2017 őszén Bonnban nemzetközi klímakonferencia fejlesztette tovább azokat az eredményeket, amelyekkel 2015. december 12-én a párizsi ENSZ-klímakonferenciának sikerült dűlőre jutnia a klímaváltozást korlátozni, illetve annak következményeit kezelni hivatott keretegyezménnyel. A klímaváltozás problémája mindig aktuális, akár természetes, akár ember által okozott jelenséggel van dolgunk – erre több, jó kétszáz éve történt esemény emlékeztet. 1816 a „nyár nélküli év” néven került a történelembe, mint ma már tudjuk: a mai Indonéziában levő Tambora-vulkán 1815. évi kitörése következményeként. A lakosság szinte egész Európában éhínségben szenvedett 1816-ban és 1817-ben, a vulkánkitörés következményeként. Hasonló klíma-anomáliák többször előfordultak az emberiség írott forrásokkal követhető történelmében – gondoljunk csak a bibliai hét szűk esztendőre – és azelőtt is. Érdemes felfigyelni egy olyan személyiségre, aki annak idején nemcsak a katasztrófa-kezeléssel, hanem hosszabb távlatú, a fenntartható fejlődés irányába mutató kezdeményezésekkel tűnt fel: János főhercegre (Erzherzog Johann). Magyar szemszögből érdemes megemlékezni arról is, hogy 1815-ben műszaki és gazdasági érdeklődésüket követve találkozott egymással angliai tanulmányúton János főherceg és gróf Széchenyi István, mindketten, mai szóhasználattal élve a „jó gyakorlat” példáit keresve hazájuk fejlesztésére.
Mind a németajkú örökös tartományok reformkorában – ami a német nyelvterületen „Vormärz” néven ismert –, mind az össznémet nagypolitikában fontos szerepet játszott János főherceg, akiben – a magyar „térfélről” nézve – a stájer Széchenyit lehet felismerni és tisztelni. Érdekes módon a magyar köztudat, amelyben 1848/49 emléke elevenen (és helyenként kissé torzan) él, alig vesz tudomást arról, ami párhuzamosan a Lajtán túl történt. Pedig mind a történelmi folyamatok, mind egyes személyiségek bőséges párhuzamot kínálnak. Feltehetően az uralkodóház – óvatosan fogalmazva – nem éppen szerencsés és áldásos tevékenysége, amire először Batthyány, majd Kossuth („labanc” szemmel nézve hasonlóan szerencsétlen) politikája szolgáltatta az alkalmat, mindez a köztudatban eltakarta és „az osztrákok” címszó alatt egy kalap alá vette az osztrák társadalmat az uralkodóházzal. Eközben – tudatosan vagy sem – kiesett az összképből az a körülmény, hogy a társadalmi átalakulás igényének azon örökös tartományokban, melyeknek lakossága többségében németajkú volt, egy lényeges és más (bár a magyar politikával összefüggő) tétje is volt, mint a Lajtán innen. A magyar ’48-tól eltérően arról is szólt a játszma, hogy lesz-e egységes Nagy-Németország, és ha igen, a Habsburg- vagy a Hohenzollern-ház égisze alatt? (Az elvben szintén lehetséges harmadik megoldást, a köztársaságot, legfeljebb a forradalom radikális szárnya követelte, a többség viszont erre jóformán nem is gondolt.)
A főherceg és Széchenyi életének párhuzamaira, azt hiszem, kevesen figyeltek fel, érdemes rávilágítani. Életkorban közel álltak egymáshoz, csaknem egy generáció tagjai voltak. János főherceg 1782-ben született és 1859-ben hunyt el, igaz, természetes halállal, nem saját keze által, mint tragikus sorsú kortársa. Széchenyi István kilenc évvel fiatalabb volt a későbbi II. Lipót császár és király, akkor még Toscana nagyhercegének tizenharmadik gyermekeként és a későbbi József nádor öccseként Firenzében született János főhercegnél. Életútjuk többször érintkezett – legelőször az 1809. évi győri csatánál, ahol János nem kimondottan szerencsés kezű hadvezérként, Széchenyi fiatal főhadnagyként szerepelt –, bár személyes ismeretségük nem vezetett baráti vagy legalábbis szűkebb munkakapcsolathoz, ehhez kettejük egyénisége feltehetően túlságosan eltért. Pedig még egy érdekes közös tulajdonságuk volt: bonyolult, egyrészt a kooperáció kényszere által szoros, ugyanakkor ellenszenvvel vegyes kapcsolatuk Metternich herceggel (noha az akkori köztudatban nagyrészt Metternichnek tulajdonított számos antiliberális intézkedés érdemi szerzője Kolowrat volt, aki a maga módján zseniálisan manipulálta a közvéleményt örök vetélytársa ellen).
János főherceg a későbbi császár és király, Ferenc József, nagybátyja volt. Ellentétben rokonával és későbbi uralkodójával, társadalmi állásához képest legalábbis a nonkonformista jelző illik rá. A főherceg erről nemcsak közéleti tevékenységében, hanem magánéletében is tanúságot tett: felesége, született Anna Plochl, az altaussee-i postamester lánya volt, a főherceg így a Habsburg-ház belső törvényei szerint tehát morganatikus házasságot kötött. Nemcsak hosszú évekig kellett várnia a párnak a házasságához az uralkodói engedélyre, hanem leszármazottaik mindmáig sem viselhetik a Habsburg nevet, Meran grófok néven szerepelnek. Széchenyi István hasonlóan hosszan várt imádottjára – eddig itt is fennáll a párhuzam –, ő azonban végül is társadalmi állásának megfelelő házasságra lépett a megözvegyült Zichy grófnéval.
János főherceg jóval sokoldalúbb érdeklődésű, tehetségesebb volt, mint legtöbb társa a főhercegi rangban, ugyanakkor semmi esélye nem volt arra, hogy megörökölje a trónt. Kézenfekvő volt tehát, hogy energiáinak tevékenységi területet keresett. Már fiatalember korában mind a természet, mind a műszaki újdonságok iránt érdeklődött, ugyanakkor szociális felelősségérzete is megmutatkozott. Mindhárom körülmény találkozott a stájer mezőgazdasági társaság 1819. évi általa szorgalmazott megalapításában. A társaság – mai kifejezéssel élve – nagyszabású tudástranszfert szervezett: új termelési módszereket, vetőmagfajtákat propagált, szerszámok, gépek modelljeiből gyűjteményt állított össze, melyekből a gazdák közvetlen szemlélet alapján tanulhattak. 1822-től a főherceg saját brandhof-i uradalmát mezőgazdasági mintabirtokká fejlesztette. Ez évben Vordernbergben vaskohót vásárolt és 1829-ben a többi helyi vasipari vállalkozót szövetkezethez hasonló közös beszerzési és értékesítési szervezet alapítására, valamint a kohók üzemeltetéséhez szükséges faszén nyerését szolgáló erdők közös megvételére bírta rá. Az üzleti modell csaknem száz éven át működött. Fontos infrastruktúra-fejlesztési szerepe volt a Semmering-vasút nyomvonalvezetésében. A bécs-trieszti vasútvonalat elvileg a római „borostyánút” nyomvonalán az Alpok keleti lábánál, részben magyar területen is lehetett volna vezetni, a főherceg viszont a graz-mürzzuschlag-i vasútvonal támogatásával előkészítette az döntést a Semmering javára.
További párhuzam a főherceg és a gróf között tudomány-menedzseri és szponzori szerepük. Széchenyi történelmi gesztusával időben megelőzte az osztrák oldalt: Ferdinánd császár 1846-ban bízta meg János főherceget a császári tudományos akadémia előkészítésével (egyébként Metternich javaslatára!). A főhercegnek sikerült az 1847-ben legfelsőbb jóváhagyást nyert alapszabályban lefektetnie a tudományos álláspontok írásban és szóban szabad megvitatásának jogát, ami Metternichet feltehetően erősen bosszantotta, hiszen rést ütött a cenzúra szigorú rendszerén. János főherceg az akadémiánál Széchenyivel ellentétben nem saját pénzéből adakozott, hanem uralkodói felkérésre vállalt szerepet, de ő is nagyvonalúan szponzorálta a tudományt. Már 1811-ben az általa alapított Joanneumnak ajándékozta természettudományi gyűjteményét. A Joanneum három intézménynek is csírája lett: a máig azonos nevű múzeum, a grazi műegyetem és a leobeni bányászati és kohászati akadémia (ma szintén egyetemi rangban, mondhatni, az „osztrák Selmecbánya”) fejlődött ki belőle.
Említettem János főherceg vonzódását a természet, erdők-mezők-hegyek iránt. Míg Széchenyi a lovaglást, a lótenyésztést részesítette előnyben, a főherceg puskával a vállán mászta a stájer hegyeket. Érdemes itt elidőzni egy pillanatra. Mint szinte mindenütt a premodern Európában, a vadászat joga 1849-ig Ausztriában is fejedelmi, de legalábbis földesúri előjognak minősült – a vadkároktól a hajtóvadászatok által tönkretett vetésen át a kötelező hajtói szolgálatokig a jobbágyok állandó terhére, nem is beszélve a „mi és ők” világos és egyértelmű tudtukra adásáról. (A történelem furcsa arabeszkje, hogy a kommunista hatalmasságok a szovjet hatalmi szférában a vadászat feudálisan prepotens oldalát azonnal átvették, anélkül, hogy a leghalványabb fogalmuk is lett volna az „ancien régime” eleganciájáról.) Mindenesetre a jelenség jól szemlélteti, hogy a megszállt és tönkretett országok nyakára afféle feudális „revival” nehezedett betonsúllyal. Nem volt véletlen, hogy a francia forradalom alatt a paraszti lakosság évszázados sértettségérzete a vadállomány ellen is fordult, a természet „kollaterális kárként” szenvedte meg a társadalmi feszültséget. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy mind a bajor, mind az osztrák hegyekben máig eleven a „nemes vadorzó” alakja, ha úgy tetszik, a bakonyi betyár vagy Robin Hood alpesi rokonaként, aki megleckézteti a hatalmasságokat, szabadságvágyában semmi korlátozást nem tűr és tragikusan végzi. Ausztriában 1848/49 is kis híján katasztrofális következményekkel járt a vadállomány és ezzel a biodiverzitás terhére – az, hogy a dolgok másképpen alakultak, nem kis mértékben János főherceg érdeme is. 1849-ben az új osztrák vadászati törvény a földtulajdonhoz kötötte a vadászati jogot. Mivel az Alpok eldugott völgyeiben előtte amúgy sem lehetett érvényesíteni a feudális előjogokat és János főherceg a „Vormärz” idején szorgalmazta az önkéntes örökváltságot, a konfliktusnak sikerült élét venni. János főherceg a külsőségekben is a paraszti hegyi lakossággal szolidarizálódott és ezzel nemcsak divatot hozott létre, hanem a mindennapok öltözködési kultúrájának paradigmaváltását is. Vadászatain megismerte a felső-stájerországi zöld szegélyű, szürke lódenkabátot, amelyet kedvenc ruhadarabjaként szó szerint szalonképessé tett: a stájer népviselet különféle variációit nemcsak az osztrák társadalom minden rétege viseli mindmáig alkalomadtán a vadászattól az operalátogatásig, hanem nemzetközi népszerűségre is szert tett.
A főherceg közismert és rövid nagypolitikai fellépése nem volt éppen sikeresnek mondható, mégis jelentős volt az újkori történelem egyetlen demokratikus és jogállami nagynémet államalapítási kísérletének államfője szerepében. Egyetlen utódjáról a nagynémet államfői minőségben nem éppen állítható, hogy a János által felállított magas szabadságjogi és jogállami mércének akár legkevésbé is megfelelt volna – nem is akart. Az első világháború után az antant hatalmak meghiúsították az osztrák nép alkotmányosan és az egész politikai spektrum által támogatva kinyilvánított akaratát a Németországhoz való csatlakozás iránt. Az európai történelem nagy tragédiáinak egyike, hogy ezzel ürügyet szolgáltattak Hitlernek a népakarat végrehajtója szerepének eljátszására, sőt nemcsak erre, hanem az osztrák társadalom jelentős részének tényleges, legalábbis átmeneti megnyerésére. Az idevágó szakirodalom immár könyvtárakat tölt meg és nem szeretnék dilettáns történészi vagy politológusi szerepbe csúszni, egy szubjektív megjegyzést mégis hadd kockáztassak meg: az osztrákok iránti méltányosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a nácik ellenfeleinek hiányzott az iránymutatás, a pozitív példa, hiszen még olyan tekintélyes közéleti személyiségek is az „Anschluss” mellett foglaltak állást, mint Karl Renner szociáldemokrata vezető, volt kancellár. A háború után a nagynémet opció végleg le volt járatva, az osztrák társadalom nagy része pedig nem kis álszentséggel tetszelgett magának és a világnak „Hitler első áldozata” szerepében, melyet csak hosszas és fájdalmas múlttal szembenézési folyamat eredményeként vetett le.
Jóval eredményesebbnek bizonyult János munkássága a helyi, önkormányzati politikában. Miután visszatért a frankfurti nemzetgyűlésről a stájerországi Stainz kisvárosba, ahol kastélya és birtoka volt – máig utódai tulajdonában –, a helyi választóközönség 1850-ben polgármesterré választotta. Hivatalát nyolc éven át látta el. Akár rövid és pusztán szimbolikus jelentőségű birodalmi kormányzói, akár jóval hosszabb és sikeresebb polgármesteri tevékenységét vesszük: egészen Ottóig ő volt az egyetlen Habsburg, aki demokratikus választás alapján látott el közfeladatot (tudatosan említek közfeladatot és nem közhivatalt, mert Ottó nem hivatalt, hanem képviselői mandátumot viselt). A stainzi kastélyban ma a grazi Joanneum kihelyezett kiállításaként vadászati és mezőgazdasági kiállítást láthatunk, részben János hagyatékából – itt zárul a kör a főherceg életművével. A szépen restaurált barokk belső terekben modern koncepciót követő bemutatót rendeztek. A Joanneum néhány éve szervezte át kiállításait – Stainz fényesen igazolja az új koncepciót. A kiállítási tárgyak részben építkezésnél használatos betonvasalás-elemeken vannak elhelyezve, kerülve a „bőgő szarvas” giccsének még a látszatát is, annál inkább megjelenítve János főherceg természetet technikával és társadalommal egybefűző szellemiségét. Merem ajánlani a látogatást mindazon magyar olvasóknak, akik továbbra is úgy érzik, hogy Ausztriához több szál fűz minket, mint a mindennapi gyakorlatias szomszédság, és akik gondolatban tisztelegni akarnak mindkét nagy „tory”, liberális-konzervatív reformer emléke előtt. Nem rajtuk múlott, hogy Közép-Európa sorsa a 19. századi előzmények után a 20. században tragikus fordulatot vett, amiből csak most bontakozunk ki lassan és nehezen – mindehhez inspirációt tőlük is nyerhetünk.
