilyenek – csakhogy ez az élet, középpontjában a vadászattal, sokkal több érdekességet kínál, mint a konvencionális családi fotózás. Természetesen bőven akadnak képek, amelyeken a sikeres vadász jelenik meg az elejtett vaddal. Ezeken a képeken a mai környezetvédők persze fennakadhatnak: a mai vadászat, éppen úgy, mint ahogyan a sportok esetében oly gyakran, elsősorban üzlet. Csakhogy itt a nagybefektetők nem futballistákat vásárolnak horribilis összegekért, hanem vadászati lehetőséget. Akinek sok a pénze, kapitális trófeájú vadat lőhet, akinek erre nincs lehetősége, a vadgazdálkodás részeseként selejtezhet. Arra is szükség van, hogy akik tehetik, tudjanak mire fizetni. (Ahogyan a kis futballkluboknak marad az utánpótlás-nevelés.)

Amikor Széchenyi vadászott, különösen korai útjai idején, ez még másként volt. Persze az akkori utakhoz is rengeteg pénz kellett, de a vadászat maga sokkal természetesebb volt: nem programozottan, a jó előre kialakított menetrendhez alkalmazkodva jelentek meg a vadak. A siker sokkal inkább a vadászon múlt, mint a vadgazdálkodás szakemberein – hiszen a távoli vidékeken még nem is volt vadgazdálkodás.

Erről a természetesebb világról tanúskodnak Széchenyi fotói is. Jellemzően nem is annyira szűkebb értelemben vett vadászképek láthatók a Robert Capa Központ kiállításán, hanem a vadászatokon készült „családi”, azaz társasági, úti és emlékképek. Mindez akkor is érdekes lenne, ha csak egy kort és miliőt, vagy egy mára eltűnt vadászati kultúrát dokumentálna. De ami ezeket a képeket ezen túlmenően is értékessé teszi, az ugyanaz, mint amitől a Széchenyi-könyveket is olyan szívesen olvassuk: hogy jók. Jól vannak megkomponálva, úgy esnek a fények és árnyékok, ahogy kell, az van az előtérben és a háttérben, aminek ott a helye, hogy megerősítse magának a témának hangsúlyos voltát – és így tovább.

Széchenyi fotói sajátosan igazodnak a fényképezés magyar iskolájához – ha ez esetben lehet egyáltalán ilyenről beszélni: a kenyai Athi folyónál készült 1929-es kép kompozíciója sokban akár egy Mészöly Géza-életkép elrendezését, tájszemléletét idézi. Máshol a térábrázolás, a perspektíva érzékeltetésére „használ” emberi alakokat úgy, hogy az ő megörökítésükhöz tartja fontosnak környezetbe ágyazásukat („A vadbirkák nyomában”, 1935. augusztus 20.). Nem célja a különlegességek bemutatása, de némely, elsősorban kulturális szempontból érdekes képet ezeknek is szán (Az Omar mecset az egykori Salamon-templom helyén Jeruzsálemben, 1934. március). Van humora: egy bennszülött fiú és egy majom kettős portréja (Kenya, 1929. március) is ezt mutatja, ahogyan egy táborhelyének bemutatása is: a tűz mellett száradó ruhadarabok és mintegy nyársra húzott cipők, a háttérben gomolygó füsttel epikusan is utalnak egy nap történetére, és többet mondanak magáról a táborozásról, mint egy pusztán a helyszínt bemutató kép („Táborom a bambuszerdőben”, Kenya, 1933. január). Különös a Yukon hajó fedélzetén készült kép konstruktivitása. Ez sem egyszerűen úti kép, pedig lehetne. A képen látható közeli és távoli sirály méretkülönbsége az akár Moholy-Nagy-reminiszcenciákat ébresztő képnek még mélységérzetet is ad.

Túlzás volna azonban Széchenyi Zsigmondot a fotóművészet nagyjai közé sorolni, hiszen nem is akart az lenni. Megvolt azonban benne az igény arra, hogy amit csinál, jól csinálja. Így készített kitűnő képeket, alighanem művészeti ambíciók és tudatosság nélkül, de kihasználva a képben gondolkodás adományát. Jó, hogy erről is tudunk, jó, hogy a vadászati világkiállítás erre is alkalmat teremtett, mert valószínűtlen, hogy másként létrejöhetett volna ez a kiállítás, ahol nemcsak ezek a képek kaptak helyet, hanem egy Széchenyi Zsigmond életútját bemutató összefoglalás is. Sorsa maga a történelem: az Osztrák-Magyar-Monarchiában megélt gyermekkor, frontszolgálat az I. világháborúban, a romló, de még mindig kivételes anyagi lehetőségeket biztosító, két háború közti kor, olyan egzotikus kalandokkal, mint az indiai tigrisvadászat és az alaszkai út, aztán a dédelgetett gyűjtemény háborús áldozattá válása és a kommunista hatalomátvétel utáni megpróbáltatások, majd az emberibb záró fejezet.

Ami mindezt keretbe fogja, ami erőt ad a nehéz időkben, maga a vadászat: melynek során a puskát emelő embernek azt is meg kell és lehet tanulni, hogy mit jelent célponttá válni. Ez az ismeret ott van Széchenyi Zsigmond életútjában, amiben vadászni nem zsákmányolást jelent. Az pedig egyenesen félelmetes, hogy afrikai útjai mire hívták fel a figyelmét. A kezdetek idején, alig száz éve ez a kontinens még ősi állapotából éppen csak kifelé tartott, négy évtized azonban elég volt ahhoz, hogy maga alá gyűrje a modernitás. Az, amit fejlődésnek nevezünk – de valójában csak a gyarmatosítás szelídebb (?) formája. Ezért írt az utolsó útján látottak alapján „denaturált Afrikáról”, jól érzékelve azt a fenyegetést, ami a mai ember részéről a természetet éri. Nem romantikus alapon, vagy inkább korának világát búcsúztató nosztalgiák jegyében látja ezt riasztónak. A természetpusztítás nemcsak elszomorító, hanem az emberiség jövőjét fenyegető folyamat. Mintha még ma sem tudná a bizonyosság erejével mindenki, amit ő akkor nagyon világosan érzett: „hogy veszteségünk pótolhatatlan”. A vadászatot lehet szeretni vagy gyűlölni: a két véglet egyként téves. Az azonban biztos, hogy a nem vadászok mérhetetlenül többet ártottak a természetnek, mint akár azok a legszenvedélyesebb vadászok, akik már csak azért is meg akarták védeni, hogy később is vadászhassanak.

Széchenyi Zsigmond vadász-író fényképei. Budapest, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2021. szeptember 28. – 2021. november 28.)

 

Jegyzet:

 

1 Talán nem illetlenség megnevezni: ő nagybátyám, az idén száz éve született (ifjabb) Gróh Gyula, fotós és fotóvegyész volt.