Az 1849-es szepességi vadász-zászlóalj

Az 1849-es szepességi vadász-zászlóalj

Wilhelm ROXER visszaemlékezései

(A Magyar Szemle 2020. februári lapszámában N. Balogh Anikó azonos című írásához tartozó emlékirat teljes szövege)

Harmincnyolc éve múlt, hogy Göllnitz (Gölnicbánya) akkori polgármestere, az azóta már elhunyt Ludwig Cornides létrehozta ezt a hadtestet a magyar kormány megbízásából „szepességi vadász-zászlóalj” elnevezéssel, kizárólag cipszerek részére „a rend fenntartására és a gyakran ismétlődő ellenséges betörések kivédésére”. Hosszú idő, több, mint egy emberöltő múlt el azóta, és az ifjabb nemzedék aligha tud már e hadtest tevékenységéről és teljesítményéről, melyeknek nem csekély jelentősége volt a szabadságharc alatt a Szepesség számára, bár az erről az időszakról eddig megjelent művekben nem is említik. Ezt a körülményt valószínűleg az magyarázza, hogy ezt a zászlóaljat eredetileg kizárólag a Szepességnek, az ellenséges betörések kivédésére szánták és a hadsereg más részeitől függetlenül, önállóan működött.

Mielőtt azonban tetteiket sorolnám és leírnám, helyénvalónak tartom, hogy röviden megemlítsem, milyen okok vezettek a zászlóalj létrehozásához.

Talán egyetlen más magyarországi megye sem követte akkora érdeklődéssel a márciusi napokat és az utánuk következő eseményeket, mint a Szepesség. Minden városban és sok községben szabadság-fát állítottak föl, melyekről a nemzeti lobogó hirdette a népnek a vívmányokat. A megye apraja-nagyja önként sietett a nemzetőrség zászlói alá, és a Szepességben lakó nyugalmazott tisztek önként vállalták a nemzetőrök katonai kiképzését. Az a gyűlölet, melyet sok vegyes felekezetű községben főként a fizetendő tized miatt éreztek az addig fennállt viszonyokkal szemben, most eltűnt, miután a magas klérus önként lemondott erről az adóról, és most már mindenütt egyetértés és testvériség uralkodott. Ujjongva üdvözölték az új törvényeket, melyek a haza függetlenségének megalapozására voltak hivatva, és örömmel fogadták és hajtották végre a felelős minisztérium rendelkezéseit. De nem tarthatott sokáig az öröm, mert Bécsben már mozgolódni kezdett a reakció pártja. A magyarok és kormányuk ellen uszították a nemzetiségeket, és hamarosan bosszúálló harc kezdődött, ami miatt a kormány a veszély elhárítására kénytelen volt felállítani önkéntesekből az első 10 honvéd-zászlóaljat. Sok cipszer ifjú, többnyire az értelmiségi rétegekhez tartozó, most belépett ezekbe a zászlóaljakba, melyek dicsőségesen harcoltak kezdetben a rácok, később az osztrák hadsereg ellen, és később jó néhány tisztet adtak a magyar hadseregnek.

Amikor Jellasics, Horvátország bánja ellenségesen lépett fel, és seregével átlépte a határt, a magyar kormány kénytelen volt törvényes úton, az országgyűlés által kihirdetni az újoncozást és önkéntes hadtestek felállítását, ezekhez a hadtestekhez is nagyobb kontingenssel csatlakoztak cipszerek.

A szerencsétlen schwechati csata és a Pozsonyba történt visszavonulás után ezeket az önkéntes hadtesteket feloszlatták, és azokat a csapatokat, melyek nem akartak belépni a reguláris zászlóaljakba, hazaengedték.

Már 1848 októberében többször fenyegették Magyarország északi határait osztrák betörések Galícia felől, így a szepességi megyei bizottság október 4-én szükségesnek tartotta, hogy e betörések kivédésére önkénteseket toborozzon, és őket a határra küldje. Ez azonban nem akadályozta meg egyes egységek betörését, míg végül Schlick gróf hadtestének 15 000 emberével ellenállás nélkül előrehatolt Eperjesig, és december 11-én Kassa előtt visszaszorította az ellene küldött magyar egységeket, melyek kevés reguláris honvédből és sok nemzetőrből álltak, Kassát pedig elfoglalta.

A Szepesség is küldött Kassa erősítésére két nemzetőr zászlóaljat Kosnok és Jekelfalussy őrnagy vezetésével erősítésként, de későn érkeztek, és így már a Csermely-patak partján ellenséges portyázókra akadtak. Az első ágyúlövésekre, melyekből egy becsapódott a zászlóaljba, a világ minden tája felé szétszóródtak, a közeli erdőben keresve menedéket.

A két cipszer nemzetőr zászlóaljat valósággal céltáblaként állították fel a – ha jó emlékszem, gróf Török által vezényelt – fél üteg mellett, úgyhogy ellenséges rakéták és ágyúk lőtték őket. Egyetlen lövés viszonzása nélkül engedték őket tábort bontani, menetkésszé kellett tenniük az ágyúkat, azután siettek keresztül a városon; a megkésve érkező cipszer üteg pedig rohant utánuk. A két előretolt bányavárosi nemzetőr század pedig – miután a zászlóaljparancsnokok elsőként menekültek el – irányt vesztve menetelt be, az ellenséggel szemben, míg a többiek a szőlőkbe és az erdőbe menekültek és haza igyekeztek. Egy városi polgár, akinek a nevét sohasem tudtam meg, de aki minden bizonnyal jó hazafi volt, elénk jött és figyelmeztetett, hogy Schlick gróf már átlépte a Hernádot, és épp most vonul be a városba, tehát igyekezzünk menekülni. A Csermely-völgyet időközben már elfoglalta az ellenség, és ezért ő egy mellékutcán keresztül egy szurdokba vezetett minket. Még megmutatta, hogy melyik irányba menjünk, és a sötétedés leple alatt késő este értük el Felső-Tőkést, ahol pajtákban találtunk biztonságra és nyugalomra.

Másnap az erdőkön át, Bélán [Szepesbéla] és Hámoron keresztül gyalogoltunk szülővárosunk felé, ahol a lakosságot mélyen megdöbbenve és elbátortalanodva találtuk. Tehát láttuk az ellenséget, azonban egyelten lövést sem adtuk le, és csupán a véletlen szerencsének köszönhettük, hogy nem fogtak el.

Miután Schlick gróf birtokba vette Kassát, és ő maga ott tartózkodott, még néhány portyázó egységet is küldött a Szepességbe, például Singer őrnagyot január 7-én Lőcsére, 10-én pedig Perger tábornok érkezett Göllnitzre Schmöllnitzen [Szomolnok] keresztül.

A szepességi megyei bizottság még december 27-én határozta el egy népfelkelő vadász zászlóalj felállítását, ez azonban a Schlick-féle hadtest bevonulása és Kassa elfoglalása miatt egyelőre nem jött létre.

Ezeket a vészterhes eseményeket sokunk kísérte nagy figyelemmel, többek között csekélységem is, valamint az akkori göllnitz-i polgármester, Ludwig von Cornides. Ha ellenséges csapat közeledett, mindannyiszor menekülnünk kellett, hogy nehogy bevonultassanak és fogságba essünk, de ezt a menekülést lehetőség szerint a magyar ügy javára használtuk ki. Én például, amikor értesültünk a Görgey-hadtest közeledéséről, január 27-én Pohorellára siettem, ahol Guyon-t találtam és jelentést tettem neki az ellenség állásáról és előőrseiről, aztán kerülő utakon visszatértem, hogy rögtön Iglóra menjek futárként. Bár 20 fokos hidegben éjjel lovagoltam, mégis csak hajnalban értem Iglóra, ahol még az égő város mutatta a szerencsétlenséget, amely Guyon hadtestét és a lakosokat sújtotta. Az utcán láttam szalmával letakarva heverni a váratlan támadás áldozatait, akik az ellenséggel szembeni óvatlanság miatt estek el. Guyon üldözte az ellenséget, engem pedig Piller őrnagyhoz küldtek, akitől épp előttem távozott gúnyos mosollyal az akkori katolikus városi plébános, és későbbi szepességi püspök Zabaiszky. Jelentettem és aztán Lőcsére lovagoltam, hogy lássam a Görgey-sereget.

Ott a tisztek testülete estére bált rögtönzött, és még ma is élénken emlékszem, hogyan lépett be Görgey tábornok kis kísérettel a terembe és jelentette be a Branyiszkó megostromlását [február 5.] A tánc még rövid ideig tartott, de a tisztek egy intésre eltávoztak, hogy teljesítsék katonai kötelességüket és még napfelkelte előtt tovább vonuljanak. Délelőtt von Luzsinszky civil kormánybiztoshoz mentem, egy szabadonközlekedési engedélyért, de ő ezt megtagadta, és az irodájában foglalkoztatott, ahol nem volt segítsége. Harmadnap elengedett, én pedig siettem vissza Göllnitzre. Kirchdraufban [Szepesváralja], a püspöki palotában találkoztam még a Görgey-sereg maradványával. A közlekedési engedély segítségével minden további nélkül keresztül jutottam a Kmetty-hadtest előörsén, melynek főhadiszállása Jekelsdorfban [Jekelfalva] volt. Estére érkeztem Göllnitzre, ahol ez alkalommal derűs arcok fogadtak. Már a következő vasárnapon ismét megbízást kaptam: azt, hogy menjek Kassára, a teljesített városi szolgálatokért járó pénzt átvenni. Éppen akkor érkeztem oda, amikor ismertté vált Dembinszky fővezérré történt kinevezése. Erősen érezhető volt a tisztikar elégedetlensége, sőt izgatottsága emiatt, sajnos nem alaptalanul, mint azt nagyon is hamar bizonyították a szomorú következmények. Ilyen volt a dolgok állása február elején. Dembinszky főparancsnoksága alatt egyesült a Klapka-hadtest és a Görgey-hadtest, és haszontalan ide-oda vonulás után Kápolnánál vereséget szenvedtek és visszavonultak a Tiszán át.

A felső-magyarországi megyék most ismételt ellenséges támadásoknak voltak kiszolgáltatva. A Götz- Jablonovszky-féle dandár visszavonult ugyan, de hátrahagyta a szlovák népfelkelőket. Változtak a polgári hatóságok, császári biztosokat neveztek ki, amelyek üldöztek minden hazafias érzelmű polgárt.

Ilyen körülmények között mondott le Cornides február 12-én Göllnitz polgármesteri tisztségéről, és Debrecenbe ment a minisztériumhoz, ahol különleges felhatalmazású engedélyt kapott arra, hogy felállítsák a kizárólag cipszerekből álló népfelkelő-vadász-zászlóaljat, amiről a megyei bizottság már az előző évben, december 27-én döntött. Az elképzelés szerint ez a zászlóalj hat teljes századból álljon majd, és önkéntesek toborzásával jöjjön létre, a még hiányzókat pedig újoncozással, a legrátermettebbek kiválasztásával szerezzék. Cornidesnek joga volt tiszteket kinevezni, ennek következtében már Debrecenből felajánlott nekem márciustól kezdődően egy századosi állást.

AZ 1849 ÉVI CIPSZER VADÁSZ-ZÁSZLÓALJ

Mivel belefáradtam az ellenséges csapatok közeledése miatti gyakori menekülésbe, és mert lelkesedtem az az igazságos ügyért, valamint mivel a katonaságnál nagyobb volt a biztonság, végül úgy határoztam, hogy – annak ellenére, hogy csak röviddel ennek előtte házasodtam meg – hazafias gondolkodású feleségem egyetértésével – elfogadom ezt az állást, és ezért március 26-án lemondtam Göllnitz városi erdőmesteri tisztségemről.

Időközben megérkezett Cornides őrnagy a szükséges pénzeszközökkel ellátva, már néhány tiszt kíséretében, és elkezdte a toborzást a bányavárosokban.

Bár a Szepesség már addig is nagyon sok önkéntest és újoncot adott a hadseregnek, mégis rengeteg, többnyire fiatal önkéntes jelentkezett ebbe a zászlóaljba, számuk két héten belül már 240 volt. Így már a harmadik századot lehetett felállítani, pedig számtalan, a szolgálatra még túl gyenge fiatalt, tulajdonképpen gyermeket kellett elutasítani. Nem a magas foglaló – ha jól emlékszem, 20 forint, vonzott mindenkit, hanem a hazafias szellem és az igazságos ügy iránti lelkesedés.

Göllnitzen rendezték be a főhadiszállást, és a csapat éppen gyakorlatozni indult, amikor híre jött, hogy Eperies [Eperjes] felől ellenséges csapat közeledik a város megsarcolásának szándékával. Bár én még nem voltam aktív szolgálatban, önként jelentkeztem földerítőnek, és rá is akadtam a kocsmánál az előőrsre, mely Jekelsdorf felől jött. Közben a fiatal csapat elfoglalta az erdő szélét az országút mentén, és a lakosság, melyet inkább a kíváncsiság, mint a harci kedv hajtott, tömegesen özönlött a város alsó végére, és elhelyezkedett a Gölnic folyón át vezető hídon. Kevés lovassággal kevert és számos szekér által követett gyalogság menetelt Göllnitz felé és a „Spitzer-Stein-Pass” (’hegyes kő’)-szorosnál első lövéseink fogadták. Demszky százados bekerítéstől tartott, ezért visszavonult kis csapatával, az ellenség pedig óvatosan előre nyomult az alsó kocsmáig, ahol mi azonban élénk tüzeléssel fogadtuk. Valószínűleg nem annyira a mi kis, rosszul felfegyverzett és még gyakorlatlan csapatunk, sokkal inkább a már említett, a hidakon tömegesen álló lakosság bírta gyors menekülésre az ellenséget, mely feltehetőleg népfelkelőknek vélte ezeket az embereket. Az üres szekereket használták a menekülésre, melyeket valószínűleg egészen más célra hoztak magukkal. Ily módon Göllnitz ez alkalommal megmenekült a sarcolástól. Az ellenséges támadás szerencsés kivédése után átvettem a harmadik századot és Lőcsére küldtek az újoncozáshoz, hogy kiválasszam és átvegyem a legénységet. A zászlóalj 5 századra gyarapodott, kiegészült a szükséges tisztekkel és Göllnitzen gyakorlatozott. Még mindig hiányzott a megfelelő fegyverzetünk, ezért Galgon századost a debreceni kormányhoz küldtük fegyvereket vételezni. Azonban Nagyváradról, ahová utasították, nagyobb részt csak vadászpuskákat hozott a szükséges lőszerrel.

A Losoncon április 14-én végrehajtott sikeres támadás után Beniczky őrnagy kis különítményével Eperiesre érkezett, elűzte onnan a Götz és Jablonowszky által hátrahagyott szláv népfelkelőket, onnan azonban Komáromba rendelték.

Közben betört a Vogel – Benedek hadtest 5000 katonával és 16 ágyúval Galícia felől, Duklán át és Eperiesig nyomult előre. Erről a betörésről és a Beniczky hadtest elvonulásáról semmit sem tudtunk.

Ezért felfegyverzett csapatunkkal, összesen két és fél századdal diverziót hajtottunk végre Eperies ellen, Berzenkéig el is jutottunk, és csak ott értesültünk arról, hogy az ellenség elfoglalta Eperiest és Beniczky elvonult. Cornides őrnagy itt, M. úr baráti házában egészen jól és biztonságban érezte magát és sajnos elmulasztotta a szükséges óvintézkedést, hogy őröket állítson a hegygerincekre. Ennek az volt a következménye – a lakosság ugyanis elárult minket –, hogy Eperiesről ellenséges egységet küldtek ki elfogásunkra. Csak a barátságos háziúr unszolásának köszönhettük szerencsés megmenekülésünket, mivel ő mégsem tartotta tanácsosnak, hogy ott éjszakázzunk. Mert alig hagytuk el késő délután a községet és vonultunk egy mellékösvényen a hegy lejtőjén Klemberg felé, amikor már a szemben lévő oldalon felbukkant az ellenség és fehér kendőkkel intett felénk. Mindkét fél meghökkent. Elég lett volna egy fél óra késedelem, és elfogtak volna bennünket. Így viszont kölcsönösen néhány – a túl nagy távolság miatt veszélytelen – lövést váltottunk és mi folytattuk a visszavonulást, a Phönix-hutánál letelepedve éjszakára.

Ugyanekkor két osztrák század elfoglalta Bélát is. Ellenük Cornides őrnagy vonult, kiűzte őket Bélából a határon túlra. Amikor azután megérkezett Galgon százados az átvett fegyverekkel, és a csapat fel volt fegyverezve és valamennyire kiképezve, Slovenkán keresztül Felső-Szepesség felé vonultunk. Századommal előre küldtek, hogy kerítsem be a községet és ha lehet fogjam el az ismert ellenséges kémet, U.-t. Neki sejtelme sem volt közeledésünkről, otthon találtuk és elfogtuk. Közben érkeztek utánunk a többi századok is, mi pedig folytattuk menetelésünket Marksdorfig [Márkusfalva], ahol az erdő szélén vertünk tábort. Másnap a fogoly elítélése következett, akit Görgey már visszavonulásakor törvényen kívülivé nyilvánított. Mivel azonban éjszaka hírt kaptunk gróf Csáky László főispántól, hogy a lipniki parasztok fellázadtak a földesurak ellen és halállal és gyújtogatással fenyegetik őket, tehát sürgős segítségre van szükség, engem oda rendeltek két századdal, hogy megfékezzem őket, azzal a határozott paranccsal, hogy ha későn érkezem vagy ha szükségesnek találom, gyújtsam fel az egész községet. Gyorsan előkerített szekereken elindultunk, és másnap korán reggel Lipnikre [Hársas] érkeztünk. A faluban azonban egyetlen férfi sem volt, csak az asszonyokat, gyermekeket és öregeket találtuk otthon. A férfiak közeledésünk hírére az erdőségekbe menekültek. Maguk az egykori földesurak kérték, hogy kíméljük meg a falut, ezért én az ott maradottakat idéztem elő és óvtam őket minden további zavargástól, mert ellenkező esetben a falut felégetjük; azt, hogy ez most nem történt meg, kizárólag a földesuraknak köszönhetik. Ez a figyelmeztetés elegendő volt, mert attól kezdve nemcsak Lipnik, hanem az egész Magura-hegység nyugton volt egészen a szabadságharc végéig. Élelmezés után visszafelé indultunk Altendorfon [Szepesófalu] keresztül, ahol én nyugta ellenében kis összeget vettem fel a sóhivatali pénztárban; az osztrákok Galíciából naponta eljöttek a befolyt pénzekért. A Dunajec felett el volt hordva a híd, és felvonulásunkkor a galíciai oldalon riadót fújtak; ott mellesleg valószínűleg egy század és a határőrség volt, utóbbi szintén kivonult.

Folytattuk utunkat a Magura-hegységen át és hajnalban Marksdorfba értünk, ahol jelentést tettem az őrnagynak. Előző napon a haditörvényszék halálra ítélte a foglyot, és a kivégzés másnapra volt kitűzve. E. von Máriássy, aki nyilván tudta, hogy egyedül én lehetnék hatással az őrnagyra, türelmetlenül várt, és ostromolt, hogy akadályozzam meg az ítélet végrehajtását, ami végül sikerült is. U. kegyelmet kapott, de kötelezvényt kellett aláírnia, hogy nem hagyja el Slovenkát és megszakít minden kapcsolatot az ellenséggel. A fegyverletétel után U.-t a halálra ítélésekor kiállott félelem kárpótlásáért és az ellenségnek tett szolgálataiért a Ferenc-József-renddel tüntették ki és K. K. erdőmesterré nevezték ki Szigeten. Marksdorfról Schmögenbe [Smizsák] vonultunk, ahol felavattuk az iglói hazafias érzelmű hölgyek által nekünk ajándékozott zászlót. A zászlóanyák Frau v. Trangous és Frau von Glos voltak. Ezt a zászlót megmentettem a fegyverletételkor, de sajnos az akkori Vernári erdész, Zapf elárulta a rejtekhelyét és egyéb értékeimmel együtt kiszolgáltatta a szláv népfelkelőknek.

Itt Schmögenben néhány napi nyugalomban reménykedtünk, hogy a legénységet gyakorlatoztassuk, amikor egyszerre híre jött, hogy Vogel – Benedek hadtestével bevonult Lőcsére. Engem századommal a „Blaumontag” hegyre küldtek az erdő elfoglalására és az ellenség megfigyelésére, míg a többiek várakozva a táborban maradtak. Teljes csöndben voltunk, este pedig parancsot kaptunk, hogy végig az erdő szélén gyújtsunk őrtüzeket és egész éjjel tápláljuk őket. Nem tudtam megmagyarázni magamnak a parancs célját, de pontosan végrehajtottam. Hajnalban a tábor szemünk előtt mozgásba jött és végig az országúton, tőlünk lőtávolságra, Iglóra vonult. Az volt a parancsom, hogy amint a hadtest elvonult, vonuljak vissza Schmögenbe.

Amikor a táborunkba értem, kérdésemre közölte Cornides őrnagy, hogy az éjszakai tüzekkel hadicsel volt a szándéka, ami teljes mértékben sikerült is: egy levéllel futárt küldött Lőcsére Andaházi polgármesternek, amelyben közölte vele, hogy gyorsan közelednek a népfelkelők és ezért tagadjon meg bárminemű élelmet az ellenségtől; a népfelkelő csapat megérkezését a lakosság részére az erdő szélén gyújtott tüzek fogják jelezni. A futár utasítást kapott, hogy a levelet kezében vigye, aminek természetes következményeként már az első őrt álló katona elvette tőle a levelet és a parancsnokhoz vitte. A célt tökéletesen elértük, egész éjjel nyugodtak lehettünk, azonban a legtekintélyesebb, Eiberg őrnagy özvegye által buzgó hazafiként feljelentett polgárok szenvedtek meg ezért, őket túszként vitték magukkal és még iglóiakat is túszul ejtettek. Nem akarván veszélyeztetni a túszok életét, Cornides őrnagyot mindenfelől győzködték, hogy ne zavarja az ellenség Hniletzre [Nyilas] vonulását, de ő ettől nem egészen tekintett el, mert a Greimerbergnél volt egy jelentéktelen csetepaté az utóvéddel.

A Vogel – Benedek hadtest, amely ezeket a túszokat Dobschaunál [Doboka] elengedte, Rosenau [Rozsnyó] felé vonult, a mi zászlóaljunk pedig – mivel arra túl gyenge volt, hogy azt üldözze – a Poprád völgyébe, ahol megjelenésünk ismét reménnyel és bátorsággal töltötte el a lakosságot. Azonban alig értünk Kesmarkra [Késmárk], már hírét vettük, hogy az ellenséges tábor, mely el volt vágva a főseregtől [Kassát Dembinszky, a bányavárosokat Görgey Ármin hadoszlopa foglalta el] Rosenaunál megfordult és visszavonulásba kezdett, de még nem tudtuk, hogy melyik átkelőn halad be a Szepességbe, erre három útvonal kínálkozott: Hniletz–Igló, Sztracena–Kapsdorf [Káposztafalva] és a harmadik, de legveszélyesebb a Stracena–Pusztapole–Vernár Poprád felé.

Ezért siettünk vissza és Igló mellett vertünk tábort, az erdő alatt, várva felderítőink híreit. Amikor megtudtuk, hogy az ellenséges hadtest Dobschau felől Sztracena irányába indult, zászlóaljunk Kapsdorfba sietett. Weszner századost csapatával a vernári szoros elfoglalására küldtük, két század a bélai patakhoz ment a Klass hegy alá, két másik század pedig Kapsdorfnál várakozott. Rendkívüli izgalommal vártuk felderítőink híradását, amikor délután végre megjelent Weszter a századával, amely egyetlen lövés leadása nélkül hagyta, hogy az ellenséges hadoszlop átvonuljon a vernári szoroson. Vogel – Benedek ugyanis a legveszélyesebb szorost választotta, és csakis Weszter százados érthetetlen határozatlanságának és erőtlenségének köszönhette, hogy vonulását nem akadályozták meg; hiszen a hozzáférhetetlen sziklák által védve és szükség esetén biztonságos visszavonulási úttal rendelkezve Weszter századosnak elég lett volna néhány ágyúhúzó lovat lelövetni ezen az ellenség számára annyira veszélyes helyen, és az egész menet elakadt volna.

Mivel az ellenséges hadoszlop minden akadály nélkül szerencsésen átkelt ezen a szoroson, feltételezhető volt, hogy igyekezni fognak egészen Poprádig menetelni. Cornides őrnagy ezért parancsot adott nekem, hogy este vonuljunk oda és az éjszaka folyamán zaklassuk az ellenséges tábort.

Pár nappal az előtt Cornides levelet kapott a Dembinszky hadtest parancsnok-helyettesétől, Bulharin őrnagytól, aki dicsérőleg írt a szepességi vadász zászlóalj tetteiről és végül megemlítette: ha esetleg olyan helyről akarjuk éjszaka az ellenséget zaklatni, ahová nem lehet ágyúkat eljuttatni, akkor alkalmazzuk a következő hadicselt: vegyünk egy üres hordót, üssük ki a fenekét mindkét oldalon, egyharmad részig tegyük bele a puskacsöveket és tüzeljünk. „A lövés döreje olyan lesz, mint egy háromfontos ágyúé”.

Erre gondolva éjjel Greniczen [Szepesvéghely] át Popradra vonultam, és a menetelés során megtapasztaltam, hogy még állva is lehet aludni; az erőltetett éjszakai menetelések annyira elfárasztották a legénységet, hogy félig már aludt és csak lassan tudott menni. A blumentali [Pozsony-Virágvölgy?] kocsma előtt pihenőt rendeltem a legénységnek, akik azonnal mély álomba merültek, és több mint egy fél órába telt, míg ismét talpra tudtam állítani őket, és majd mindegyiket meg kellett rázni, hogy felébredjen.

A kocsmában a kocsmárostól egy üres hordót kértem, mindkét fenekét kiverettem, azután két ember egy rúdra tette, majd egy ösvényen, melyet még gyerekkoromból ismertem, a legnagyobb óvatossággal átmentünk az erdőn. Miután megtudtuk, hogy a tábor Poprad előtt van, közeledtünk hozzá, de nem akadtunk őrszemre, egészen az úgy nevezett Kalkbergig [„mészkő hegyig”], ahonnan láttuk az egész, kevés tábortűz által megvilágított tábort. Itt állítottam fel „három-fontos-hordó-ágyúmat”. Már az első lövés után riadót fújtak odalent, szólt a dob és a trombita, és az egész tábor mozgásba jött, mint egy felzavart hangyaboly. Amikor szünetekkel hatszor lövettem már, attól tartottam, hogy nagyobb felderítő járőrt fognak kiküldeni, és mivel már világosodott is, az óvatosság azt diktálta, hogy a hordó-ágyút hátrahagyva visszavonuljunk az erdő szélén, egy olyan helyre, ahonnan az egész tábort át tudtam tekinteni.

Az ellenség, mely valószínűleg azt hitte, hogy az Eperjesnél tartózkodó Dembinszky hadtest van itt, sietve tábort bontott és Liptau [Liptó] felé menetelt. Nagy lehetett az ijedelem, mert az előző nap magukkal vitt túszokról is megfeledkeztek, akik így szerencsésen megmenekültek.

Amikor észleltem, hogy már utóvédjük is elindult, parancsot adtam az indulásra, és az utóvéd még el sem hagyta a várost, amikor századommal, május 4-én hajnali 5 órakor a temető melletti mélyúton át bevonultam oda.

A vendégszerető polgárok bőségesen megvendégeltek, és mivel nem kellett attól tartanunk, hogy az ellenség visszafordulhatna és megsemmisíthetne, Georgenbergbe [Szepesszombat] vonultunk és ott vártunk az egyesülésre a zászlóaljjal, ami a délelőtti órákban meg is történt, csatlakozott hozzánk a számunkra addig ismeretlen gerilla-hadtest Eördödy és Kolacskovszky századosok vezetésével.

Hogyan és kinek felelősségére, azt nem tudom, elég, hogy egyszerre megjelent a városban a Klein-schlagendorfi [Kisszalók] Musikbanda (sic!) és elhatároztuk, hogy a zászlóalj kiegészítésére toborzást tartunk. De alig indultak meg a toborzók a zeneszóra, amikor kocsin néhány késmárki polgár érkezett azzal a hírrel, hogy Szirmay gróf Leiningen nyolc századával bevonult Kesmarkra, ott épp csak megfőzetett és rövidesen Georgenbergbe fog érkezni. A toborzásnak ezzel vége volt, az eredménye 5 ember volt. Rögtön riadót verettünk és Mateóczra meneteltünk, ahol a téglavetőknél hadállást létesítettünk és ott vártuk az ellenséget. Ekkor új hír jött: Szirmay gróf nyolc századával Késmárkon épp csak megfőzetett, és amikor megtudta, hogy Vogel – Benedek Poprádról elvonult, mi pedig megszilárdított hadállásban várjuk, visszasietett Galíciába. Gyorsan megszületett a döntés üldözéséről. Kesmárkra meneteltünk, ahová késő este érkeztünk. Itt egy városi trombitást fehér lóra ültettünk, és tovább vonultunk Béláig, mivel a legénység már fáradt volt, és az ellenséget itt sem találtuk, Cornides őrnagy fel akarta adni a további üldözést, de biztatásunkra mégis elhatározta, hogy az ellenséget Wünschendorfig üldözi.

Bélában lovas nemzetőrség volt, ezt még azon éjjel megkerestük, ami hosszabb időt vett igénybe, így csak hajnalban értük el Wünschendorfot.

Szigorú parancsba adtuk, hogy a legnagyobb csendben közelítsünk a faluhoz, mivel ott gyanítottuk az ellenséget. Valóban ott volt, mert a kocsma kocsiszínje előtt egyetlen őrt láttunk meg, valószínűleg aludt, ezért nem vette észre közeledésünket. Ekkor hátulról hirtelen az Eördög-gerillaegységnél lövés dördült, el voltunk árulva. A csapat Szirmay gróffal a kocsiszínben volt, még mielőtt bekeríthettük volna kijött onnan, és a temetőnél foglalt hadállást. Szirmay gróf lovát meglőttük és elfogtuk, ő maga azonban kocsin a határon túlra menekült. Amikor az ellenséget kiszorítottuk az első hadállásból, ami talán inkább volt köszönhető a késmárki városi trombitásnak és a bélai lovas nemzetőrségnek, mint a mi rossz fegyverzetű és még kiképzetlen csapatunknak, siettek a magaslatra, ahol zárt oszlopokban hadállást foglaltak, míg mi láncban üldöztük őket, és úgy tettünk, mintha meg akarnánk őket kerülni, a lovasokat a két szárnyra osztva.

Az ellenség megvédte hadállását a magaslaton, míg minden lőszerét el nem lőtte, csak akkor kezdett visszavonulni Altendorfon át Galícia felé. Nagyon kedvezőtlen helyzetben voltunk, mert a völgyből felfelé a hegyre kellett megpróbálnunk az ellenséget megközelíteni, így is, hála az akkori rossz fegyvereknek, annak ellenére, hogy a harc 4 óra hosszat tartott, csak öt halottunk és 14 könnyebb sebesültünk volt. Hogy az ellenségnek mekkora vesztesége támadt a mi még rosszabb fegyvereinktől, azt nem tudom. Ez május 7-én történt.

A foglyok elmondása szerint, a legénység kivonuláskor személyenként 60 patront vett fel, és azt mind ellőtték.

Amikor bizonyossá vált, hogy az ellenség Altendorfon át visszavonult Galíciába, mi is visszatértünk Késmárkra, hogy az elesetteket eltemessük és a sebesülteket elhelyezzük a városi kórházban.

Innen engem Lőcsére küldtek Eiperg őrnagy özvegyének letartóztatására, én Kesmarkra vittem, onnan Debrecenbe kísérték a vésztörvényszék elé. Ez alkalommal még eltávolítottam a toronyról a Vogel-Benedek által kitűzött fekete-sárga zászlót, nem épp kíméletesen, és a nemzeti lobogóval helyettesítettem, amit aztán Rowland térparancsnok erősen terhemre rótt a fegyverletétel után.

Vogel-Benedek tábornok Liptón keresztül vonult, hogy a Vág alsó folyásánál egyesüljön az osztrák fősereggel. Mivel oldalról a Görgey Ármin portyázó hadoszlopa fenyegette, mely akkor Rosenbergnél (Rózsahegy) állt, nem tehetett egyebet, mint hogy északon járhatatlan utakon vonuljon vissza Alsó-Kubinon, Silleinen [Zsolna] és Trencsinen [Trencsén] keresztül, ami sikerült is neki, anélkül, hogy összeütközött volna a portyázó hadoszloppal. Ekkor azt hittük, hogy megtisztítottuk a Szepességet az ellenségtől. Azonban néhány nap múlva híre jött, hogy egy ellenséges hadoszlop átkelt a Dunajecen és Kesmark felé vonul. Ezért haladéktalanul elindultunk, hogy idejében elérjük és elfoglaljuk a magurai magaslatot.

Oda hozta azután a kiküldött felderítőnk a hírt, hogy az ellenség nem a Magurán át jön, hanem Altendorfnál Lipnik felé fordult, tehát Pudleinon [Podolin] át fog Bélára jönni. A hír hallatán elhagytuk a hadállásunkat és visszavonultunk Landokra [Lándok], újból kiküldve a felderítőt. A felderítőt estefelé érkezett vissza hozzánk, és jelentette, hogy az ellenség bevonult Bélára és sarcolja a várost. Erre azonnal Béla felé vonultunk. Amikor az ellenséget értesítették közeledésünkről, rögtön elhagyta a várost és visszavonult azon az úton, amelyen jött. Hátvédjét utolértük és megtámadtuk, ekkor lelőttük azt az adjutánst, aki a sarcolásnál és a pénzek átvételénél késett. A Bauschendorf [Busóc] előtti dombon foglalt el állást az ellenség. Én Galgon századossal és két-két szakasszal a jobb szárnyon voltam, Cornides őrnagy középen és az első két század a lovas vadászokkal a bal szárnyon. Erősen lőttek minket, ezért a közép és a bal szárny rohanva menekült hátra, anélkül, hogy erről a jobb szárnyat, amelyet egy domb választott el tőlük, értesítették volna. Csatárláncba állva élénken viszonoztuk a tüzet. Az éj beálltával, mivel minket takart a magas gabona, már csak egyszer-egyszer adtak le ránk lövést, olyankor, amikor a felvillanó lövés elárulta állásunk irányát. A tüzelés egyre csökkent, amikor hirtelen előttünk, mögöttünk fehéröveseket pillantottunk meg. Parancsot adtam: „le a bajonettel” és rájuk rontottunk, mire meginogtak. Épp oly észrevétlenül tűntek el a magas gabonában, ahogy megjelentek előttünk.

Csak ekkor tűnt fel, hogy semmit sem hallunk a középről és a bal szárnyról. Őrjáratot küldtünk ki, és hamarosan kiderült, hogy a mi két fél századunkkal egyedül állunk szemben az egész ellenséges erővel. Azt, hogy nem fogtak el, csak a sötét éjszakának, és az ellenség azon feltételezésének, hogy a közép és a bal szárny hátrálása csak hadicsel, köszönhettük. Látva veszélyes helyzetünket, elhatároztuk, hogy a sötét éjszaka és a magas gabona fedezékében oldalra húzódunk a Poprád felé, szükség esetén át is gázolunk rajta és a közeli erdőben keresünk biztonságot. Az ösvény, melyen mentünk, azonban Béla város alsó házaihoz vezetett, ahol mindenki mélyen aludt. Kopogtunk az első ház ablakán és hosszas várakozás után végre jelentkezett egy hang. Kérdésünkre, hogy az ellenség a városban van-e, nem kaptunk egyértelmű választ. Ezért beküldtük az embert, aki visszatérve azt mondta, hogy senkivel sem találkozott. Most hát csendben bementünk a városba, a patika elé, ahol felébresztettük a jó hazafit, aki kérés nélkül enni és innivalót adott, aztán tovább vonultunk zászlóaljunkat keresve. Béla és Nehre [Nagyőr] között, a sötét éjjel „halt, wer da” (állj, ki vagy) felszólítással állítottak meg. Ki volt az? Senki más, mint a felső szepességi népfelkelők Landokról, akiket Cornides őrnagy szólított fel erre és akik készséggel megjelentek, hogy részt vegyenek a közös ellenség kiűzésében.

A visszavonuló csapat azt híresztelte, hogy fogságba estünk, annál nagyobb volt a viszontlátás öröme. Ugyanazzal a hadoszloppal álltunk szemben, mint Wünschendorfnál, csak most Drugoni őrnagy vezette. Akkori fővadászom, az iglói gimnázium jelenlegi tanára, Geyer úr felső tüdőlebenyét átlőtték, ezen kívül nem volt veszteségünk.

Kesmarkra éjjel érkeztem, ott Cornides őrnagy megbízásából felébresztettek, és röviden jelentést kellett tennem. Másnap reggel Cornides, dr. Fleischer és jómagam a csatamezőre lovagoltunk. Az orvost Bélában hagytuk a sebesült Geyernél, a völgyben az országúttól jobbra és balra, ahol az ellenség állt a csatában, néhány vérfoltot találtunk, mást semmit. A busocziak azt mondták, hogy az ellenség éjszaka visszavonult.

A visszaúton meglátogattuk a sebesültet és dr. Fleischertől azt az örömteli hírt kaptuk, hogy a lövés nem életveszélyes és Geyer felépüléséhez nem fér kétség. Ezután a Szepesség egy ideig megint háborítatlan volt. A népfelkelőket már a második napon elbocsájtották, mi pedig Iglóra meneteltünk, hogy ott a csapatot gyakorlatoztassuk. Engem századommal Marksdorfra rendeltek. De már pár nap elteltével parancsot kaptam, hogy Mindszentre menjek, ahol a parasztok ellenszegültek az újoncozásnak. Kövesdy századosnak ugyanilyen okból Wünschendorfba kellett vonulni. Részvételünkkel folytatódott az újoncozás és bár sötét sejtések uralkodtak az oroszok közeledéséről, Kövesdy százados mégsem volt kellően óvatos, és így épp délben meglepte a századát egy szakasz lovas kozák, akik három védtelen vadászt magukkal vittek fogolyként, és amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek. De elvettek tőlük egy szekeret, amelyen kétszersült és lándzsák voltak. Kövesdy százados ezzel a rossz hírrel tért vissza Iglóra. Én parancsot kaptam, hogy századommal azonnal csatlakozzam a zászlóaljhoz, illetve, hogy kövessem. Kesmarkon értem utol, és ezután demonstratívan keresztülmeneteltünk Altendorfon, Lipniken és Pudleinon. Amikor meggyőződtünk arról a tényről, hogy az oroszok valóban a határon állnak és bármely nap várható bevonulásuk Magyarországra, visszatértünk a felső Poprád-völgybe. Ettől kezdve szinte naponta mutatkoztak kozák-rajok [csapatok?] amelyek egyre messzebbre merészkedtek, ezért a Schmecks [Tátrafüred] felé vezető út mentén, az erdő szélén foglaltunk el hadállást, ahol nem vettek észre és biztonságban voltunk.

Június 22-én már SZác és Popov bevonult Bélára egy orosz hadoszloppal. Rövid összecsapásban [július 7-én] még egyszer sikerült visszavonulásra késztetni őket. Valószínűleg csak egy felderítő egységgel volt dolgunk, mert csak július 15-én jelent meg Bélában egy orosz dandár, melyet Nossov vezetett és egy osztrák, azt pedig Drugoni. Ezek megsarcolták a várost. A magyar hadseregről keveset hallottunk, és csak rossz híreket, így tanácstalanok voltunk és az a veszély fenyegetett, hogy bekerít a túlerő, vagy pedig feloszlik és szétszóródik a zászlóalj. Ezért örömmel vettük a hadsereg fővezérének, Görgey Artúr tábornoknak Losoncról kiadott parancsát, hogy gyorsított menetben csatlakozzunk a sereghez, megadva az utat is, amelyen haladjunk. Július 26-án késő délután találkoztunk Alsó-Dobsán Nagy tábornok első hadtestével és bevonultunk a táborba. Már az este hallottunk híreszteléseket az oroszokkal való fraternizálásról, fegyverek cseréjéről, az előre látható fegyverletételről, arról, hogy a tisztek rangjuk megtartásával léphetnek át az orosz hadseregbe, és más ilyeneket, mind ez nem tett jó benyomást, és nagyon szomorú fényt vetett helyzetünkre.

Július 27. nyugalomban telt, de 28-án a Hernád fölötti magaslatra rendelték zászlóaljunkat az ágyúk fedezésére, ahonnan módunk volt, anélkül, hogy a harcban részt vettünk volna, a számunkra szerencsésen végződött geszthelyi csata egy részét megfigyelni. Ott Leiningen tábornok 3. hadtestét megtámadták az oroszok. 28-áról 29-ére virradó éjjel kaptuk meg a parancsot, hogy induljunk Tokaj felé, és a mi zászlóaljunk képezte az utóvédet. A tarczali szőlőknél megálltunk, további parancsra várva. Hogy milyen állapotban volt akkor már a hadtest, legjobban kiviláglik abból, hogy teljesen elfelejtették ellátásunkat. Mégis tartottuk a nekünk kijelölt állást a legnagyobb nyári hőségben. Késő este az éhezés miatt engedélyeztem néhány embernek, hogy élelmet keressenek. Egy krumpliföldet találtak és örömmel tértek vissza. Végre röviddel éjfél előtt parancs jött a sereg követésére. Tokajnál átkeltünk a Tiszán és a rakamazi táborban kaptuk meg a pótlást éhezésünkért. Ide érkeztek Szemere és Batthyány miniszterek, hogy Görgeyvel tárgyaljanak, minek következtében különböző híresztelések kaptak a táborban lábra.

Cornides őrnagy elment Görgey tábornokhoz, de nagyon borús hírekkel tért vissza; mert Görgey már akkor kijelentette Cornides előtt, hogy még egy vereséget akar az oroszokra mérni és azután letenni a fegyvert. Sajnos néhány nap múlva nekünk kellett ezt a vereséget elszenvedni. Onnan Nyíregyházára mentünk. Zászlóaljunk, amely jó ivóvízhez és jobb élelmezéshez volt szokva, itt már öt, kolerában megbetegedett katonát volt kénytelen hátra hagyni. Az első hadtestet Debrecen irányába rendelték és Fejértóig menetelt, ahol a derék lakosok bőségesen ellátták élelemmel és itallal. Idő közben nagyobb mértékben terjedt zászlóaljunkban a kolera, és Cornides őrnagy visszasietett Görgey tábornokhoz, hogy erről jelentést tegyen. Ennek következtében Nagy tábornok parancsot kapott, hogy bocsájtsa el zászlóaljunkat, minket pedig utasítottak, hogy Klein-Wärschenben [Kisvarsányban?] csatlakozzunk a Máramarosból közeledő Kazinczy hadtesthez és egyesüljünk BEM tábornokkal, akiről Görgey akkor még azt hitte, hogy Erdélyben van. Minden egyes katona kapott naponta egy meszely vörösbort, és mivel a kolera egyszer csak csökkent, feltételezhető, hogy csak a rossz víz, a rendszertelen élelmezés, legfőképp pedig a Tarczalnál evett éretlen krumpli okozta annak időnkénti fellépését. Tehát még azon este visszatértünk Nyíregyházára, és csak ennek az eseménynek köszönhető, hogy amikor Debrecennél három nappal később támadás érte a magyar sereget, nem haltak és sebesültek meg sokan a mi zászlóaljunkból is. Habozása következtében a Kazinczy hadtest már nem tudott egyesülni Görgey-ével. Ezért Nagykállón keresztül Nagykárolyra vonultunk, ahol még mindig nem kaptunk hírt a Kazinczy hadtestről, így két napot pihentünk és kiküldtük Kiss hadnagyot a lovas vadászoktól keresésükre. Közben folytattuk menetelésünket és késő este, a legnagyobb esőben megérkeztünk Szatmárra. Másnap Apáig mentünk és onnan Nagybányára, de még mindig nem volt hírünk a Kazinczy hadtestről. Végre kétnapi várakozás után visszajött KISS, és elmondta, hogy Szigeten találta Kazinczyt és az Sugatagon át vonul, és mi ezért Lapnikbányán csatlakozzunk hadtestéhez. Ez másnap meg is történt. Végre egyesülve Sztrimbalon át Décsre vonultunk, Magyar-Láposról Beszterce irányába, oldalmozdulatot téve.

Décsen már hallottunk a hadszíntér szomorú eseményeiről, és arról, hogy az egyesülés Bemmel már nem lehetséges, ő ugyanis elhagyta már Erdélyt és a magyarországi déli hadsereghez igyekezett.

Ennek következtében Kazinczy folytatta vonulását a Szamos völgyében felfelé Zsibó irányában, amely helység előtt találkoztunk az erdélyi hadsereg Gaál vezette romjaival. Itt adott néhány menekülő tiszt először hírt a világosi fegyverletételről. Nem akartunk hinni nekik, mivel azonban ragaszkodtak elmondásukhoz, fogolyként magunknál tartottuk őket és kiküldtük hadtestünk két tisztjét, hogy kiderítsék a tényállást.

Eközben bevonultunk a Zsibó előtti táborba. Két nap múlva visszatértek felderítőink, de sajnos a szomorú hír igazolásával. Hoztak egy levelet is Görgey tábornoktól, melyben felszólított, hogy kövessük példáját, mivel Magyarország ügye elveszett, azonban csak az oroszok előtt tesszük le a fegyvert. Zászlóaljunk aznap táborőrzésre volt vezényelve, míg a főhadiszállás a községben, még pedig a szabadság élharcosának, báró Wesselényi Miklósnak kastélyában volt. Mint később hallottam, heves vita támadt a zászlóaljak parancsnokai között a fegyverletétel mellett és ellen, és Várady Gábor őrnagy, a máramarosi zászlóalj parancsnoka elhagyta Zsibót és hazatért, és csapata csak ott szóródott szét. Cornides őrnagy, aki egy lovas ugrás következtében akkor képtelen volt szolgálatra, szintén Zsibón tartózkodott. Én, mint egykori zászlóalj-és táborparancsnok semmiről sem hallottam, semmilyen parancsot nem kaptam, és csak azt láttam, hogy egyes zászlóaljak és a lovasság feloszlottak, elvonultak és szétszóródtak. Ezért egy tisztet küldtem Zsibóra Kazinczyhoz, erről jelentést téve és további parancsot kérve. A tiszt azzal a hírrel jött vissza, hogy minden felbomlóban van, és ezért nekünk is el kell hagynunk a tábort. Most az üteg és a lőszeres szekerek legénysége hozzám jött, hogy megkérdezzék, mit tegyenek? Mivel az oláhok már a táborban mutatkoztak, a lőszert a Szamosba dobattam, és azt tanácsoltam a legénységnek, hogy mindenki próbáljon meg otthonába menekülni.

Zászlóaljammal Zsibóra vonultam, a legénységgel letetettem a fegyvereket és a zászlóalj pénztárában lévő pénzt szétosztottam közöttük. A legénység ezután tisztjei vezetésével hazavonult, ott később besorozták őket az osztrák hadseregbe. Sok tiszt visszamaradt, várva, hogy mi történik, miután értesítettek, hogy a legközelebbi orosz parancsnokság előtt, Kolozsváron kell fegyvereinket letennünk.

Egy reggel összehívtak bennünket. Híre jött, hogy jönnek az oroszok. Kazinczy felszólította azokat, akiknek lova volt, hogy gyűljenek össze és lovagoljanak eléjük. Számosan összegyűltünk, de alig voltunk néhány száz lépésre a falutól, amikor egy magaslatról osztrák székely huszárokat pillantottunk meg. „Megállj” parancsot kaptunk és Kazinczy előre lovagolt, az ellenséges tisztet várva. Kijelentette előtte, hogy csak az oroszoknak ígért fegyverletételt, ezért az egész magyar tisztikar inkább szétszóródik a világ minden tája felé, de nem teszi le a fegyvert az osztrákok előtt, ezt jelentse felettesének. A tiszt minden tiltakozás nélkül távozott, és mi is visszalovagoltunk Zsibóra, szomorú gondolatokba mélyedve. Két vagy három nap múlva megjelent egy orosz ulánus egység és bevonult a Zsibó előtti táborba. Jelentkeztünk, mint azok a tisztek, akik le akarják tenni fegyvereiket, mert a legénység már szétoszlott. Oldalfegyvereinket egyelőre nálunk hagyták, és a tisztek fraternizáltak velünk. Meghívtak teára és lovakat és fegyvereket vásároltak tőlünk, arannyal és rubellal készpénzben fizetve, míg az elvonult legénység fegyverei csomókba rakva az kastély udvarán hevertek.

Néhány nap múlva az őrnagy megüzente, hogy kardjainkat tegyük le a kastély nagytermében, mivel egy osztrák lovassági egység közeleg, ő pedig parancsot kapott, hogy minket annak adjon át.

Búcsúnk az orosz tisztektől szívélyes volt, és az osztrákokra sem lehetett panaszunk. Kocsikat rendeltek számunkra és másnap elindultunk Margitta felé. Két szakasz kísért, de gyakran egy mérfölddel előttünk vagy mögöttünk lovagoltak, miután induláskor a tiszt ismertette, hogy hol fogunk éjszakázni.

Útközben sok Világosról menekülő, már civilbe öltözött tiszttel találkoztunk, akik elmondták, hogy a legénységet és a legtöbb tisztet besorozzák, de a vezérkari és az átállt tiszteket bebörtönözik. Azt javasolták, hogy meneküljünk. Sokan követték ezt a tanácsot, de sokan az oroszok közbenjárásában és szabadon engedésünkben reménykedtek. Margittán egy civil kormánymegbízott elé rendeltek, aki 5 napra napi 2 forint ellátmányt adott az ismert hosszú kényszer-bankjegyekben [ a magyar bankjegyeket időközben értéktelenné nyilvánították]. Azután Nagyváradra szállítottak, de egyre több menekülő tiszttel találkoztunk, akik a legrosszabbat mesélték arról, ahogyan a foglyokkal bánnak. Kis csoportunk ennek következtében egyre kisebb lett, mert senki sem törődött velünk, és aki csak akart, lemaradhatott vagy eltávozhatott.

Nagyváradon egy nap pihenő volt. Innen menekült el Cornides őrnagy is, a bátyámmal Johann Roxerrel, és Karl Klein tábori prédikátorral. Az elsőnek később sikerült kocsisnak öltözve Szilézián keresztül külföldre jutni, az utóbbiak pedig Szabolcsban rejtőzködtek.

Kis csoportunk egyre fogyott, úgyhogy Aradra már csak kevesen érkeztek, a hotelban szállásoltak el, de már őriztek. Kazinczyt más vezérkari tisztekkel együtt rögtön a várba vezették el, és később – mint ismeretes – hadbírósági ítélet után golyó által kivégezték. Ő pedig legkevésbé számított erre, hiszen még szállításunk közben arra szólított fel minket, hogy szabadon engedésünk után vándoroljunk ki vele Amerikába. Már másnap bizottság elé állítottak, megvizsgáltak és besoroztak. Én a kevesek közé tartoztam, akiket alkalmatlanná nyilvánítottak és egy elbocsájtó igazolást kaptak, melyet Schlick tábornok írt alá. A besorozottakat Ó-Aradra vitték a transzportházba. Mi elkísértük őket, hogy megható búcsút vegyünk bajtársainktól, akikkel örömben és bánatban osztoztunk volt.

A besorozottak sorsa sajnos nagyon is ismert. Közülük csak kevesen részesültek humánus bánásmódban, a legtöbbüknek nehéz sorsot kellett elszenvedni. Ez volt a szepességi vadász-zászlóalj sorsa is. A legénységet és azokat a tiszteket, aki a fegyverletétel után meneküléssel vonták ki magukat a jelentkezés és sorozás alól, elfogták és szintén besorozták. Ezt a hírt már útközben hallottuk, de én Schlick elbocsájtó igazolására támaszkodtam és szülőföldemre igyekeztem. Útközben még felkerestem a bátyámat és Cornidest, akik menekültként egy Justh nevű honfitársunknál tartózkodtak.

Sok bajtársam elmenekült, és ez megmentette a besorozástól, de a többség többé-kevésbé keserves időt élt át a katonaságnál, míg sok év múlva számukra is eljött a megváltás órája, és az általános amnesztia megszabadította őket.

Az előzőekben megpróbáltam, amennyire 38 év elmúltával emlékezetem engedte, leírni a szepességi vadász zászlóalj tetteit, feltételezve, hogy némelyek érdeklődnek irántuk.

Megjegyzés:

Roxernek, aki a Cornides-féle Szepesi Vadászzászlóalj kapitányaként működött, ezt a feljegyzését eredetiből Cornides őrnagy leánya, (Wilhelmina) Minnie másolta le Bécsben, a kézírásos eredetiből. Minthogy nagynéném másolata gót írással íródott, szükségesnek tartottam azt latin írással áttenni.

1969. július 15.

Cornides Lajos

[Cornides őrnagy unokája]

(A fordító, dr. Borbély Mária megjegyzése: a helységnevek abban a formában kerültek közlésre, ahogyan azok az eredetiben szerepelnek. Első előfordulásukkor olvashatók a magyar nevek, illetve magyarul a magyarul jelenleg is közkeletűek.)