Pócza István: Felmerülhet a kérdés, hogy én ilyen fiatalon – harmincnégy éves vagyok – hogyan kerültem ebbe a projektbe. Gyulának rögtön egy ilyen személyes kérdéssel adom át a szót: hogyan indult ez a kötet? Így talán el tudod mesélni, miért tegeződünk egymással, hiszen jó régóta ismerjük egymást.

Kodolányi Gyula: Igen, a könyv valóban Istvánnak köszönheti létét, a létrejöttét. Amint a könyv előszavában megírom, én nagyon jól tudtam, sejtettem talán már Antall életében is, hogy nekem kell írnom róla egy könyvet. De az élet az alkalmat erre nem hozta el harminc éven át. Sokat írtam őróla meg az egész rendszerváltozásról a 30 év alatt, a halála óta kisebb, hosszabb darabokat. Az volt a tervem, hogy ezeket összerakjuk egy könyvvé. Mádl Ferenc már 2010ben azt mondta nekem, hogy ez szinte kész könyv. Ennek bővült változatát látta 2022 őszén István is, megmutattam neki – de egyetértettünk, hogy még mindig nem kerek egész.

De ő arról is értesült, hogy nekem vannak részben kézírásos, kiadatlan feljegyzéseim Antall bizalmas nemzetközi tárgyalásairól. Olyan eseményekről beszélek, amiket a protokoll nyelvén négyszemköztinek neveznek. A négyszemközti megbeszélés általában azt jelenti, hogy mindkét fél oldaláról legfeljebb egy tanácsadó és egy jegyzetelő kíséri a politikai vezetőt – és ez gyakran ugyanaz a személy. Ezenkívül pedig egy tolmács, ha szükséges. Ettől Istvánnak nagyon felcsillant a szeme, hiszen ő, mint tapasztalom, ízig-vérig politikai elemző – bár azért remélem, hogy mással is foglalkozik életében és nem futja ki a szuszt magából ebben a tempóban, amiben az elmúlt pár évet töltötte. Bíztató, hozzá kell tennem, lelkes részvétele az Antall-projektünkben, mert jelzi, hogy idő- és térhorizontját, és a szellemit is, folyton tágítja. Ekkor kérdezte tőlem, hogy vajon ezekből nem lehetne-e egy könyvet csinálni. Elkezdtem ilyen szemmel nézegetni az anyagot, és rájöttem arra, hogy ezek a jegyzetek önmagukban nem állnak meg. Csak akkor, ha melléjük teszek más, a rendelkezésemre álló, hasonlóan bizalmas jellegű anyagokat, és kommentárokkal látom el az egészet. És végül is megszületett ez a könyv. Egyikünk sem gondolta, hogy ilyen vastag lesz, pedig ez az első kötet csak a rendszerváltozás mozgalmaitól 1991 közepéig mutatja be az új, független magyar külpolitikát. Gondolom Istvánnak komoly érdeme van abban is, hogy a Batthyány Lajos Alapítvány vállalta ennek a 640 oldalas könyvmonstrumnak a költségeit. Nekem viszont azt kellett elérnem, hogy az asszisztenseim meg a szakmai és olvasószerkesztők mindvégig kitartsanak ebben az egyéves rohammunkában. Mert a könyv csak nyúlt meg nyúlt, és ők már dolgoztak a végső stádiumokon, mire én a teljes szöveget befejeztem, lezártam.

Nem mondom, hogy ilyen műfajú könyv nem volt még, de biztos, hogy nem gyakori. A könyvben tehát eredeti dokumentumokat közlök. Ezek részben magánfeljegyzések, nagyobb részben hivatalos, de bizalmas feljegyzések Antall Józsefnek, vagy nem közvetlenül neki írt dokumentumok, olyan ügyekben, amelyeket külpolitikai főtanácsadóként, de akár például a Duna Televízió létrehozásában vittem mellette. Ezeket a dokumentumokat elláttam rövidebb, hosszabb magyarázatokkal és a megfelelő helyeken kiegészítettem harminc év már említett, ideillő írásaival. Tehát az évek során írt visszaemlékezéseimmel és értékeléseimmel. Hát így alakult ki ez a könyv. Fontosnak tartottuk, hogy fényképekkel dokumentáljuk, ezért időt szántunk arra is, ha nem is eleget, hogy elmerüljünk az MTI archívumában és más hasonló nyilvános és magángyűjteményekben. Tulajdonképpen nem igazán elegendő a könyvben a kép, ám így is sokat segítenek a helyzetek és személyes viszonyok megértetésében.

P. I.: Az eredet történetével kezdtük, de hadd folytassam akkor a borítóval, illetve a címmel: Antall Józseffel a világszínpadon. Ha visszagondolunk arra az időszakra, amiről a könyvben beszélsz, különösen a rendszerváltozás éveire, azt rendkívül nagy várakozás előzte meg, nemcsak Magyarországon és a régión belül, hanem a nyugati országok részéről is. A kérdésem az lenne, hogy természetes volt-e az, hogy Antall József feljutott a politika világszínpadára?

K. Gy.: Ez nem volt magától értetődő. Gondoljunk bele abba, hogy például Lengyelországnak – amely az egyetlen ország volt térségünkben, amelyiknek jelentősen könnyítettek az államadósságán, szemben a miénkkel – ugyanebben az időszakban, még Antall életében öt miniszterelnöke volt. A román kormányváltozásokat össze se tudnám hirtelen számolni. Jöttek-mentek a kormányok 1990 és 1994 között körülöttünk mindenhol. Borzalmasan nehéz volt a rendszerváltoztatás, különösképpen ez az első szakasza mindenütt, főleg azért, mert a Nyugat nem nőtt fel a történelmi feladathoz úgy, ahogy az USA a második világháború után a Marshall-tervvel. Nem fogta fel ezúttal a Nyugat, hogy Kelet-Közép-Európában teljes újjáépítést kívánna a kommunista hagyaték, és hogy ehhez a stratégiai feladathoz mekkora tőkeinjekcióra és milyen gazdasághelyreállítási receptre volna szükség. Antall egyszer a dolgozószobája ablakából kimutatott egy nyugati vezetőnek a látképre, a Margit-hídra, a szigetre és a két part impozáns környékére. „Úgy képzelje el, hogy amit Ön most itt lát, az díszlet, mögötte valójában minden rom. Az egész város. Ezt jelenti a kommunisták által ránk hagyott 20 milliárd dolláros államadósság.

Tehát önmagában véve az a stabilitás, amit Antall és kormánya hozott, az rendkívüli volt a régióban, és páratlan folyamatosságot biztosított a politikánknak. És ennek egyik oka az, hogy Antallnak olyan személyes karizmája és olyan történelem- és problémalátása volt, hogy a világpolitika vezető játékosai partnerként fogadták be a klubjukba már 1989-ben, amikor itthon még formális pozíciója is alig volt. Ezért érték oly gyakran váratlan telefonhívások nemzetközi problémák megvitatására – Bush elnök délután értesítette, hogy éjfélkor akar vele beszélni; azért éjfélkor, mert nála akkor volt délután 6 óra, a washingtoni hivatali idő vége. Mellesleg ennek az lett a sajnálatos következménye rám nézve, hogy ezeket a beszélgetéseket nem én folytattam le Antall mellett, hanem Jeszenszky. Én nem akartam fent maradni a Bush telefonok kedvéért sem, mert egy dologhoz ragaszkodtam csak a 14 órás munkanap mellett, ahhoz, hogy eleget aludjak. Hogy a rendszeres diplomáciai és protokollvacsorák után 11-kor lefekhessem, hogy nyolckor frissen indulhassak be. Szóval valóban természetesek voltak az ilyen hívások – Kohltól, az olasz vezetőktől, Haveltől, Walesától, Gorbacsovtól stb.

A fénykép a könyvünk borítóján Antallt az amerikai elnöki flotta repülőgépén ábrázolja. 1990. október 17-e és 21-e közt folyt le úgynevezett állami látogatásunk (state visit) az Egyesült Államokban. Ez a ceremóniákban is megnyilvánuló elnevezés azt jelenti, hogy maga az elnök a meghívó, a házigazda. Ez a látogatása Antallnak a legmagasabb kategóriába esett, ilyen vendége egy évben egy tucat sincsen az amerikai elnöknek. Ilyenkor mindvégig az elnök vendégei vagyunk az Egyesült Államokban. Szállásunkat, őrzésünket, programunk szervezését és közlekedésünket mind az amerikai állam fizeti. Az elnöki flotta több gépből áll. Látni sokszor a híradóban, amikor egy Boeing 747-es Jumbo gépből, az Air Force One-ból lejön a lépcsőn az amerikai elnök, de használ helikoptereket és kisebb gépeket is, amikor elmegy rövidebb programra Amerikán belül. A mi középtávú McDonnell Douglas DC 9-es gépünket azért bocsátották rendelkezésünkre, hogy küldöttségünk átrepüljön Los Angelesbe, ahol többek közt a visszavonult Reagan elnökkel és az ottani magyarsággal találkoztunk. A borítóképen Antall ezen az elnöki gépen látható. A gép szakaszokra van osztva, és az elnöki lakosztály úgy van berendezve, mint egy kényelmes szoba, ahol az elnök repülés közben íróasztalnál dolgozni is tud. Antall az elnöki karosszékben ül, amelyből telefonálva éppen letekint a földre. A belső köre kicsit távolabb ül, vele szemben, kényelmes zsöllyékben.

P. I.: El kell mondanunk, hogy a borítóképet megtalálni nem volt egyszerű, nem kevés vita előzte meg, miként a címválasztást is. Végül a címnek lett alcíme is, ami sokat elárul: A mozgalmaktól a szuverenitásig.

K. Gy.: Én a borítóképet túl olimposzinak találtam. Antall a világ, a habostorta tetején, mondhatná valaki. De nektek fiataloknak, szerkesztőnek, könyvtervezőnek nagyon tetszett. Nekem e kép visszája az, hogy Antall éppen ennek az amerikai diadalútnak a során közölte a delegáció hozzá közel álló tagjaival, például Tar Pállal és velem is Los Angelesben, egyenként mindenkivel, hogy hóna alatt a daganatot meg kell operálni a következő héten. A Fehér Ház kertjében, a történelmi egységek katonai parádéja alatt annyira fájt neki a daganat, hogy szinte alig győzte végigállni a ceremóniát. Ebből persze a külső szemlélő semmit sem vett észre. Bush elnök sem, aki mellette állt. Antallt az édesapja hihetetlen önuralomra nevelte. Így Antall egész nagypolitikai futama 1993 decemberéig a tragédia árnyékában folyt, még a legfényesebb események is.

P. I.: Az előző kérdésem arról szólt, hogy természetesnek mondható-e az, hogy Antall a világszínpadra lépett. Erre úgy fogalmaztál, hogy nem, ez nem volt sorsszerű, de nem volt természetes sem, tehát nem volt magától értetődő. Viszont a kérdésem az lenne, hogy voltak-e ennek előjelei már a korábbi időszakokban? Hiszen a tárgyalt korszak nem 1990-ben, nem is ’89-ben kezdődik, hanem azt mondtad, hogy ezt jóval korábban kell elkezdeni. Ez nem kis vitát eredményezett, nyilván a terjedelem miatt.

K. Gy.: Igen, munka közben tudatosult bennem, hogy sok sok évvel korábban találjuk meg történetünk kezdeteit. Voltaképpen a magam politikai pályájának a kezdeteit is: 1977-ben. Amikor a könyv összerakásába fogtam, azt gondoltam, hogy rendben van, a kezdőpont legyen 1985, Gorbacsov színre lépése, és a magyar ellenzék nyilvános megjelenése. De végül is nem a Szovjetunióról és nem Gorbacsovról szól ez a könyv: fel kell idézni azokat a magyar előzményeket, amelyekből természetesen következett, hogy egy Antall József tehetségű vezető rögtön fölkerül a világszínpadra 1990-ben. Jobban mondva, már a választás előtt. Tehát már ’89 őszén adják egymásnak a drótot a világpolitika felső szféráiban, hogy úgy mondjam. Küldik a bizalmas üzeneteket egymásnak a vezető politikusok, hogy van egy magyar politikus, akire oda kell figyelni, mert ő a jövő embere. Már meg is keresik vagy meghívják őt. Margaret Thatcher a saját miniszterelnöki gépét küldi érte Budapestre. Ehhez a politikai szerephez elsőrangú szakmai gárda is szükséges – hogyan magyarázható az, hogy ő egy rendkívül magas színvonalú gárdát tudott összeállítani? Én elsősorban a külpolitikáról beszélek persze, hiszen az volt a fő területem, de emellett az egész tanácsadó testület vezetője voltam két évig. Nyugodtan mondhatom, hogy kiváló emberek voltak a miniszterei között, de nemcsak erről beszélek. Tulajdonképpen itt nem is egy kormányról van pusztán szó, hanem egy egész gazdag, sokágú emberi, kulturális televényről: magáról az egész magyar rendszerváltozásnak a kibontakozásáról.

Arról, a legkésőbb 1987-ben kibontakozó folyamatról, amit én hosszú forradalomnak neveztem el. Történelmünkben páratlan békés forradalom zajlott le, tehát eljutottunk oda, hogy vér nélkül, tárgyalások eredményeként átadta a hatalmat nekünk, a demokratikus pártoknak, a kommunista hatalom, a pártállam. Ez óriási esemény volt. Persze ismertük, ismerjük e győzelem összes hátulütőit. Tudtuk, hogy páratlanul nagy államadósságot és egy csődtömeget adnak át nekünk, amit ők már képtelenek voltak kezelni. És ők arra számítottak, hogy befuccsol az első demokratikus kormány és majd akkor jönnek ők megint. Ez meg is történt egyébként 1994-ben, de azért 4 év az rengeteg idő, ha csak arra gondolok, hogy több mint háromszáz törvényt hoztunk 4 év alatt. Tehát ez alkotmányjogilag és intézményeiben teljesen más ország volt már 1994-ben, itt nem lehetett már teljes restaurációt csinálni. Különben is, a szocialistáknak megjött az étvágyuk a maguk fazonírozta kapitalizmushoz, amennyiben közel tudtak jutni a levesestálhoz. Visszatérve a békés forradalomhoz és Antall látszólag semmiből verbuválódott gárdájához, létezett már a ’80-as években egy sok ezres magyar szubkultúra, amelyik nagyon messze jutott el a jövőről való gondolkodásban. Ennek a szubkultúrának, tudjuk, két fő ága volt, az úgynevezett nemzeti ellenzék és az úgynevezett szamizdat ellenzék, amelyiknek az MDF, illetve az SZDSZ lettek a fő pártjai. És szólni kell a nem kevésbé jelentős, a demokratikus pártokon felüli, de azokat átjáró civil szubkultúráról is, amely a bős-nagymarosi vízmű elleni mozgalmat adta. De ez az egész erjedés tulajdonképpen ’77-ben kezdődött el.

Amikor elkezdtem visszapergetni az éveket, a saját emlékeimet és írásaimat újra s újra átlapozni, akkor jutottam el a forrásokhoz. Ebben segített a Csűrös Csillával 2021-ben megcsinált életútinterjúm is, amelynek során sok minden kristályosodott ki bennem a múlt leckéiből. Helyére került az időben is a sok ellenzéki akció, amelyben részt vettem. Elkezdtem persze kutatni a nemzetközi eseményeket is, megnéztem, hogy melyik országban mi történt a régiónkban, és valóban megbizonyosodtam, hogy 1977 a mérföldkő. 1975 augusztusában történik, hogy az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az európai országok aláírják az általános enyhülést hozó Helsinki Egyezményt. De a Helsinki Egyezménynek van egy olyan paragrafusa is, miszerint kötelező a civil mozgalmak működésének engedélyezése az aláíró országokban. A Szovjetunió ezt aláírta, hiszen igazából nyertesnek érezte magát. A nyugati vezető politikusok egy része pedig azt gondolta, hogy a Helsinki Egyezmény vereség és árulás, mert befagyasztja a jaltai és potsdami egyezményeket. Ennek a paragrafusnak – az emberjogi „kosárnak” – az alapján viszont azonnal elkezdtek tevékenykedni az ellenzéki mozgalmak: a Szovjetunióban Szaharovék, Prágában Havelék, és az első magyar ellenzéki akciók is akkoriban indulnak el. Részben éppen Havelék bebörtönzése ellen tiltakoznak a magyar értelmiségiek egy nyilvános nyilatkozatban. Aztán rendkívül fontos lett ekkor a szerepe apósomnak, Illyés Gyulának, aki 1977 végén közli a Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes írását a határon túli magyarok helyzetéről, ami megjelenik ugyan a Magyar Nemzetben, de óriási botrány lesz belőle: feldühíti a kádári vezetés „proletár internacionalista” héjáit, miközben hatalmas érzelmi felszabadulást hoz a határon túli kisebbségeinkben. Illyéssel és Csoórival együtt támogatjuk titkosan Király Károly székely politikus akcióját is, aki a romániai kisebbségi elnyomásról Ceaușescunak írt panaszlevelét 1978 februárjában közli a New York Timesban.

Apósomnak ez az írása egy kis esszékötetben, a Szellem és erőszakban jelent volna meg, azonban ezt már nem engedik Kádárék kiadni. Kinyomtatják, de bevonják, raktárba zárják. Apósommal több példányt ki tudunk csempészni nyugatra és egy hasonmás kiadás születik Münchenben, amit aztán ezernyi példányban csempésznek vissza Magyarországra. És hát felsorakozik emögött nemcsak a nemzeti ellenzéki kör – mert például ennek a Szellem és erőszaknak szamizdat kiadása is létrejön Budapesten a szamizdatos ellenzék gondozásában. Tehát akkoriban indul be hirtelen az erjedés a „szocialista” táborban. Ezért innentől pörgetem az események krónikáját a könyvben, de 1990-ig csak nagy vonalakban. Aztán ott a következő nagy mérföldkő, a lengyel Szolidaritás mozgalom megszületése 1980 augusztusában, amitől sokan azt remélték, hogy azt a Szovjetunió megtűri. Egy munkás szakszervezetet miért ne engedélyezne egy kommunista kormány? Persze erről szó sem lehetett, könyörtelenül letörik Brezsnyevék a mozgalmat. Akkor néhány év általános szigorítás következik régiónkban, öreg és beteg elnökök toldoznak-foldoznak Brezsnyev után. Nyolcvanötben viszont jön Gorbacsov, akiről hírlett a magyar ellenzéki körökben és Nyugaton is, hogy ő elszánt reformista, és akkor hirtelen valóban megérezzük a gorbacsovi nyitás teremtette lehetőségeket. A magyar ellenzéki mozgalmak hamarosan színre lépnek 1985 nyarán, s akkor egy pillanat alatt itt a földindulás, sorra dőlnek el a tiltások dominói, szárba szökik a békés rendszerváltozás. Most több évet összefoglalva létrejön az MDF, amelynek több tízezres tagsága van az egész országban. Mindenütt a legkiválóbb politikai és szakértői háttér jön létre, s az SZDSZ-nek is nagyon komoly társadalmi bázisa országszerte. Majd megalakul a Fidesz, és újraalakulnak a történelmi pártok. A pártállam pedig minden nap egy lépéssel hátrább vonul vissza.

P. I.: A könyved dokumentuma nyilván ennek az útnak is, meg az időszaknak, amit bejár. Érdekes és értékes. Ami igazán érdekessé és értékessé teszi az a személyes része a történetnek, hiszen személyesen láttad, megélted közelről. Valahogy úgy fogalmaztál, hogy egy új rendszert kellett felépíteni, egy másik rendszert, és ehhez meg kellett találni a megfelelő embereket, ami nem feltétlenül volt egyszerű. Olyan évtizedek után, amikor a civil emberek tulajdonképpen nem arra készültek, hogy hogy ők majd miniszterek, államtitkárok, tanácsadók lesznek egy demokratikus rendszerben. Hogy politikusok lehetnek, egy új polgári közigazgatásban dolgozhatnak. Teljesen más életpályára voltak hangolva, felkészítve és felkészülve, és hát terveik a jövőre nyilván csak meglehetősen korlátozottak lehettek a pártállamban. Egy személyes kérdést engedj meg, ami voltaképpen kettős: mi az első emléked Antallról, és hogyan emlékszel vissza arra, amikor ő felkért erre a kormánymunkára?

K. Gy.: Kicsit tágabban kezdem. Sokat gondolkodtam, ahogy már említettem, nagyon sokat, az elmúlt 15 évben a magyar közelmúltról. Értem ezen azt, hogy 1939-től. Mert ez volt a máig ható, kritikus időszaka a magyar történelemnek. Az összeomlásnak és az összeomlás alatt kezdődő önépítésnek. Ezzel kapcsolatban már régebben kialakult bennem egy kép a személyes hálózatokról. A családi, baráti, és egyéb kapcsolati rendszereket végiggondolva, elhelyezve benne az általam ismert szereplőket, rájöttem, hogy igazából a legfontosabb mozgatók az életben a hálózatok. Áthálózzák az osztályok, szakmák, családi körök egész világát. Fontos ténye ennek a hálózathagyománynak, hogy 1945 októberében Magyarországon olyan demokratikus kormány alakulhatott, amit a Kisgazdapárt vezetett, mert elsöprő többséggel megnyerte a választásokat, míg a kommunistáknak csak 14 százalék jutott. Emögött egy nagy értelmiségi és professzionális elit munkája állt, és széleskörű demokratikus alapokra épült. A harmincas évek értelmiségének és a velük szövetséges, modernül gondolkodó Horthy-nómenklatúra fiatalabb tagjainak az összjátéka hozta mindezt össze. Ezek németellenesek voltak, igen sokan baloldaliak, de antibolsevikok, s ők már az 1944-es ellenállásban nagyon komoly földalatti szervezeteket hoznak létre, szervezett ellenállásban próbálnak valamit tenni, és a második világháborús összeomlás után hirtelen komoly politikai erőként lépnek színre. Ennek az 1945-ös demokráciának a sokarcú hálózata az 1948-as kommunista hatalomátvétel után is tovább él sok ezer tagjában, családi és baráti köreiben, itthon és emigrációban. Az új demokrácia náciellenes magyar elitjének írmagját is megpróbálják írtani a kommunisták az 1947-es „köztársaság ellenségei” elleni monstre kirakatperben, a jók összeesküvésének hálózatai mégis fennmaradnak apró köreikben. E hálózatok konspirációban, a föld alatt dolgoztak a háború alatt – és formalizáltak is voltak, ha írott alapszabályokat nem is fogalmaztak meg. Én nagybátyámtól és apámtól hallottam róluk, a maguk részvételéről bennük, igen szűkszavúan – csak az elmúlt másfél évtizedben ismerkedtem meg behatóbban velük, a Szent-Iványi Domokos irányította Magyar Függetlenségi Mozgalommal, a Magyar Testvéri Közösséggel, a Magyar Fronttal stb.

Ha Antallnak sok különlegessége volt, az egyik éppen ennek a hálózatrendszernek beható ismerete. S ennek a szellemiségnek és nagy személyi hálózatnak az ismeretében készülhetett mindig is politikai vezetőnek. Fontos, hogy az édesapja is nagyon jelentős politikus volt a Horthy-kormányzat hátterében. Kivételes mesterkurzus volt az, amit ő már otthon az édesapjától kapott. Id. Antall a belügyminisztériumban dolgozott, ellenzéki kisgazda létére bizalmába fogadta őt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, aki náciellenes volt és elképesztő titkos akciókat szervezett a németekkel szemben, éppen az említett civil hálózatokkal együttműködve is. Ő és Horthy az idősebb Antallt bízta meg a sok konspiratív munkát kívánó menekültüggyel a háború alatt. Tehát ő volt az, aki a kormány védelme alatt megszervezte a 100.000 lengyel menekült mentését, elhelyezését és a magyar életbe való integrálását. Ez a titkos, részben kormányhivatalnokokból álló hálózat a magyar katonai elhárítással konspiratív együttműködésben irányította a lengyel önkéntesek továbbcsempészését is az afrikai angol hadseregbe, Jugoszlávián át. Ugyanígy, a német fogolytáborokból megszökött szövetséges katonatisztek Magyarországon való bújtatását. A Horthy-család informálását a náci haláltáborokról 1944 júniusában. Raoul Wallenberg hálózatának felépítését. És rengeteg zsidó honfitársunknak a megmentését. Hát ennek a konspiratív tevékenységnek néhány epizódja szolgált Antall Józsefnek tűzkeresztségül, amelyen az apja mellett már kamaszkorában átesett. Miniszterelnökünk anyai nagyapja viszont Apponyi Albertnek volt a titkára, tehát innen is óriási politikai iskolázottság származott a családban.

Antall úgy élte le a Kádár-korszakot, hogy részben kényszerből orvostörténész lett, bár érdekelte valóban a művészet és az orvoslás története is. A kommunista rendszerben becsületes ember, ráadásul 1956-os priusszal a történész pálya főáramába nemigen mehetett, és jó szívvel nem is ment. Tehát ezen a marginális helyen Antall továbbépítette magát és személyes kapcsolatrendszerét. Nyilvántartotta, hogy ki hol van azokból, akik 10, 20 vagy 30 éve, ötvenhatban s egyéb időkben részt vettek a nemzeti szuverenitásnak ezekben az akcióiban. És hogy merre, mit végeznek a polgári életben azoknak a leszármazottai és barátaik. Ezért mondtam mindig, hogy Antall fejében lexikona volt a hivatalos és a nem hivatalos magyar közéletnek. Amikor, főleg péntek késő délutánonként, már szinte mindenki hazament a Parlament épületéből, hosszú beszélgetések folytak köztünk Antallal aktuális ügyekről, de minden másról, a fentiekről is, és amikor felbukkant egy új név, rögtön elmondta, hogy ez az ember ki fia-borja, mit végez éppen a polgári életben, és milyen minőségű ember. „Hát persze, ő ilyen-olyan, már a nagyapja is az volt. Nem szólva más rokonairól…” Így aztán nem csoda, hogy az ő fejében ott voltak egy kormányzásra esélyes gárda tagjai is, és az MDF országos rangú elitje: Szentágothai János, Bánffy György, Gyarmati Dezső, Mádl Ferenc, Szabad György, és egy sor hasonló tekintély, meg kiváló írók.

Kérdezted, hogy honnan ismertem Antallt. Egyrészt Jeszenszky Géza barátom az ő unokahúgát vette feleségül és Géza már egyetemistaként
mindig mondta, hogy egy olyan osztályfőnöke volt, amilyen nincs még több a világon, Antall Józsefnek hívják. Na, rendben van, gondoltam, hát mindenkinek van kedvenc tanára, neked is van, jó, így a helyes… Első személyes találkozásunk Antallal ezerkilencszázhetvenöt nyarán történt, azt hiszem. Hazalátogatott az emigrációból kedves barátunk, egy nevezetes kisgazda politikus, B. Rácz István, aki egyik legfiatalabb tagja volt a parlamentnek negyvenötben. Nem mellesleg 1944-ben a Soli Deo Gloria református náciellenes csoport tagja, akire a Margit körúti fogházban az a sors várt, hogy kivégzik a nyilasok… 1950-ben aztán persze Recsk kőbányájában kötött ki ő is, Rákosiék Gulag-akadémiáján. 1956-ban emigrált Amerikába. El akart jönni hozzánk, és Illyéssel találkozni. És Antall József hozta őt el a házunkba, az Illyéssel való találkozóra. Személyesen akkor ismertem meg. Azt nem is tudtam, hogy közben olvasta az írásaimat, és rengeteget tudott a felmenőimről, Kodolányi Jánosról, Veress Sándorról, s persze Illyésről. Szóval jó helyen szerepeltem az ő lexikonában. Az is előfordult, hogy Jeszenszkyt meglátogatva összefutottunk, mert Gézáék házassága elején mindnyájan, az Antall-család különböző le- és elágazásai, mind egy óriási zegzugos, régi belvárosi lakásban laktak a Kárpátia Étterem felett. Hiszen az akkori időkben ekkora lakást csak úgy lehetett megtartani, ha abban „társbérlők” laktak, így egész családi generációk éltek együtt egy lakásban.
Egy ötödik szobában az idősebb Antall, a nyugdíjas kisgazda miniszter, feleségével, ők még éltek elég sokáig, mindkettejükkel találkoztam. A folyosón öszszetalálkoztunk az édesapjával, bemutatkoztunk, bólintott, s mentünk tovább. 1975-ben persze már sokkal többet tudtam arról, hogy tényleg kik is ők, s honnan a tekintélyük és mi a család ethosza. Antall édesanyját is megismertem, egy rendkívül szép és finom alkatú jelenséget, aki megérte a fia miniszterelnökségét is. E miliő minden hozamával együtt, mégis miért emelkedett az ifjabbik Antall államférfiúi szintre? Ez már a genetika rejtélye is, a különleges tehetségé – amely szerencsés esetben mindent megkap ifjúságában, hogy kibontakozhasson. S a jellemé: mert a tehetségünkkel gazdálkodni kell. Annak sajátos erkölcse és aszkézise szerint kell élnünk, hogy el ne kallódjon. Én mégis író vagyok elsősorban, és az író rengeteget gondolkodik az emberi lélekről is, meg a történelemről is. És alkalmam volt, hogy a politikát is testközelből figyeljem és éljem át. Meggyőződésem, hogy a politika nagy fordulatai és eseményei elsősorban nem szociológiai és politológiai okok alapján dőlnek el. A döntő pillanatban az számít, hogy ki van ott a kormánynál? Kiben van meg a helyzetfelismerés képessége és a bátorság? Nemrég egy esti tévébeszélgetésben Trianon volt a téma. Hogyan is szúrtuk el mi magunk azt az 1918-as krízisben, ami rajtunk múlott? Talán közös barátunk, Horváth Szilárd, aki vezette a műsort, idézte fel azt a levelet, amelyet 1918-ban Sigmund Freud írt magyar tanítványának, Dr. Ferenczi Sándornak, s azt kérdezte, hogyan lehet, hogy a magyarok a legostobább arisztokratájukat megteszik miniszterelnöknek, a legokosabbat meg lelövik. Károlyira és Tiszára célzott. A mondat a személyes tehetség jelentőségéről szól. Freud is úgy gondolta tehát, hogy rengeteg múlik a döntési helyzetben lévő személyeken. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Antall jövetele 1989-ben isteni csoda volt, kárpótlás, a Gondviselés adománya a magyar nemzetnek. Azért a rettenetes sok megpróbáltatásért, amit a 20. században nekünk el kellett viselnünk.

Tehát Antall kiemelkedett az egész kelet-közép-európai mezőnyből. Két politikus volt még nevezetes, Walesa és Havel, de egyikük se volt profi politikus. A profizmus jelentőségét eltúlozni ma divat lett a felületes gondolkodásban, de a dilettantizmus azért nem jó a politikában sem. Tehát, Walesa ugyan valóban bátor ember volt s nagy dolgokat, világfelfordulást csinált a mozgalmával, de bizony, amikor a Visegrádi Hármak összeültek valahol hivatalos találkozóra, akkor előző este Antall Walesával vacsorázott négyszemközt, és megmagyarázta neki, hogy másnap miről lesz szó, mik a tétek és kilátások, s hogy kell dönteni – nehogy egy improvizált Walesa-ötlet miatt zátonyra fusson a V3 hajója. Másnap megkezdődött a Visegrádi Hármak tárgyalása, és körbejárt a szólás joga a küldöttségvezetők közt. Havel mindig megvárta, hogy mit javasol Antal, és aztán azt támogatta, gondolta tovább. Őt nem kellett „kezelni”. Mindenki tudta, hogy Antall a legkomolyabb stratégiai elme itt a régióban, s hogy mindig „rajta van a labdán” – sportnyelven szólva. Mindig érzékeli a történéseket és a lehetőségeket, s van az egész régiónak szóló stratégiai célja.

A nagy változást Antall a magyar politikába azzal hozta, hogy bár 1987– 88-ban még nem emelkedik ki oly láthatóan a rendszerváltó ezrek közül, már mindenütt ott van és mindenről tud. Amikor 1989 októberében az MDF elnökévé választja az Országos Gyűlés, ő nagyon radikális programot tár az MDF elnöksége elé, és azt mondja, hogy én ezt a programot akarom megvalósítani – vagy elfogadjátok, vagy pedig én nem vállalom el az elnökséget. Ebben például ott volt a semlegesség elutasítása. Ebben a történelmi pillanatban, mondta, a semlegesség irreális cél. Magyarországnak minél gyorsabban integrálódnia kell az Európai Közösséghez és a NATO-hoz.

Mert hiszen, még csak hónapokkal azelőtt is, ha megkérdezte tőlünk külföldi újságíró, hogy amennyiben demokratikus kormány születik nálunk, akkor Magyarország hova fog tartozni, akkor általában azt mondtuk, hogy mi semlegesek akarunk maradni. Ebben volt óvatosság is: nem ért még be a pillanata a színvallásnak. Tehát nem volt nyilvános doktrínánk szövetségi politikára. Antall elsőként ismerte fel, hogy itt a pillanat, 1989 októberében elő lehet és elő kell állni a nyugati integráció bejelentésével. Világosan látta, elsőként a régióban, hogy olyan centrifugális erők indulnak be a Szovjetunióban meg Jugoszláviában, amelyek háborúkkal fenyegetnek. És mi voltunk Közép-Európa egyetlen országa, amelyik határos volt mindkét viharzónával az elkövetkező években. Mi folyton ennek tudatában éltük ezeket az éveket: ezért volt politikai prioritásunk a csatlakozás a NATO-hoz. Antall úgy gondolta, hogy az első számú célja egy magyar államférfinak az kell legyen, hogy megteremtse stratégai biztonságunkat egy háborúval fenyegető helyzetben.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/9-10. számában olvasható.