Ez a jelenség egy szóval kifejezve: az ellentmondás. Jobban mondva az értelmiség ezen ellentmondásokhoz fűződő viszonya maga a jelenség. Érzésünk szerint a kifejezés jelzős szerkezetté alakításával elkendőzött zavar („ellentmondásos személyiség”), hogy tudniillik nem tudnak mit kezdeni a szélsőértékek egyidejűségével, önkéntes fegyverletételt jelent egy géniusz mélyreható megismerésében folytatott harcban. Természetesen mindez az éppen érvényes morális kódex kényszere alatt választékosan társalgó filosz magabiztos álarca mögé rejtőzve.
Misima Jukióról szólva ez az ellentmondás csupán látszólagos, és a feloldást a ráció terrénumán túl kell keressük: ott, ahol a művészet az ész béklyóitól eloldva minél magasabbra űzi a művészt, hogy betöltse emberi küldetésének maximumát. A japán íróról, színészről, rendezőről – és még sorolhatnánk a titulusokat – szólva általában három dolgot szoktak számontartani, és ebből legalább kettőt megemlíteni (már csak azért is, hogy működjön a „csodabogár művész” toposza, életre keljen az ellentmondásos személyiség). Először is ötször jelölték irodalmi Nobel-díjra, másodszor vélhetőleg biszexuális volt, és végül Tatenokai nevű magánhadseregének négy tagjával együtt puccskísérletet hajtott végre, melynek sikertelenségét követően szeppukut hajtott végre. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy irodalmi teljesítménye és Nobel-díj várományos mivolta önmagában még nem helyezi Misimát becses látnivalóként wunderkammerünk legfelsőbb polcára. Ehhez okvetlenül szükséges a másik két elem egyike, feltéve, hogy kétszobás belvárosi otthonunk szűkössége fölött a megszokott biztonság őrködik. Egyéb esetben készüljünk fel a beláthatatlan tér még oly beláthatatlan következményeire.
A dolog úgy áll, hogy Magyarországon, és feltehetőleg a teljes glóbuszon többnyire kétféle ember rakosgatja ezt a fura japán nippet szerény falitékája polcain, attól függően, melyik oldalán látszik a lepattogzott fényes máz. Az egyikük a felvilágosult irodalmár, aki központi kérdésnek tekinti a modern japán irodalom egyik legnagyobb alakjának szexualitását, kérlelhetetlen patriotizmusát és császárhűségét pedig otromba égetési hibának véli és elfordítja magától. A másik az (ál)elitista jobboldali, aki saját intellektusától elalélva kinyilatkoztat társainak a szamuráj-erkölcsiségről és a puccskísérlet laposan átpolitizált érvényességéről, noha tudja, hogy csak sajátjai biztonságos szűkösségében nem lepleződik le, hogy az életművet a maga komplexitásában egyszerűen nem érti.
Az irodalmárok, a „kétszobás” egzotikum-fogyasztók saját pacifizmusának szemüvegén át nem érthető meg Misima halálhoz, erőszakhoz való vonzódása, és a kortárs jobboldal számára is rejtve marad nagyságának valódi mibenléte, ha nem veszi figyelembe – világnézeti alapállásának csupán látszólag ellentmondó – esztétikáját, irodalmi teljesítményét, hovatovább ha műveiben fellelhető eroticizmusát „tévedésnek” tekinti vagy napjaink identitárius lobbitevékenységeinek tükrében értelmezi.
Mindkét megközelítés – az eltartott kisujjú széplelkeké és bizonyos jobboldali köröké – anomáliaként kezeli a konstruált Misima-képbe nem illeszkedő részleteket, ha egyáltalán tudomást vesznek ezekről.
A nyugati olvasó talán joggal várna egy hiteles Misima-szintézist az író hazájából, ezért csalódásunknak kell hangot adjunk Inoue Takasi szeptember 23-i, nagy érdeklődéssel várt budapesti expozéjával kapcsolatban. A professzor Ha Misima Jukio ma élne című – más országokban is megtartott – előadását az író születésének centenáriumára rendezett programsorozat keretén belül hallgathatták meg az érdeklődők. Jóllehet ez utóbbi tény nagyban befolyásolta beszédét, annak felépítését, a japánokra jellemző jómodorral ügyelve az európai „néplélekre” és kínos(nak tartott) aktualitásokra, hiszen a Misima kapcsán felvethető valóban megosztó, s egyúttal kruciális témák legfeljebb felszínesen kerültek szóba. Megvédendő Inoue Takasi urat, az előadása után feltett kérdések nagyobbik része tökéletesen visszaigazolta az említett koncepciót; a jelenlévő magyar hallgatóság többségének bulváros kérdéseiből kiderült, hogy legfeljebb irodalmi kuriozitásként tekintenek Misimára. Ugyanakkor megtudhattuk a professzortól, hogy Misima műveiben a homoszexualitás – a magány és elszigeteltség megtestesítőjeként – jótékony hatású, nem csupán saját művészetére, de úgy általában véve, az irodalomra. Ám amint társadalmilag elfogadottá válik, egyúttal az érintettek elszigeteltsége és magánya is megszűnik; ez pedig sebet üt az irodalmon, unalmassá válik. Ha elfogadjuk e felvetést, világossá válhat, hogy miért is gondoljuk túlzónak Misima (vélt) szexuális orientációjának hangsúlyozását, boncolgatását bizonyos körökben: az ellentétek kiélezése, majd azok katartikus feloldására tett törekvések végigkísérik az életművet, az eroticizmus kérdésköre pedig mindössze egy a számtalan közül. Ebben is olyan paradoxikus lehetőségek rejlenek, melyen keresztül az író érvényesen tud – végsősoron – önmagáról vallani.
Nehéz dolgunk van, amennyiben nem adatott meg a japán nyelv szépirodalmi szintű értő olvasása, így csupán arra a “néhány” magyar nyelven megjelent, illetve itt-ott elérhető, egyéb idegennyelvű fordításra, interjúra támaszkodhatunk, amikor az erőszak és halál kapcsán elmélkedünk.
Mindenekelőtt rögzíteni kell művészetéről és személyéről szólva, hogy Misima felismerte önmagában, és tudatosan ápolta, artikulálta azokat a szélsőértékeket, amelyek a több évszázadnyi elszigeteltség után is jellemezték a modern Japánt, de a második világháborút követő skizofrén állapotában már nem volt képes egyesíteni azokat. Ezek a szélsőértékek ugyanis csak Japán amerikanizálódásának kényszere alatt váltak összeférhetetlenné, és Misima, felhasználva az európai műveltség referenciapontjait (például az antikvitást), a végletekig élesre tudta állítani ezeket az ellentéteket, mely nagyban hozzájárult népszerűségéhez a nyugati világban is. Az erőszakos halál esztétikáját újra közösségbe vonta az eszmei szépséggel, amely az anakronizmus csapdájával fenyegetne, ha történeteit, karaktereit, nem ültetné kortárs viszonyrendszerbe, illetve – és ez döntő jelentőségű – nem kötné össze az érzékiséggel. Helyesebben szólva: nála gyönyör és érzékiség szükségszerűen következik előbbiek nászából. Mi itt, Európában jól ismerjük az eszmei szépség és a halál rútságának összeegyeztethetőségét, elég csak Krisztus kereszthalálára gondolnunk, vagy a mártír szentekre. Kultúránkban ezzel szemben „úgy alakult”, hogy az érzéki szépség feltétlenül ennek alatta helyezkedik el; úgyis mondhatnánk, nem illik vágyra gerjedni a halál árnyékában. Kétségtelen, hogy ezzel bizonyos civilizációs rést ütött pajzsunkon Misima, amikor rokonszenvessé, de legalábbis (meg)érthetővé tette kelet és nyugat egymással szembehelyezkedő kulturális attribútumait, ez azonban mégiscsak magyarázatra szorul, ha egyszerre vállalunk felelősséget lelkiismeretünkért és szeretnénk kincseket gyűjteni a művészet határtalan univerzumában.
Égtájtól függetlenül igazolhatatlan egy ártatlan élőlény, “hasznosítás nélküli” elpusztítása. Azonban, ha az irodalomra mint lineáris gondolatkísérleti konglomerátumra tekintünk, amelynek egyes elemei egymásból következnek – így alkotva egészet – az elképzelt borzalom igazolást nyerhet. Jól szemlélteti ezt Misima egyik legnagyobb hatású regénye, a Kinkakudzsi[1]. Főhőse Mizogucsi, kinek feljebbvalója elmesél egy buddhista példázatot, amelyben Nanszen mester lefejez egy macskakölyköt, amiért két táborra szakadt tanítványai összevesztek azon, hogy melyikük játsszon a kismacskával, ezzel nem tudtak megfelelni mesterüknek arra a kérdésére, hogy miként menthetnék meg az állatot kezei közül. A talányos példázat feloldását rögtön meg is adja Misima: „Ugyanis Nanszen azzal, hogy levágta a macskafejet, megszüntette az én káprázatát, gyökerestül kiirtotta a kusza és értelmetlen eszméket, az állattal együtt nyakát szegte – engesztelhetetlenségét kimutatva – az ellentmondásnak, a viszálynak és a széthúzásnak is.” A regény 1956-os kiadását hét évvel követően, 1963-ban jelent meg a Gogo no Eiko[2], amelyben már nem csupán példázatként, hanem a főszereplő kisiskolás, Noboru jellemfejlődésének zálogaként, és mostohaapja megszabadító halálának előfutáraként jelenik meg a macskagyilkosság. Van azonban néhány lényeges különbség. Egyrészt Noboru már alanya a gyilkosságnak, voltaképpen mintha Nanszen mester képzeletbeli tanítványaként felülkerekedett volna a moralitás káprázatán; másrészt megjelenik az erőszakos halállal járó esztétizálás, ahogy iskolás pajtásaival gyönyörködnek a macska zsigereiben. Jelentőségteljes az a naturalista leírás, aminek segítségével Misima bevonja az olvasót a történésekbe. Szó sincs az öncélú gyermeki kegyetlenkedés dicsőítéséről – ennél jóval több rejlik a bestialitás mögött. Mindez csupán előkészület arra, hogy Noboru megölje mostohaapját, Ryujit, aki matrózként lemondott a mindenséget jelentő tengerről, a veszélyről, mindenről, ami Noboru szemében isteni rangra emeli a férfit; lemondott minderről csak azért, hogy Noboru özvegy anyját, Fuszakót feleségül vegye, kitanulja a divatszakmát, drága öltönyökben járjon és apaként viselkedjen, megállapodjon. Noboru vádpontokba szedi a tengerész bűneit, és olybá tűnhet eleinte, hogy a végkifejlet a büntetés aktusába torkollik. Azonban a fiú a halál által szabadítja meg Ryujit a becstelenségtől, és magaslatra csalja, hogy a szemei előtt elterülő tenger még utoljára felébressze benne önnön küldetését, hogy ebben a tudatban távozzon az élők sorából.
Már-már közhelyszámba megy, hogy az ifjú Misimát bűntudat és szégyen gyötörte, amiért megbukott az orvosi alkalmassági vizsgán a katonai sorozáskor, és nem halhatott meg társaival együtt Japánért és a Császárért a második világháború alatt. Ez az életrajzi fejlemény kézenfekvő magyarázatul szolgál, miért jelenik meg számtalanszor az életműben a halál a felborult rend nagy helyreállítójaként. Kikerülhetetlen, hogy utaljunk a szamuráj erkölcs becsületet megőrző aktusára, a szeppukura, ám ez elégtelennek bizonyul, ha Misima végső nagy művéhez az irodalmon keresztül szeretnénk közelíteni.
Meggyőződésünk, hogy a halál nem csupán restaurátor, hanem megfelelő időben a konzervátor szerepét is magára ölti. Ryujit akkor mérgezik meg, amikor még maradt valami régi énjéből és a halál előtti percekben még egyszer utoljára tengerész lehet. Mind Nanszen mester példázatában, mind Noboru kismacskája az ártatlanság megtestesülései, és halálukkal ekként válnak halhatatlanná. A 2025. január 14-én, Jámbor József rendezésében bemutatott Fune no aiszacu (A hajó üdvözlete) monodráma toronyőre nem mindennapi halálával emelkedhetett ki a történések nélküli élet szürkeségéből és ragadhatott a pillanatban. Maga Misima is fizikai erejének teljében, irodalmi pályájának csúcsán hajt végre rituális öngyilkosságot, és ez teljesen megsemmisíti már magát a kérdésfelvetést, hogy milyen reális esélyei voltak a puccskísérlet sikerének; tökéletesen lényegtelen. Az exhibicionizmus jogos vádja mellett felületes az a feltevés, miszerint pusztán egy pervertált színdarab, élete betetőzéseként érdemes tekinteni az aktusra; akárcsak az, hogy egy ultrajobboldali mozgalom vezetőjeként elhitte a puccskísérlet sikerét, hiszen ettől jóval magasabbrendű emberismeretről tanúskodik az irodalmi életmű. Bizonyos tekintetben a két megközelítés mégis egyszerre igaz, másfelől – és erre a történeti távlat, valamint műveinek ismerete vezet – elkerülhetetlenül így kellett történnie mindennek.
Elcsépelt gondolat, hogy a művész alkotás iránti csillapíthatatlan vágya a valóság csökevényeinek lenyesegetéséből, hibáinak befoltozásából táplálkozik; amit a világ nem adhat meg, azt a művészet kínálja fel – akár alanyai vagyunk az alkotásnak, akár külső szemlélői, “élvezői”. De mi van akkor, amikor felismerjük, hogy a művészet sem nyújthat már kiutat? Ha azt kutatjuk, mik lehetettek Misima művészi karakterének legfontosabb forrásai, nem tévedünk nagyot, ha Japán kapitulációját is megjelöljük. Egy 1966-os interjúban őszintén vall arról, mennyire zavarbaejtő ellentmondás volt számára, hogy verőfényes napsütésben, családi környezetben érkezett a kapituláció híre, miközben ő maga meg volt győződve róla, hogy a világnak vége van, ha Japán elesik. Ez az ellentmondás, nevezetesen hogy a világ úgy haladt tovább, mintha mi sem történt volna, jelentette a szakadást a valóság szövetén; ebből a kataklizmából táplálkozik aztán művészetének megannyi eleme. A halál árnyékában élte addigi életét, természetes volt hát, hogy Japánnal együtt pusztul el. Ekképpen valóban vége is lett annak a világnak, és bár sejtette, hogy az irodalom csupán ideig-óráig képes pótolni a valóság hézagait, a művészet kimerülése után nem maradhatott más, mint amit annyiszor elképzelt és gondosan dédelgetett műveiben: akárcsak Noborunak vagy Mizogucsinak, neki is időre volt szüksége, hogy helyreállítsa világa rendjét; addig azonban még földi életében (a totalitás értelmében) a restaurációt kell segítenie. Rilkére hivatkozik, amikor megállapítja, hogy a modern ember többé már nem részesül a drámai halál kegyében. Többek között a fénytelen és közömbös egyszínűséget, a nagy tettek mozgatórugójául szolgáló szenvedély láncra verését, a hagyomány kiüresítését egy idegen identitás kényszere alatt: ezeket jelentette Misima számára Japán kapitulációja, s mindaz, ami abból következett. Azt, hogy ez mennyire húsbavágó kérdés volt számára, és hogy mindez milyen sajátos módon kapcsolódott össze benne azzal, amit jobb híján most „politikai állásfoglalásnak”, illetve az erőszak esztétizálásának nevezünk, plasztikusan mutatja a halála előtti évben, 1969-ben vállalt egyetemi vita is. Az eseményről 2020-ban dokumentumfilmet is bemutattak, melyből kiderül, hogy Misima azért fogadta el politikai ellenfeleinek meghívását, mert – mint mondta – őszintén hitt szenvedélyükben; abban, hogy szavaival belátásra bírhatja ifjú hallgatóságát, hogy a kettejüket összekötő kapocs – az erőszak – visszavezetheti Japánt arra az útra, amiről a kapituláció óta eszkalálódó válság letaszította. Ez lehetett volna az a nemes ügy, amiért érdemes meghalni a modern korban; ami megadhatta volna a drámai halál méltóságát a csendben elsorvadás agóniájával szemben.
Van azonban egy másik vetülete is a megsemmisülés és megsemmisítés iránti vágynak, ami amennyire személyes, legalább annyira univerzális jelenség. A Kinkakudzsi történetében voltaképpen a papnövendék, Mizogucsi mellett a “másik főhős” maga az Aranytemplom, ami meglehetősen szokatlan fejlemény, lévén, hogy egy (látszólag) élettelen objektum a szó szoros értelmében aktív szereplője, mozgatója az eseményeknek. Már a regény első felében sejthető a végkifejlet (a Misima-életmű ismeretében főleg), de talán éppen az európai kultúráltságunkból fakadó döbbenet űz minket, olvasókat tovább, hogy megértsük az abszolút és totális szépség szimbólumának felgyújtását. Már szóltunk a halál restaurátor és konzervátor minőségéről, ami voltaképpen a pusztítás tárgyára vonatkozó kegyelmes akció. Mindez abszurdnak tűnhet első olvasatra, de gondoljunk csak a folytonosan bűnbeeső, de a bűnbánat pillanatában elragadott emberre. Természetesen érvényes a helyreállítás gesztusa is, hiszen – emlékezzünk a történet kontextusára – a háború során el kellett volna pusztulnia az Aranytemplomnak, így Mizogucsi számára a megmenekült Szépség anomáliaként létezett tovább a felborult világrendben. Azonban az Aranytemplom esetében a rombolás eme kegyelmes akciója elsősorban az alanyra irányul, és amiről itt szó van, az az önmegszabadítás. Felszabadulás a végső Szépség mindent maga alá gyűrő súlya alól; a testi gyönyör kapujában, a másokkal való kommunikáció alkalmával, de úgy általában az élet rendeltetésszerű működésének ígérete közben támad az épület ideája Mizogucsira, aki bénultságában folytonos meghátrálásra kényszerül. Ez bizonyosan túl szubjektív megokolása a cselekménynek, túlontúl személyes. Akkor mégis, hol rejlik ebben a mindenki által átélhető, univerzális olvasat?
Hadd világítsuk meg egy banálisnak tűnő és bizarr példával, remélve, hogy az olvasó osztozik velünk az emberi kapcsolatok intim szférájának őszinte számvetésében. Van úgy, hogy a beteljesületlenség állandósága már-már fizikai fájdalommal jár, és azt kívánjuk, bárcsak ne is létezne a másik. Számtalan lírai és prózai mű született a viszonzatlan szerelem kínjairól, s mindnyájan átéltük azokat. Ugyanakkor létezik a sóvárgásnak az aktív beteljesüléssel megjelenő fokozódása, ami egyre távolabb kergeti a célt, és paradox módon a beteljesülés csupán addig tart, amíg emelheti a vágyakozás tétjét. Tulajdonképpen a vágy és közelgő katarzis dinamikus viszonya, rapid váltakozása sodor minket olyan eksztatikus állapotba, ami óhatatlanul fájdalommal jár, és ennek csupán két kimenetele létezhet: kielégülés vagy halál. Amikor ölelésünkben annyira szorítjuk a másikat, hogy fájdalmat okozunk, mégis úgy érezzük, hogy fizikai teljesítőképességünk határát áthágva fokoznánk azt, ennek az állapotnak a válaszútján állunk. Pontosan ebben a helyzetben van Mizogucsi, és az Aranytemplom felgyújtásával a megsemmisítés kapuján lép be, ezáltal megszabadulva a megtestesült Szép szorításából. Természetesnek érezzük, hogy amikor az abszolút rossz létünkre tör, a kérlelhetetlen pusztítás vágya elhatalmasodik rajtunk, sőt, tápláljuk a szent haragot. De valóban elképzelhetetlen lenne, hogy a szépség és gyönyör akkora terhet ró ránk, ami már egzisztenciánkat fenyegeti, és felébredjen bennünk a rombolás általi birtoklás és önmegszabadítás vágya? Misima igaz történeten alapuló regénye azt sugallja, hogy az abszolút szép nem feltétlenül isteni eredetű – ellenkezőleg, olyan infernális illúzió, mint a buddhista példázat ábrándja, amit elemi érdekünk elpusztítani. A történet és példánk válaszútjai a morál kérdésén dőlnek el, ami végső soron olyan dilemmákat szül mind Keleten mind Nyugaton, melyekre választ, talán, még a művészettől sem várhatunk.
Mindez egy a szilánkok miriádjai közül, ami a múlt század – számunkra kétségtelenül – legnagyobb japán íróművészének összetört porcelánja után maradt. Jóllehet, mintha valaha szebb reményekre jogosító ifjúságának ígérete mintázná a többi darabot, de a szilánkok pengéiről szemünkbe csillanó fény emlékeztet: a teljességében törékeny szépség összetörve is szép marad, csak veszélyes.
[1] Magyarul: Az Aranytemplom. Ford. Erdős György. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989.
[2] Magyarul: Véres naplemente. Ford. Varsányi Mari. Budapest, Konkrét Könyvek, 2007.
(Az írás eredetileg a Magyar Szemle 2025. november-decemberi számában jelent meg.)
