A „jó elvtárs” barakkja – Avagy: Magyarország tényleg más (volt)

A Banyák-trafik – és némi bevezetés

Bizonyosan nem túl eredeti, ám vizsgálódásom s az alább kifejtettek tükrében hitem szerint nemcsak megbocsátható, de nagyon is érthető hogy e tanulmány címében ollóztam és ragasztóztam. A cím Roger Gough 2006-os könyvére, illetve a Heller Farkas Intézet 2008-as, Botos Katalin szervezte konferenciájára utal. Gough könyve A Good Comrade: Janos Kadar, Communism and Hungary címmel jelent meg angolul (miközben a magyar fordítás – nagyon is jellemzően a Kádár János, a jó elvtárs? címet kapta), a konferencia pedig (költői kérdésként, implikálva az igenlő választ) Magyarország tényleg más? címen került megrendezésre. A magyar kommunizmus sajátságainak vizsgálatakor alapvetésként kell leszögezzünk: az 1960-as évek első harmadától a keleti blokkon belül sajátos magyar kommunizmus épült, direkt összefüggésben az azt idővel jelképként megtestesítő magyar főtitkár, Kádár János személyével. „Gulyáskommunizmus”, „frizsider szocializmus”, „legvidámabb barakk” az Elbától keletre csak a Magyar Népköztársaságban létez(het)ett, s a sokban külön utat járó titói Jugoszlávián kívül csak ez a sajátos „magyar modell” – ahogy az 1980-as évekre egyértelműen erről volt szó, s mind itthon, mind külföldön gyakran így említették – volt képes a diktatúrában való létezést a nagy többség számára elfogadhatóvá/elfogadhatóbbá tenni. Nem a szellem, a lélek, vagy az emberi szív szintjén, hanem nagyon is fizikai, materiális síkon. Jelen volt ez a „Lépj be a pártba, s a határ a csillagos ég” karrier-szlogenjében éppúgy, mint a konyhaablakokból vasárnap délben csalogató rántott hús illatában, a SZOT üdülők kiutalt beutalóiban, a nyaranta agyonzsúfolt Balaton part leázott Nivea illatában – s benne volt abban is, ahogy a kölyökkoromban Bandi bácsi trafikjához ballagtam, megajándékozni magamat. Egy pillanatra – kedves olvasó – most ballagjunk együtt!

Akkoriban volt ez, még bizonyosan tíz esztendős korom előtt, mikor édesanyámmal Vácott a (kimondhatatlan nevű) Népekbarátságának útja 46-ban éltünk: ez volt annak az óvodának („Népek-ovi”) a címe, melyet anyám vezetett, s a szolgálati lakásé, melyben cseperedtem. A Banyák-trafik, egy, szűk, jó ha 1.5-szer 2.5 méteres, kirakat üveg és alumíniumlemez épület volt, kis kéménnyel a tetején a palackos gáznak (Isten ősztől beköszöntő hidege ellen), az óvoda lakásunkkal átellenes sarkán, a buszmegállóban. A körbeüvegezett kis épület a maga primitíven funkcionális egyszerűségében a csábítás legalapvetőbb trükkjeivel dolgozott, újságok és mindenféle játékok szólították az arra járókat és a buszra várakozókat pénzt költeni. A felnőtteknek a napilapokhoz cigivel, termoszból pumpált egyre langyosabban meleg Omniával, s gyanítom olykor valami töményebbel is; a gyerekeknek a képregények, autóskártyák, műanyag katonák és miegyebek mellé cukorral, csokival, rágóval. Én az itt megidézett reggelen (újra) egy műanyag katonát terveztem venni. Ekkoriban egy „képregényes” Donald-rágó darabja 4, a mentolos Spearmint csomagja 5, egy Csillagok háborúja- vagy Rejtő-képregény 9, egy eredeti Matchbox (nem Hot Wheels!) 100 forintba, az általam vágyott, Playmobil-koppintás (Schenk?) katona 20 forintba került. Akkori havi keretem alapvetően imádott (és bevallom: istenített) nagyapám 50 forintos „nyugdíjrészesedés”-én alapult, így a kiadás pillanatában, az át- és elvétel izgalma, a játék öröme előtt némi szomorúságot éreztem, tudván, a „medzsit” megint nem fogom összespórolni. E korosztályom számára talán tipizálható, barátaim és ismerőseim számára bizonyosan megélt pillanat sok szempontból a későbbiekben részletezendő kádári magyar kommunizmus kvintesszenciája, még ha gyermeki alulnézetben is.

Nem tudtam, mit ír a Népszabi a nemzetközi helyzetről (fokozódik-e, vagy sem), nem tudtam a Sport mit ír az UTE, FTC, MTK, ZTE és a többiek összecsapásairól, nem tudtam, hogy a kávéspohárban a szűk ablakrésen kiadott vodkát jó-e/rossz-e (s hogy egyáltalán miért isszák azt munkába indulva a felnőttek), nem tudtam, mi az hogy maszek, jogdíj és koppintás – ahogy azt sem tudtam mi az, hogy kommunizmus, szocializmus, (koraszülött) jóléti állam, (látens) fogyasztói társadalom, és az sem nagyon érdekelt, ki az a Kádár János – pedig mindebben benne éltem, és valljuk be, rendíthetetlen naivitással élveztem!

Senki félre ne értse, ez nem valamiféle patetikus hozsánna a letűnt kádárizmushoz, s nem is az elvesztett gyermeki aranykor siratása, inkább egy tudatosan kiragadott és felnagyított, szubjektív szekvencia mindabból, ami Magyarország az 1970-es és az 1980-as évek fordulóján volt. A Magyar Népköztársaság (nem először, és lehet nem utoljára) Kelet és Nyugat fizikai, szellemi, és kulturális határán elterülve, fájó, kegyetlen évtizedek óta keleti ideológiába öltözve, ám egyre sóvárgóbban nyugati álmokat kergetve. Az általam felvillantott, bevallottan szentimentális kép valahol azon az időmezsgyén rögzült, amikor a magyar modell végleg és szinte visszafordíthatatlanul (bizonyosan csak tömeges és kiszámíthatatlan társadalmi hitel- és talajvesztés árán, erőszakkal visszafordíthatóan) a Nyugathoz kapcsolódott. A magyar kommunizmus évtizedeinek sajátságait kiemelve részben az ide, s részben az innen vezető út specifikumaiból szemezgetek, keresve azon a szovjet ideológia mainstream-jéhez képest hol tipikus, hol atipikus elemeket, melyek 1945/48-1990 közötti a „nemzetközi internacionalizmus”-ba betagozódott országot jellemezték.

Rosenfeld és Csermanek: a „legjobb tanítvány” és „az Öreg”

Minden politikai rendszer, még a legideologikusabb – bolsevista, fasiszta, náci – is (vagy még inkább?) elválaszthatatlan az azt konkrét formájában létrehívó és működtető politikai aktorok személyétől. Magyarország, a Magyar Népköztársaság több mint négy évtizedét megcáfolhatatlanul két ember befolyásolta alapvetően: a több, mint tíz gyermekes, bácskai (Ada község) zsidó családba született Rosenfeld Mátyás, és a „sehová és mindenhová” tartozó Fiuméban, egy Felvidékről származó szlovák cselédlány és egy somogyi sváb altiszt törvénytelen gyermekeként született Csermanek János. Az illegalitásban okszerű, a szovjet bolsevizmusban pedig eszközként használt (életről és halálról is dönteni képes) szómágia által ’újrakeresztelt’ Rákosi Mátyás és Kádár János tűnhet (némelyek számára) egymás antitézisének, valójában inkább eredendő habitusuk és élettapasztalatuk különböztette meg őket, s nem ideológiai elköteleződésük, vagy hatalom-akarásuk. Erős, és nem szép szó, de tény, hogy Rákosi és Kádár egyként gyilkosok voltak, akik olykor legközelebbi harcostársaik haláláért/elpusztít(tat)ásában voltak felelősek. A két hányatott, szegény sorba született férfi nemcsak a kommunizmus egalitáriánus eszméire, de az erőszak önigazoló logikájára is egyként fogékony volt. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a bolsevik forradalmi ideológia torzította el őket, ám a történelem, az első törzsek legősibb eposzaitól a mai napig arra tanít minket, hogy inkább a lelkükben amúgy is erőszakra képes, arra hajlamos és fogékony emberek találják meg az erőszakra jogos (és célszerű) eszközként tekintő, s ekként önigazoló ideológiákat. Rákosi és Kádár eredendő személyisége, karakter-evolúciója és lét-tapasztalata ugyan nagyban eltérő volt, karrierjük és lélek-torzulásuk 1945 után mégis egybeforrt, s a hatalom csúcsára való (egymást követő) felemeltetésük után erkölcsi szempontból lehetetlen megkülönböztetni őket. Bár a csalfa – kihagyó, lusta, s sokszor öncsaló – emlékezet lát(tat)hat különbséget kettejük között, valójában csak hatalom gyakorlásuk módszertana különbözteti meg őket. Rákosi mindig és újra, csak és kizárólag erőszakkal, megfélemlítéssel igyekezett stabilizálni és legitimálni maga-magát, míg Kádár az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprását követő fizikai megtorlás lezárultával fokozatosan (s megkockáztatom: végleg) a materiális legitimáció felé fordult – ahogy Faludy György írta 1981-ben: „Naftalinba tetted a kötelet s előkerült a kolbász.” Az 1961-63-tól kiépített, 1990-ig létező kádári magyar modell azonban nem feledtetheti a tényt, hogy 1956-1961 között Kádár János éppúgy az erőszak monopol és korlátlan (csak Moszkva által korlátozható) alkalmazásával építette ki a csend országát, ahogy azt Rákosi tette 1947/48 és 1953 között. S mint tudjuk similis simili gaudet – „hasonló a hasonlónak örül”. További hasonlítások helyett azonban ismerjük meg jobban ezen „ördögök”-et (Paul Johnson nevezte devil-nek Hitlert és Sztálint), s az érákat, melyekre lelkük szürkéje-sötétje kivetült.

Rosenfeld Mátyás Rosenfeld József és Léderer Cecília tizenkét gyermekéből hatodikként született, egy kevéssé vallásos, szegény zsidó családba, 1892-ben. A jó eszű, érdeklődő fiú apja 1903-ban családnevüket Rákosira változtatta, s így fia már Rákosi Mátyásként érettségizett Szegeden, ahonnan – kitűnő eredményei folyományaként – a Keleti Kereskedelmi Akadémiára került, ösztöndíjjal Hamburgba majd Londonba (1912-13). Ezzel párhuzamosan Rákosi életébe potenciális polgári karrierjének alternatívájaként beépült a baloldali politizálás is: 1910-ben csatlakozott a Szabó Ervin szellemi vezérlete alatt működő Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz (MSZDP), s így már gyakorlatilag diákként „mozgalmárrá” vált. Életének sorsfordulóját végül az orosz front és a hadifogság (1915-18) generációs megtapasztalása/megszenvedése után 1919-1918 vége hozta: belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP), s a Tanácsköztársaság idején alig 27 esztendősen Landler Jenő népbiztos helyettese lett. Az erőszakos, és kultúra-idegen magyar bolsevik kísérlet összeomlásakor Kun Béláékat követve Ausztriába emigrált, majd 1920-tól immár a Kommunista Internacionálé, a Komintern megbízásából járta Európát – Prágától Rómán át Párizsig. Rosenfeld Mátyás rákosiasulásának (nem a személyre, hanem a diktatúra későbbi, egyszemélyi megtestesítőjére gondolok) első fejezete ezzel lezárult: Rákosi a bolsevikok nemzetközi agitációjának és szervezkedésének instrumentumaként hivatásos, utazó forradalmárrá vált, újra és újra a radikális, közvetlen, erőszakos megoldásokat részesítve előnyben, immár – innentől végleg – az eredendően testvéri/szövetséges szociáldemokratákra árulóként tekintett.

Rákosi következő, karakterén vitathatatlanul markáns nyomot hagyó tapasztalása Magyarországra való visszatérése utáni, 1925-ös elfogása, letartóztatása és bebörtönzése volt. A lázadásért nyolc és fél esztendőre ítélt, harmincas éveit taposó férfi ugyan rendkívül aktív volt, egyszerre képezve magát (nyelvtanulás) és bebörtönzött társait (ideológiai képzés, börtön szeminárium), kiállásával pedig példát mutatott elvtársainak (éhségsztrájkok), lélektorzulása mindezeknél nagyobb jelentőséggel bírt. A bizalmatlanság, a gyanakvás, a (meg)figyelés, az óvatosság, de még inkább az „Éberség!” szervesült benne, s logikájában a barát is potenciális árulóvá, s így lehetséges ellenséggé vált. Paranoiája önfenntartó mechanizmussá vált, mely immár valós üldöztetés nélkül is az önvédő erőszak irányába tolta. Az 1930-tól a szegedi Csillagban (sokak számára feltűnően jó körülmények közt) raboskodó Rákosi Mátyásnak 1934-ben kellett volna szabadulnia, ám egy újabb, retrospektív perben, mint „a forradalmi kormányzótanács többi tagjának tettestársát” életfogytiglani fegyházra ítélték (felségsértésért, gyilkosságért, gyilkosságra való felbujtásért, pénzhamisításért). Mindez csak tovább mélyítette lélek-erodálását, s bizonyosan megváltásként élte meg, amikor 1940 novemberében Vas Zoltánnal együtt államközi egyezmény keretében kiadták a Szovjetuniónak – cserébe az 1849-ben Oroszországba vitt magyar csapatzászlókért cserébe.

Éles kontrasztban 1925-ös váratlan aláhullásával 1940 őszén Rákosira a szélsebes felemeltetés várt: a Sztálin által 1937 nyarán kiiktatott (1938-ban vagy 1939-ben kivégzett) Kun Béla után/helyett Rákosi Mátyás lett a magyar kommunisták vezetője, a párt első embere. Rákosi Moszkvában gyorsan, tudatosan és folyamatosan adaptálódott Sztálin vadállati, ragadozó-hierarchiájának szabályaihoz, elnyerve Dimitrov támogatását, s kivívva Berija ellenszenvét. E pszichotikus hatalmi szerkezetben, ahol a hatalomért folyó konstans versengés összeforrt a szó szerinti túlélésért zajló küzdelemmel Rákosi maga mögé szorította a Moszkvában egyébként jobban beidegzett (ám innentől valójában 1956-os bukásukig örök második) Gerő (Singer) Ernőt, s Sztálin intencióit követve (és mímelve) igyekezett újra és újra elnyerni/biztosítani a hatalom végső forrását jelentő „Acélember” kegyét. Ezzel „Matvej” (ahogy szovjet elvtársai emlegették) végleg megszűnt Rosenfeldnek lenni, karakterében, logikájában, terveiben és tetteiben immár jelen volt és összeadódott mindaz, mely majd a saját országát megnyomorító diktátort jellemezte – s itt meg kell állnom egy pillanatra, ’személyeskedni’. Bevallom, számomra mindig is George Orwell írásai adták vissza legmegrázóbban, milyen volt a szovjet kommunizmus igazi természete, ám az orwelli Állatfarm Napóleon elvtársáról nekem soha nem Moszkva oligarchái jutnak eszembe, hanem – s ebben bizonyosan benne van fizikai megjelenése is – Rákosi: „És az állatok odakint a disznókról az emberekre, s az emberekről a disznókra néztek, s azután újra a disznóról az emberre, de immár lehetetlen volt megmondani, melyikük melyik.” Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy ostobán leegyszerűsítve ledisznózom a valahai első titkárt, szeretném leszögezni: számomra Rákosi Mátyás nem „disznó”, hanem szörnyeteg volt; lehet, hogy komplex hatások eredményeként fokozatosan vált azzá, de tudatosan és ismétlődve választotta szörny mivoltát, s így felmenthetetlen mindazon torokszorító embertelenségek alól, melyeket elkövetett (s a nyelvünk is már csak ilyen: a szörnyek szörnyűségeket követnek, az emberi szörnyek pedig elembertelenednek). A bolsevizmus/szovjet-kommunizmus részben organikus, részben sztálini korszelleme, hogy – az 1984-ből idézve itt – „A párt a hatalmat csak magáért a hatalomért akarja. Nem érdekel minket a mások jóléte, egyedül csak a hatalom, annak legtisztább formájában. … Mi tudjuk, hogy valaki nem azért szerzi meg a hatalmat, hogy majd lemondjon arról. A hatalom nem eszköz, hanem maga a végcél. Valaki nem azért alakít ki diktatúrát, hogy megvédje a forradalmat, hanem azért robbant ki forradalmat, hogy diktatúrát hozzon létre.” – nem volt (és apropos Biszku: soha nem is lehet) mentség senki számára; az ördög(ökk)el kötött alkuknak ára van, örök árnyat vetve nemcsak az egyén életére, de éppígy az emberi történelemre is.

Rosenfeld/Rákosi Mátyás lélek-sötétjének kivetülése előtt azonban – mindkettejük életében korszakos időhatárnak tekintve az 1945. esztendőt – térjünk át Csermanekre, felvázolva az utat, mely Kádár János ’megszületéséhez’ vezetett. Csermanek János József Czermanik Borbála és Krezinger János törvénytelen fiaként, 1912. május 26-án született. Anyja nevelőszülőkhöz adta, Kádárt idézve: „a tabi járásba, Kapolyra, ahol nevelkedtem, s kisebb-nagyobb megszakításokkal tizennégy éves koromig éltem”. A valóságban Kádárt anyja 1918-ban magához vette, és Budapesten járt iskolába. Az 1929-re irodagép-műszerésszé lett Csermanek hobbija a sakk volt, s ebben ifjúsági szinten sikerélménye is volt. Az iskolaéveiben iskola előtt és után is dolgozó siheder meghatározó kisfelnőtt élménye – ahogy ez globálisan legalább két generációval történt – az 1929-től kibontakozó nagy válság, a Great Depression lett; az amúgy is nehéz sorból való indulás után az egzisztenciális ellehetetlenüléssel való szembesülés – főként saját tapasztalatok, és családi kapaszkodók hiányában – belülről/maga-magából megválaszolhatatlan dilemmái külső választ kerestek, így lett Csermanekből először szakszervezeti (1929) majd KMP-tag (1930) – az illegalitás szómágiájával újrakeresztelve Barna Jánosként. 1933-ban már a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) Központi Bizottságának (KB) titkára volt, ám ez utóbbi minősége nagyban hozzájárult letartóztatásához és bebörtönzéséhez, melynek évei alatt – Kádár szerint az „osztályellenség kezébe” kerülve vált szellemi és ideológiai értelemben is felnőtté – a szegedi Csillagban megismerkedett Rákosival; pályájuk itt érintkezett először, de mint tudjuk távolról sem utoljára.

Csermanek/Barna János szabadulása után 1937-ben a KMP utasítására belépett az MSZDP-be – s így a legalitás világába, ám 1941-ben az illegalitásba visszaburkolódzva ’újra’ a KMP tagja, s 1942-ben a KB tagja lett. A német–szovjet front állandósult (fizikai és információs) átjárhatatlansága miatt 1943 májusában feloszlatták a Komintert, melyre reaktívan a Moszkvától elszigetelt KMP is feloszlatta önmagát, s Kádár létrehozta a legális Békepártot, mely platformként (részben újra)nyitott mind a szociáldemokraták, mind a háború-/náciellenes erők felé. Ezen ad hoc eseménysor paradox helyzetet teremtett: egyrészt ott volt a szovjet Politbüróba direkten, ezer szállal beidegzett, Rákosi vezette, „moszkovita” kommunista elit, másfelől ott(hon) volt a hozzájuk képest Sztálinék szempontjából másod(sokad?)lagos jelentőséggel bíró magyarországi pártvezetés, élén Kádárral. E szeparáltan létező, mégis sok szempontból kényes hatalmi együttélés Kádár számára egyetlen szempillantás alatt véget érhetett volna, lévén 1944 áprilisában egy kudarcba fúló jugoszláviai útján a magyar csendőrök elfogták a Drávánál, ám a hamis papírokkal, Lupták néven utazó, s papírjai alapján tévesen katonaszökevényként azonosított Kádár németországi deportjából 1944 novemberében Nyergesújfalunál megszökött, s visszatért Budapestre a megszűnt Békepárt helyett immár a Magyar Kommunista Pártot erősítve. 1944-1945 fordulóján az egy generációval idősebb, Sztálin személyes bizalmát (is) élvező pártvezető Rákosi, s az illegalitásban ekkor már a Kádár nevet viselő Csermanek térben és időben egyre közeledtek egymáshoz, hogy sorsuk majd összekapcsolódjon – tulajdonképpen egészen Rákosi Mátyás életének végéig.

Szemben 1919 inkább ideológiai mint fizikai forradalom-exportjával, amikor Oroszországban még maguk Leninék is a fennmaradásért küzdöttek, az 1944 augusztusának végén erdélyi magyar területre lépő szovjet csapatok immár megállítatlan fegyveres hódítóként nyomultak előre, s 1944. szeptember 23-án átlépték a trianoni magyar határt is. Bár Magyarország „felszabadítása”, pontosabban a háborútól és német megszállástól szovjet megszállással való megszabadítása ugyan – alapvetően Budapest iszonyatos, ötven napos ostroma miatt – április 13-ig elhúzódott, a Krasznaja Armija térnyerésével párhuzamosan a kommunizmus térnyerése is megindult, s a „második Sztálingrádnál”, a magyar fővárosban még harcok folytak, mikor a későbbi kommunista hatalomátvételt a háttérben/a háttérből lépésről lépésre kikényszerítő alapstruktúra már készen állt.

A visszatekintve fenyegetett vagy veszélyeztetett – a moszkvai és a budapesti kommunista oligarchák szempontjából mindenképpen csak időleges, átmeneti – demokráciaként említett időszakban, 1945-1947/48-ban a szovjetek által a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon (SZEB) keresztül kikényszerített, az erőszakszervezetek élén garantált kommunista irányítás adta azt a hatalmi, információs és konspirációs bázist, mely a felszínen a demokratikus rend keretei között ’igyekezett’ parlamenti többségre szert tenni. Ezen az iskolai történelem tankönyvekben is bőven taglalt, általam itt nem részletezendő időszakhoz kapcsolódóan csak pár sommás megjegyzéssel élnék: egyrészt, a közvetlen Rákosi irányítása és Péter Gábor (mozgalmi újrakeresztelése előtt: Eisenberger Benjámin) vezetése alatt álló Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd Államvédelmi Osztály (ÁVO), illetve az ott foglalkoztatott „a Szovjetunióhoz, a Párthoz hű, harcos, önkritikával és kritikával rendelkező, szerény, áldozatkész, fegyelmezett, politikailag és szakmailag képzett” – a valóságban gyakran épp a Horthy érából származó szakember, vagy a politikai ’megváltást’ (értsd: túlélést) választó nyilas, olykor szimplán csak párthű szadista (Farkas Vladimir, Szüts Ernő) – állomány már jóval és messze „a fordulat éve” előtt (élet)veszélyt jelentett a demokratikus erők és főként azok emblematikus képviselőinek számára; másrészt az ÁVO/ÁVH szerepét a direkt brutalitáson túl olykor kevéssé értjük, s így elsikkad annak az intézményrendszerben és azon keresztül megvalósuló hatása/hatalma, például a híres 1947-es „kékcédulás választások” hátterében zajló, a utaztatott újraszavazók hatásán messze túlmutató adminisztratív csalás.

Hosszan lehetne taglalni (lévén könyvtárnyi irodalma van) mikor és akkor hogyan változott a Magyar Köztársaság hatalmi erőtere 1945 és 1947-1948 között, ám jelen vizsgálósunkban az a legfontosabb megállapítás, hogy Rákosi lélek-sötétje ekkor már direkt módon kivetült, s ezen árnyék egyre hosszabbra nyúlt a háborúban megkínzott és megfogyatkozott, a szovjetek által a szó minden értelmében megerőszakolt, a romokból a romokon építkező ország felett. Az ideológiától s a főtitkár saját ambícióitól egyként hajtott – Tolkientől ollózva – „gyülekező sötétségben” egyre jobban kiélesült a modern képviseleti demokráciák egyszerre kompetitív és konszenzusos ideájának/ideáljának, s a mindig is a közösségi alávetettség „szent rendjébe” ágyazott, a hozjain, a „gazda” akaratától való élet-halál függés feloldhatatlan ellentéte. A magyar származású Arthur Koestlert/Kestler Artúrt idézve: „Valójában csak két koncepciója létezik az emberi erkölcsnek, s azok ellentétes pólust foglalnak el. Egyikük keresztényi, s emberi, mely állítja, hogy az egyén szent és sérthetetlen, s állítja azt is, hogy az aritmetika szabályait nem lehet emberi mértékegységekre alkalmazni. A másik abból indul ki, hogy a közösségi cél minden eszközt indokolttá tesz, s nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli, hogy az egyén a közösségnek alávetett, s annak szentelt legyen – mint valami kísérleti nyúl, vagy áldozati bárány.”

A demokratikus kormánykoalíció, alapvetően a többségi támogatással bíró Független Kisgazdapárt (FKgP) lefejezése, így – emblematikus példaként – Kovács Béla 1947. február 25-i köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával való letartóztatása, s a Szovjetunióba való elhurcolása/deportálása, majd Nagy Ferenc miniszterelnök/pártelnök 1947. június 1-jei, svájci lemondatása (őt a fia életével zsaroltak) pontosan jelzi, hogy Rákosi a perek koncepciói előtt már vád- és üldözés koncepciókkal operált. Igaz, olykor még maga „Sztálin legjobb magyar tanítványa” is megbotlott. 1946-ban még nem volt világos és egyértelmű, hogy az ekkor szovjetizálódó, új kelet-európai szatellitek Moszkva katonai-politikai-ideológiai erőterébe zárva mennyi potenciális önállósággal bírnak, s (így) létez(het)ett a regionális föderalizmus gondolata. Különböző, részben párhuzamos, részben integráns elképzelések igyekeztek a Balkán (Jugoszlávia-Bulgária-Albánia), valamint Kelet-Európa (Magyarország-Románia-Csehszlovákia-Lengyelország), illetve e két térség államainak minél szélesebb körű, első lépésben gazdasági (vámunió), távlati célként politikai integrációját (föderális unióját) előmozdítani. A leggyakrabban kétoldalú, olykor multilaterális tárgyalások, majd egyezmények és szerződések 1947 végéig egyre kézzelfoghatóbbá tették mindezek lépésenkénti realizálását – s maga Rákosi Mátyás is ezen tendenciák híveként és támogatójaként jelent meg. 1948 januárjának végén azonban a Pravda hirtelen (vagy: végre?) ’irányt mutatott’, jelezve, hogy a térség országainak bármely „kiagyalt föderáció vagy konföderáció” helyett inkább „függetlenségük és szuverenitásuk megvédése és megszilárdítása” a feladatuk, természetesen a népi demokratikus erők összefogásával. 1948 elején a vertikális, észak-déli, sokközpontú, valamelyest nacionál-kommunizmusok szövetsége naiv ábrándnak bizonyult, s a horizontális, kelet-nyugati, direkten szovjet típusú, moszkvai központú és irányítású blokkosodás maradt az egyetlen ’alternatíva’. Rákosi a helyzet alapvető megváltozását érzékelve ugyan gyorsan reagált, s 1948 februárjában – önmagától is lehatárolódva – Szuszlovtól (a Zsdanov mögött ekkor még második, ám annak 1948-as nyári halála után már első számú ideológustól) kért további iránymutatást, ám többek szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fordulat évében a háttérből immár életnagyságúnál is óriás-nagyobbként az előtérbe lépő főtitkár-miniszterelnök oly túlteljesítő szolgaisággal és állati kegyetlenséggel formálta magát, rendszerét s így a Magyar Népköztársaságot is „a Gazda”, Sztálin lélekfagyasztó képmására.

A személyi kultusz (1948-1953) éveinek ismétlő tárgyalása helyett, direkt csomópontként a totálissá rákosiasult Rosenfeld és az ekkor (már végleg) kádáriasuló Csermanek életében idézzük fel a Rajk-ügyet. Az 1945-ben kiépülő magyar párthatalmi konstruktumban a szovjetek tudatosan ötvözték az olyan zsidó származású, moszkovita vezetőeket, mint Gerő Ernő és Rákosi a vallástalan ám megkeresztelt Kádár és a hasonló indíttatású, küldetéses világforradalmár Rajk László. A generációsan Kádárhoz tartozó (de nála is fiatalabb) erdélyi születésű Reich László 1929-ben még a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia szakán tanult, ám 1937-39-ben már a spanyol polgárháborúban harcolt utazó forradalmárként (1931-től volt a KMP tagja); 1944 őszén már idehaza a Magyar Frontba tömörültek ellenállási mozgalmát szervezte, s lebukása és elfogása után csak bátyja Rajk Endre nyilas államtitkár közbenjárására nem végezték ki. Végül elhurcolása után 1945 májusában térhetett haza Németországból, s akkor azonnal a párt felsőbb grémiumaiban találta magát. A fiatal és ambiciózus Rajk 1946 márciusában belügyminiszteri kinevez(tet)ésével vált a Magyar Kommunista Párt (MKP) erős emberévé, a társadalmi autonóm tömegszervezetek (így például a KALOT vagy a Magyar Cserkészszövetség) feloszlatásával hatalmi tekintélyre, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ) megszervezésével népszerűségre és ismertségre téve szert. Felemeltetése és gyors előre(és erőre)törése azonban féltékenységet szült, s hamar ellene fordította pártbéli riválisait, akik „az abszolút, autoriter hatalom ragadozói rendszere”-ben (hogy Ronald Reagant is idézzem) immár legyőzendő ellenségként tekintettek rá. Bizonyossággal tudjuk, hogy a PRO-nak a belügyminisztériumba való 1946. októberi beolvasztását, a belügyminiszternek alárendelt osztályként (Államvédelmi Osztály – ÁVO) való betagozását Péter Gábor sohasem bocsátotta meg, ahogy az is tény, hogy az 1948 szeptemberétől honvédelmi miniszter Farkas Mihály (apropos: Lőwy Janka apátlan Hermann fia, Farkas Vladimir apja, 1945-ben belügyi államtitkár) is önféltő-önvédő érdeklődést tanúsított a mindenkori belügyminiszter személye, így Rajk (majd Kádár, utána pedig Zöld Sándor) iránt. Bár egy Rajk-perben eredetileg Rákosinak és Kádárnak nem is volt direkt érdeke, végül előbbi irányítója, utóbbi pedig aktív részvevője lett a koncepciós eljárásnak – Rajk László pere sok szempontból Kádár saját lélektorzulásának nyitányaként tekinthető.

Az ÁVO-ból 1948 szeptemberében Államvédelmi Hatósággá (ÁVH) lett „párt ökle” 1949 januárjától kezdte meg a célzott operatív adatgyűjtést (általánosságban, nem célzottan ez már 1946-tól zajlott) egy kozmopolita kémper (Hajdú Tibortól pontosítva: „nyugatos-kozmopolita-zsidó értelmiségi kémper”) előkészítéseként, az eredeti koncepcióban a II. világháború idején Svájcban működő kommunista emigráció tagjait, legfőképp azok akkori vezetőjét, az áttételesen a híres Allen Dulles-szal (a háború alatt a svájci amerikai hírszerzés feje, 1950-től a CIA második, 1952-től a CIA első számú vezetője) is kapcsolatba került Szőnyi Tibort célozva meg. A sztálinizmusban mindig aktualizálható antiszemitizmus és Nyugat-, alapvetően Amerika-ellenesség összekapcsolódott az 1948 tavaszán bekövetkezett, s a Kominform 1948. júliusi határozatával véglegesült Moszkva és „az imperialisták láncos kutyája”-nak bélyegzett Tito vezette Belgrád közötti szakadással, ideális külső környeztet biztosítva Péter és Farkas konspirálásához. 1949 májusának közepén először Szőnyit és Szalai Andrást, majd sorra többeket is letartóztattak, május 23-án azonban már Rajk két régi munkatársát is elhurcolták, s kihallgatásukkal párhuzamosan megkezdődött az 1948. augusztus 5. és 1949. május 20. között már külügyminiszterként háttérbe szorított Rajk László lehallgatása. Rajkot végül Rákosi jóváhagyásával/utasítására, Gerő Ernő és a belügyminiszter Kádár János tudtával május 30-án tartóztatták le, a Svábhegyre vitték, s ott június 7-én már maga Farkas Mihály, s az ügyben (legkésőbb) innentől tevőlegesen is részes Kádár hallgatta ki. Az eredetileg Szőnyi-ügy immár fizikailag is Rajk-üggyé vált, ám Rákosiék intencióihoz még hiányzott a konkrét perkoncepció. A fővádlottá előlépett, bukott oligarchát először „rendőrügynök”-ként próbálták beállítani, ám miután 1949 júniusában Budapestre érkezett a szovjet Állambiztonsági Minisztérium nagyhatalmú altábornagya, Mihail Iljics (másutt: Fjodor) Belkin, mindez gyorsan megváltozott: a Rákosi és Belkin által jegyzett 1949. júliusi forgatókönyv a „titóista ügynök” vádjával véglegesítette Rajknak a halálba való alábuk(tat)ását. A szeptemberi harsány per-színjáték után Rajkot Szőnyivel és Szalaival 1949. október 15-én végezték ki, míg a kapcsoltan katonai törvényszékek bíráival halálra ítéltetett katona- és rendőrtisztekkel október 10-én és október 24-én végeztek. Az eredeti ÁVH-s alapkoncepciót megtartó (végül a gyakorlatban a Rajk-per mellékperévé váló) úgynevezett „svájci per”-ben végül egy főt ítéltek halálra, s tucatnál többet (köztük Aczél Györgyöt) sokévi börtönre.

A Rajk-per visszavonhatatlanul megmutatta a rendszer és fenntartóinak valódi, egyszerre képmutató és vadállati természetét. Az éra – az 1948-53-as személyi kultuszon túl pontosabb 1947-1956-ról beszélnünk – névadója ugyan Rákosi lett, akinek végül Kádár János (1951-54) majd Péter Gábor (1953-59) is börtön-áldozatává vált, ám senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a Rákosi Mátyás árnya uralta ország sötétjébe számtalan más kommunista oligarcha lélek-vákuuma is belevegyült. Ezen helyzet ugyan valamelyest javult, amikor a Sztálin halála után előbbre lépő régi-új szovjet elit újrakáderezte a magyar vezetést (is) és 1953 júliusában Lavrentyij Berija nyomására Nagy Imrét nevezte ki/választatta magyar miniszterelnökké, ám Nagy moszkovitaként sem bírt olyan pozíciókkal, mint akár előtte és aktuálisan akkor Rákosiék, akár utánuk majd Kádár. Nagy Imrét riválisai szinte a kezdetektől folyamatosan támadták, s pozíciói már 1954 májusára gyengültek, az év végén pedig Rákosi már nyíltan támadta a Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottságában. Egészségének megromlásával párhuzamosan (1955 februárjában szívrohama volt) az utolsó lökést az adta, hogy a mindenki által rettegett Berija 1953. júniusi kiiktatásában (s majd decemberi kivégzésében) még érdekközösségben cselekvő Georgij Malenkov-Nyikita Hruscsov oligarcha párosból Malenkov, Nagy Imre támogatója kiesett, s a Kreml újrarendeződött hatalmi tere ismét Rákosinak kedvezett: bizalmasát, Hegedüs Andrást helyezték a Minisztertanács (MT) élére, miközben ő maga töretlenül őrizhette első titkári pozícióját. 1956-ban azután a diktatúrában akkumulált – politikai, gazdasági, kulturális, vallási, szellemi, lelki – el-/lefojtott rész-rendszerválságok feltorlódtak és összeadódtak, s az egyre inkább nyílt politikai válsággal fenyegető helyzetben Rákosit 1956. július 18-án lemondatták. Az örök második Gerő Ernő élre léptetése azonban semmi jót nem hozott („…a legnagyobb éberséget kell tanúsítani, nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk erőfeszítését a kibontakozás érdekében. … Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben.”), s 1956. október 23-án kitört a forradalom. Az események feletti irányítás elvesztésével („Miért nem kap határozott utasítást a párt?”) párhuzamosan a legfelsőbb vezetésben hatalmi és kontroll-vákuum keletkezett, melyen a beinduló szovjet válságmenedzselés sem sokat segített. A gyorsan kialakuló rendszer-káoszban a Kremlnek időre volt szüksége, mérlegelni a szükséges erő(szak) mértékét, s eldönteni, a „Forgószél” majd kit repítsen hatalomba, Budapest új helytartójaként, így Gerő október 25-i menesztése, és az utca által kikövetelt Nagy („Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”) miniszterelnöki kinevezése alapvetően az időnyerést szolgálta, s nem valamely koherens, átgondolt, tervszerűen végigvihető válságkezelés részét képezte.

Az ekkor már hosszabb ideje a Szovjetunióban „gyógykezelésen” tartózkodó (’marasztalólag’ ott tartott) Rákosit ugyan nem izolálták a moszkvai mozgásoktól, sőt maga Hruscsov is meghallgatta őt a magyarországi krízis kapcsán, „Matvej” mégis érzékelte tudatos mellőzését. A legnépszerűbb szovjet jelölt napokig Münnich Ferenc – korábban moszkvai, ekkor belgrádi magyar nagykövet – volt, ám állítólag Münnich maga is Kádárt Jánost javasolta saját személye helyett, miközben a már véglegesített katonai beavatkozás tudatában Mikojan és Szuszlov továbbra is Nagy Imre mellett érvelt, s csak a nagy túlélő Vjacseszlav Molotov kardoskodott – igaz, ő az utolsó pillanatig, november 4-ig – Rákosi és Gerő reinstituálása mellett. A kérdés végül Nyikita Szergejevics Hruscsov és Josip Broz Tito 1956. november 3-i, Brioni szigetén lezajlott titkos kétoldalú tárgyalásain dőlt el, miután Tito is Kádárt támogatta. Bár Moszkva és Belgrád elvbarátsága (ismét) rövid életűnek bizonyult, a Rota Fortunae, „a Szerencse kereke” úgy hozta, hogy ezen ad hoc konszenzus legyen Kádár János harminckét esztendőnyi országlásának alfája, s Rákosi politikai karrierjének ómegája. Kádár rendszerét lövetéssel, akasztatással, bebörtönzésekkel stabilizálva vált (bal)sorssá népe, de éppígy Rákosi számára is – a hol kevésbé, hol jobban, ám mindvégig száműzött, fizikailag (is) elszigetelt valahai első titkárnak majd csak a hamvai térhettek haza, 1971-ben.

Bár a brutalitást és kegyetlenséget nem lehet számokba fojtani (a zsarnokságnak nincs aritmetikája), érdemes összevetnünk, mennyire volt „erőszakra képes, arra hajlamos és fogékony” Kádár Rákosi kontrasztjában. A Rákosi-érában 1949-től 1953-ig (Nagy Imre első miniszterelnökségéig) több mint száz munka- és internáló tábor működött; a hatalom által ugyanekkor megfigyelt állampolgárok száma meghaladta a másfél milliót; az államhatalom különböző hatóságai, élükön az ÁVO/ÁVH-val valamilyen formában minden harmadik magyar család ellen eljárást folytattak. Az e szempontból megbízható forrásnak tartott (már említett) Hegedüs András szerint 1945 és 1956 között közel nyolcszáz embert végeztek ki. Kádár János ’számai’ – melyekért személyében volt felelős, illetve melyeket történelmi szerepe okán utólag hozzá kapcsolunk – másként alakultak. 1956. október 23. és november 4. között Magyarország különböző településein 61 alkalommal lőttek sortüzet a fegyvertelenül felvonulókra, s ezen karhatalmi akciókból 24 halálos áldozatot (is) követelt. Egy 1957. május 17-re elkészült (akkor) titkos(ított) felmérés szerint 1956. október 23. és december vége között az állami fenntartású és ellenőrzésű egészségügyben majd 20.000, a harci cselekményben megsérült személyt láttak el. Budapesten 16.700, vidéken 2.526 fő kapott valamilyen ellátást – jellemző módon az összes sebesülés 15%-a fejlövés, a sebesültek 86.2%-a férfi volt (javarészt 19 és 30 év közötti fiatalember). Ugyanezen időszakban a harcokban, majd a szándékos kíméletlenséggel végrehajt(at)ott fegyveres megtorlásban Budapesten 1.945-en, vidéken 557-en, összesen tehát 2.502-en haltak meg. Az utolsó sortüzek hangja szinte el sem halt (Csepelen még 1957. január 11-én is a munkások közé lőttek), amikor – 1957. január 19-én – a kivégzések már beindultak, s egészen 1961. augusztus 26-ig folytatódtak. Mai ismereteink szerint – s ezt a mindenki által elfogadott szakmai konszenzus hiányában vagyok kénytelen így fogalmazni – legalább 223 főt végeztek ki a csend országának újrateremtése közben (s ebben nincsenek benne a szovjetek elleni fegyverhasználatért köztörvényesként elítéltek).

1956-ban Rákosi lélekárnya szertefoszlott, ám az eseményekkel végleg Kádárrá torzult Csermanek lélek-hidege ugyanolyan halálosnak bizonyult. Kádár, ha nem is a személyiség, de a motivációk szintjén ebben az időszakban hasonlít(hat)ott leginkább Rákosi Mátyásra: felemeltetése után el kellett fogadtatnia magát az SZKP és az 1956. október 31-én Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újrakeresztelt kommunista párt elitjével, s ugyanekkor véglegesíttetnie kellett magát, annak lehetősége nélkül, hogy a szovjetek más jelöltjei kerüljenek előtérbe, vagy kettős vezetés alakuljon ki. Ez utóbbi Nagy Imre visszatérésével, pártszerű politikai/hatalmi reintegrációjával történhetett volna meg, ám hatalma megszilárdulásával párhuzamosan Kádár egyre féltékenyebben őrizte pozícióját, s e hatalom-féltésnek („hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”) evidens szerepe volt Nagy Imre (és társai) 1958. június 16-i kivégeztetésében. A Rainer M. János szerint „utolsó klasszikus sztálinista kirakatper”-ben nem az a lényeg, hogy mennyire volt az valójában sztálini (mintájú), vagy hogy Hruscsov (és legbensőbb köre) valóban meggondolta-e magát 1957 januárja és 1958 februárja („keménységet és nagylelkűséget tanúsítani”) között Nagy Imre ügyében, hanem az, mennyiben tekinthető mindez Kádár saját kivetülésének. Nos, a választás szintjén teljes mértékben, hiszen – s ezt sokan hajlamosak elfeledni – „Budapest mészárosa” (ahogy 1956 után a nyugati sajtóban emlegették) a Kreml bármely döntése, sőt direkt és egyértelmű utasítása ellenében is dönthetett volna másképp, vállalva annak konzekvenciáit – ahogy ez minden emberi lény, s minden emberi döntés esetében adott, de ő maga-magát, s hatalma monopol megtartását választotta.

A kádárizmus ezen első szakaszát a kizárólag a nyers erő monopol alkalmazásával történő konszolidáció mellett/után a meghatározó módon erővel való legitimálás, a mind belső mind külső életében a Kreml irányvonalát direkten követő magatartás jellemezte – nagyjából 1963-ig. Igaz, hogy a kivégzések nyárvégi lezárása után Kádár 1961 decemberében a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén kompromisszumos modus vivendi-t hirdető rendszerjelszóval lépett fel: „…aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.”, a valódi változások beindulását későbbre datálhatjuk. A „magyar kérdés”-t 1957 januárja óta az ENSZ napirendjén tartó amerikai diplomácia 1962 októberében a kétoldalú kapcsolatok normalizálásának előfeltételeként az általános politikai amnesztiát jelölte meg. A Moszkva által 1962 novemberében jóváhagyott, magyar részről végül ’stílusosan’ 1963. április 4-re időzített amnesztia (az 1959-es és 1960-as részleges amnesztiák után) új helyzetet teremtett: egyrészt a direkt büntetésről a hatalom diktálta kényszer-kompromisszumokra helyeződött a hangsúly, másrészt megtörtént a Nyugat által addig illegitimként kezelt rendszer de facto elfogadtatása. A nagyjából innentől datálható második szakaszban Kádár ugyan továbbra is egy az egyben Moszkva külpolitikai irányvonalához igazodott (legnyilvánvalóbban 1968 augusztusában, a csehszlovákiai bevonulás alkalmával), ám belső életében markáns (a szovjet mainstream-hez képest: jelentős) változásokat eszközölt. A kiépülő kádári „magyar modell” immár a fogyasztási javak és a szociális juttatások körének biztosításával és bővítésével a materiális legitimációra alapozott, s ezen új – s innentől a rendszerváltásig direkten érvényes (!) – paradigmában a (köz)ellátás biztonsági kérdéssé vált. Kádár János országlásának harmadik és egyben utolsó, 1981-83-tól datálható szakaszát a gazdasági kényszerektől (a nyugati hitelek biztosításának rendszer-élet-halál kérdésétől) hajtott egyre önállóbb, kétoldalú külpolitika jellemezte (ezt látva 1983 októberében maga Jurij Andropov (1956-ban Moszkva budapesti nagykövete, főtitkárrá választása előtt a KGB feje) tette fel a kérdést: „Mi ez: végletes politikai naivitás, vagy valami ennél rosszabb?”, s a Magyar Népköztársaság a nyugati hatalmak (így például az USA, Nagy-Britannia, Nyugat-Németország) első számú, kiemelt partnerévé vált a keleti blokkban. Kádár Jánosról és az általa épített rendszerről beszélve nem lehet eléggé kihangsúlyozni a materiális legitimáció fontosságát, hiszen Kádár maga idővel mindent „magyar modell”-je fenntartásának rendelt alá. Ezt szolgálta a parasztok háztájija, a szolgáltatásban dolgozók gebinje, az 1968-ban megindított (később, 1972-74-ben Moszkvából leállíttatott) Új Gazdasági Mechanizmus (ÚGM), éppúgy, mint az 1980-as évek gazdasági és vállalati gazdasági munkaközösségei, s az 1982-es rendszer-mentő IMF és világbanki csatlakozás. Paradox módon a megvalósult kádári szocializmusban az otthon disznót nevelő paraszt, a TSZ seprűüzemében cirkot kötő asszony, a gebinben dolgozó balatoni lángosos, és a gazdasági munkaközösségben fusizó szerszámforgácsoló mind egy-egy apró lépést jelentettek a kapitalizmus, az egyén saját teljesítményére és önálló törekvéseire épülő társadalom felé, miközben a Nyugaton zajló technikai forradalom csak dollár-relációban (vagy szürkeimportból) beszerezhető fogyasztási cikkei, illetve az ország onnan felvett újabb és újabb hitelei egyre jobban kinyitották a zártnak szánt ideológiai (és kulturális) teret.

Kádár negyedszázadon át épített és működtetett „koraszülött jóléti állam”-a ugyan sosem nőtte ki gyermekbetegségeit, sőt az 1980-as évek első harmadától egyre inkább visszaesett, a hiánygazdaságban kiépülő látens fogyasztói társadalom mégis elegendőnek bizonyult a rendszer alapvetően stabil fenntartásához éppúgy, mint a magyar főtitkár pozíciójának töretlen megőrzéséhez, valamint a Kádár-kép átalakulásához/átalakításához. A Politikai Bizottság összetételét – a mindenkori új névsort olykor a szivarzsebéből előhúzva – időről időre a saját hatalmi helyzetéhez, s az abból (is) fakadó egyéni intencióihoz adaptáló Kádár az emberek többsége (nyilvánvalóan nem áldozatai és azok családjainak) szemében egyre inkább egyfajta távoli apafigurává, „az Öreg”-gé vált, s a forradalom eltiprása után harminc esztendővel a valahai „Butcher of Budapest” már az amerikai Time-ban is „Magyarország politikai sakkmestere”-ként szerepelt.

A „Kádár Jánost az adott helyzetben nem tudják elfűrészelni” évtizedekig visszatérően érvényes kitétele azonban Kádár elaggásával egyre jobban megkérdőjeleződött. Az 1980-as évek közepére a párt elitjében már túl sok konvergens, egyéni ambíció (Grósz, Berecz, Pozsgay, Szűrös, Nyers, stb.), a szerveződő ellenzéki mozgalmakban (alapvetően a majdani MDF-ben és SZDSZ-ben) túl sok a rendszert negáló potenciál és akarat akkumulálódott, miközben a hidegháború globális játszmájában is egyre látványosabban nyilvánultak meg a valódi erőviszonyok. Kádárnak (bevallotta magának vagy sem) mindez már túl sok volt, s személye-hatalma-szimbóluma immár csak akadályt jelentett mindenki számára. Kádár János véleményem szerint utolsó, minden szempontból szuverén (régi önmagát tükröző) lépése az MSZMP KB-t és PB-t egyaránt érintő, 1987. június 23-i személycserék sora, illetve Grósz Károly június 25-i miniszterelnöki kinevez(tet)ése volt. A bevett és sokáig bevált logikán alapuló változtatás azonban már kevésnek bizonyult saját pozíciójának intakt megőrzéséhez, s 1988 tavaszán az egyébként egymással (is) rivális Grósz és Pozsgay Imre alkalmi érdekközösségben cselekedve szövetkezett, majd fordult a kommunista párthatalom végső forrásához, Moszkvához. A Gorbacsov jóváhagyásával, és a KGB vezér Krujcskov közreműködésével kialakított forgatókönyvnek megfelelően összehívták az MSZMP Országos Értekezlet, ahol 1988. május 22-én a főtitkári székből „felfelé” (a valós hatalmat nélkülöző pártelnöki székbe) buktatott Kádár helyére a miniszterelnöki hatalmát még fél évig megtartó Grósz került főtitkárként, s ezzel párhuzamosan látványos átrendeződés történt a Kádár-kliens Politikai Bizottságban is (ekkor esett ki például Aczél György, Havasi Ferenc és Lázár György).

Valószínű, hogy az 1988-ban mindinkább elkerülhetetlenként megjelenülő globális változások tudatában Grószék egy fiatalabb, egészséges, ám változtatni nem képes/nem akaró Kádárral szemben is felléptek volna, ám tény, hogy Kádár János fizikai és szellemi hanyatlása egybeesett rendszere erodálásával, megkönnyítve ezzel a kádártalanítással a saját politikai túl- és továbbélésükre felkészülő rivális frakciók (melyek először a rendszert Kádár, majd – 1989 közepétől – a pártot a rendszer nélkül igyekeztek életben tartani) pártszerű akcióját, puccsát. Kádár – megbuktatását tekintve – végül Nagy és Rákosi sorsára jutott, de az új idők új szabályainak megfelelően őt (már) nem kellett (és lehetett) felakasztani, vagy száműzetésbe kényszeríteni, csak hagyni kellett meghalni. Amikor 1989. április 12-én Grósz minden próbálkozása ellenére megjelent az őt végleg és totálisan nivelláló (elnöki posztjától is megfosztó) MSZMP KB zárt ülésén, már csak halovány árnyéka volt önmagának, több, mint egy órás utolsó beszédében saját múltjával és szerepével – „ahogy én az én életemet éltem át és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális és ami most engem gyötör” – küzdött, rekonstruálható, de inkoherens verbális kivetülésben. Az „azóta elhunyt ember”-t, Nagy Imrét (s bevallom, hajlamos vagyok Kádárt itt úgy képzelni, mint José Arcadio Buendíát Márquez Száz év magány-ában, aki egy idő után már mindenütt a lándzsájával átdöfött Prudencio Aguilart látta) képtelen volt nevén nevezni, megbocsájtást nem kért, de a Sors úgy akarta, hogy még megélje áldozata(i) 1989. június 16-i újratemetését, mielőtt július 6-án pártjától megtagadva, ellenfeleitől megvetetten, elkényeztetett gyermekei által gyorsan feledve maga is meghalt.

Elválva itt Rákosi Mátyás egyre távolodva kísértő, és Kádár János máig (túlságosan is) eleven szellemétől, lezárásként had’ idézzek fel három személyes diktatúra-külsőség-élményt. Elsőként a váci stadionban zajló kisdobos avatás jut eszembe, ahol egy napsütötte, kifejezetten meleg, szinte nyárias napon a lelátók árnyékában várakoztam, nemcsak a Radnóti Miklós Általános Iskola 2/A osztályos tanulójaként, de egyszersmind a váci „tanuló ifjúság” intézmények szerint felsorakoztatott, felesketendő korosztályosaként. Egyszer csak valahonnan oldalról odalépett hozzám Ildikó unokanővérem, s mosolyogva-nevetve a nyakamba kötötte a kék kendőt. Én ekkor (igen, valójában csak ekkor) jobban körülnéztem, s láttam és felfogtam, hogy mindannyian ugyanolyan kék nylon nyakkendőt kapunk, s erre elkezdtem sírni – mert nem akartam olyan lenni, mint mindenki más. Néhány évvel később egy ’jól időzített’ betegséggel már nemcsak az úttörő avatásról, de a kapcsolódó tagkönyv fotózásról is lemaradtam, sőt, a pótfotózást (igen, ilyen is volt, hiszen rendnek kellett lennie) is elfelejtettem, így a kiskönyvemben szereplő képen Thur Gabi ingében, s az ő nyakkendőjével, arcomon a lelkesedés teljes hiányával lettem megörökítve. Utolsó kapcsolódó fénykép-emlékemen a május elsejei felvonulás reggelén Kisvácott a megindulására várakozók tömegében állok, Bonifert Csabi barátommal, egy a feliratának élével a földre pihentetett transzparens két oldalán. A képen ott van kislányként Zsófi unokahúgom, s bár nem látszik, csak én emlékszem, ott volt még anyám és keresztanyám is, kiabálva és integetve. Nekik persze örültem, de minden mást – a korai kelést, az egy szál ingben csípős reggelt, a tömeget és a transzparens ostoba súlyát – utáltam. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott az volt, hogy majd a tribünhöz érve láthassam nyugdíjas elvtársai közt üldögélő Lencsés nagyapám – s azt akartam, hogy ha ő is lát ott és akkor is büszke legyen rám. A többi, még a sör-virsli-vurstli sem számított, mert csak minél gyorsabban átöltözni, és anyai nagycsaládommal egy asztalhoz ülni vágytam – s ez utóbbihoz nem kellett sem párt, sem ideológia, sem munka ünnepe, sem transzparens, s egész biztos, hogy a lélektorzult Rosenfeld és Csermanek is csak még jobban zavart volna.

A „Száguldó Őrnagy” meg a többiek

Sport-eszmélésem, ha van egyáltalán ilyen, főként egy a sport iránt csak alkalmi (nyári és téli olimpiák, foci EB és VB, Forma-1, vizes sikersportjaink) érdeklődést tanúsító ember életében, bizonyosan az 1980-as moszkvai olimpián 34-es számmal induló, tetőtől talpig fehérbe öltözött Magyar Zoltán aranyérmes gyakorlatával kezdődött. Utólag nehezen tudnám megmondani, hogy vajon a gravitációnak könnyed eleganciával fittyet hányó szergyakorlat, vagy az FTC akkor 27 esztendős klasszisának kedves, kisfiús (egy valódi kisfiúnak ez sokat számít) mosolya, esetleg az a (spirituális) tény, hogy egy későbbi barátomat éppen így hívták teszi oly meghatározóvá e pillanatot. Annyi azonban bizonyos, hogy drága, focirajongó nagyapám akkor már évek óta tömte a fejem Puskás Öcsivel, Bozsik Cucuval, a Párduccal és a többiekkel, ám az örökké aranyló múltban sikert sikerre halmozó magyar futballválogatott emlék-diáival szemben a tökéletes lólengést bemutató Magyar számomra kézzelfogható, belélegezhető és átélhető volt.

A másik, hasonló módon meghatározó sport-élményem jóval későbbi: az 1986-os mexikói foci VB szovjet–magyar 6:0-ja. Miközben Nyilasi távollétére – amit akkor biztos tudtam –, az elhibázott felkészítő edzőtáborra és a perzselve aszaló, déli napon tartott mexikói edzésekre csak későbbi olvasmányaimat felidézve emlékszem, ahogy a „tészta-ügy” is csak Hofi vicceiből rögzült, máig emlékszem a vasárnap játszott meccset követő hétfői tanítási napra, ahogy „jól értesült” osztálytársaim (apukáikra, a szomszéd bácsira, meg a reggeli lapok rejtett üzeneteire hivatkozva) állítják: „Ez bunda volt, lefeküdtünk az oroszoknak!”. Bár én ebben már akkor sem hittem (s máig nem igazolta ezt semmi és senki), a Mezey György üstökösének látványos és botrányos aláhullását hozó, 1986. június 2-i vesztes mérkőzés, Magyar Zoltán sikerének antitéziseként (ám azzal direkt összefüggésben) pontosan jelzi, mit jelentett az élsport, a népszerű élsport sikere vagy kudarca a magyar kommunizmus mindennapjaiban.

Az immár második, számunkra ismét vesztes világháború katasztrofális lezárulta után, már 1945-ben meg- illetve újjáalakultak a magyar sport vezető szervei (így például a Legfelső Sport Tanács, később a Nemzeti Sport Bizottság; a Magyar Olimpiai Társaság), a szovjet megszállás kulturális lecsapódásaként, a kommunista hatalomátvételt követően az 1950-es évek legelejétől Moszkva központú és szovjet-orosz mintájú sportstruktúra épült ki hazánkban, ahogy több-kevesebb eltéréssel a keleti blokk más államaiban is. Ennek – számunkra itt – legfontosabb jellemzői: a szigorúan hierarchikus szervezeti felépítés, a sportsikerek politikai/ideológiai felhasználása, a totális pártpolitikai kontroll, az állami finanszírozottság, az élsport abszolút előnyben részesítése, az olimpiai sportágak priorizálása, a profi és amatőr sport tudatos összemosása. Miközben a Magyar Kommunista Párt Sportprogramjának szlogenjei pattogó demagógiával azt harsogták, hogy „Szervezzük meg a tömegek sportját!”, „Védjük meg a sportolók egészségét!”, „Erősítsük meg a magyar sport népi szerveit!”, az elérni kívánt cél a „Szilárd egészségű, fizikailag sokoldalúan fejlett, a szocializmust építő, Népköztársaságunkért végzett munkára és az építőmunka eredményeinek védelmére kész, hazánk és pártunk iránt odaadóan hűséges szocialista szakemberek képzése.” volt, természetesen a létező szocializmus még nagyobb dicsőségére.

Az intézményi szinten végül az 1960-as években kiteljesülő és megszilárduló rendszer (ide értve az élsportot, a tömegsportot, a különböző szintű iskolai testnevelést és a szakember képzést) már az átmenet időszakában látványos, olykor mindmáig páratlan eredményeket produkált, s ezeket a rendszer természetesen a saját (kizárólagos) sikereként interpretálta. Elég itt, ha az 1950 és 1956 között együtt játszó, 1954 nyaráig, négy évig veretlen, 1952-ben olimpiai aranyesőt produkáló, 1953. november 25-én a londoni Wembley-ben gólzáporos 6:3-as győzelmet arató, az 1954-es svájci futball világbajnokságon a VB-győztes németekkel minimum egyenrangú ezüstérmes Aranycsapatra, vagy a nem kevéssé a magyar foci sikerek tudatában öt év alatt felépített, több, mint 100.000 néző befogadására alkalmas, 1953. augusztus 20-án átadott Népstadionra, vagy minden idők legsikeresebb magyar olimpiájára, az 1952. július 19. és augusztus 3-a között a finn Helsinkiben megrendezett, XV. nyári játékokra gondolunk, mely utóbbin Magyarország 162 férfi és 27 női versenyzőt indított, akik felemáskorláton, kalapácsvetésben, öttusában, birkózásban, sportlövészetben, úszásban, kardvívásban, futballban és ökölvívásban 16 aranyat szereztek, 10 ezüst- és 16 bronzérem mellett.

A sportsikerek tudatos, propagandisztikus felhasználását ezen időszakban az is nagyban segítette, hogy sokszor – nem kevéssé televíziózás hiányában – a rádiós sportközvetítések (melyek a legnépszerűbb adások közé tartoztak) elégítették ki a lakosság/hallgatóság, főként az ifjúság szórakozásigényét. Az élsport sikereinek példaként való bemutatása, az általa generált spontán, illetve irányított hatás vezetett oda, hogy a sportegyesületek száma 1989-ben 3052, míg a sportegyesületekben foglalkoztatott sportolók száma (1986-ban) 1 184 749 fő (!) volt, azaz a rendszerváltás előtt 10.7 milliós Magyar Népköztársaság lakosságának 7%-a tartozott ide. Ezt a modellt finanszírozását tekintve állami sportmodellnek nevezzük, s ebben a sportegyesületek többsége állami vállalatokhoz vagy intézményekhez, szervezetekhez kötődött (példaként elég, ha csak a Vasas, a Honvéd, az Újpesti Dózsa finanszírozóira gondolunk). A sport így megélhetéssé, a kiemelt élsport karrierré vált. Az úgynevezett „bázisvállalatok”-on keresztül megvalósuló pénzügyi támogatás miatt nehéz lenne pontosan megmondani, hogy a magyar állam évente, a GDP-arányában mennyit költött konkrétan tömeg- és élsportra, de egyes számítások szerint Kelet-Németország ’sportipara’ az NDK olimpiai sikereinek fénykorában GDP-je 1%-át költötte élsportolóira. Ha ez valakinek kevésnek tűnne, azt had’ emlékeztessem arra, hogy Magyarország 2007-től folyamatosan a GDP 1.2%-ánál kevesebbet költ a teljes magyar honvédségre (25-26.000 fővel, és méregdrága fenntartású eszközparkkal).

A propaganda által piedesztálra állított, akaratukkal vagy anélkül, de a politikai rendszer pozitív arculatát formáló gépezet részeivé váló élsportolók életvitelében – a pénzügyi megbecsülésen és karrieren túl – külön említést érdemel a sikereikkel egyre gyarapodó kapcsolati tőkéjük, illetve az a tény, hogy a magyar lakosság legnagyobb tömegével ellentétben ők szabadon/szabadabban utazhattak külföldre, nyugatra is. Egy szigorúan hierarchikusan felépített, diktatórikus rendszerben evidencia, hogy a politikai vezetés, illetve a közigazgatás krémjével direkten, vagy áttételesen fenntartott és működő személyes kapcsolatok jelentős mértékben voltak képesek befolyásolni az egyén életét. Elég – egy tipizálható, sikeres fiatal magyar férfi sportolót véve – ha a sorkatonai szolgálatra, a kisebb és nagyobb közlekedési kihágások intézésére, az elhelyezkedésre, vagy lakáshoz jutásra gondolunk. Az utazások (külföldi edzőtáborok, versenyek, mérkőzések) tekintetében azok lehetőségén és a megélt élményen túl a nyugati utakban egyre fokozódóan ott volt az anyagi haszonszerzés lehetősége. A nyugati technikai fejlődés generálta, az elektronikai gépgyártásban lezajlott forradalom a szórakoztató elektronika előretörését hozta: az egyre modernebb színes TV-k (pl. Sony), a VHS-rendszerű videomagnók (pl. Panasonic), az első játékkonzolok (pl. Atari), számítógépek (Commodore), illetve mini hifik/music center-ek és CD-játszók szürkeimportja extraprofitot termelt, hiszen egy hiánygazdaság piacán értékesítettek kurrens árucikkeket. Máig emlékszem, hogy legrégebbi barátom, Tamás akkori fiatal, futballista sógora és annak bátyja hány meg hány ausztriai, németországi vagy éppen olasz útról hozta haza eladásra fentiek valamelyikét. Viszonyításképpen talán érdemes tudni, hogy míg a KSH szerint 1984-ben a magyar átlag havi bruttó bér 5.452 forint volt, addig Tomi barátom ugyanekkor 17.000 forintot adott első Philips játékkonzoljáért, s amikor azt sok évvel később eladta, még mindig 14.000 forintot kapott érte amikor használt Skoda 100-asát 34.000-ért vette.

A Magyar Népköztársaság tehát – ha eltérő mértékben, és nyilvánvalóan aránytalan és szubjektív hangsúlyokkal is – támogatta és de facto privilegizálta élsportolóit az elért eredményekért, mely utóbbiak leggyakrabban magukért beszéltek. Eltekintve itt a magyar futball arany- és ezüstkorát jelentő 1950 és 1986 közötti időszakát követő látványos, és drámai visszaesésétől (melyet máig nem hevertünk ki, s a magam részéről 2015-ben erős kételyeim vannak ennek a közeli jövőben való megváltozásáról) az MNK a „létező szocializmusban” valóban sportnemzetet épített, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy az ezen sorok írásáig olimpián valaha érmet szerző 136 nemzetből Magyarország a 12. (közel, de nem tagjaként a legsikeresebb tíz ország elitjének, ahol alapvetően vagy jóval nagyobb, vagy/és jóval gazdagabb országok szerepelnek), s e siker gerincét az 1948 és 1992 között szerzett olimpiai aranyak, ezüstök és bronzok adják. A (volt) kommunista országok közül csak a jóval hatalmasabb Szovjetunió és Kína, valamint a minden szabályt áthágó NDK előzte meg az MNK-t. Mai valódi (alapvetően az olimpiai sportágak) és vágyott (foci, foci, foci) sikereink ezen időszakra reflektálnak, s mindmáig részben ezen korszakból táplálkoznak – meglehet, sokszor a rég elföldelt, kommunista sportpotentátok szellemeinek legnagyobb (kár)örömére.

Révai-„kislexikon” – avagy a szocialista realizmus kultúrcápája
Minden városnak megvannak, voltak és lesznek a maga szobrai. Vácott a gyermekkor perspektívájában sokáig kevéssé tűnt fel (persze a dóm lenyűgöző épületétől eltekintve), hogy püspöki városban cseperedem, s ebben része volt a közterek sarkán, utcák fordulójában álló szoboralakoknak, az izmos, bátran a jövőbe tekintő munkás férfiaknak éppúgy, mint a ruhátlanul, tunyán vagy várakozva (vágyakozva?) pózoló, hol laposabb, hol dúsabb keblű nőknek, vagy épp annak a rémisztően otromba női kockafejnek, mely úton nagyszüleim lakása felé, a Rádi és a Kertész út sarkán mindig kissé megrémisztett (s melyet csinosítandó olykor alaposan „kirúzsoztak”). Persze, egyikőjük sem kelhetett versenyre Vlagyimir Ilijics Lenin a Posta parkba állított alakjával, ahogy az bazaltkockákon – kezével a kilincsen – be(ki?)lépve hirdette a bolsevik eszme kelet-európai győzelmét. Nem tudom, hogy a hideg, az addig elfogyasztott vörösboros kóla (nálunk cibere, másutt vadász) mennyisége, a kamaszkor (talán ha 15-16 évesek voltunk) vérbősége, vagy mindezek együtt tehettek arról, hogy egy akkoriban divatos suli-buli után öten-hatan levizeltük a gyanútlan, s némán tűrő isten(nek szánt)-alakot. Nevetséges lenne azt állítani, hogy ebben bármiféle tudatos rendszerellenesség nyilvánult meg, de azt felnőtt fejjel is vállalom, hogy részemről ezen aktus nagyban kifejezte a szocreállal kapcsolatos esztétikai értékítéletemet.

A szocialista realizmus nem önfejlődésként, organikusan jelent meg a magyar művészetben, hanem a szovjet minták kényszerű átvételét (adaptálását?) jelentette a keleti blokk népi demokráciáinak irodalmában, képzőművészetében, építészetében. A „szociálista művészet”, vagy „proletárművészet” eszméje ugyan már a XX. század első évtizedétől létezett a magyar képzőművészetben, ám az „újrealizmus” (szerintem részben ellen)művészete csak 1948-tól vált mainstream-é, igaz akkor gyakorlatilag kötelező és kizárólagos jelleggel. A „marxista-leninista esztétika alapelveit elfogadó alkotói módszer, amely arra hivatott, hogy a szocialista (kommunista) társadalom építése történelmi léptékűnek tekintett folyamatát, a munkásosztály kollektívumában feloldódó új ember heroikus munkáját felmutassa és megörökítse”-nek magyarítása a Szovjetunióban az 1930-as években kiforrt irányelveket követte, kevéssé a művészi értékek, jóval inkább a politikai propaganda jegyében. 1948 és 1953 között ennek emblematikus irányítója, végrehajtatója a trojka (Rákosi-Gerő-Farkas) mellett a moszkoviták „négyesfogat”-ának („nagy négyes”, „véres négyes”) tagjaként Révai József volt.

Lederer Izsák és Sidwers Laura fia 1989-ben Budapesten kispolgári családba született, s fogékony elméjének köszönhetően a Barcsay utcai gimnáziumot, majd a Budapesti Kereskedelmi Akadémiát is jeles eredménnyel végezte. Az 1916-tól immár Révai néven élő ifjú banktisztviselő azután Rákosihoz hasonlóan részt vett a Galilei Körben, s 1917-ben a Kassák Lajos-féle Ma és A tett költő-munkatársa volt, ám – az épp Kassák szerint „tipikus intellektuel”, aki „Olyan, ahogyan az ember a jól nevelt szeminaristákat képzeli el.” – innen 1917 novemberében több társával karöltve kivált, s 1918 őszén már a KMP alapító tagjaként a Vörös Újság munkatársaként alkotott. A politikailag innentől élete végéig aktív (ekkor még igencsak) fiatalemberre eleinte Szabó Ervin, majd Kun Béla, végül (és végleg) Lukács György volt nagy hatással, s személyes elfogadottságának köszönhetően a Tanácsköztársaság idején tagja a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak. 1919 őszén – miután Ferenczy Béni és Noémi műtermében rejtőzött – ő is a Bécsbe emigráltakhoz csatlakozott, de itt már a Landler Jenő köré tömörülő ifjú kommunisták táborát erősítette, agilitásával hívva fel magára a figyelmet. Miközben a bécsi egyetem elődadásait látogatta írásai jelentek meg a legkülönbözőbb legális és illegális kommunista orgánumokban. 1925-tól ő irányította a KMP Új Március-ának megjelenését, s Landler 1928-as halálát követően (Lukáccsal együtt) bekerült a KMP Központi Bizottságába (ugyanezen évben ő szervezte meg a budapesti illegális újságot, a Kommunista-t). 1930 legvégén ismét Magyarországra küldték, ám „Sommer Jenő” lebukott (december 31-én tartóztatták le), és három évi börtönre ítélték. A börtönben (a Markóban, a Gyűjtőfogházban és a szegedi Csillagban) eltöltött időt igyekezett a saját javára fordítani, egyrészt elméjét pallérozta, másrészt ekkor született két nagy tanulmánya, a Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, és a Marx és a magyar forradalom. Révai tulajdonképpen szabadulása után vált (a sokadszor említett, e korban tipikus) internacionalista forradalmárrá: 1934 májusában Prágába, majd a Szovjetunióba ment, ahol 1937-ig a Komintern Végrehajtó Bizottságában kapott helyet, s részt vett a népfrontpolitika elméleti és gyakorlati kidolgozásában. Moszkvai évei alatt megnősült, s így Grünwald Líviával tért vissza Csehszlovákiába (1937-39), ahol a Dolgozók Lapja, valamint a Magyar Nap munkatársa volt. A német megszállás után Lengyelország-Svédországon át visszatért a Szovjetunióba, s a második világháború idején a szovjet propagandát és agitációt eszközként szolgáló Kossuth Rádió irányítója volt. 1944 őszére Gerő Ernővel karöltve ő dolgozta ki a KMP pártprogramját, s 1944 decemberétől (másutt: 1945 elejétől) már Szegeden szervezte a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, majd a város képviselőjeként tagja lett a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Váltakozó tisztségek után 1945 novemberétől Csongrád és Csanád vármegye országgyűlési képviselője volt, a parlamentben egyben a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja frakcióvezetőjeként. Befolyása és hatalma a kommunista párt (s még inkább a trojka) térnyerésével párhuzamosan fokról-fokra nőtt/totalizálódott, s a fordulat évétől de facto, 1949. júniusi népművelési miniszteri kinevezésétől pedig immár de iure is ő irányította a magyar művelődéspolitikát: „Az ideológiai kérdéseket, amelyek döntő fontosságúak a párt fejlődése, egész politikája, a káderek fejlődése, a kommunisták és a nép nevelése szempontjából, a párt vezetése szinte albérletbe adta egyetlen elvtársnak – Révai elvtársnak –, aki éveken keresztül monopolhelyzetet foglalt el az ideológia területén.”

Lederer/Révai József az MDP csúcsragadozói közt gyakorlatilag főideológusként vált kultúrcápává, egy ország kultúrájának minden szegmensére puccsszerűen kényszerítve rá a szocialista realizmus (minimálisan is sajátos) propaganda-esztétikáját. Az egész keleti blokkban kötelező Marx, Engels és Lenin kultusz mellett a „forradalmi romantika”-tól hajtva szárba szökkent Dózsa, Táncsics, Petőfi kultusza éppúgy, mint az életnagyságúnál nagyobbra nagyított kommunista hősöké (pontosabban: „hősöké”), s velük együtt a proletár-realizmus munkás és munkásnő alakjai is egyre szaporodtak. Mindezeken túl és felett azután ott tornyosult Rákosi Mátyás 60. születésnapja, melyet a Gerő által (már 1949-ben, Sztálin 70. életévének esztendejében) artikulált „Ha Rákosit mondunk akkor ez alatt a magyar népet értjük; s ha a magyar népet említjük, akkor Rákosira gondolunk.” logika jegyében ünnepeltették meg, a sztálini személyi kultusz legvisszataszítóbb torzulásait másolva. 1952. március 9-én a kiválasztottak a Magyar Állami Operaházban köszönthették Rákosi Mátyást, ám ezen kényszer-ünnephez Révai egy egész országot szánt színpadnak. Persze, „jó munkához idő kell”, így a magyar első titkár születésnapjának majdani ünnepéről a Magyar Dolgozók Pártja Titkársága már 1951. augusztus 29-én döntött, jelentős laufot hagyva Révainak és Horváth Mártonnak, az MDP KV Agitációs- és Propaganda Osztályának vezetőjének a részletek kidolgozására. A monstre-ünnep (hol röhejesen, hol lélekfagyasztóan de mindvégig) a groteszk határán mozgó elemeiből itt csak néhány példát kiemelve: Rákosi különböző, idealizált portréival bélyegeket adtak ki, a nevében sztahanovista munkaversenyt hirdettek, életrajzát félmillió párttaggal dolgoztatták fel irányítottan. Bár utcát (végül) nem neveztek el róla, alapítottak Rákosi Mátyás ösztöndíjat, Rákosi Érdeméremrendet, s a miskolci egyetem immár a büszke Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem nevet viselhette. Sok kiadó jelentetett meg valamilyen Rákosihoz kapcsolódó kötetet, de legszégyenletesebb bizonyosan az a Magyar Írók Szövetsége által kezdeményezett prózai és költői antológia volt, melyben harminchárom magyar író és költő (Zelk Zoltántól és Illés Bélától Örkény Istvánig és Illyés Gyuláig) köszöntötte (vagy épp hozsannázta) Sztálin legjobb magyar tanítványát. 1952. március 7-én Rákosit a legkülönbözőbb szervezetek már személyesen köszönthették, míg az iskolák tanuló ifjúsága másnap, március 8-án emlékezett meg a vezér születésének oly szép és kerek évfordulójáról – az operaházi rendezvényre mindezek megkoronázásaként került sor. Miközben 1952. március 9-én a filmhíradó 22 perces „dokumentumfilmmel” tisztelgett Rákosi addigi életútja és „páratlan eredményei” előtt, maga Révai József a Szabad Nép-ben öt hasábos cikkben magasztalta moszkovita harcostársát. A korábban visszatérően Marxról és a marxizmusról publikáló baloldali entellektüel immár kopaszodó, pocakos demagógként kapcsolta Rákosit nemcsak a magyar kommunizmushoz, de egy egész nemzet létéhez. Lehet, hogy Révai lelkét nem terhelték mindazon konkrét és direkt bűnök (kimódolt és állatias szadizmusok), mint a trojka tagjaiét, vagy Péter Gáborét és Szücs Ernőét, de a diktatúra és a személyi kultusz kialakításában és fenntartásában vitathatatlanul bűnrészes, tettestárs volt.

Fentiekből fakadóan Révai bukása Rákosi visszaléptetéséhez kötődött: a fentebb idézett 1953. június 28-i elmarasztaló párthatározattal – „Ez a helytelen módszer, a személyes vezetés módszere az ideológia területén a kollektív vezetés módszere helyett, fékezte új, ideológiailag képzett káderek formálását, és visszatartotta a párt ideológiai fejlődését. Akadályozta, hogy a vélemények harca az irodalomban, a művészetben, a tudományban a fejlődés teljes értékű hajtóerejévé váljék.” – Révai József „albérlése”, kultúr-principátusa véget ért. Tárcája elvesztése mellett kizárták a Politikai Bizottságból és a Központi Vezetőség Titkárságából, igaz, tudatos mellőzésérét az Elnöki Tanács (alapvetően súlytalan) elnökhelyettesi, illetve a Társadalmi Szemle főszerkesztői pozíciójával „kárpótolták”.

Az MDP 1954 májusában Siófokon megrendezett III. kongresszusa előtt ugyan próbálta Nagy Imrét támadni, de kísérlete a politika főáramába való bekapcsolódásra sikertelennek bizonyult. A kamaszkori szívizomgyulladása óta visszatérően kardiológiai gondokkal küszködő Révai állapota 1955-ben ismét rosszabbra fordult, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a politikacsinálás helyett József Attila kutatására, a költő és életműve elismertetésére koncentrált. Hruscsov 1956. februári az SZKP XX: kongresszusán elmondott „titkos” beszéde számára is új helyzetet és lehetőségeket teremtett, s a játéktér megváltozását érzékelve Révai márciusban Rákosit – akivel viszonya 1953 folyamán nagyban (végleg?) megromlott – kritizálva Kádár mellé állt, s melynek eredményeképpen 1956 júliusában újra bekerülhetett a PB-be.1956. október 25-én azután ismét elveszítette eme tisztségét, s a hónap végén maga is a Szovjetunióba menekített pártvezetők egyike lett. Az MSZMP vezetése – szemben Rákosival és Gerővel – 1957. február 19-én a hazahívása (vagy: engedése) mellett döntött, s miután 1957 áprilisában hazatért, júniusban bekerült az MSZMP KB-ba. Furcsa módon, s talán már fogyatkozó valóságérzékeléssel, ekkor a Rákosiéktól csak elhatárolódó, de őket nem kritizáló Révai nyíltan szembefordult Kádárral, aki ugyan helyreetette – „Kérjük Révai elvtársat, hogy segítsen a harcokban, és ne ártson.” – az őt balról támadó volt főideológust, ám politikailag nem lépett fel ellene. Ez utóbbi azonban nem Révai erejét, hanem épp ellenkezőleg, fizikai hanyatlását tükrözte – hamarosan már képtelen volt az üléseken részt venni. Élete hátralevő idejében ismét és továbbra is József Attilával foglalkozott, s Balatonaligán elszigetelődve 1959 augusztusában érte a talán szocialista, de mindenképpen realista halál.

Az élet úgy hozta, hogy Révai József alakja „megkicsinyült” a nála jóval hosszabb ideig befolyásos, és szerteágazóbban ható Aczél György árnyékában, akinek szelleme ott lebegett az 1990-től szabad Magyarországot építő politikai és kultúrelit felett. A Révai-féle szocreál naivitása, realizmusa, forradalmi romantikája és proletárművészete nemcsak idejétmúlttá, de a művészet, a művészi igényesség és eredetiség antitézisévé vált, bumfordi, groteszk, önismétlő szürkeséggé, melyet az utókor gyorsan feledni igyekezett. Révai talán egyetlen dologban nem tévedett: József Attila jó eséllyel valóban a máig élt legnagyobb magyar költő volt (ahogy én magam, aki Pilinszkyt szeretem, Faludy Györgytől hallottam egyszer: „Nos, igen, nincsenek nagy regényíróink. A regény az angolszászok műfaja, nem a miénk. De elmondhatom, hogy ismertem a világ legnagyobb költőjét, József Attilát.”). A kirúzsozásra váró (és vágyó?) monstre női fej azonban mindmáig meglep, s talán nem csak engem zavar saját szocreál múltjával.

Nagy Imrétől John Deere-ig

Európa legtermékenyebb földjein hosszú út vezetett a padlásokat lesöprő, kötelező beszolgáltatási rendszertől a semennyire nem önkéntes, ugyanakkor az 1970-es évekre olykor a legmodernebb gépekkel, módszerekkel és a legújabb fajtákkal tömegtermelő kádári TSZ-rendszerig. A vizsgálódásunkban meghatározó fordulat a magyar parasztság három hullámban a szovjet kolhozok és szovhozok mintájára termelőszövetkezetekbe és állami gazdaságokba történő kényszerítése valójában azon kevés korszakbeli kulcstörténések egyike, mely maga egy legalább száz éve megoldatlan politikai/gazdasági/társadalmi helyzetből nőtt ki, s mely azután (a rendszerváltás átgondolatlan föld privatizációjával) maga is újabb, megoldásra váró dilemmákat generált. A föld szerkezetének (kis-, közép vagy nagybirtok) és tulajdonlásának, illetve az azon zajló gazdasági tevékenység (növénytermesztés, állattenyésztés, kapcsolódó feldolgozóipar) kérdése mindig is a politika erőterében s a társadalmi szerkezet definitív részeként jelent meg, s különösen hangsúlyossá vált a meghatározó módon agrártársadalmakat erőszakkal iparosítani igyekvő szovjet-kommunista ideológia erőszakos térnyerésével. A Magyar Dolgozók Pártja a második világháborúban, 1945-ben kényszerből bevezetett kötelező beszolgáltatási rendszerben látta azt az eszközt, mellyel a tervgazdálkodás bevezetésével önálló létre kelt kvótákat kisajtolhatta a magyar parasztságból, s ugyanakkor a földből élőket azok tudatos ellehetetlenítésével az iparba, illetve a kollektivizálódó mezőgazdaság TSZ-eibe kényszerítse. A direkt módon a sztálini mintát másoló Rákosi-rezsim 1950-ben a Földművelésügyi Minisztérium mellett hozta létre a begyűjtéssel is foglalkozó Élelmezési Minisztériumot, melynek vezetője Nagy Imre lett, aki később, 1952-től az immár csak a begyűjtési feladatokra koncentráló Begyűjtési Minisztériumot vezette.

A „padlássöprő miniszter” irányította intézmény tulajdonképpen az erőszakos társadalom-átalakítás koordinátora volt, lévén a begyűjtési terv főbb adatait a Minisztertanács hagyta jóvá, az ország egyes részeire kiterjedő kvóták meghatározása az Országos Tervhivatalra, illetve részben a Begyűjtési Minisztériumra hárult, miközben a direkt végrehajtás a tanácselnökök irányításával a helyi tanácsokra maradt (melyek begyűjtési részlegeket állítottak fel). 1953-ig, Sztálin haláláig, illetve Rákosi háttérbe léptetéséig a politikai cél messze felülírta a gazdasági ráció alapvetéseit. Legfájóbb – és legjellemzőbb – példa erre a rossz időjárással rossz termést hozó 1952-es esztendő, amikor a padlásokat oly ’sikeresen’ tisztára seperték, hogy a birtokos parasztság kétharmadánál (800 ezer gazda!) még a személyre szabott fejadag, s a tavaszi vetésre szánt vetőmag sem maradt meg. Mindemellett az adóterhekkel sújtott, mesterségesen alacsony árakkal büntetett parasztság rendszeres zaklatásnak és üldöztetésnek volt kitéve: 1948 és 1955 között 400 ezer gazdát találtak vétkesnek „közellátási bűntettben”, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ugyanezen bruttó 5 esztendő alatt 360.000-en adják fel a gazdálkodást, az iparban vállalva munkát, ezzel párhuzamosan mintegy a kétharmadára csökkentve a föld-magántulajdon arányát.

Utóbbiak ellenére is, az erőszakos, eredendően a közép- és gazdag paraszt „kulákság” megtörését célzó társadalom átalakítás – mely beindításakor 1954-re a földek 60%-ának szövetkezetekbe kényszerítésével, 6%-ának pedig direkten állami kezére kerülésével számolt – az MDP politikai céljait tekintve kudarcnak, gazdaságilag katasztrofálisnak bizonyult. Jól mutatta ezt, ahogy Nagy Imre 1953. júliusi miniszterelnökké avanzsálása, és Rákosi háttérbe léptetése/szorítása után kisebb lett mind az adó, mind a beszolgáltatási kötelezettség mértéke, s hogy eltörölték az adó- és beszolgáltatási hátralékok egy bizonyos részét; valamint, hogy lehetővé vált a TSZ-tagok azonnali kilépése, melynek folyományaként azok tömegesen hagyták el a rájuk kényszerített szövetkezeteket. 1955 áprilisában a moszkvai széljárás fordultával ismét Rákosiék kapták kezükbe a hatalmat (Nagy Imrét a Rákosi kliens Hegedüs András követte miniszterelnökként), s így újfent az erőltetett kollektivizálás lett a főirány a magyar mezőgazdaságban. Mindez azonban csak hozzájárult az ekkor már folyamatosan, egyre nyíltabban megmutatkozó társadalmi elégedetlenséghez, s a késve reagáló pártvezetés már csak az 1956-os forradalom napjaiban, Nagy Imre újbóli hatalomba kerülése után, 1956. október 30-án szüntette meg a begyűjtés intézményét.

A Kreml fújta „Forgószél”-ben fegyverrel instituált Kádár János, s az általa vezetett Magyar Szocialista Munkáspárt azután újrakezdte, s immár kíméletlenül végig is vitte a magyar földvagyon és termelőeszközök kollektivizálását. Visszatekintve paradoxon, de megkerülhetetlen tény, hogy ez nem a minden szinten jóval kegyetlenebb(-ül működő/működtetetett) Rákosi-érában, hanem Kádár-korszakban ment végbe. Még ha a végrehajtás módszerei és ütemezése meg is osztotta az újfent átkeresztelt magyar kommunista párt legfelsőbb vezetését – 1957 májusától 1960. január közepéig Dögei Imre földművelésügyi miniszter a gyors és erőszakos kollektivizálás híveként szembekerült Fehér Lajossal az MSZMP KB mezőgazdasági osztályának vezetőjével, aki a mérsékeltebb módszerek híve volt, s e konfliktusból Dögei vesztesen került ki: miniszterként Losonczi Pál – az Elnöki Tanács későbbi elnöke – követte 1967-ig (Dögeit 1962 januárjában végül a pártból is kizárták) – a cél nagyon is egyértelmű és világos volt. Voltak ígérgetések, és fenyegetések, rábeszélés, agitátorok buzdítása, s ha kellett, ugyanennyire ’buzdító’ pofonok – a téeszekbe való beléptetés távolról sem állt meg a verbális agitációnál, a fizikai atrocitások az alkalmazott eszköztár részét képezték. Mindezek ’eredménye’ önmagáért beszél: az 1958-ban még alig 170.000-es téesztagság 1962-re elérte az 1.2 milliót, amivel párhuzamosan az egyéni gazdálkodók száma 1.6 millióról 145.000 olvadt (a későbbiekben ez még tovább csökkent).

A Rákosi korszak minden korábbi, kudarcba fúlt próbálkozásával szemben a szovjet mintájú kádári kollektivizálás – a fennálló rendszer szempontjából – politikai siker volt, s –szintén a korábbiakkal szemben – egy mezőgazdasági sikerkorszak kezdetét jelentette. 1961 végére a 4205 termelőszövetkezet 5.3 millió hektáron, míg 1960-ban az akkori 333 állami gazdaság majd további 1 millió hektáron gazdálkodott. A modern, nagyüzemi termelés tudatos felfuttatását jelzi, hogy míg a rekurzív összevonások után 1967-ben 204, majd 1977-re 133 állami gazdaság létezett, addig ezek nagyüzemi földterületei az átlagos 4 887 hektárról 7286 hektárra nőttek; 1976-ban a hat legnagyobb ÁG – Bábolna, Baja, Agárd, Bóly, Mezőhegyes, Hortobágy – állította elő a mezőgazdasági szektor termelésének 20 százalékát, s a földek 14%-án az ágazati össznyereség több mint 25%-át. Az így létrejött szocialista magyar mezőgazdaság ugyan nem volt képes versenyre kelni a legfejlettebbnek számító amerikai és nyugat-európai modellekkel, de a kommunista táboron belül példátlanul sikeresnek bizonyult, s a magyar modell példaértékű, integráns részévé vált. Az 1961-1990 közötti időszakban a mezőgazdasági termelés 1986-ig folyamatosan nőtt, a legjobb időszakban (1970-75) évi átlag 4.6%-al, s 1985-ben a GDP 16.1%-át adta (a két csúcsév 1982 és 1984 volt: az agrártermelés ekkor hozzávetőleges számítás szerint 2.5-szer több volt az 1900-asnál – a Trianon utáni országterületre számítva).

A korszak magyar szocialista mezőgazdaságának tárgyalásakor megkerülhetetlen, hogy az állami gazdaságok ’zászlóshajójáról’, Bábolnáról (a termelőszövetkezetek közt ezt a szerepet Nádudvar töltötte be), s annak ikonikus vezetőjéről, Burgert Róbertről is szót ejtsünk. Az 1970-ben megosztva, 1980-ban személyében a Magyar Népköztársaság Állami Díjával kitüntetett, 1986-ban a Magyar Televízió nézői által az Év Emberévé (apropos, igen, már ilyen is volt) választott, először kisgazda, majd MDP, végül MSZMP tag Burgert 1960-ban került annak a Bábolnai Állami Gazdaságnak az élére, melyet azután 1990-ig irányított, s melynek sikereivel neve összeforrt. Burgert érkezésekor Bábolna csak egy volt az ÁG-k közül, ám közös fénykorukban nemcsak országos, de nemzetközi hírű (és kapcsolatrendszerű) agrárinnovációs központként (valóságos kisebb birodalomként) működött, a legjobb gazdaságokat és téeszeket fogva egybe az ország vezető kutatóintézeteivel, célzottan honosítva meg a legmodernebb nyugati termelési eszközöket, módszereket. A két emblematikus terület, az iparszerű vágóbaromfi és tojás-, illetve kukoricatermelés mellett (ugyan ki ne emlékezne az MTV klasszikus rajzfilm reklámjára, „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, bontott csirkét, bontott csirkét…?”, s ki ne látná a mai magyar tájban autózva az 1970-es évektől elterjedté váló nehézkombájnokat a hatalmas kukoricatáblákban) Bábolna lett/volt sok más új növény és állatfajta, valamint a hozzájuk kapcsolódó eljárások és technikák meghonosítója és elterjesztője. A csúcson immár valóban mezgazdasági vállalatként működő (az összevonások után 1979-re) 131 állami gazdaság átlag mintegy 7600 hektáron gazdálkodott, az 1980-as évekre/években sokszor már a legmodernebb nyugati gépeket használva (John Deere, Steiger, Fiat, Mengel, Kleine, stb.) – s mindez nagyban Burgert (és munkatársai) ambíciójának volt köszönhető. Bár termelékenységét tekintve a kor államosított magyar mezőgazdasága nem volt képes a listavezető amerikai, vagy épp a nyugat-európai terméshozamokat elérni, tény, hogy az MNK a szocialista tábor legsikeresebb mezőgazdasági termelője volt, s ebben – minden itt nem részletezett hibája ellenére – elévülhetetlen érdeme volt Bábolnának, a Burgert Róbrték által megjelenített és propagált modelljének.

A szovjet kollektivista modell ’magyarításában’ további fontos különbséget jelentett, hogy a kádári téeszesítés idején az ideológiailag csökevénynek, gazdaságilag (a gazdasági tervezésben) átmenetinek tekintett háztáji gazdálkodást kis, alig egy holdas parcellákon továbbra is engedélyezték. Ez a – nem kevéssé rafinált megoldás így – fenntartotta a paraszti öngondoskodást, illetve a minden gazdaság motorjaként működő haszonelvű önérdeket, lehetővé téve az erőszakos téeszesítés generálta anomáliák kezelését, a termelési szegmens-kiesések betömését. A magyar mezőgazdasági termelésben a háztáji adta a munkaigényes zöldség, illetve a hízósertések javát – hozzájárulva ezzel az ország stabil élelmezéséhez, illetve a bővülő magyar élelmiszerexporthoz.

A velem együtt cseperedő, az 1970.es évekbe belenövő generációt így fogadhatták hatalmas (szülővárosomban Vácott az akkor épült/épülő deákvári panelekig kígyózó) búza, kukorica és napraforgó táblák, vidéken – mint édesanyám szülőfalujában Kemencén – a „Kádár-kocka” parasztházak kertjeiben a hízók röfögése, tyúkok kárálása, miközben a ’telken’ (városi gyerekként ez rém viccesnek tűnt falun) a mindenféle színű, bőven termő bogyós gyümölcsökkel (málna, szeder, ribizli, szőlő, stb.), gyümölcsfákkal és zöldségágyásokkal (mely utóbbiak éppúgy ott voltak az újhegyi úti ikerházak hátsó kertjeiben is). A hiánygazdaságban látens fogyasztói társadalmat építő kádári logika, mely biztonsági kérdésként kezelte az ellátás biztonságát, lehetőségeihez mérten igyekezett jóllakatni polgárait. Miközben Lengyelország, Románia, a Szovjetunió és Jugoszlávia – mind más okból – egyre jelentősebb, alapvető ellátási gondokkal küszködött (s típusviccé lett az üres pultba bámuló, hangosan reklamáló KGST-polgár), addig Magyarországon a vasárnapi aranyló húsleves, rántott hús (melynek illatát ez a generáció ma is bármely konyhaablakból kiszökve messziről felismeri) és sütemény vált karikírozható, ám fentiekkel ellentétes előjelű toposszá.

Távolról sem állítanám, hogy 1961 és 1990 között a magyar mezőgazdaság tökéletesen vagy hibátlanul működött, de az bizonyos, hogy termelékeny, és a régióban versenyképes volt. Kevés tény szemlélteti ezt egyértelműbben, mint ha figyelembe vesszük, hogy húsz esztendővel a rendszerváltás után 2009-ben a növénytermesztés valamivel több mint 90%-a, az állattenyésztés pedig kevesebb, mint 60%-a (!) volt az 1989-esnek. Bár ebben benne van a külpiaci helyzet gyökeres megváltozása, s éppígy a demokratikus kormányok váltógazdálkodásából fakadó koncepció-ingadozás, akkor is tény, hogy a magyar modell egyik emblematikus siker-része volt az 1970-es és 1980-as évek mezőgazdasága.
A magyar kultúra pápája

„Va-la-ha a Sze-ná-tus bölcs u-ral-ma és a Jedi-lo-va-gok olt…” – betűztem félhangosan, ’Magadban!’ – mordult rám morcosan Tamás barátom. „…-alma alatt, a Köz-tár-sa-ság vi-rág-zott és gya-ra-po-dott. De a-mint…” – próbáltam folytatni, „Mondtam már: magadban!” – csattant fel Tomi ismét. Náluk (nekem a szomszédban) voltunk, egy hűvösebb nyári délelőttön a nappalijukban, felváltva, hol a fotelban ülve hol az öreg zöld szófán heverve olvastunk – én a Csillagok háborúja-t, ő A birodalom visszavág-ot. Emlékszem, hogy mindez alig hét esztendős koromban, 1980 közepén, az első osztály befejeztét követő nyári szünetben történt, amikor legrégebbi barátom sokszorosan ismételt ráhatására (s bizonyosan ugyanennyiszer ismétlődő bosszúságára), nagyjából a könyv végére megtanultam magamban olvasni.

Az ismét szubjektívan kiemelt, személyes (számomra bevallottan szentimentális) múlt-szilánk természetesen nem önmagában, hanem kontextusában érdekes. Miközben én teljes odaadással és átéléssel George Lucas (azóta újabb és újabb generációkat lenyűgöző) Star Wars-át, nem mellékesen az imperialista-kapitalista Amerika hollywoodi best seller-ét olvastam, az afganisztáni háborúval a globális ideológiai szembenállás újra fokozódott, s az úgynevezett „kis hidegháború” véget vetett a szovjetek által tudatosan hazudott, a Nyugat által naivan elhitt enyhülésnek. Ennek egyik későbbi, 1983. márciusi csúcs- és mélypontján Ronald Reagan a floridai Orlandóban elmondta talán leghíresebb beszédét, az evil empire speech-et, melyben nyíltan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót. Mindez úgy kapcsolódik három évvel korábbi, félhangos Csillagok háborúja-zsolozsmázásomhoz, hogy Reagan elnök szövegírója Tony Dolan épp innen kölcsönözte – az eredetileg a Jedik és a Köztársaság bukását követő Birodalomra (Galactic Empire) vonatkozó – kifejezést, nagyon is tudatosan és direkt áthallásokkal. Minderről akkor tíz esztendősen (természetesen) sem tudomásom, sem fogalmam nem volt, annyi azonban bizonyos, hogy Lucas, Dolan és legfőképpen Reagan elégedetten mosolyogtak volna, ha tudják, hogy a keleti blokk egy csendes kisvárosának dugig tömött mozijában az űreposz első részét felirattal nézve, egy szöszke fiúcska örökre meggyűlöl minden (MINDEN!) zsarnokságot, ahogy a nyitó képsorokon birodalmi rohamosztagosok törnek előre az űrhajó padlójára hanyatló lázadó katonák között. Nem tudhatom, hogy a magyar kultúra három-T-jének (tiltott, tűrt, támogatott) koordinátarendszerében George Lucas trilógiája hol foglalt helyet, ha volt helye abban egyáltalán, de az nyilvánvaló, hogy Aczél György sajátos Kulturpolitik-ján belül – akarva vagy/és akaratlanul – hatott a nyugati, kultúra, még ha szűrt, szelektált, cenzúrázott formájában is.

De ki is volt a magyar kultúra pápája, aki a Kádár-rendszer kultúráját nem kevéssé a saját képére – ahogy M. Kiss Sándor mondta egyszer: „A Kádár-rendszer a kultúra szintjén valójában Aczél-rendszer volt.” – formálta? A budapesti szegény zsidó családba született Appel Henrik apja korai halála után árvaházban nevelkedett. Eredendően kőművessegédi végzettséget szerzett, ám autodidakta módon művelte és képezte magát, 1936-ban egy fél esztendőt a Színművészeti Akadémiára is járt – napi munkája mellett. Ha van, ami Rákosit, Kádárt és Aczélt összeköti, az a hányatott sorból való indulás ambicionálta bizonyítási vágy/kényszer/komplexus. A saját neve evolúciójával (Aczél az 1930-as években változtatta meg először vezeték- majd keresztnevét, s hivatalosan csak 1955-ben lett Aczél György) karakterében is folyamatosan változó, egyszerre művészi hajlamú, s ugyanakkor politikusi alkatú Aczél eleinte előadóként/amatőr színészként igyekezett megélni (ebben a legendás hírű Ascher Oszkár patronálta, segítette), miközben 1935-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (korábban a cionista mozgalomban vett részt). Ugyanezen életperiódusában (az 1930-as évek közepétől) élete összekapcsolódott a baloldali értelmiség és művészvilág krémjével, így mások mellett Radnóti Miklóséval, Bálin Endréével, Vass Istvánnal, illetve rajtuk keresztül kapcsolódhatott a kor szélesebb átfogásban tekintett szellemi elitjéhez.

Az építésvezetőként dolgozó, akadémikusan kevéssé pallérozott, de gyors felfogású és nyílt intellektusú, kiváló memóriával rendelkező, immár családos embert 1942-ben letartóztatták, és hónapokig a váci börtönben raboskodott – megtapasztalva ezzel az illegális kommunisták ’szokásos’ kálváriáját –, majd még ugyanezen évben munkaszolgálatra rendelték. A náci megszállás alatt részt vett mind zsidó származásuk miatt üldözöttek, mind a politikailag üldözöttek mentésében, mely utóbbi kapcsán jelképes, hogy Csermanek Jánosnak ő adta át az immár Kádár névre szóló papírokat. 1944-ben kikeresztelkedett (keresztapja az 1943-ban katolizáló Radnóti volt, akit később ő maga bújtatott) – s innentől élete végégig a zsidó asszimiláció híve volt. 1945-től, a ’felszabadulással’, a háborútól és a direkt életveszélytől való megszabadulással végleg politikusi énje került előtérbe. Először Angyalföldön, majd Zemplénben bíztak rá feladatokat, 1948-ban az MDP megalakulása után Baranyába helyezték. 1949-ben az úgynevezett svájci perben (a már említett Rajk per mellékpereként végül Szőnyiék ellen lefolytatott eljárásban) elfogták (A későbbi kabaré igazgató, ekkor ÁVH-s tiszt Komlós János tartóztatta le), kínozták, bebörtönözték, s csak testileg és fizikailag megtörve, 1954 nyarán rehabilitálták. Vizsgálódásunk szempontjából Aczél életútjának kronologikus áttekintése itt véget ér: lévén mindazon hatások, melyek karakterét alapjaiban befolyásolták 1954-re beleégtek karakterébe, jellemébe.

Az 1956-os forradalom kitörésekor Bécsből hazatérve a Partizánszövetség veteránjaival harcolt a Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmának megtartásáért, de ugyanakkor az ausztriai emigrálás gondolata is foglalkoztatta. Végül maradt, s már 1956 novemberében az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja, majd a művelődésügyi miniszter (Benke Valéria) helyettese lett. Aczél sok szempontból tökéletes volt ez utóbbi feladatra. Egyrészt, a Rákosi-korszakot érintően önkritikát gyakorolt, miközben nem exponálódott/’kompromittálódott’ Nagy Imre mellett, s régóta ismerte Kádárt (oly régóta, hogy a kevesek egyikeként tegezhette a főtitkárt); másrészt, szemben az új vezetés politikai elitjével ő széleskörű kapcsolatokkal bírt a magyar kulturális elit különböző tagjaival (legfőképpen az írókkal, Illyéstől Déryig); harmadrészt ekkorra már kialakult nála a zsarolás/fenyegetés, illetve a kegyek azon rendszere, melyet sikeresen lehetett a művészvilággal szemben is alkalmazni. Aczél György innentől induló politikai karrierjében a több évtizedes személyes kapcsolati tőke gyakorlatilag mindvégig jelentősebb volt az általa éppen elfoglalt politikai státusznál. Bár de iure politikai elsőségre – a kommunista oligarcha belső logikájából fakadóan – csak 1967-ben az MSZMP KB titkárává való avanzsálásával tett szert, de facto befolyása már régóta megkerülhetetlen volt, Ilku Pál mellett „a miniszter első felettese” gúnynév jól jelezte ezt.

Az elvi előterjesztésként már 1957 tavaszán létező, de doktrínává csak 1958 nyarára kiforrt (általánosan működő és működtetett gyakorlattá csak a későbbiekben, folyamatában vált) TTT-politikája a tiltás-tűrés-támogatás hármasával gyakorlatilag nagyban analógnak tűnik az 1960-as évek elejétől meghatározó vált kádári kisszabadságok és kiskorrupciók lélekrontó rendszerével, melyben az egyén előrejutásának előmozdítása, illetve annak gátlása, ellehetetlenítése a hatalom direkt ellenőrzése és irányítása alatt állt. Kádár János pragmatizmusa nagyban jelen volt Aczél György kultúrpolitikájában is, mellyel sokak szerint gyakorlatilag „pacifikálta”, majd az ideológián belül „újradogmatizálta” a magyar kultúrát, és annak erőterét. Bár az új, szórakoztatóan szedatív tömegkultúra – egyre hangsúlyosabban a rádió és a televízió – kialakítását Aczél gyakorlati főnöke, az 1960-as években Kádár legközelebbi munkatársai közé tartozó, mások mellett 1959-69-ben a KB Agitációs és Propaganda Osztályát vezető Szirmai István irányította, az Aczél által befolyásolt és vezényelt Hochkultur politikai szempontból evidensen hangsúlyosabb volt, lévén a Kulturpolitik egyszersmind definiáltan értelmiség-politikát is jelentett, s az értelmiség pro- és kontra társadalmi befolyása pedig megkérdőjelezhetetlen volt (de mindenképpen annak tűnt a hatalom szempontjából). Tudatosan kerülve itt annak boncolgatását, hogy rövid- illetve hosszabb távon vajon a népi, avagy az urbánus (városi, leggyakrabban budapesti, sokszor magyar zsidó származású) értelmiséget sikerült-e Aczélnak jobban befolyásolni, tény, hogy a meghatározó cél, az értelmiség semleges magatartásának elnyerése az 1970-es/1980-as évek fordulójáig alapvetően sikerült – „kegyrendszere” nagyon is hatékonyan működött.

Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogenjének jegyében a magyar kultúrát depolitizáló, s ugyanakkor értékorientált aczéli kurzus 1967-ben, Aczél KB titkárrá való kinevezésével, majd 1970-es az MSZMP Politikai Bizottságába való bekerülésével teljesedett ki, sok szempontból – vitatatlanul és tagadhatatlanul – a magyar kulturális élet – így például a filmművészet és a színház – aranykorát hozva el. A Rákosi-éra agyonideologizált, demagóg, ostoba, ugyanannyira hazug, mint amennyire egysíkú és egyszerűsítő „realizmusa” helyett a kulturális sokszínűség kaphatott új erőre, gyakorlatilag a művészetek minden ágában. Aczél György személyisége és saját személyes szociometriáját, egyszerre értve itt Kádárhoz fűződő barátságát, a főtitkártól független pártba-idegzettségét, illetve a kulturális élet nagyjaival fenntartott kapcsolatait, a formális interakciót az informális kontaktussal vegyítve viszonylagos és értékteremtő függetlenséget biztosított. Nem arról volt szó, hogy vezetése alatt az állam nem irányított, ellenőrzött, jutalmazott, vagy büntetett, hanem, arról, hogy a tiltás és tűrés határán mozgó művészeket is támogattak, s olykor bizony a támogatott művészek munkáit is tiltották. Az (ön)cenzúra továbbra is a rendszer lényegi eleme maradt, ám – főként az ortodox szélsőbal szemszögéből nézve – jóval kevésbé korlátozta a művészi szabadságot, annak kifejezését és megjelenését. Elég, ha a magyar filmgyártás aranykorára gondolunk, a világszemléken díjat nyerő nagyfilmes alkotásoktól (így például Jancsó Miklós, Szabó István, Makk Károly, Fábri Zoltán, Kósa Ferenc és Sára Sándor filmjei) a TV-s minisorozatokon (Tüskevár, A Tenkes kapitánya, Az öreg bánya titka, stb.) át a rajzfilmekig (Rofusz Ferenc Oscar-díjas A légy-étől Dargay Attila Vuk-ján át a Vízipók-csodapókig). Vagy – maradva az általam itt választott műfajnál – ismét még szubjektívebbé téve az emlékezést, gondoljunk csak Sándor Pál feledhetetlen Ripacsok-jára, és Régi idők focija-ra, Bereményi Géza ikonikus Eldorádó-jara, a Csukás István műveiből készült filmes és báb adaptációkra. A film komplex műfaj: zseniális írók, rendezők, színészek, operatőrök és vágók összmunkája – melyben sokféle, egyedi tehetség és érzékenység egyesült – kellett ahhoz a felejthetetlen élményhez, melyben a kor nézőinek (és az utókornak is) része lehetett.

Bár grandiózus túlzás lenne azt állítani, hogy mindez Aczél György egyéni érdeme lett volna, de hazugság lenne azt állítani, hogy mindez nélküle is így, ugyanígy történ(hetet)t volna. Hogy ez utóbbi mennyire így van, igazolja Aczél akkori politikai pályafutása, pontosabban annak kudarcai. Paradox módon éppen belpolitikai felemelkedésével/felemeltetésével párhuzamosan a szovjet blokk általános hangulata megváltozott. Az 1967-es arab-izraeli háború generálta újabb antiszemita hullám, a prágai tavasz 1968. augusztusi elfojtásában testet öltő Brezsnyev-doktrína, a Moszkvából indított általános, hol nyílt, hol látens resztalinizáció, s a mindezekkel egyre erősödő magyar ultrabal egyként a magyar kultúra pápája ellen voltak. 1972 februárjában maga Aczél patrónusa került kereszttűzbe, amikor a Pravda a kádári modellben „felerősödő kispolgári tendenciákat” ostorozta, amivel parallel az MSZMP-n belülről Komócsin Zoltán és Biszku Béla indított támadást a főtitkár és annak belső köre ellen. Az örök pragmatikus Kádár, „Magyarország politikai sakkmestere” ismét lépéskényszerben volt, s mint élete nagy játszmájában máskor is, tisztekkel lépett vissza, sőt, taktikailag a vezéráldozat (saját lemondása) lehetőségét is megvillantotta, így csillapítva az őt ért támadás erejét. Ha Kádár leváltására végül nem is került sor, a személycserék jelezték a mozgástér szűkülését, s 1974 márciusában szovjet nyomásra Aczél Györgynek is távoznia kellett KB titkári tisztségéből. Miniszterelnök-helyettesi kinevezése, s a „Fehér Házból” a „Csipkés Házba” (a Parlamentbe) költözése a hatalmi hierarchia logikájában bukást jelentett: eltávolították a hatalom valódi színterét jelentő pártközpontból – s ennek maga Aczél keserűen tudatában volt. Annak ellenére, hogy személyes befolyása gyakorlatilag alig csökkent, a kényszerű váltás mégis megtörte, s permanens ambíciójává vált a karrierje csúcsát jelentő posztra való visszakerülés.

A főkegyúr ugyan 1980-ban az Országos Közművelődési Tanács elnöke lett, s végül 1982. július 23-án visszakerült az MSZMP KB kulturális titkári posztjára, ám ekkorra a világ melyben ő hatalmát gyakorolta alapvetően megváltozott. Egyrészt, Berecz János és Pozsgay Imre vele és egymással versengve igyekezett új, saját klientúrát kiépíteni, másrészt, a magyar irodalom „pacifikált Parnasszus”-ának nagy öregjei sorra elhunytak, s az új nemzedék képviselői kevéssé vágytak Aczél primátusa alá betagozódni. A kompromisszumok és alkuk hanyatló status quo-ja immár a bomlás jeleit mutatta, a párton belüli, versengő frakciók képében éppúgy, mint a pártideológia erőterén kívül egyre erősödő ellenzéki csoportosulások képében. A befolyásával együtt lassanként talajt is vesztő, egy újabb pacifikálásra immár képtelen Aczél viszonya fokozatosan magával Kádárral is megromlott, s így 1984 végén lemondott (formálisan a KB-ban 1985. március 28-án váltották le). A párt Társadalomtudományi Intézetének főigazgatójaként a (hatalomból gyakorlatilag) száműzött Aczél ugyan a Politikai Bizottság tagja maradt (1988. május 22-ig), de egyértelműen megszűnt a párt és a rendszer egyik „erős emberének” lenni. A hidegháború grand finale-jának magyar lecsapódásában Mihail Gorbacsovot lehetőségnek, Kádár Jánost egyre inkább akadálynak látó Aczélt aggasztotta a kiszámíthatatlan változások lehetősége, s az általa egyre gyengülve percepcionált, és/vagy értett új világot látva 1986-ban már egyértelműen csak – a részben az ő „kabátjából kibújt” – urbánusokért, a(z immár) liberális ellenzéket alkotó „belvárosi fiúkért” aggódott. A minden ízében egyre halványuló kultúr-princeps 1989-ben már súlyos beteg volt, s 1991-ben, át-/meg-/túléve a rendszerváltást hunyt el – ám a magyar kultúra ’Aczél-korszakában’, Appel Henrik sajátos üvegházában nevelkedett baloldali, liberális, liberális-baloldali értelmiségiek (így politikusok, írók, szakírók, zsurnaliszták, filozófusok, szociológusok, és mások) mindmáig köztünk élnek, és hatnak.

Utószó(féleség) – Kádár „élt, él, élni fog” – Avagy Kádár (elkényeztetett) gyermekei

Talán megbocsájtja az olvasó, ha minden korábban leírtak lezárásába kezdve itt egy fájó emlékkel indítok. 2004 októberének elején egy mentőben üldögéltem, úton a váci kórházból a pesti Péterffy Sándor utcai Kórházba. Előző este édesanyámnak súlyos agyvérzése volt, s a mentőben én és a mentőápoló srác felváltva figyeltük, lélegzik-e még. Konkrét életveszélyben lévő anyám azért kellett a Péterffy kopott, füstszürke épülete felé mentőzzön, mert Vácott (ismét) nem működött a CT. Talán ha egy évvel később, egyik migrénnel küzdő nagynéném harmincezer forintot tett az egyik váci CT-s szakorvos zsebébe, s másnap délutánra már meg is vizsgálták. A két eset jól megvilágítja a kádári örökség részét képező magyar egészségügy anomáliáit: olykor épp a legfontosabb, életmentő vizsgálatok elérhetetlenek, miközben a hálapénz flottul bejáratottan képes a legdrágább, többszázezres vagy épp milliós térítésű/finanszírozású vizsgálatokat vagy/és ellátást biztosítani.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy múltidézés és elemzés helyett aktuál-problémát feszegetek, az téved. Kádár János egy kevéssé idézett, 1984. áprilisi, az MSZMP KB-ban elmondott beszédében hosszasan boncolgatta „koraszülött jóléti” magyar modelljének deformitásait, az egészségügytől az oktatáson keresztül a nyugdíjrendszerig – olyan problémákat, melyekkel a 2015. esztendő Magyarországa még több mint három évtizeddel később is küzd. Kádár a materiális legitimációról beszélt: „a széles magyar közvélemény számára nem az a döntő, hogy milyen a mi irányítási rendszerünk, hanem az a döntő, hogy mit ad, mit hoz, mit produkál az ország és a nép számára. […] Higgyék el elvtársak, hogy a két sokszor hangoztatott fő jelszó és hivatkozás, hogy ’nemzetközi gazdasági körülmények’ és ’életszínvonal elért eredményeinek megerősítése’ nem tartható. Nem tartható, azért, mert akkor nem tudunk a dolgozó népnek perspektívát felmutatni. A párt, a hatalom, a rendszer nem tud perspektívát felmutatni.”

Perspektívát „az Öreg” rendszere 1984-ben/1984-re már régóta nem tudott felmutatni. A gazdaság immár nem stagnált, hanem zsugorodott, miközben a külső adósság permanensen, s egyre kilátástalanabbul és kezelhetetlenebbül növekedett; a korábbi népességnövekedés 1981-ben tartósan (máig tartóan) népességfogyásba fordult; az egalitáriánus eszme generálta felemás társadalmi mobilitás is leállt – s a „Lépj be a pártba, s a határ a csillagos ég” – dolgozatom elején már megidézett – szlogenje már szinte senkit nem érdekelt, s még ennél is kevesebben hittek még benne. Kádár János Magyar Népköztársasága az 1980-as évtizedben válságországgá vált, egy immár a Nyugat, pontosabban a nyugati életszínvonal bűvöletében élő társadalom, s az ideológiai zsákutca-paradigma antagonizmusának foglyaként. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve: az emberek egyre többet akartak, miközben a párt egyre kevesebbet volt képes biztosítani, s így a fogyasztás növekedése a hiánygazdaságban kényszerűen (és gyorsan) túlfogyasztássá vált. Az emberek (egyre jobban) érezték, a párt – legalábbis az MSZMP elitje – pedig tudta ezt. Pszichológiailag azonban történt valami. Miközben a párt aktívan hazudott, s elkezdett (ismét) „átmeneti nehézségek”-ről és „reform”-ról beszélni, a tömegek passzívan adaptálódtak a romló kilátásokhoz, aktívan hazudva maga-maguknak, hogy valahogy végül mégis minden jobb lesz. A felülről szuggerált jövő-illúzió szervesült, s a tömeget alkotó milliónyi egyén önszuggesztiójává vált – az emberek valami olyanban akartak hinni, amiről a józan eszük azt súgta lehetetlen. A Maslow-piramisában a hiányalapú szükségletek felé forduló magyar emberek öncsaló magatartása a legjobb bizonyítéka annak, milyen mértékben volt lélekrontó a kádári paternalizmus.

Kádár János 1984. tavaszi beszédében a materiális legitimáció erodálása – „Gondolom, hogy a mi viszonyaink közt [a keleti blokk szovjet mintájú, eltérő rendszerein belül – KJE] a miénk talán jobb irányítási rendszer, de akkor mutasson is fel most már valamit, azon túl, hogy az ország az elmúlt három évben nem jelentett be csődöt.” – mellett már akkor ott találjuk azon kérdéseket, melyek a jóléti állam fenntarthatóságát – „A szociális biztonságot viszont túlbiztosítja a társadalom. Itt, ebben a belső körben sajnos ezt a szót kell használnom. A túlbiztosítást minden szempontból értem.” – kérdőjelezték meg: a(z akkor „vattaemberekkel” elrejtett) munkanélküliség, az ingyenes oktatás és egészségügy, a nyugdíjrendszer. A szociális nagy ellátó rendszerek hosszú távú, perspektivikus finanszírozása (akár szűkítéssel, csökkentéssel, korlátozással, stb.) a beszéd elhangzása után több mint három évtizeddel sem megoldott, a demokratikus kormányok egyike sem merte vállalni ezek fundamentális átalakítását, s így – valódi kamikaze bátorság híján – a magyar politikai elit is a kádári pszichológia túsza. Amíg valaki nem vállalja fel mindannak nehézségeit és ódiumát, hogy szembe menjen Kádár János elkényeztetett generációival, addig Kádár „él, élt, élni fog”, s a lelkek, a tömeglélektan magyar modellje fennmarad.