Amikor annak idején Sopron utcáit róttuk, néztük a megújuló műemlék épületeket és a helyreállításra várókat, jártunk Sopronbánfalván a hajdani pálos, utóbb karmelita kolostorban, megalapozott tudással beszélt a házak históriájáról, építészeti sajátságairól, a helyreállítás lehetőségeiről, fölvetődött bennem, vajon mi vitte a fiatal építészt a műemlékvédelem felé.
Hogy erre a kérdésre válaszoljak, visszalépnék az időben. Győrött nőttem föl, édesapám építész szeretett volna lenni, nem vették fel az egyetemre, de könyvespolcán ott sorakoztak az építészeti könyvek, köztük Pogány Frigyes munkái, ma is azokat forgatom. A Hild József Építőipari Szakközépiskolába jártam, ahol alapvetően műszaki jellegű képzés folyt, az épületszerkezetekkel sokat foglalkoztunk. Lehet, hogy ehhez jó alap volt, hogy gyerekként szerettem legózni. Baráti társasággal nyaranta sokat kirándultunk, afféle vándortáborokkal ismertem meg a templomokat, várakat.
A Budapesti Műszaki Egyetem építészhallgatójaként sokat számított, hogy részt vettem az építészettörténeti tanszék tudományos diákkörében, nemcsak a határokon belüli emlékeket néztük, hanem jártunk Kárpátalján, Erdélyben, Gyimesben, a Felvidéken a határon túli épített örökség felmérésén. Régi népi építészeti emlékeket, szerkezetüket, használatukat vizsgáltuk, alapkutatásként dokumentáltuk. Diplomásként az egyetemen maradtam, 2004-ig az Építészettörténeti és Műemléki Tanszéken doktoranduszként. PhD-kutatásom témájaként az erdélyi barokk ferences kolostorok építészetét választottam. Professzoraimtól, Istvánfi Gyulától, Guzsik Tamástól, Zádor Mihálytól sokat kaptam, tanított Szentkirályi Zoltán, Hajnóczi Gyula is, a szakmérnökin Román András és Horler Miklós.
Ezzel a határozott tudományos, építészettörténeti háttérrel találta meg munkahelyéül a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, s került 2004-ben a soproni irodába.
Komoly szellemi műhelybe csöppentem Sopronban, olyan építészek, régészek, művészettörténészek dolgoztak ott, akik nemcsak olvasták, hanem írták is a könyveket. A regionális irodában olyan nagy tudású szakemberek közé, mint a régész Figler András, az építész Arnóth Ádám és az ugyancsak építész Ivicsics Péter. Tanulságos volt minden tervtanácsi megbeszélés. Abban az időben Sopronban tanítómesteremnek tekinthettem Kubinszky Mihály építészt is, aki egyetemi tanárként és a Városszépítő Egyesület elnökeként is rengeteget tett a városért. Ott volt még Winkler Gábor építész, dolgoztam mellette a Széchenyi István Egyetem Építészettörténeti és Városépítési Tanszékén. Ők valamennyien meghatározták a pályámat, gondolkodásomat, talán nem túlzás azt mondani, életre szóló szellemi muníciót adtak.
Más könyvekből megszerezni a tudást, mint együtt dolgozni. Ezért vallom ma is: úgy kell programokat szerveznünk a mai pályakezdőknek, hogy találkozhassanak a mostani idősekkel, azokkal, akik továbbadhatják a tapasztalatokat, azt a tudást, amit elődeiktől kaptak. A mi szakmánkban ez mindennél fontosabb.
Mintha nosztalgiával emlékezne a még nem is távoli múltra? Persze a műemlékes szakma, a környezet alapvetően megváltozott ez alatt a két évtized alatt.
Műemlék-felügyelőnek szerződtem az Örökségvédelmi Hivatalba, aztán az intézményt szétdarabolták, a hatósági munka leválasztásával a regionális irodák leszakadtak, utóbb a kormányhivatalokhoz csatolták őket, most a műemlékvédelem az építéshatóságon belül létezik, ma örökségvédelmi szakügyintézőnek neveznek.
Szemléletbeli a különbség: a műemlék-felügyelő gondoskodik a rábízott értékről, a szakügyintéző alakilag helyes döntéseket hoz a jogszabályban előírt határidőn belül.
Nem azt akarom mondani, hogy a kormányhivatal nem akarja ellátni a műemlékvédelmi feladatot, hogy nem lehet hatni az építéshatósági vezetésre, hogy ne fogadná el a műemlékes szempontokat. Csak a magam példáit említve, el tudtam fogadtatni világörökségi szempontokat a Fertő tó környékének egyes építéshatósági ügyeiben. Meg tudtam értetni, hogy a mezőgazdasági területen, a falvak között nincs helyük üdülő- és lakóépületeknek, a faluban nem jelenhetnek meg társasházak, mert ez ellenkezik a megőrzendő kiemelkedő egyetemes értékkel. De kétségtelen, nagyon nehéz egységes szempontrendszer nélkül, szakmai széttagoltságban dolgozni, az ügyintézők magukra hagyatva próbálkoznak, nincs kapcsolat az ország különböző pontjain tevékenykedők között, hiányzik az egységes hatósági szemlélet.
Civil szervezet nem tudja pótolni az értékőrző szemléletű, hatékonyan működő hatósági rendszert, de ennek hiányában az ICOMOS az egyetlen, a teljes országot lefedő, legteljesebb kapcsolati hálóval rendelkező szervezet. Ezért igyekszünk fölvenni a szálakat, a rendezvényeinkre, bárhol vagyunk az országban, meghívjuk a helyi polgármestert, építésügyi hatósági, kormányhivatali vezetőt, szorgalmazzuk, hogy legalább a szomszédos megyék örökségvédelmi ügyintézői találkozzanak, létrejöjjön az a kommunikáció, amely közelítheti a véleményeket, amelyből kialakulhat az értékek védelmében egységes műemlékes és hatósági gondolkodás.
Műemlékvédelemről beszélünk, de nem lehetünk biztosak benne, hogy a fogalom mindenkinek ugyanazt jelenti.
A XIX. században az európai népek nemzeti öntudatra ébredése, gyökereik keresése és megtalálása hívta életre a műemlékvédelmet, amelyet ma is az ember érzelmei legitimálnak. Persze tudjuk, a régi az egyik embernek értékeset jelent, a másiknak ócskát, mégis
az erősebb identitású, ezáltal kiegyensúlyozottabb társadalom érdekében van szükség a műemlékek megőrzésére, hiszen történelmünk legfontosabb tárgyi bizonyítékai közé tartoznak.
Veöreös András: hiszek benne, hogy mindig van megoldás, megtalálható a közös hang
A teljes cikket elolvashatja itt.
Nyitókép: Sopron Fő terének homlokzatsora
