Bártfa reformációja fél évezred távlatából az elmélet és a források tükrében

Bártfa reformációja fél évezred távlatából
az elmélet és a források tükrében[1]

Bártfa az újkor hajnalán

Az egykor a Magyar Királyság északkeleti szegletében található Bártfa – ma Bardejov Szlovákiában – a turisztikai idényt kivéve az év nagy részében álmos határ menti kisváros, amely elsősorban a szinte teljes épségében megmaradt, az UNESCO világörökség listáján is szereplő késő középkori, kora újkori eredetű városmagjának, illetve a dualizmus idején kiépült fürdőjének köszönheti népszerűségét a látogatók körében.

A 16. század első felében viszont Bártfa viszonylagos kicsinysége ellenére is meghatározó szereplőjévé és alakítójává vált szűkebb és tágabb térsége művelődési és egyházi életének. A korszakban még a német ajkú, Pannóniát hazájaként szerető szász polgárság határozta meg a város arculatát, de rajtuk kívül szép számmal éltek a falak között magyar, valamint különböző szláv nyelvjárásokat beszélő lakosok is.

A polgárság az ipar és a kereskedelem révén biztosította a megélhetését. Bártfa gazdagságnak az alapja eleinte a vászonkészítés volt, itt működött a késő középkorban a Magyar Királyság egyetlen ismert manufaktúrája. Az olcsó importposztó azonban tönkretette a vászonipart, ezért a lakosság tehetősebb részének figyelme a kereskedelem, ezen belül is a borkereskedelem felé fordult. A város Tokajhegyalján saját szőlőbirtokokat is vásárolt.

A városok történetében, így a szabad királyi város Bártfa esetében is, a késő középkor kétségkívül a jámbor vallásosság időszaka volt. Ennek irodalmi emlékei Magyarországon a ferences Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát művei, a pálos Gyöngyösi Gergely írásai, a felvirágzó magyar nyelvű kódexirodalom. Rotterdami Erasmus megfogalmazásában a város nem más, mint egy nagy monostor.[2] Az alapítványok és adományok révén a polgárság egyre több olyan feladatot vont a hatáskörébe és felügyelete alá, amelyek korábban az egyházi szerveket illették meg, sokszor maga az egyházi hatóság adta át a feladatköröket.

A magyar királyság városai európai összehasonlításban igen széles körű politikai és egyházi autonómiával rendelkeztek. Magyarországon a szabad papválasztás lehetősége a városokban és a városokon kívül is már a középkor folyamán megvalósult, ennek igényét és lehetőségét nem a reformáció hozta magával. Bártfa esetében az első adat a szabad plébánosválasztásra Zsigmond király okleveléből származik, 1391-ből.[3] A szabad királyi városok még azt a kiváltságot is elnyerték, hogy a plébánosaikat a megyés püspök joghatósága alól felmentették, s a város ítélkezésre jogosult testülete a város határain belül valamennyi, az egyházi bíróságot illető ügyben ítélkezhetett.

Ahogy a vagyonosodó városok polgárai egyre többet áldoztak az egyházi épületek építésére, karbantartására, díszítésére, ezzel egyenes arányban nőttek az elvárásaik az egyháziakkal szemben, és mindez már Luther színrelépése előtt is konfliktushelyzeteket gerjesztett a polgárok és az egyház egyes képviselői között. Bártfán erre példa lehet az Ágoston-rendi szerzetesek körüli huzavona, majd a rendház felszámolása, amelyre ugyan a hitújítással csaknem egy időben, de nem a reformáció tanításai miatt, hanem inkább a rend tagjainak kevésbé az elvárásoknak megfelelő életmódja miatt került sor. A lutheri tanok megjelenésekor tehát egy mélyen és egyre tudatosabban vallásos, széles körű, határokon átnyúló regionális kapcsolatrendszerrel rendelkező városi polgárság képe rajzolódik ki a forrásokból.

Hogyan fogadta a bártfai polgárság a reformáció tanait, miképp zajlott le az átmenet a régiből az új hitbe? A felső-magyarországi reformáció kétségkívül az egyik jelentős, a Kárpát-medencén túlmutató fejezete a hazai egyháztörténetnek, kitüntetett helyet nyert már a kezdetektől fogva a protestantizmus történetét tárgyaló munkákban. Úgy tűnhet, lényegileg feltárt, ismert történetről van szó, amelyet számottevően sem a feledés homálya, sem a források töredékessége nem árnyékol be. Több mint tíz éve foglalkozom a témával, és egyre inkább úgy látom, hogy a fentiek ellenére a térség, így Bártfa reformációjáról is, a tudásunk meglehetősen hiányos, a történeti írások és a szakirodalom által hagyományozott elbeszélés valójában számos esetben egy több elemében konstruált, valós és valótlan tényeket keverő narratíva, amelynek a gyökerei a 16. század végére nyúlnak vissza, és amely az elmúlt négyszáz évben csak alig tisztult.

Az elmúlt évek vizsgálódásai nemcsak arra vezettek rá, hogy ténylegesen milyen keveset tudunk a felső-magyarországi városok kora újkori kereszténységéről, hanem arra is, hogy a nyugat-európai kutatásban olyan újabb szempontrendszerek, elméleti keretek kristályosodtak ki, amelyek átgondolt recepciója segíthet a korszak folyamatainak, összefüggésrendszereinek megismerésében, megértésében és talán abban is, hogy a történetietlen közhelyektől, mítoszoktól megtisztítsuk a térség reformációjáról alkotott képünket.

A reformáció reformációja

A reformáció fogalmának reformációja, jelentéstartalmának változása talán az egyik legszembetűnőbb jelenség, ami az elmúlt évtizedek e témával foglalkozó nyugat-európai szakirodalmát jellemzi. A fogalomnak az ókortól kezdve napjainkig hosszú története van.[4] Az előzményeket mellőzve most csak arra utalok, hogy a 15. század közepétől a 17. század végéig a reformáció szó elsősorban az élet különböző területeit szabályozó rendelkezéseket, utasításokat, német szóval Ordnungokat jelölte. Míg a középkorban a fogalom a reform céljára utalt, addig a késő középkortól egyre inkább az újonnan létrehozott rendet jelentette, azaz inkább az eszközt. Külön vallási töltete nem volt a szónak, ahogy egészen a 17. századig történelmi eseményt vagy folyamatot sem értettek alatta, tehát hiába népszerű kifejezés, a kortársak pont annak a jelölésére nem használták ezt a fogalmat, amit jelenleg általában értenek alatta. Emidio Campi megfigyelése, hogy a reformáció szó szinte teljesen hiányzik a 16. századi protestáns egyházak vallási dokumentumaiból.[5] Nem kis iróniával jegyzi meg, hogy a században mindenki reformációról beszélt, kivéve a protestáns hitújítókat. Joggal merül fel a kérdés, használtak-e akkor bármilyen fogalmat, kifejezést a kortársak arra, amit ma reformációnak nevezünk, egyáltalán létezett-e számukra a reformáció mint egy egységesen értelmezhető, akár teológiai, akár történeti fogalom? Úgy tűnik, a 16. század folyamán nem volt ilyen egységes megnevezés. Vagy úgy szólnak róla, mint Luther ügye, causa Lutheri, vagy – és ez a gyakoribb – az evangélium kiáradásával, újrafelfedezésével írják le ezt a folyamatot. A Leonhard Stöckelnek tulajdonított libetbányai vértanúlegendában például ekképpen: „Ekkor kezdett Magyarországon felragyogni az Evangélium világossága.” Amikor a század második felében divatba jött, hogy reformációs jubileumokat tartsanak, akkor sem Luther fellépéséről emlékeztek meg, hanem a saját egyházi rendtartás vagy hitvallás bevezetését ünnepelték.

A német evangélikus teológiaprofesszor, Anselm Schubert teszi fel a kérdést egy tavaly megjelent írásában, hogy alkalmas-e egyáltalán a reformáció fogalma azt a jelenséget leírni, amire használjuk.[6] A német nyelvű szakirodalomra általában igaz, hogy egyre inkább háttérbe szorul a reformáció szó mint történeti korszakelnevezés.[7] Peter Marshall, a warwicki egyetem professzora pedig egy 2009-es tanulmányában a John O'Malley jezsuita történész által javasolt kora újkori katolicizmus fogalmából kiindulva felveti, hogy akár magát a reformáció szót is mellőzhetné a kutatás, helyette kifejezőbb lenne a „kora újkori angol kereszténység” összetétel használata.[8]

A konfesszionalizációs modell lehetősége

A német birodalmi területekkel a városi polgárság és a földrajzi közelség miatt is számos kapcsolódási pont található, ezért is vélem úgy, hogy a konfesszionalizációs elmélet adta keretek nem idegenek a korabeli észak-magyarországi viszonyoktól. A Wolfgang Reinhard által megfogalmazott, a kora újkori felekezetekre jellemző párhuzamos jelenségek közül valamennyire találhatunk példát a felső-magyarországi evangélikus konfesszionalizáció 16. századi fejlődéstörténetében.[9]

1. A század közepén saját hitvallást szerkesztettek és fogadtak el a városok képviselői.

2. A városok jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megfelelően képzett személyeket találjanak iskolamesteri, hithirdetői és lelkészi állások betöltésére. A városokban a német ajkúaknak, a szlovákoknak és a magyaroknak többnyire saját külön prédikátoruk volt.

3. A helyi evangélikus értelmiség gondosan ügyelt arra, hogy a befolyási területükön a lutheritől eltérő tanok hirdetői ne kapjanak nyilvánosságot. A század második felében működő bártfai nyomda révén viszont a saját nyilvánosságuk hatékonyságát növelték.

4. A késő középkori humanista városi iskolákat evangélikus felekezeti oktatási intézményekké fejlesztették. E téren legeredményesebben a Leonhard Stöckel által vezetett bártfai iskola működött.

5. A hívők mindennapi életét, az egyházfegyelem betartását gyakori egyházlátogatásokkal ellenőrizték. Olyan sajátos helyzet is előállt, amikor a felső-magyarországi területeken nem csupán az evangélikus felekezet lelkészei, hanem az egri katolikus püspökség megbízottai is vizitáltak.

6. Szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságát erősítették. Az istentiszteleteken való rendszeres megjelenés alapvető elvárás volt, ennek elmulasztása súlyos hátránnyal járhatott. A pedagógiai célok mellett a közösségi érzés kialakítását is szolgálták a diákság által német és latin nyelven előadott protestáns iskolai színjátékok.

7. A sajátos, felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakulását jelzi például a ’kegyelem és béke’ (Gratiam et Pacem, Gnad und Fried) üdvözlőformula elterjedtsége.

A német konfesszionalizációs paradigma százszázalékosan a kora újkor, újkor folyamán azonban mégsem alkalmazható, mivel az ehhez szervesen illeszkedő államfejlődési tendenciák a Habsburg Monarchia erősen kevert felekezetűsége miatt sem tudtak oly módon megvalósulni, ahogy azt a skandináv államokban, az észak-német tartományokban, vagy például a Spanyol Királyságban megfigyelhetjük. A modell magyarországi alkalmazhatóságának kétséges voltától függetlenül azonban mindenképpen érvényesnek tartom a hazai viszonyok vizsgálatára felekezeti és etnocentrikus elfogultságtól mentes szempontrendszerét.

A hosszú reformáció – párhuzamok a politikai nyugat és kelet-közép között

Hogyan közelít az angolszász szakirodalom a kora újkori angol kereszténységhez? A szigetország reformációkutatását sokáig egyfajta angol kiválasztottságtudat és elzárkózás jellemezte. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a kutatást kezdetektől alapvetően meghatározta az a narratíva, amit Diarmaid MacCulloch az „angol reformáció mítoszának” nevezett, és ami szinte kritikátlanul az Erzsébet királynő uralkodása idején, a 16. század második felében kialakult államegyház elitjének a látásmódját tükrözte/tükrözi.[10] Másrészt az európai reformációs mozgalmak kapcsán megfogalmazott elméletek, új eredmények hosszú ideig nem igazán foglalkoztatták az angliai történészeket. Az utóbbi két-három évtizedben azonban, úgy tűnik, az angolszász reformációértelmezés és -kutatás is komoly megújuláson ment át. Számos szerző bírálta a korábbi szakirodalom évszázados szűklátókörűségét, egyoldalúságát. Ian Hazlett például egy 2003-ban megjelent írásában így fogalmazott: „Azok, akik csak Anglia, Skócia, Írország vagy Wales reformációit ismerik, nem ismerik valójában a reformációkat Angliában, Skóciában, Írországban vagy Walesben.”[11]

Christopher Haigh az először 1987-ben kiadott könyvében, a The English Reformation Revisedban így határozza meg a reformációt: „Az angol reformáció nem egy olyan konkrét esemény volt, amelynek pontosan meghatározható a dátuma; egy hosszú és összetett folyamat volt. A ’reformáció’ egy összefoglaló fogalom, a történészek által létrehozott címke a több kisebb változással járó átfogó mozgalomra.” Haigh 1993-ban kiadott könyvének középpontjában ennek megfelelően már az „angol reformációk” állnak, a kötet már címében is ezt az új megközelítést jelzi.[12]

A szigetország vallási viszonyait, felekezettörténetét vizsgáló irodalomra jelenleg leginkább a múlt század kilencvenes éveiben megfogalmazódott hosszú reformáció elmélet hat. Ennek az új múltértelmezésnek egyik fontos kezdőpontja volt az 1996-ban tartott Neale Colloquium a University College Londonban.[13]

Adódik a kérdés, hogy kimutatható-e bármilyen olyan párhuzamosság, kapcsolódási pont a szigetországgal, amely alapján az angolszász kutatás által kidolgozott és helyben érvényes elméleti keretek térségünkre is vonatkozhatnak? A kora újkori kereszténység, felekezettörténet vizsgálatát illetően az alábbiakat találom a legfontosabb párhuzamoknak:

I. Nem egységes vallásilag, felekezetileg az állam.

II. A felülről érkező elvárásokkal, vallásügyi intézkedésekkel szemben a helyi közösségekben kisebb-nagyobb ellenállás tapasztalható.

III. Egy adott irányzaton – jelesül a formálódó angol egyházon, illetve a magyarországi evangélikus konfesszión – belül is beszélhetünk reformációkról, többlépcsős szervezésről.

Miképpen lehetne összefoglalni a hosszú reformáció elmélete következtében a szakirodalomban kitapintható szemléletváltást?

I. Az egyes számban álló reformáció helyett többes számban reformációkról beszél a szakirodalom, ami jelzi azt a felismerést, hogy egy rendkívül heterogén jelenség a reformáció, a részét képező mozgalmakat nem egyetlen, hanem számos impulzus táplálta. Az újabb feldolgozásoknak köszönhetően egyre világosabban látható a késő középkori egyház rugalmassága és dinamizmusa, valamint az is, hogy a köznép ellenállása, idegenkedése miképpen befolyásolta a reformok végrehajtását.

A többes szám használata szembetűnő jele annak, hogy az angliai eseményeket nem a kontinens történéseitől elszigetelten vizsgálják, a reformáció egyre inkább európai jelenségként jelenik meg, amely révén egy kontinentális méretű vallási átalakulás (Campi szóhasználatával forradalom) rajzolódik ki Európán kívüli dimenzióval együtt. Marshall ezzel összefüggésben úgy fogalmaz, hogy nem kétséges, az angol egyházi elit jelentős hányada a 16. században és még utána is néhány évtizedig a nagyobb egész részeként tekintett magára, magától értetődő volt számukra, hogy az angliai egyháznak törekednie kellett arra, hogy alkalmazkodjon az európai reformált egyházakhoz.[14]

II. A reformáció(k) idő/korszakhatárai visszafelé majdhogynem a 12. századig, előre pedig akár a 18. század második feléig is tágíthatóak. A frissebb angolszász szakirodalom egyöntetűnek látszik abban is, hogy az angliai reformáció(ka)t semmiképpen sem egy egyszerű egyirányú történésként, hanem egy kacskaringós és hosszan elhúzódó folyamatként értékelik. A reformáció(k) akár egy adott országon belül sem egy egységes, azonnali esemény volt(ak), hanem területenként eltérő módon lejátszódó hosszú folyamat, több mérföldkővel.

Volker Leppin 2006-ban megjelent Luther Márton-életrajzában magát a wittenbergi hitújítót is egy jellegzetes késő középkori figuraként ábrázolja.[15] A középkor óta megfigyelhető reformtörekvések hosszan tartó sorozatába illeszkedik Luther, tehát ebből a megközelítésből az ő fellépése sem törést, hanem folytonosságot jelent. Az angol szakirodalom pedig John Wycliffe követőinek, a lollardoknak jelentőségét hangsúlyozza a szigetország reformációinak történetében.[16] Hasonlóan vélekedett már a múlt század harmincas éveiben a jeles filozófus, Ivánka Endre, aki meggyőzően érvelt amellett, hogy a protestantizmus gyökereit a középkori szektákban és eretnekmozgalmakban érdemes keresni.[17] A késő középkori radikális mozgalmak közül a felső-magyarországi térségben a husziták (latrones Bohemi) jelentek meg, bár erőszakos, fosztogató fellépésük miatt az országnak ezen a részén a hatásuk a polgárok egyházzal kapcsolatos nézeteire csupán felületes lehetett. Ha azonban a felső-magyarországi reformációk történetére tekintünk, a késő középkor plurális kereszténységében már benne rejlik a későbbi történések gyökere. Az 1510-20-30-as évek eseményei nem jelentettek éles szakítást, a kortársak többsége számára sem tűnt annak, hanem sokkal inkább egyfajta folytatása, folytonossága a késő középkori vallásosságnak, kegyességi kultúrának.

Ha időben előrepillantok, akkor tulajdonképpen a kései konfesszionalizáció időszakáig jogosnak érzem itt is az angliai terminológia használatát, tehát akár II. József időszakáig elfogadható, hogy a Magyar Királyság területén hosszú reformációról beszéljünk. Az egyes felekezetek szerveinek, intézményeinek megszervezése, működési feltételeinek sorozatos újraalkotása ugyanis egészen a 18. század végéig elhúzódó folyamat volt. Ennek egyik oka az országra jellemző konfesszionális tarkaságban, a másik pedig a hívek indoktrinációjának a lassúságában keresendő. Ennek nyomai felfedezhetők a hívek hittani ismereteit vizsgáló korabeli jegyzőkönyvekben.[18] Valamint erre utalnak azok a források is, amelyek azt igazolják, hogy a Magyar Királyság felföldi, a mai Szlovákiához tartozó területein élő evangélikusok körében számos, a trienti katolicizmus által felszámolt középkori (para)liturgikus hagyomány élt tovább akár a 18. század közepéig, ifjabb Buchholtz György naplója például számos erre vonatkozó adatot tartalmaz.[19] Mindez nem egyedülálló jelenség, nem a magyar viszonyok vélt periférikus helyzetéből adódik. Az angol szakirodalomban Gerald Strauss és a már említett Christopher Haigh is hasonló eredményekre jutott, előbbi a német forrásanyag, utóbbi az angliai vizitációk jegyzőkönyveinek áttekintése nyomán.[20] A hívek nagy többsége szerte Európában nem jutott túl a parancsolatok és a hitvallás bemagolásán, a hitelvek mélyebb internalizálásáról, elsajátításáról nem beszélhetünk.

Az európai reformáció (krisztianizáció) – beleértve a katolikus megújulást is – tehát nem egy olyan történelmi eseménynek tekinthető, amely legfeljebb néhány évtizedig tartott, hanem hosszadalmas folyamatként írható le, amelynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, és kiterjednek több évszázadra előre, épp ezért látszik indokoltnak a „hosszú reformáció” kifejezés használata.

III. A reformáció(k)nak nem volt(ak) kiemelt centruma(i). Az angol szakirodalomnak ezen megállapítása is teljes mértékben érvényes a vizsgált észak-magyarországi térségre. Bár a szabad királyi városoknak van egy bizonyos hierarchiája, elég a zsinatok, különböző egyházi tanácskozások helyszíneit áttekinteni, hogy belássuk kiemelkedő központról itt sem beszélhetünk.

IV. Fontos figyelni arra, hogy a jelen korunk hatalmi viszonyainak és fogalmi kereteinek visszavetítése helyett az adott időszak nagyobb európai összefüggésrendszerében vizsgálódva helyezzük el a különböző régiók, térségek reformációit. Ezt a szempontot is érvényesíthetőnek vélem, hiszen a határok átjárhatósága, valamint a családi, kereskedelmi, oktatási kapcsolatok révén egy a német birodalmi területekre, Sziléziára, Morvaországra, Dél-Lengyelországra kiterjedő hálózat aktív, egyenrangú, semmiképpen sem periférikus része volt a 16. század folyamán a teljes korabeli észak-magyarországi térség. Egyfajta lecsúszás a 17. század háborús pusztításai következtében figyelhető meg, ennek ellenére a felső-magyarországi evangélikusok kapcsolódása a nyugat- és közép-európai protestáns hálózatokhoz a század folyamán végig eleven maradt.

V. Elvárt a 19. századtól egyre erősebben jelen lévő etnocentrikus nézőponttól való határozott megszabadulás és a történeti narratívák mítosztalanítása (demythologizing historiography). Ennél a pontnál szeretném hangsúlyozni, hogy a kezdetektől soknemzetiségű felső-magyarországi evangélikusság története a 19. századtól megfogalmazott nemzetállami kategóriák között értelmezhetetlen. Az etnikumot jelző címkék alkalmazása rendkívül nagy körültekintést igényel. A nemzetiségek vegytisztán nem elválaszthatók, így aligha beszélhetünk a térség a 16-17. századi történetében magyar, német, szlovák vagy lengyel reformációról.

VI. Ugyancsak elvárt a teológiai, hitvitázó-apologikus, legitimációs célból művelt egyháztörténet-írás helyett a szekularizált, de nem egyházellenes egyháztörténet-írás művelése. Ez a pont talán nem igényel bővebb indoklást. Csak annyit jegyzek meg, hogy ez a probléma akként is megnyilvánulhat, amikor a kronologikus elsőségért folytatott küzdelemben például hitvallásszövegeket helyez időben korábbra a kutatás egy felekezetileg vagy etnikailag elfogult része.

Melyek lehetnek a főbb állomásai, illetve korszakai a felső-magyarországi evangélikus felekezet történetében a fent említett fokozatosságnak, lépcsőzetességnek?

1. A spontán reformációk, a spontán felekezetépítés időszaka. A középkorból megörökölt egyházi autonómiát kihasználva a városok egyre-másra teljesen saját kézbe veszik az egyházi ügyek igazgatását. Törvényileg ellentmondásosan biztosított felekezeti szabadság időszaka ez a királyi országrészben, amely egészen a 15 éves (hosszú török) háborúig eltart.

2. A 15 éves háború időszaka (1591–1606). A kudarcba fulladt erőszakos katolizálási kísérlet legalább egy évszázadra megszüntette a király és a városok közti törékeny bizalmat, valamint az evangélikus elit által addig elutasított reformátusokkal való érdekközösség felfedezéséhez vezetett.

3. Országos szintű egyházszervezés. A Thurzó György nádor által összehívott zsolnai zsinat (1610), valamint a Thurzó Szaniszló szepesi főispán által kezdeményezett szepesváraljai zsinat (1614) révén jött létre az ágostai hitvallásúak addig nem létező országos egyházszervezete, egységes teológiai rendszere.

4. Az 1670-es évektől a katolikus hegemónia megteremtésére tett kísérletek vetik vissza az addig csaknem töretlen fejlődést. A kiépített szervezeti keretek szinte teljes dekonstrukciója figyelhető meg. A sikeres áttérítések következtében a protestáns felekezetek híveinek a száma is csökkent.

5. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának időszaka a romokból való újjáépítés kísérletére adott néhány évnyi lehetőséget az evangélikusok számára, ennek fontos állomása volt az 1707-ben tartott rózsahegyi zsinat, valamint az 1709-es eperjesi conventus.

6. Törvények és királyi rendeletek által korlátozott felekezeti szabadság időszaka. Fokozatos enyhülés és lassú újjászervezés jellemzi ezt a kort.

7. II. József türelmi rendelete, amellyel lezártnak tekinthető a magyarországi hosszú reformáció.

Mit árulnak el minderről a források?

Ahhoz, hogy az újabb nyugat-európai szakirodalom eredményei hatékonyan beépüljenek a hazai kutatásba, kétségtelenül kedvező helyzetben vagyunk, akár Bártfát, akár a tágabb szepesi, sárosi térséget nézzük, hiszen a forrásadottságok kifejezetten jónak mondhatóak. Az elméleti keretek tényszerű tartalommal való feltöltését a mai szlovákiai városi és felekezeti levéltárak szinte kimeríthetetlen mennyiségű kora újkori anyaga teszi lehetővé. Ezért is sajnálatos, hogy a magyarországi reformáció 16. századi történetéhez kapcsolódó források részbeni feltáratlansága, lappangása, illetve elveszése okán a témával foglalkozó szakirodalom egy része a jó néhány évtizeddel, akár évszázaddal későbbi nemzedékek leírásaira hagyatkozik.

Az alábbiakban néhány olyan példát ismertetek röviden, amelyek levéltári források újraolvasása vagy feltárása révén módosították, kiegészítették a bártfai reformációról, Bártfa kora újkori kereszténységéről meglévő ismereteinket. Vizsgálódásaim egyik alappillére ezért a városi levéltárakban, elsősorban a bártfai levéltárban őrzött korabeli misszilisek, ugyanakkor a történésekkel egy időben keletkezett egyéb kéziratos vagy nyomtatott művek, kiadványok sem kerülhetik el a kutatók figyelmét.

A reformátorok személye

Egyik lényeges kérdés, hogy kik voltak azok a hitújítók, lelkészek, tanítók, akik a régióban a reformáció különböző irányzatainak a tanaival felvértezve éltek a városi tanácsok meghívásával, és elsőként hintegették a reformgondolatok magvait, majd miután azok termékeny talajra hulltak, vigyáztak az új tanra, szellemiségre. A 16. századból, különösen annak első feléből nem ismert sem a plébánosok-lelkészek, sem a káplánok-prédikátorok teljes listája. A több évig Bártfán szolgálatot vállaló, név szerint ismert személyek esetében sem mindig tudott a városban töltött idő pontos dátuma. Szembetűnő az egyházi és a tanítói tisztséget vállalók erős fluktuációja, keveseknek adatott meg, hogy hosszabb ideig betöltsenek egy-egy állást.

A felső-magyarországi régió tágabb közép-európai beágyazottságát mutatja, hogy a városi tanácsok, így a bártfai is számos esetben távolinak tűnő területekről keresett és hívott alkalmasnak vélt személyeket, bajor-, horvát-, morva- és lengyelországi, sziléziai, valamint ausztriai származási helyek tűnnek fel a tanítók és a lelkészek, prédikátorok esetében.

1. Protestáns papok, lelkészek Bártfán a kezdetektől 1560-ig

2. Bártfára sikertelenül hívott lelkészek

Bártfa első név szerint ismert reformátorai, Achatius Hensel, Wolfgang Schustel és Esaias Lang körüli félreértéseket Csepregi Zoltán tisztázta legutóbb megnyugtatóan.[21]

Achatius Hensel az a krakkói magister, akiről korábban azt hitték, hogy ő Schustel, aki viszont Hensellel ellentétben nem Krakkóban, hanem Bécsben tanult egyetemen, valamint nem kassai, hanem sziléziai származású. Esaias Langról pedig semmilyen korabeli forrás alapján nem állítható, hogy anabaptista lett volna. Ezzel szemben számos utalás igazolja, hogy egyfajta mérsékelt lutheri reformáció híveként tekintett magára, és a környezete is ekként nyilatkozott róla. A bártfai levéltárban található három levél Esaias Langtól, amelyeknek bár a keltezése pontatlan, évszám egyiken sincs feltüntetve, keltezési hely, hónap, nap kettőn szerepel, mégis támpontul szolgálhatnak a lelkész személyével és bártfai tevékenységével kapcsolatban. A levéltár rendezője ugyanis valamilyen megfontolásból az 1533-as évhez sorolta Lang írásait. A Körmöcbányán kelt levelekben elsősorban a Bártfára való utazásához kér segítséget a levélíró. Ha elfogadjuk az 1533-as évet, akkor ez alátámasztja, hogy Lang 1534 januárját követően léphetett bártfai szolgálatba. Lang családos emberként érkezett Bártfára, s amikor ennek híre ment, az illetékes egyházi személyek az eltávolítását követelték. A bártfai plébános ekkor még a reformációt elutasító Matthias Binder volt, ennek ellenére eleinte védelmébe vette Langot. Egy 1534-ben írt levelében a városi tanáccsal egyetértésben úgy látta, hogy Lang prédikátorként a tiszta evangéliumot hirdeti, valamint az előélete is kifogástalan. Egyedül a vele együtt élő asszony és a gyerekek miatt érheti kifogás, viszont Binder szerint ez általános gyakorlat a papok között, ezért arra kéri az egri egyházmegye illetékeseit, hogy ezt nézzék el neki. Langnak végül a többszöri királyi felszólítás miatt távoznia kellett Bártfáról.

A bártfai levéltárban őrzött misszilisekből derült ki az is, ami sem a magyar, sem a szlovák nyelvű szakirodalomban nem olvasható, hogy a későbbi neves boroszlói evangélikus pap és tanár, Johannes Scholtz (Praetorius) Bártfán is volt lelkész 1547–1551 között, és a városból való eltávozását követően is tartotta a kapcsolatot a bártfaiakkal, támogatta a Boroszlón keresztül Wittenbergbe igyekvő bártfai peregrinusokat.

Hitvallások, rendszabályok

A lelkészek, papok, tanítók személye mellett fontosak azok a dokumentumok is, amelyek az új felekezet kiépítésének első mérföldkövei voltak.

A hitelveket rögzítő, a hívek életet szabályozó szövegekből négyet köt a hagyomány az 1560-ig tartó időszakból Felső-Magyarországhoz, azonban mind a négy problémás, leginkább azért, mivel eredeti, korabeli szövegváltozat egyik esetében sem ismert.

Időben az első ’hitvallás’ az 1546-os eperjesi zsinaton elfogadott cikkelyek csoportja, amely Sáros megyei eredetét korábban Zoványi Jenő kérdőjelezte meg. Zoványi feltételezte – bár ezzel a későbbi kutatás nem értett egyet –, hogy a cikkelyek csere útján kerülhettek Perényi Gábor Zemplén megyei birtokairól Bártfára, és az ottaniak hitvallását tartalmazták, míg a felföldi város eredeti cikkelyei elvesztek.[22]

A másik a felső-magyarországi öt szabad királyi város evangélikus identitásának legfontosabb, alapdokumentuma a Confessio Pentapolitana, az ötvárosi hitvallás. Jelentőségéhez képest meglepő, hogy a 16. századból ennek a szövege sem maradt fenn semmilyen forrásból nem, legkorábbi szövegemléke az 1613-as, Kassán kiadott háromnyelvű nyomtatvány. A lőcsei városi levéltárban található ugyanakkor a bártfai papnak, Michael Radaschinnak néhány levele, ezek egyikéből derül ki az, amit a kutatás egy része már eddig is sejtett, hogy a Confessio Pentapolitánának azt a változatát, amelyet a királyi vizsgálóbizottság előtt bemutattak 1549-ben, Radaschin állította össze, és nem a város méltán neves iskolarektora, Leonhard Stöckel, ahogy azt a hagyomány tartja. Hogy milyen mértékben egyezett meg ez a hitvallás a Kassán később kiadottal, egyelőre források hiányában nem megállapítható.

A harmadik a szlovák szakirodalomban sárosi cikkelyeknek vagy törvényeknek (Šarišské zákony) nevezett szöveg, latin címe szerint az Articulicongesti ad instaurationem ecclesiarum in Comitatu Sarosiensi, amelyet a szlovák szerzők tévesen Stöckelnek tulajdonítanak 1540-es kelettel. Zoványi Jenő, valamint Botta István írásaiból ugyanakkor egyértelműen kiderül, hogy itt minden bizonnyal az 1560 nyarán Kisszebenben tartott zsinaton keletkezett szövegről van szó: a sárosi cikkelyek nem keletkezhettek 1560 előtt, mivel Melanchthon Corpus Doctrinaejának olvasását javallja az első cikkely, ennek pedig a latin és a német nyelvű első kiadása egyaránt 1560-ban látott napvilágot.[23]

A negyedik pedig a bártfai iskola szabályzata, amelynek eredetije szintén ismeretlen, A Leges Scholae Bartphensis általam ismert legkorábbi változata a bártfai evangélikus gyülekezet levéltárának 18. századi kéziratos kötetében található rögtön a protokollumkötet elején.[24] Ebből a kéziratból másolhatta át a szöveget Klein, a szabályzat első kiadója. A kézirat készítője, illetve Klein szerint is a rendtartás szerzője Leonhard Stöckel. Mészáros István meggyőző elemzése szerint azonban egy hosszabb időszak alatt folyamatosan bővített szabályzatról lehet itt szó, amely csak részben tekinthető Leonhard Stöckel munkájának.[25]

Az említett hitvallásszerű, illetve szabályozó szövegek közül a Confessio Pentapolitana nyert országos jelentőséget azáltal, hogy a néhány évtizeddel későbbi hagyomány szerint az uralkodó, valamint két egri püspök, majd esztergomi érsek is jóváhagyta. Azonban a korabeli források áttekintéséből világossá vált, hogy a későbbi evangélikus tradícióval ellentétben sem az uralkodó, I. Ferdinánd, sem a katolikus főpapság illetékes tagjai, Oláh Miklós vagy Verancsics Antal, nem fogadták el, nem hagyták jóvá a hitvallást, sőt minden lehetséges fórumon tiltakoztak a lutheránus felekezetszervezés ellen. A magyarországi lutheránusoknak a 16. században tehát nincsen úgymond ágostai vallásbékéjük. A török veszély és a polgárháborús helyzet miatt az ő esetükben csak kényszer szülte türelemről, törvényileg nem szabályozott, de mégis működő vallásszabadságról beszélhetünk.

Összegzés

Fél évezred távlatából visszatekintve úgy látom, hogy a sárosi és a szepesi reformációról bár vannak ismereteink, de mégis rendkívül keveset tudunk a 16. századi kereszténység észak-magyarországi történetéről. A feltáró és feldolgozó munka, az alapkutatás szinte csak most vette kezdetét, a szisztematikus levéltári kutatás révén egy tartalmasabb, mozgalmasabb világ fog kibontakozni annál, mint amit a megmerevedett évszázados történeti kánon sejtet.

Lényegesnek vélem annak a felismerését, tudatosítását is, hogy a határok átjárhatósága, valamint a családi, kereskedelmi, oktatási kapcsolatok révén egy Közép-Európa jelentős részére kiterjedő hálózat aktív, egyenrangú része volt a teljes korabeli észak-magyarországi térség. Úgy gondolom, hogy ennek a makrorégiónak együttes vizsgálatához, kutatásához a hosszú reformáció paradigmája nyomán megfogalmazott szempontok érdemben járulhatnak hozzá. Ian Hazlett fentebb idézett gondolatát parafrazálva: Azok, akik csak Erdély, Felső-Magyarország, vagy a Dunántúl reformációit ismerik, nem ismerik valójában a reformációkat Erdélyben, Felső-Magyarországon vagy a Dunántúlon. S mindez nemcsak a felekezettörténetekre igaz, akinek megáll a tudománya a Lajtánál, az szükségképpen félreérti, töredékében látja a kora újkori Magyarország és részei történetét.
(Az írás rövidített változata a Magyar Szemle 2018. júniusi számában jelent meg.)

Felhasznált irodalom

Bogár Judit: A vallásosság mozzanatai egy evangélikus lelkész életében a 18. század elején. In: Uő: (szerk.): Az áhítat nem hivatalos alkalmai és formái az 1800 előtti Magyarországon. PPKE BTK, 2013, Piliscsaba, 21–30.

Botta István: Huszár Gál élete, művei és kora (1512?–1575). Budapest, 1991, Akadémiai.

Emidio Campi: Wasthe Reformation a German Event? In: Peter Opitz (Hrsg.): The myth of the Reformation, Göttingen, Bristol, 2013, 9–25.(Refo 500 academic studies, 9)

Csepregi Zoltán: A reformáció nyelve: Tanulmányok a magyarországi reformáció első negyedszázadának vizsgálata alapján. Balassi, 2013, Budapest.

Ute Gause: Dekonstruktion der reformation? In: Evangelische Theologie 74 (2014) 2, 87–95.

Guitman Barnabás: Hit, hatalom, humanizmus. Bártfa reformációja és művelődése Leonhard Stöckel korában. Szent István Társulat, 2017, Budapest.

Christopher Haigh: English reformations: religion, politics, and society und erthe Tudors. Clarendon Press, Oxford University Press, 1993, Oxford, New York.

Berndt Hamm: Bürgertum und Glaube. Konturen der städtischen Reformation. Vandenhoeck&Ruprecht, 1996, Göttingen.

Ian Hazlett: The reformation in Britain and Ireland: an introduction. T & T Clark, 2003, London.

Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia. In: Bodor Mária Anna (szerk.): Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Összegyűjtött tanulmányok. Paidion, 2004, Budapest, 151–161

Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus. In: Bodor Mária Anna (szerk.): Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Összegyűjtött tanulmányok. Paidion, 2004, Budapest, 163–176.

Johann Samuel Klein: Nachrichten von den Lebens umständen und Schriften Evangelischer Prediger in allen Gemeinendes Königreichs Ungarn, I–II, Leipzig u. Ofen, 1789.

Volker Leppin: Martin Luther. Primus, 2006, Darmstadt.

Theodor Mahlmann: Reformation. In: Historisches Wörterbuch der Philosophie, Bd. 8, Darmstadt, 1992, 416–427.

Peter Marshall: (Re)definingthe English Reformation. In: Journal of British Studies 48 (2009) 3, 564–586.

Mészáros István: XVI. századi városi iskoláink és a “studia humanitatis”. Akadémiai, 1981, Budapest, 153–158.

Monok István, Péter Katalin: Felmérés a hithűségről 1638-ban, Szeged, JATE, 1990. (A Lymbus füzetei 14).

Wolfgang Reinhard: Was ist katholische Konfessionalisierung? In: Wolfgang Reinhard, Heinz Schilling (Hg.): Die katolische Konfessionalisierung. Wissenschaftliches Symposion der Gesellschaft zur Herausgabedes Corpus Catholicorum und des Vereins für Reformationsgeschichte 1993. Münster, Aschendorff, 1995, 419–455.

Gottfried Seebaß: Reformation, Theologische Realenzyklopädie, Bd. 28, Walter de Gruyter, 1997, Berlin, New York, 386–404.

Gerald Strauss: Luther’s house of learning: indoctrination of the young in the German reformation, Johns Hopkins University Press, 1978, Baltimore.

Nicholas Tyacke: England’s long reformation, 1500–1800, London; Bristol, Pa. 2003.

Peter G. Wallace: The long European reformation: religion, political conflict, and these arch for conformity, 1350–1750, PalgraveMacmillan, 2012, Basingstoke.

Weber Samu: A protestáns elv lassú haladása különös tekintettel a Szepességre. In: Protestáns Szemle 18 (1906) 7, 478–488.

Eike Wolgast: Reform, reformation. In: Otto Brunner, Werner Conze, Reinhart Koselleck (Hrsg.): Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, Bd. 5, Klett-Cotta, 1994, Stuttgart, 313–360.

Zoványi Jenő:Adatok a magyar protestantizmus multjából XII. Az 1546. évi eperjesi zsinat állítólagos végzései. In: Protestáns Szemle. 29 (1917) 9–10, 614–617.

Jegyzetek:

[1] Az alábbi írás a szerző Kolozsváron és Eperjesen 2017. év folyamán elhangzott konferencia-előadásainak szerkesztett változata.

[2] Idézi: Hamm, 1996, 81.

[3] Zsigmond király Bártfának, Gyulafehérvár, 1391. február 24. Bártfai városi levéltár, Missiles, Nr. 30.

[4] Vö.: Mahlmann, 1992; Wolgast, 1994; Seebaß, 1997.

[5] Campi, 2013, 15.

[6] Schubert, 2016, 348.

[7] Vö.: Gause, 2014, 89, 91.

[8] Marshall, 2009, 569.

[9] Reinhard, 1995, 426–427; Guitman, 2017.

[10] MacCulloch, 1991; Marshall, 2009, 579.

[11] Hazlett, 2003, xiii–xiv. Hazlett gondolatát idézi: Marshall, 2009, 566.

[12] Haigh, 1993.

[13] Tyacke, 2003.

[14] Marshall, 2009, 578.

[15] Leppin, 2006.

[16] A lollardok esetében a folytonosság elsősorban nem közvetlen és ideológiai, a kapcsolódás inkább a megújulásra való törekvésben érhető tetten. Campi, 2013, 12; Tyacke, 2003, 9–10; Wallace, 2012, 58–59, 107.

[17] Ivánka, 2004, 151–161,163–176.

[18] Strauss, 1978; Marshall, 2009, 577; Monok Péter, 1990.

[19] Weber, 1906, 478–488; Bogár, 2013.

[20] Strauss, 1978; Christopher Haigh eredményeit idézi: Marshall, 2009, 577.

[21] Csepregi, 2013, 143–156, 174–178, 184–186.

[22] Zoványi,1917.

[23] Botta, 1991, 158–159; Zoványi, 1917, 614.

[24] Kirchen Prothocollum, oder copia der jenigen Schrifften, so jetzo bey der Ewangelisch-Lutherischen Kirchen in K. F. Stadte Bartfeld befindlich zusamgetrag im Jahr MDCCXXIII, jelzet nélkül. Köszönöm Peter Benkának, hogy a kézirat fényképmásolatát rendelkezésemre bocsátotta. Az iskolaszabályzat nyomtatott kiadásai: Klein, 1789,1, 332–341; Mészáros, 1981,153–158

[25] Mészáros, 1981, 51.