„Ez a nyelvem, mit csinállyak, mondjátok?”

A friss Magyar Szemléből ajánljuk

Amikor a moldvai csángómagyarok anyanyelvéről, nyelvhasználatáról, nyelvoktatásáról, tájnyelvük kutatásáról van szó, nem mindig tudatosul bennünk, hogy milyen különös jelenségről, milyen törékeny, könnyen megsemmisülő, megsemmisíthető tüneményről beszélünk. Milyen meggondoltan és körültekintően kell hozzányúlnunk, tanítanunk, védenünk, őriznünk ezt a napjainkra sok helyen már csak emlékekben, sokszor töredékesen létező nyelvi jelenséget. Mint a kihalás szélére jutó élőlények, vagy a szakszerűtlenül feltárt régészeti, művészettörténeti leletek: egyetlen át nem gondolt mozdulattól, hibás, vagy a helyzet félreértéséből eredő kontárlépéstől egyik pillanattól a másikra elporladhat, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül elveszhet, elpusztulhat, örökre megsemmisülhet.

A magyarság Moldvában élő etnikai csoportja a Trianonban elszakított területeken élő magyarok többségéhez képest nemcsak kicsi, de rendkívül széttagolt is. Szinte minden település lakossága máskor, máshonnan és más körülmények között érkezett mai lakóhelyére és különlegesen nehéz sorsuk megakadályozta, hogy létrejöjjön az egységes identitáshoz szinte nélkülözhetetlen tájnyelvi közösség. Az általuk elhagyott Kárpát-medencében azóta bevezetett, kisebb-nagyobb nyelvújításokkal „karbantartott” magyar köznyelv – noha táji sajátosságait többé-kevésbé megőrizte – igyekezett lépést tartani a társadalom gazdasági, technikai, adminisztrációs változásaival. Eközben mindinkább egységesült, sőt „nagytájaink”, például a bihari, az erdélyi mezőségi, az ormánsági, a szegedi, a palóc vagy a hangtanilag ugyan tagolt, de egyéb nyelvtani sajátosságait és szókincsét tekintve jellegzetes székely tájnyelv jól felismerhetően homogenizálódott. A 14–19. században a Kárpát-medencéből, főleg Erdélyből Moldvába költözött – telepített, üldözött, menekült, bujdosott, olykor csalogatott, egyszóval csángált – magyarok a különböző, magukkal vitt nyelvjárásukkal éltek és élnek évszázadok óta, ami sokszor csak néhány hangban, szóban, kifejezésben vagy hangsúlyban tér el a szomszéd falubeliekétől, mégis inkább az elkülönülést és nem az összetartozást szolgálta.

E magyar nyelviség megőrzésének kérdése nem csupán nyelvészeti, hanem politikai, kulturális és szociológiai probléma is. A rendszerváltás után elinduló magyar nyelvoktatási program eleinte magyarországi, majd később erdélyi tanárok közvetítésével próbálta visszatanítani a nyelvet. Ez a kezdeményezés azonban sok esetben nyelvi és módszertani feszültségeket is gerjesztett, mivel a tanított magyar nyelv jelentősen eltért a helyi dialektusoktól.

A moldvai magyar oktatás egyik legnagyobb kihívása a román oktatási rendszer struktúrájához való illeszkedés volt. Az önkéntes és fakultatív alapon szervezett oktatás kiszolgáltatott maradt az igazgatói engedélyeknek és a szülők hozzájárulásának. A tanulók nyelvi háttere igen eltérő: sokan csak passzívan értik a magyar nyelvet, míg mások második nyelvként tanulják.

A moldvai csángók becsült magyarnyelv-ismerete 2008–2010-ben

A fenti táblázat adatai világosan jelzik, hogy míg a falvakban még jelen van a magyar nyelv aktív használata, addig a városi lakosság jelentős része már nem érti a nyelvet. A nyelv mint identitáshordozó elem eltűnőben van, főként az urbanizált közegben.

A szerző hangsúlyozza: nem elég a magyar nyelvet oktatni, figyelemmel kell lenni a helyi közösségek szokásaira, nyelvjárásaira és az identitásuk formálódására is. A közösségi támogatás, az oktatáspolitikai rugalmasság és a helyi pedagógusok képzése egyaránt elengedhetetlen a program sikeréhez. A tanulmány zárógondolata szerint az anyanyelv elvesztése nemcsak egy kommunikációs eszköz elvesztését jelenti, hanem egy teljes világkép eltűnését is.

A tanulmányt a Magyar Szemle 2025/3-4. számában olvashatják

Nyitókép forrása: Fortepan / Österreichische Nationalbibliothek