Zrínyi allegorikus szigetvári kirohanása
A Zrínyi kirohanása címen számon tartott Csontváry-kép keletkezési körülményeiről nem sokat tudunk.1 A művész egy, a boszniai Jajcéból 1903. június 4-én keltezett levelében azt írja, hogy onnan várhatólag június 20. után elutazik, „valószínű Szigetvárra; s ha ott meglelém a mit kívánok találni, ott festek legalább egy hónapig”. A mester nyilván megtalálta, amit keresett, hiszen a Szigetváron látottak felhasználásával végül elkészítette a tervezett képet.
Maga a mű egy fallal elkerített térségen belül, egy égő kétszintes épület előtt zajló, különös fegyveres összecsapást jelenít meg, amely az 1566-os szigetvári török ostrom feldolgozásának tűnik. A kép körültekintő elemzéséből kiderül, hogy a kompozíció Csontváryra jellemző módon valóságos és képzeletbeli motívumokat ötvöz. Ennek igazolására először a valóságot, illetve a történeti hagyományt visszatükröző részletekre kell kitérnem.
A háttérben a szigetvári vár falait idézte meg a művész, nyilván a helyszíni tapasztalatai alapján. Az erődítmény szabálytalan négyszög alakban épült, a sarkain a falak kiöblösödései bástyákat képeznek. A keleti, a nyugati és a – kapuval áttört – déli falat belülről földtöltés támasztja meg, az északi fal mellett fedett kazamatasor húzódik. A vár a 18. század végén a hadászati jelentőségét elvesztette, az állam eladta, uradalmi központ lett belőle, és még Csontváry ottjártakor is az volt. A bástyafalak öblözeteiben istállókat, az északi kazamatákban cselédlakásokat alakítottak ki, az utóbbiak előtt gazdasági udvar terült el. Az északi és a déli faltól közel azonos távolságra, a keleti fal közelében egy kisebb domb emelkedik, ennek déli oldalán az uradalmi gazdatiszt lakása állt, a domb tetején egy néhány szobás, a földesúr rendelkezésére álló kis kastély volt. Az utóbbi épülettől nyugatra az uradalmi magtár kapott helyet. A domb és a nyugati fal közé eső terület a gazdatiszt kertjeként szolgált.
Csontváry művén a háttérben a vár belseje, az északi kazamatasor keleti vége, az északkeleti sarokbástya öble, illetve a keleti fal északi szakasza tűnik fel. E részletek tekintetében a festmény látványhűnek mondható, az összkép ugyanakkor már a művészi fantázia terméke. Az északi és a keleti fal síkja a valóságban tompaszöget zár be egymással, a festményen ugyanakkor a falkoronákra fektethető egyenesek párhuzamosak, ami azt a képzetet kelti, hogy a jelenített védművek párhuzamos lefutásúak. Ez az elrendezés a festői képzeletre vezethető vissza, csakúgy, mint a falkoronákat megbontó lőrésszerű omlások sorozata.
A képen látható harci jelenet bizonyos történeti források, illetve feldolgozások ismeretére utal. Elsőként Salamon Ferenc Az első Zrinyiek című könyvét kell megemlítenem, melyről feltételezhető, hogy Csontváry olvasta, és bizonyos történéseket ennek alapján ábrázolt. Salamon elmondja, hogy a Szigetvár ostromát 1566. augusztus 7-én megkezdő török sereg előbb a vártól délebbre fekvő újvárost, majd az óvárost vette be. Ekkor levelek útján megadásra szólították fel Zrínyit, de ő nem bocsátkozott alkudozásba az ellenséggel. Több visszavert roham után szeptember ötödikén az ostromlóknak sikerült felgyújtaniuk a külső várat, és a falakon tört réseken át behatoltak az erődítménybe. Zrínyi ekkor a védők maradékával visszahúzódott a belső várba. „A vár égése alatt kelhetett azon kétségkívül csak állítólagos roszalás […], melyet a szultán neve alatt hiresztelének a táborban, melyben a szultán békétlenkedve kérdi a lángba borult Szigetvárról, még sem égett ki az a kémény, s türelmetlenül várta a győzelmet jelentő trombita harsogását.” (616. oldal)
A következő napot a törökök a külső vár belsejének megtisztításával töltötték. Szeptember hetedikén kora reggel felgyújtották a belső várat – melynek védfalát részben Zrínyi Miklós saját háza képezte –, és a bent lévők csak a megégés, a megadás, vagy a vitézi halál között választhattak. Zrínyi levetette hadipáncélját, „rövid dolmányt, setét kék szín bársony mentét” öltött, a „sisak helyett kócsagtollas s gyémánt bogláros kalpagot tett föl” (625. oldal). A katonái előtt rövid lelkesítő beszédet mondott, buzdítva őket, vállalják vele együtt a halált. Ezután megnyittatta a kaput, és maradék csapatát a rohamra gyülekező törökök ellen vezette. „A legelső törököt, ki utjában állt s előkelő tiszt volt, Zrinyi az egyik kezében vitt pisztolylyal földre terité s aztán eldobván pisztolyát, kardjával vágott be a törökök tömegébe”. „… a török vezér azonnal egy csapat puskás janicsárt rendelt oda.” „Zrinyit egy golyó jobb mellén találta, de ő folyvást bátoritá katonáit és folytatta a viadalt. Ekkor egy második golyó találja jobb vakszemén s a hős halva rogyott össze.” (630–631. oldal) A parancsnok eleste után a törökök a védőket visszaszorították a belső várba, majd az ellenállást végleg felszámolták.
A Csontváry-festmény szembenézeti jobb oldalán látható épület az egykori belső vár, a védők utolsó menedékének megidézője. Az ábrázolt formájában a művészi képzelet alkotása. A külső váron belüli helyzete azt sejteti, hogy a festő ismerte Németh Béla 1903-ban megjelent Szigetvár története című könyvét. Németh a korábbi történészi értékeléseket, melyek 17. századi ábrázolások alapján az északnyugati bástyát és a vele szomszédos épületeket határozták meg belső várként, elutasítja. Úgy véli, Zrínyi korában a belső vár a falakkal övezett térség legmagasabb pontján, a keleti fal közelében lévő dombon állt. Csontváry feltehetőleg az ő elképzelését követve helyezte a belső várat jelképező építményt az északkeleti bástya szomszédságába. A lángoló tetejű, kétszintes vidéki kúria a túlméretes kéményével a szultánnak tulajdonított szavakra utalhat, melyek Szigetvárt kéményhez hasonlítják.
A belső vár nyitott kapujában a várvédő vitézek állják el a bejáratot. Néhány lépésnyire előttük, a díszbe öltözött Zrínyit pillanthatjuk meg, nem amint „kirohan”, hanem amint a várból kijőve már megállt, hogy úgy nézzen szembe az ellenséggel. (E mozzanat a Szigeti veszedelem című eposz eseményleírására vezethető vissza.) A hős előrenyújtott jobbjában pisztolyt tart, melynek csöve végénél vélhetőleg egy, a megadásra felszólító levelet látunk, bal kezét a kardja markolatán nyugtatja. Tőle jobbra és balra virágdézsákban egy-egy pálmaféle egzotikus növény van, az előtte lévő térséget pedig egy térdmagasságig érő, keskeny zöld sövény keretezi, és választja el a képmező bal oldalától, ahol a támadók gyülekeznek.
A jórészt fehér szakállú törökök két részre oszthatók: a háttérben, a kazamatasor előtti osztag tagjai a puskáikat a vállaikra vetve masíroznak előre, az előtérben egy kisebb csoport vesz részt ténylegesen a vár elleni támadásban. Egyikük előre bukva jobbjával az előtte lévő kút kávájába kapaszkodik, ő feltehetőleg az a főrangú török, akit Zrínyi pisztolyával lelőtt. A két, Zrínyit célba vevő janicsárt a hős megsebzőjeként, illetve leterítőjeként azonosíthatjuk.
A kompozíción belül az utóbbi szereplők az 1566-os, valós történelmi eseményt idézik meg, más elemek ellenben, mint például az egzotikus növények, ugyanúgy a művészi képzelet alkotásainak tűnnek, mint a belső vár.
Csontváry a feljegyzéseiben nem határozza meg a képe témáját, ezért ezekből a forrásokból nem ismerhetjük meg, mit akart valójában kifejezni a művével. Mivel a festményt az életében rendezett kiállításai katalógusaiba nem vette fel, még csak azt sem nem tudjuk, hogy ő maga milyen címet adott neki. Az Ernst Lajos és Lázár Béla által rendezett 1930-as tárlat katalógusában Zrínyi kirohanása címmel szerepelt a kép. Az első bemutató alkalmával kapott cím lényegében a mű értelmezését is meghatározta, melyet ettől fogva az 1566-os kirohanás feldolgozásának tekintettek. Néhány újabb közleményben, amelyek témájukból adódóan csak mellékesen említik meg Csontváry festményét – Gerő András 2014-ben publikált, Három az egyben: hősi halott, áldozat, felelős című írására, illetve a Fodor Pál és Varga Szabolcs jegyezte, a Történelmi Szemle 2016-os évfolyamában olvasható, Zrínyi Miklós és Szulejmán halálának körülményeivel foglalkozó tanulmányra gondolok – megjelenik egy fontos minősítés: „groteszk”, illetve „groteszkbe hajló”.
Erre a kétségkívül találó, az egymással ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenlétét kifejező tömör jellemzésre azért kell felfigyelnünk, mert ismeretes egy olyan mű, amelyben Zrínyi alakja és a groteszk fogalma elválaszthatatlan egymástól: ez Mikszáth Kálmán regénye, Az új Zrínyiász. A mű először 1898 elején jelent meg folytatásokban az Országos Hírlapban. Bizonyos szerzői módosításokkal még ugyanabban az évben önálló kötetben is publikálták, a sikerre való tekintettel 1901-ben és 1903-ban ismét kiadták. A napilapban „Politikai és társadalmi tréfás rajz” alcímmel jelent meg, a kötetkiadásban az alcím „Politikai és társadalmi szatirikus rajz”-ra módosult.
A regényében Mikszáth az első közlés saját jelenében, 1898-ban feltámasztja a hősi halált halt Zrínyi Miklóst és vitézeit, akik különös kalandokba keverednek, ezek elbeszélésével a korabeli Magyarország közéleti viszonyairól ad szatirikus bírálatot az író. A bevezetésben szükségesnek tartja megindokolni a történetet meghatározó kiinduló ötletet. Gondolatmenetét az 1898-as kötetkiadásból idézem. „Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi, […] egy kis magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállitani a mai modern felfogással, mert az olvasónak igy szembetünőbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa Györgyök is itt lappanganak.” „… él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari koncipista [fogalmazó, F. Z.] és nem Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczy Ferenc? Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná a virtust. Egyszerüen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból, aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak [a miniszterelnöknek, F. Z.]: – Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a napirendről! Ily groteszk ideák és összehasonlitások vittek rá, hogy szigetvári Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem.”
A regényben a kormány, miután nem tudja visszaadni neki egykori földjeit, vagyonát, Zrínyit egy, a számára létrehozott bank elnökévé teszi meg, így gondoskodik róla. A modern kor kísértéseinek ellenállni nem tudó gróf egy férjes asszonyt tesz a szeretőjévé, akit anyagi javakkal halmoz el, s hogy költséges életmódját fenntarthassa, a bank pénzét elsikkasztja. A közgyűlést, ahol a részvényesek számon kérik rajta a gazdálkodását, fegyveres vitézeivel kergetteti szét. Tetteiért a rendőrség letartóztatja, de királyi kegyelemnek köszönhetően kiszabadul. Vajdahunyad várának parancsnoka lesz, és amikor a várat az orosz hadsereg megostromolja, vitézeivel együtt ismét hősi halált hal, úgy, mint egykor Szigetváron.
Ennyi röviden Mikszáth szatírájának története, s bizonyos részletmegoldások azt sejtetik, hogy Csontváry a maga festményén Zrínyi megformálásához nem csak a szigetvári hős történeti személyét, hanem Az új Zrínyiászban feltámadt gróf alakját is felhasználta. Elsősorban a főhős ruházata utal erre a kettős meghatározottságra. Salamon Ferenc elbeszélése szerint Zrínyi a kirohanáskor „rövid dolmányt, setét kék szín bársony mentét”, illetve „kócsagtollas s gyémánt bogláros kalpagot” viselt. Mikszáthnál a feltámadt Zrínyi „könnyü bibor dolmányában, fekete kerecsentollas kalpaggal, aranyos markolatu kardjával” jelenik meg, „ugy, amint kirohant”. A regényből megtudjuk még, hogy a feltámadt szigetvári hősök közül „némelyeken sárga csizma volt”. Az írott előzményekből merítő Csontváry festményén a gróf fehér szegélyű, fekete tetejű, kócsagtollas fejfedőt visel. A vállaira szürkéskék köpeny borul, a dolmánya rövid ujjú, csak a felkarjait takarja, az alkarjait fehér ingének ujjai, kezeit fehér kesztyűi fedik. A hős testének jobb oldalán a dolmány piros, a köpeny árnyékába eső bal oldalán feketének tűnik. (E „kétszínűség” talán a kebelének, az érzelemvilágának a kettősségét, a hazafias és a kényúri indulatok vegyülékét jelképezi.) Sárga zsinóros díszítésű fekete nadrágjához Zrínyi sárga csizmát visel. Összességében a ruházatából a kék felsőruha, a dolmány rövid ujjú volta, a kócsagtollas kalpag Salamon művére, a dolmány bíbor, a kalpag fekete színe, illetve a sárga csizma Az új Zrínyiászra vezethető vissza. A többi részletet a festői képzeletből eredeztethetjük.
A história és Az új Zrínyiász kettőséből való együttes kölcsönzés nem csak a főhős öltözetében, hanem a környezetében is tetten érhető. Míg a háttérbeli várfalak Szigetvárra, s ezzel az 1566-os ostrom Zrínyijére utalnak, más részletek a Mikszáth által feltámasztott hőst idézik meg. A gróf számára Az új Zrínyiászban, mikor 1898-ban Budapestre kerül, lakást szereznek „a »Hungáriá«-ban”, a főváros legelőkelőbb szállodájában, „melynek foyerjét [dísztermét vagy társalgóját, F. Z.] délszaki növények ékesitik”. Csontváry művén Zrínyi közelében virágdézsákba ültetett egzotikus növényeket látunk, amiből arra következtethetünk, hogy a főhős védelmezte épület a szállónak nevet adó Hungáriát, azaz Magyarországot jelképezi.
A szimbolikus jelentőségű épület emeleti erkélye két oldalán feltűnő fekete szobrok, a zászlót tartó fegyveres vitézek alakjai szintén Mikszáth regényéhez köthetők. A megkomponálásukhoz két különböző részletet vonhatott össze Csontváry. Az egyikből megtudjuk, hogy a bankelnökké lett Zrínyinél „mint otthon Csáktornyán vagy Szigetváron”, „a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál”. A másikban arról esik szó, mi történt azután, hogy az egyik feltámadt szigetvári vitéz, Alapi Gáspár, párbajban megölte az őt megsértő báró Perjéssy Mihályt. „A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkivüli kiadásait: »Halálos kimenetelü kardpárbaj!« A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a gyászlobogót.” Az utóbbi párhuzam alapján a festmény zászlótartói a jelenített esemény gyászos kimenetelét vetíthetik előre.
A 16. és a 19. század Zrínyijét egyaránt megidéző elemek azt sejtetik, hogy Csontváry a festménye megkomponálásakor groteszk módon egybeúsztatta a múltat és a jelent, hasonlóképpen, mint Mikszáth a maga regényében. Alkotásával, amely látszólag történelmi témát dolgoz fel, valójában egy olyan jelenbeli politikai eseményre utalhatott szatirikus eszközökkel, melyet bizonyos tekintetben az 1566-os szigetvári ostrommal egybevethetőnek tartott. Ez az esemény az 1903-as véderő-törvényjavaslat parlamenti vitája lehetett, amely az ellenzék obstrukciós támadása miatt végül Széll Kálmán kormányának bukásához vezetett.
Az Osztrák–Magyar Monarchia az európai nagyhatalmakkal folytatott fegyverkezési versenyben a 20. század elejére jelentősen lemaradt. A hadsereg megújítása és fejlesztése elodázhatatlanná vált. A bécsi irányító körök nyomására a magyar kormány 1903 januárjában törvényjavaslatot terjesztett elő, amely a magyarországi újonclétszám növelését, illetve a dualista állam közös költségeihez való hozzájárulás megemelését indítványozta. A képviselőházban az ellenzéki, a függetlenségi párti képviselők, akik Magyarországnak a dualista államrendszerből eredő kötelékeit lazítani, az állami önállóságát erősíteni akarták, elhatározták, hogy parlamenti obstrukcióval gátolják meg a törvényjavaslat elfogadását, és amíg azt a kormány vissza nem vonja, minden más törvény megszületését is megakadályozzák.
A katonai javaslatot 1903. január 24-én terjesztették a képviselőház elé. Az ellenzék még aznap megkezdte az obstrukciót, amit az akkori házszabály nem tett lehetetlenné. A kormányfő, Széll Kálmán a passzív ellenállás mellett döntött, abban bízott, hogy az idő múltával az ellenzék belefárad majd az obstrukcióba. A várakozásában csalódnia kellett, nem csupán a véderőjavaslat bukott el, de a költségvetést sem sikerült határidőre elfogadtatnia. Költségvetés hiányában május elsejével az ország ex lex állapotba került, a kormánynak nem volt törvényes felhatalmazása arra, hogy adókat szedjen be, illetve kifizetéseket folyósítson. Széll Kálmán helyzete egyre inkább tarthatatlanná vált, s miután más megoldást nem talált, kénytelen volt benyújtani a lemondását az uralkodónak. Ezzel a politikai küzdőtéren megbukott, mondhatni „elesett”. Leköszönését a nyilvánosság előtt június 16-án jelentette be.
A véderőjavaslat miatti nyílt konfliktus kitörésekor az egyik napilap, az ellenzéki Függetlenségi Pártot támogató Egyetértés, az 1903. január 25-ei vezércikkében a következőképpen jellemzi a képviselőházban előző nap történteket: „A nagy parlamenti csatára ma végbement a hadsorok felvonulása.” Ugyanebben a lapszámban, a Viharok előestéjén című cikkben a kormányt adó Szabadelvű Pártról a következőket mondják: „Olyan, mint az a hadsereg, amely erős várban, szilárd bástyák mögött, dusan fölszerelve élelemmel várja az ostromló hadakat.
Mindegy. Láttunk mi már bástyákat is leomlani, erős várakat is megdőlni.” A kormánypárt serege olyan, folytatja a cikkíró, „mint az átplántált délszaki növény”. A saját pártja seregét természetesen kedvezőbb színben tünteti fel: „Emez itt nőtt, itt lett. A mienkből, nekünk…” A szerző ezen kívül a politikai ellenfeleket honvédő hazafiakhoz, illetve hódítani akaró idegenekhez hasonlítja: „Leonidások harcza lesz ez Xerxesek ellen”.
Feltételezhető, hogy az uralkodót mélységesen tisztelő, bizonyára kiegyezés-, illetve kormánypárti Csontváryt az idézett ellenzéki támadás késztette arra, hogy a politikai helyzetre művészileg reagáljon. A saját politikai értékrendje miatt dönthetett úgy, hogy az ellenzéki érvelést megfordítva, a kormánypártra várvédő hazafiakkal fog utalni polémikus alkotásával. A festő a függetlenségi párti ellenzéket, úgy vélem, többek közt Széchenyi István Hitel című műve miatt jelképezte ellenséges török hadsereggel. A legnagyobb magyarként emlegetett gróf könyve előszavában a következőket mondja: „Sokan […] minden hátramaradásunkat a’ kormánynak tulajdonitják. […] Számosan, szomszédink – kikkel közös Urunk van – kárán akarják alapitni a’ magyar szerencsét”. „… sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott a’ hol lehetetlen, ’s nem olly módokhoz nyulni, mellyek által mind a’ két rész nyertes lehetne.” E magatartásra a következő jellegzetes példát hozza fel Széchenyi: „Igy gazdálkodik szomszédunk a’ Török is” (XII–XIII. oldal). Falk Miksa a magyarul 1868-ban megjelent Széchenyi István gróf és kora című könyvében a felidézett elemzés jelentőségét a következőképpen adja meg: „Élesen szétbonczolta belső lényegét annak, mit eddig »oppositionak« neveztek” (44. oldal). Talán az utóbbi magyarázat volt az oka annak, hogy az ellenzéket, a függetlenségpártiakat Csontváry a képén törökökké maszkírozta át.
A festmény szimbólumhasználata azt jelzi, hogy a mester elmarasztaló véleményt formált az ellenzékről. A művéből ugyanakkor az is kikövetkeztethető, hogy mit gondolt a parlamenti többség politikáját irányító, Zrínyi Miklós allegorikus alakjában megfestett miniszterelnökről.
A jogi végzettségű Széll Kálmán 1903-ban már veterán szabadelvű politikusnak számított. 1875 és 1878 között pénzügyminiszter volt, majd a miniszteri posztról való leköszönése után a pénzügyi világban dolgozott. Az 1880-as években bankelnök lett – mint Az új Zrínyiász főhőse. Az 1890-es években visszatért a politika élvonalába, miközben a bankvezetői tisztségeit a miniszterelnöki megbízatás 1899-es elnyeréséig megtartotta.
A személyisége, illetve a korábbi vezetői tapasztalatai miatt kormányfőként általában kerülte a kiélezett vitákra alkalmat adó kérdéseket. Alkudozó hajlama miatt a közös érdekek hangsúlyozására, a felek közti kiegyezésre törekedett, az erőszakos fellépés távol állt tőle. A kifinomult öltözködésre sokat adó, hiú politikust ellenfelei csipkelődve az ország vezérigazgatójának nevezték, s talán e csúfolódás miatt kerültek Csontváry képén a Magyarországot jelképező épület erkélyére Az új Zrínyiász banki alabárdosait megidéző szobrok.
A Szabadelvű Párton belül a keményvonalasok az ellenzékkel alkudozó Széllt férfiatlannak, puhának tartották, azt állították, hiányzik belőle a határozottság. Csontváry feltehetőleg osztotta ezt a véleményt. Nehezményezhette, hogy a miniszterelnök a parlamenti házszabályokat betartó, de a parlamentarizmus szellemét megsértő, a kormánypárti többség akaratának érvényesülését megakadályozó ellenzék ellen nem lép fel államférfiúi határozottsággal. Politikai szatíraként magyarázható festményéhez bizonyára Az új Zrínyiászból vette át a kiinduló ötletet, amit bizonyos módosítással használt fel: míg a regényben egy múltbeli hős katona kerül tőle idegen korba és szerepkörbe, addig az ő képén egy jelenkori bankár kényszerül hadvezérségre egy évszázadokkal korábbi csatában. Műve groteszk hangvétele azt sejteti, hogy Csontváry az obstrukció ellen passzív rezisztenciával védekező kormányfőt bizonyos felszínes szerepköri egyezést leszámítva – miszerint mindkettőjüknek egy adott pillanatban a hazát kellett katonai szempontból védelmezniük – egyáltalán nem tartotta a szigetvári hőshöz hasonlónak, aki, amint Salamon Ferenc mondja, az „elvtelenség, körülmények szerinti cselekvés, ingatag jellemek, s sokszor a veszélyek jelenlétében való zsibbadt tétetlenség ama korában, mintegy kivételes példánya volt a habozást nem ismerő gondolkodásnak és cselekvésnek” (548. oldal). A festmény egyes részletmegoldásai ugyanakkor arra utalnak, hogy Széll Kálmán jellemének bizonyos vonásai Csontváryt Az új Zrínyiász korrupt bankelnökére emlékeztették.
Az elmondottak alapján úgy vélem, a művész a főhőse megformálásakor benső lényegük tekintetében egymástól különböző, csak bizonyos külsődleges vonásaikban hasonló karakterek sajátságait ötvözte. Ez a groteszk ötlet, és belőle fakadó szatirikus műfaj magyarázhatja a festmény különös hangvételét, sajátos formai megoldásait.
„Édes az vitézség az ember szájában…” – A szigetvári Csontváry-kép allegorikus belső vára
A Zrínyi kirohanása címen ismert Csontváry-festmény, amely első pillantásra az 1566-os szigetvári ostrom feldolgozásának tűnik, véleményem szerint egy allegorikus politikai szatíra, mellyel az 1903-as magyar belpolitikai válság szereplőiről, az obstruáló képviselőházi ellenzékről, illetve a támadásra passzív rezisztenciával válaszoló Széll Kálmán miniszterelnökről adott bírálatot a festő. Az alábbiakban kifejtem, a kép mely részletmegoldásai miatt feltételezem, hogy Zrínyi Miklós alakjával valójában Széll Kálmánt idézte meg a művész.
Feltevésem a festmény szembenézeti jobb oldalát uraló, lángokban álló kétszintes épület bizonyos jellegzetes részletein alapul. Ez az építmény, úgy gondolom, egyszerre jelképezi az 1566-ban megostromolt szigetvári erődítmény egykori belső várát, illetve Csontváry jelenkorának Hungáriáját. A külső vár falain belül elhelyezett, képzelet alkotta építményt jobban megnézve különös megoldásokat fedezhetünk fel: az ábrázolás egyes részletei megfelelnek a perspektíva szabályainak, mások ugyanakkor megsértik azokat. Az összkép első pillantásra valóságosnak hathat, a részletek egymáshoz való viszonyát tanulmányozó, elemző vizsgálódás következményeként viszont rá kell ébredünk a jelenített épület illuzórikus, képtelen voltára.
A hely hiányában itt nem részletezhető, a perspektíva szabályait megsértő megoldások ismeretében kijelenthető, Csontváry egy olyan építményt mutat be, amely a festményen feltüntetett formájában a valóságban nem létezhet. Lehetségesnek tartom, hogy a belső vár megkomponálásakor a művész valós, de tényleges, térbeli mivoltukban egymástól távoli látványelemeket ötvözött – mint a Tó hegyekkel és a Tengerparti sétalovaglás című képein –, és a különböző helyekről kölcsönzött, szimbolikus eszközökként használt részletekkel konkrét jelentéstartalmakat kívánt kifejezni. A következőkben azt tekintem át, hogy az egyes részletmegoldásokhoz honnan meríthetett inspirációt Csontváry. A dolog természetéből adódóan csak valószínűségeket, elvi lehetőségeket fogok felvázolni, egy szubjektív értelmezési kísérlet keretei között.
Az első olyan építmény, amelyet egyfajta lehetséges mintaként számításba kell vennem, a szigetvári községháza. A főtéri községháza előtt kapott helyet az 1878-ban felállított Zrínyi-emlékmű, melynek talapzatára Vörösmarty Mihály Sziget című epigrammáját vésték fel. Maga az emlékmű egy félholdas zászlón taposó oroszlánalakkal idézi meg Szigetvár egykori védőjét. Mivel a Szigeti veszedelem című eposz a belső várból kitörő hősről az alábbiakat mondja: „Ily kegyetlenül jön oroszlán barlangból” (XV,56), lehetséges, hogy Csontváry festményén Zrínyi és az égő belső vár egymáshoz viszonyított térbeli helyzetét az oroszlános Zrínyi-emlékmű, illetve a szigetvári községháza egymáshoz való viszonya ihlette.
Ha netán inspirálta is Csontváryt a szigetvári főtér, bizonyos, hogy a festményén feltűnő épület formájának mintája nem lehetett a községháza, mivel a szigetvári önkormányzat székhelye Csontváry ottjártakor, 1903-ban még egy földszintes épület volt. A festőt legfeljebb az ihlethette meg, hogy a szigetvári emlékmű a helyi önkormányzat központja előtt áll. A magam részéről lehetségesnek tartom, a komponálás során Kosztka az oroszlános szobor mögé egy másik, a maga művészi mondandója szemszögéből jelentőségteljes épületet képzelt oda.
A műalkotáson ábrázolt épület karakterét fő vonásaiban meghatározó minta, úgy vélem, az ungvári megyeháza lehetett, melyet a festő – aki két évig Ungváron járt gimnáziumba – bizonyára ismert. A választást Anonymus gesztája inspirálhatta, melynek a Szabó Károly készítette fordításában az olvasható, hogy a magyarokat „Hungarusoknak nevezték Hunguvártól [Ungvártól, F. Z.], azért mivel a szlávok meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannoniába bejövén, ott továbbad időzőtt, a honnan minden környül fekvő nemzetek Álmust, Ugek fiát, hungvári vezérnek s vitézeit hungváriaknak nevezték.” E gondolatmenet szerint egész Magyarország Ungvár városáról kapta a Hungária nevet, emiatt használhatta fel Csontváry a Magyarországot jelképező épület megformálásához az ungvári megyeházát. A fehér falú megyeháza kétszintes, homlokzatának középrészén rizalit lép elő, melynek első emeletén erkély nyílik – hasonlóképpen, mint Csontváry képén. Az egyezés ugyanakkor nem terjed ki minden fontos részletre, hiszen például Ungváron az erkély nem oszlopokon nyugszik, a szélessége csak egy homlokzati nyílás elé terjed ki, és a korlátja vasrácsos. Ezek kívül Ungváron a középrizalit kétemeletes, és nincsenek rajta díszes, a nyílásokat keretelő pilaszterek.
A képen megfigyelhető, említett elemekhez máshonnan vehette az ötletet a festő. A középrész megformálásához használt lehetséges források egyikére Az új Zrínyiász irányíthatja rá a figyelmünket. Csontváry festményén a fekete zászlók motívuma a regény azon részletére vezethető vissza, amely szerint a „nemzeti kaszinó épületére kitüzték a gyászlobogót”. A fellobogózott épület a festményen, úgy vélem, megidézhet egy budapesti kaszinót, ez azonban nem a regényben említett, Széchenyi István által megszervezett nemzeti kaszinó, amely a 19. század végén a nagybirtokos arisztokrácia politikai klubjaként működött, hanem az Országos Kaszinó, melyet az egykori köznemesek, a dzsentrik hoztak létre 1883-ban. Az Országos Kaszinó kezdetben bérelt helyiségekben működött, majd 1896 januárjában az újonnan épült, a Kossuth Lajos utca és az Újvilág utca (ma Semmelweis utca) sarkán álló, saját palotájába költözött. Elképzelhetőnek tartom, hogy a kaszinó Kossuth utcára néző frontja befolyásolta Csontváryt a műve komponálásakor: ennek alapján képzelhetett el egy olyan épületet, amelynek középrészén az első emeleti erkély fölött három nyílás tűnik fel. A nyílásokat keretelő pilaszterek kialakítása ugyanakkor más a festményen, mint a kaszinó épületén, ahol az erkély fölött, a faloszlopok között két szinten helyezkednek el az ajtók és az ablakok. E részleteket máshonnan kölcsönözhette a festő.
Feltételezhető, hogy a művész Mikszáth Kálmán egyik, az Országos Hirlap 1898. december 20-i számában megjelent, A kis kamarilla című cikke miatt utalt az Országos Kaszinóra. Mikszáth ebben az írásában azt állítja, „évtizedes dolog, hogy Magyarországon a komoly politikát a középnemesség (vagy hivjuk mi is gentrynek) csinálja; ez az erős, hozzánk forrt, velünk élő és velünk érző testület, amely a kezünkön tartja a kezét és a szivén érzi a szivverésünket. Ő csinálja a politikát.”
A dzsentri rétegre a politikacsinálás talán soha nem volt annyira jellemző, mint Széll Kálmán kormánya idején. 1903-ban a Széll-kabinet kilenc tagja közül heten – köztük a miniszterelnök – tagjai voltak az Országos Kaszinónak. A dzsentrikaszinó megidézésével talán azt akarta Csontváry kifejezni, hogy festményén a szimbolikus értelmű épület Hungáriát nem általában, hanem sajátosan, mint politikai létezőt jelképezi.
A megfestett kastély kosáríves, két-két erkélytartó oszloppal közrefogott kapujának előképe, úgy vélem, részben az egyemeletes kisbéri kastély főkapuja lehetett. A kisbéri épület a homlokzat mintájaként is számításba vehető, mivel itt mindkét szinten egyenes záródásúak az ablakok, amelyek az első emeleten magasabbak, mint a földszinten, pont úgy, mint a festményen. A párhuzam ugyanakkor ebben az esetben sem teljes, mert például az erkélytartó oszlopok kialakítása, illetve az erkély formája más Kisbéren, mint Csontváry alkotásán. A mintaként való felhasználás oka a kastélyt építtető család, a Batthyányak neve lehetett. Ebbe az irányba mutat, hogy a képen az erkély mellvédje fölött látható magas, viszonylag keskeny, félköríves záródású nyílásokhoz hasonlókat a bicskei és a körmendi Batthyány-kastélyokon találunk. Úgy vélem, az említett kastélyokkal a család legnevesebb 19. századi tagjára, gróf Batthyány Lajosra, az első felelős magyar miniszterelnökre utalhatott Csontváry. Megjegyzem, ez a vélelmezett utalás csak áttételes lehet. Batthyány Lajosnak a kisbéri, bicskei és körmendi kastélyokhoz nem volt köze: ezek tulajdonosai távolabbi rokonai voltak. Az ő birtokai, az ikervári, tótmaráci, dobrai és városszalónaki uradalmak Vas megyében feküdtek.
A Csontváry-kép kastélyán a homlokzati középrész a főpárkány fölé emelkedő magasságával, a fal pilaszteres díszítésével a Vasszécsenyben lévő két kastély közül a régebbi építésűre, az ó-kastélyra emlékeztet. A képen látható erkély tömör korlátfalának mintája pedig talán a vasszécsenyi új-kastély valamelyik oldalszárnya volt, melyek tetejein mellvédszerű kialakítású, az átriumos udvarok felé lejtő tetőket alátámasztó tűzfalak csatlakoztak a főépülethez. Mivel Vasszécseny hivatalos neve Csontváry korában még Szécsény volt, kézenfekvő a feltételezés, hogy az itteni kastélyokról átvett részletekkel a leghíresebb „szécsényire”, gróf Széchenyi Istvánra célzott a festő. Az utalás ebben az esetben is csak áttételes lehet, mivel a gróf családja nem a vasi, hanem a nógrádi Szécsényről kapta a nevét. A testvéreivel történt osztozkodás után Széchenyi István kezére a Sopron megyei Cenk, a Zala megyei Szentgyörgyvár és Pölöske, illetve a Somogy megyei Csokonya uradalma jutott, amelyek közül az utóbbit eladta a testvéreinek. Vas megyében nem voltak birtokai, ennek ellenére Mikszáth Az új Zrínyiászban „Vas megyei nagybirtokos”-nak nevezi őt, talán pont a vasi Szécsény miatt.
Úgy vélem, a két arisztokratára Petőfi Sándor A nemzethez című versében foglaltak miatt utalt a festő. A költő a következőket írja: „Legyen olyan minden ember, mintha / Zrinyi Miklós unokája volna, / Harczoljon úgy minden ember, mintha / Egyedül rá támaszkodnék honja!” A politikai életben a magyar állam önállóságát, illetve köztársasági államformát óhajtó, az 1848-as „márciusi ifjak” közé tartozó költő intelmét a királyság intézményét, valamint az Ausztriával való társulást támogató Csontváry a saját értékrendjének megfelelően használhatta fel. Ismeretes, hogy a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós elkötelezett híve volt az ausztriai Habsburg uralkodóháznak, leányágon pedig Batthyány Lajos és Széchenyi István egyaránt az ő kilencedik fokú leszármazottja volt. Mindkét főnemes a 19. századi reformkorban, amikor a főnemesek még „politikacsinálók” voltak, vezető szerepet játszott az ország modernizációjában. A létező különbségek ellenére mindkettőjük politikájára jellemző volt, hogy a Habsburg uralkodóház, illetve a magyar nemzet érdekeinek összeegyeztetésére törekedtek, emiatt az ellentétek kiéleződésekor a szembenálló pártok gyanakodva szemlélték őket, végül bizonyos tekintetben magukra maradtak, elszigetelődtek. Vizsgálódásom szemszögéből kiemelendőnek tartom még, hogy a két gróf közül miként jellemezte Batthyány Lajost Horváth Mihály a Magyarország függetlenségi harczának története című munkája befejező részében: „… politikai jellemében a hazafiság s a hon meleg szeretete mellett az óvatos eszélyesség, a lovagiasság s a jog, igazság és törvényesség szilárd érzete mellett a mérséklet voltak a fővonások.” (551. oldal)
A Csontváry-festményen ábrázolt főhős viszonylagos elszigeteltsége, ami az őt a többi várvédőtől elválasztó kisebb távolságban fejeződik ki, úgy vélem, nem a szigetvári hős, hanem inkább a kilencedik fokú leszármazottak, Batthyány és Széchenyi politikai különállásával függhet össze. Ez persze csupán egy halvány lehetőség, mert a két 19. századi főnemest a Zrínyi-figura csupán áttételesen idézheti meg, mivel őrájuk csak a háttérbeli kastély egyes részletei utalnak. Az utóbbi vélelmezett összefüggés alapján úgy gondolom, a közvetve megidézett két gróf politikai értékrendje miatt Csontváry festményén a belső vár egy olyan Hungáriát jelképezhet, melyben a közjog, az állami berendezkedés a király és a nemzet együttműködését kívánja meg.
A szimbolikus jelentőségű háttérbeli épületen az eddig tárgyaltakon kívül még további önmagukon túlmutató motívumokat is felfedezhetünk. A nézőhöz közelebbi homlokzatrész kialakítását a Vas megyei Szarvaskenden álló Sibrik-kastély valós mintája befolyásolhatta. Ennek a kétszintes épületnek az egyszerű homlokzatát felül főpárkány zárja le, a szinteket övpárkány tagolja. Az egyenes záródású ablakok alatt a földszinten és az emeleten is egymással összekapcsolódó könyöklőpárkányok húzódnak. Úgy vélem, az utóbbi elemek lehettek a mintái a Csontváry festette kastély könyöklőpárkányainak. Azt, hogy a művész miért akarhatott átvenni egy motívumot a Sibrik-kastélyról is, akkor sejthetjük meg, ha visszaemlékszünk arra, hogy a jelenített épület homlokzati középrészének elemei leányági Zrínyi-leszármazottakra utalhatnak. Amennyiben utánanézünk, hogy a leányági leszármazás és Szarvaskend fogalmának összekapcsolásával előálló jellemzék hozzátársítható-e valakihez, rögtön egy neves, a 19. századi magyar politikai életben meghatározó jelentőségű férfira bukkanunk: a köznemesi családból származó kehidai Deák Ferencre, akinek édesanyja szarvaskendi és óvári Sibrik Mária Erzsébet volt.
A jogi végzettségű Deák Ferenc már a reformkori országgyűléseken is az egyik irányadó személyiség volt. 1848-ban Batthyány Lajos kormányában igazságügy-miniszter lett, majd meghatározó szerepet játszott az 1867-es kiegyezés megvalósulásában, amely létrehozta a dualista szerkezetű Osztrák–Magyar Monarchiát. Az 1848–1849-es, elbukott függetlenségi háborút követő önkényuralom időszaka ezzel lezárult Magyarországon, és sikerült érvényt szerezni a magyar történelmi alkotmányosságnak, amelynek eredményeként az állami berendezkedés az erőszak helyett a jogon alapulhatott.
Forster-Arnold Florence a Deák Ferencről írott életrajzában a következőket mondja: „Minden hűsége mellett a királyhoz s a hazához, Deák életének vezércsillagáúl sem a királyt, sem a hazát, hanem a törvényt választotta” (36. oldal). Egyik honfitársa szerint, folytatja a biográfus, az elnyomás éveiben a magyar nemzet számára „Deák a jog példányképe, az igazság szerve, a valódi törvényesség próbaköve” (145. oldal). A politikus 1865-ben egy tanulmányt jelentetett meg a Budapesti Szemlében, melyben a történelmi magyar alkotmány érvényessége mellett érvel, elutasítva a Ferenc József által az 1860-as októberi diplomával a birodalma egésznek megadott alkotmányosságot. E műve jelentőségéről a következőket olvashatjuk a Törs Kálmán szerkesztette, Deák Ferenc emlékezete című kötetben: „A mi a világon egyedül erős és állandó: a jog, törvény, és igazságnak még a tengeráradatot is megtörő, megdönthetetlen szirtjeiből van ott felépitve a mi erős várunk, a hatalom tulkapásai ellen.” (131. oldal)
Csontváry festményén a Deák Ferencre való utalás kibővíti az allegóriát, ebből adódóan az épület nem csak általában a nemzet és a király jogait meghatározó magyar történelmi alkotmányra, hanem az ezen alapuló kiegyezésre, s ezen keresztül a kiegyezéskori Magyarország alkotmányos viszonyaira, politikai berendezkedésére is utal.
Az épülettel megidézett mindhárom személy munkásságára jellemző a jogszerűség, a törvényesség szabályainak betartása. S ez a sajátosság a festett épület néhány további részletének értelmezéséhez is hozzásegíthet bennünket. A homlokzati timpanon belsejében egy, a környezeténél sötétebb színű, a szélein tagolt foltot látunk, ami mintha egy nagyobb embercsoport árnyéka lenne. Úgy vélem, e forma a budapesti Igazságügyi Palota 1894–1896 között készült épületének timpanonját díszítő szoborcsoport körvonalait utánozza. E timpanon alatt Csontváry korában még a „IUSTITIA REGNORUM FVNDAMENTVM”, vagyis „Az igazság a királyságok alapja” felirat volt olvasható. Feltételezhető továbbá, hogy a festményen látható négy sötét erkélytartó oszlop mintája az Igazságügyi Palota nagycsarnokában lévő négy korinthoszi fejezetű, fehéren erezett, májszínű műmárvány oszlop volt, amelyek között egy talapzaton a festmény készítésének idején még Justitia szobra volt látható.
Az Igazságügyi Palotára utaló részletekkel azt fejezhette ki a művész, hogy az az alkotmányos politikai rendszer, az az állami berendezkedés, amelyet Batthyány Lajos, Széchenyi István és Deák Ferenc neve fémjelez, a jogon, az igazságon, a törvényességen alapul. (Megjegyzem, a három említett politikus együtt szerepel a Nemzeti Múzeum lépcsőházában Than Mór Széchenyi kora című falképén, amely alkotás állami megrendelésre született az 1870-es években, és az 1867-es kiegyezés művészi igazolásaként értelmezhető.)
A Csontváry festette szimbolikus értelmű épületnek már csak egy sajátosságával kell foglalkoznom, hogy eljussak a bevezetésben megjelölt célhoz. Az emeleten a homlokzati középrész falát három nyílás töri át, a középrésztől észak, illetve dél felé eső szakaszokon mind az emeleten, mind a földszinten három-három ablak nyílik. A nyílásoknak ez a fajta ritmusa az eddig előképként megnevezett épületek egyikére sem jellemző. Van ugyanakkor egy olyan kastély, melyet pontosan ez a ritmus jellemez, s melyet ezért a Csontváry alkotta épület egyik ihletőjeként kell számon tartanunk: a Vas megyei Rátóton álló Széll-kastély.
A rátóti birtokot Széll József vásárolta, és 1867-ben nászajándékként adta Kálmán fiának. Az új gazda az évek során Rátóton mintagazdaságot épített ki, tejelő tehenészete a legjobbak közé tartozott az országban. A birtokközpontján az 1880-as években kétszintes kastélyt építtetett. Miniszterelnöksége idején a kastélyát számos politikai hatalmasság kereste fel, hogy a házigazdával találkozzon. E politikai jelentőségű látogatásokról a sajtó is hírt adott. A Vasárnapi Ujság több cikkben foglalkozott a miniszterelnök otthonával, a cikkek mellékleteiként közölt fényképek tanúsítják, hogy a kastély parkjában egzotikus növények, kerti banánok is voltak.
A Zrínyi kirohanása című festményen feltűnő kastély részleteinek felsorolt képi párhuzamai alapján összegzésként kijelenthetem, véleményem szerint a szimbolikus értelmű épület Magyarországot mint politikai létezőt, mint alkotmányos államot jelképezi. A lángokban álló belső várban a Batthyány, Széchenyi és Deák által képviselt szellemiség, a magyar alkotmányosság testesül meg, melynek védelmezőjeként Zrínyi Miklós allegorikus alakjában Széll Kálmán miniszterelnököt festette meg Csontváry. A kép groteszk hangvétele azt valószínűsíti, hogy a festő a magyar alkotmányosságot hivatalból védő 20. századi miniszterelnök tevékenységét nem tartotta Zrínyi hősiességével azonos súlyúnak.
Úgy vélem, azzal, hogy a szigetvári belső várral három 19. századi meghatározó politikust idézett meg, Csontváry nem csupán Széll Kálmán miniszterelnök szellemi hátországát jelölte meg, de életpályájának bizonyos sajátosságaira is célzott.
A köznemesi családból származó Széll Kálmánnak Vas megyében voltak a birtokai, mint Batthyány Lajosnak ténylegesen, Széchenyi Istvánnak pedig állítólagosan, Az új Zrínyiász szerint. Édesapja, Széll József és Deák Ferenc nem csupán távoli rokonok voltak, barátságban is álltak egymással. A jogi végzettségű Széll Kálmán politikai pályafutásának elején Deák Ferenc gyámleányát, Vörösmarty Ilonát vette feleségül, akinek édesapja, Vörösmarty Mihály, a szigetvári Zrínyi-emlékmű oldalára felvésett verssorokat költötte. Deák Ferenc nyaranta gyakran időzött a rátóti kastélyban, élete alkonyát pedig a Széll-család budapesti lakásában töltötte, a számára fenntartott szobákban, végül 1873-ban itt is halt meg.
Széll Kálmán politikusként Deák Ferenc tanítványának számított, a kiegyezés elkötelezett híve volt. Sikeresen gazdálkodott, elismert állattenyésztő volt, gazdasági, illetve politikai vezetőként általában a kompromisszumos megoldásokat kereste, óvakodott az ellentétek kiélezésétől, hasonlóképpen, mint Széchenyi István. Politikai pályafutása csúcsán miniszterelnök lett, mint Batthyány Lajos. Miniszterelnökként bizonyos fokú elszigeteltség jellemezte, mint a politizáló Széchenyit és Batthyányit, mert nem a Szabadelvű Párt vezetőjeként lett kormányfő. A parlamenti képviselők között saját frakciója nem volt, mindvégig egyensúlyoznia kellett az Apponyi Albert vezette agráriusok, a nagybirtokosok érdekeit képviselő csoport, illetve az ipar érdekeit előtérbe helyező frakció között, melynek vezéralakja a Széll miniszterelnöki kinevezését nem támogató Tisza István volt. A biztos támogató háttér hiánya miatt a politikai küzdőtéren Széll kénytelen volt a saját személyének fontosságát hangsúlyozni, de ebben a körülmények kényszerén kívül – amint arra az ellenfelei rámutattak – a személyes hiúsága is közrejátszott.
Miniszterelnöki programbeszédében hármas jelszót hirdetett meg, amellyel kifejezte, hogy milyen elveket követve fog kormányozni: törvény, jog, igazság. E szavakkal az első magyar felelős miniszterelnök, Batthyány Lajos személyére, illetve Deák Ferenc munkásságára is utalhatott, az elsődleges célja ugyanakkor az lehetett, hogy hangsúlyozza, ő másképp fog kormányozni, mint elődje, az ellenzék által gyűlölt és végül obstrukcióval megbuktatott Bánffy Dezső, akit azzal vádoltak, hogy kormányzati nyomást alkalmazva elcsalta az 1896-os választást, a Szabadelvű Párt minél jobb szereplése érdekében.
Kormányfőként Széll a súlyosabb belpolitikai csatározásoknak csak azon az áron tudta elejét venni, hogy kerülte a heves vitákat kiváltó kérdéseket. Amikor a hadsereg fejlesztését sürgető bécsi követelés elől már nem tudott kitérni, sejthető volt, hogy komoly politikai küzdelem következik. Az ellenzék valóban obstrukciós támadásba kezdett a közvélemény körében népszerűtlen törvényjavaslat ellen, s miután a kormány nem visszakozott, egyetlen más törvényt sem engedett megszavazni. Emiatt az 1902. évi XXIV. törvénycikkben megszabott határidőig, 1903 áprilisának végéig az éves költségvetést sem tudta elfogadni a képviselőház, így az ország május elsejével törvény nélküli, ex lex állapotba került. Az ex lex beköszönte utáni első, május másodikai képviselőházi ülésen az ellenzéki támadásokra válaszolva Széll a négy évvel korábban meghirdetett miniszterelnöki jelszavát idézte fel, azt hangoztatta, akárki akármit mond is, ő áll a törvény, a jog, és az igazság terén. Az ellenzék ekkor hangosan és hosszan zajongani kezdett, elnyomva az országot törvény nélküli állapotba kormányzó miniszterelnök hangját. A botrányossá váló ülés már előrevetítette a Széll-kormány bukását, s talán ezért is idézte meg Csontváry allegorikus mondandójú festményén – az Igazságügyi Palotára utalva – az ellenzék által egykor elfogadott, 1903-ban viszont már megtámadott miniszterelnök hármas jelszavát.
Hadak a mélység kútjánál – A szigetvári Csontváry-kép különös török serege
Magam úgy vélem, a látszólag Zrínyi kirohanását ábrázoló festményével Csontváry az 1903-as parlamenti csatározások szatíráját adta, amelyek végül a Széll-kormány bukásához vezettek. A képe alapján a művész minden bizonnyal a kormány képviselte eszmék pártján állt, de a miniszterelnök teljesítményével aligha volt elégedett, az ellenzék működését ugyanakkor minden tekintetben elutasíthatta.
Figyelembe véve bizonyos részletmegoldásokat, tovább árnyalható, hogy a festő mit gondolhatott a kialakult politikai helyzetről, illetve a politikai szereplőkről. Az egyik ilyen támpont az ostromlott vár udvarán álló gémeskút lehet.
Egy korabeli képeslap bizonyítja, az uradalmi központként hasznosított szigetvári vár belsejében, a keleti várfal töltése mellett volt egy gémeskút, nem messze a Csontváry festményén feltűnő helytől. A csatajelenet közepén furán ható kút motívumát ebből adódóan helyszíni tapasztalatok is ihlethették, magam ugyanakkor úgy tartom, hogy szimbolikus jelentőségű elemről van szó. A kút jelképes értelme összetett lehet, egyik rétege Arany János szatirikus eposzára, Az elveszett alkotmányra utalhat. A reformkori vármegyei politizálást kigúnyoló eposz hatodik és hetedik énekében egy vármegyeházi udvaron a rivális pártok hívei kövekkel és botokkal igyekszenek egymást agyonverni. A csatatérként szolgáló udvar közepén egy kerekes kút áll, melynek föl és le mozgó vödrei a költő szerint eredendően „a szerencse s idők folyamára” emlékeztetik a vármegyei tisztségviselőket. A kisszerű, provinciális küzdelem csataterén álló kút költői jellemzését érdemes megjegyezni, mert ez összefügghet a Csontváry festményén jelenített kút bizonyos szimbolikus jelentéstartalmaival. A kompozíció egésze szempontjából ugyanakkor annak is lehet jelentősége, hogy a vígeposz szerzőjének, Arany Jánosnak az egyetlen leányát Szél Kálmán nagyszalontai református lelkész, a miniszterelnök Széll Kálmán távoli rokona vette feleségül.
A gémeskút kompozícióba helyezését feltehetőleg befolyásolta az 1848-as „márciusi ifjak” egyikének, az életrajzírója, Thallóczy Lajos szerint „kis Kossuth”-nak is nevezett Vasvári Pál egyik metaforája. Vasvári az önkényen alapuló államot a lélektelenül engedelmes, kizsákmányolásra használható egyszerű gépeket példázó gémeskúthoz hasonlította (Életképek, 1848/I/7., 198. oldal). Ebből kiindulva a török sereg melletti kút a kompozíción belül az alkotmányos államot megtestesítő belső vár minőségi ellentéteként magyarázható. A motívum szerepeltetésével a művész arra célozhatott, hogy az ellenzéki obstrukciót az alkotmányosság szellemével összeegyeztethetetlennek tartja. Ebben a tekintetben talán egy, a kormányt támogató, 1903 májusában megjelent, A nemzet komédiásai című pamflet ihlette meg őt, melynek szerzője Gönczöl Jánosnak nevezi magát. A röpirat az obstruálókról a következőket mondja: „A többség dönt. Ez az alkotmányos életnek az egyik fundamentuma. Aki meggátolja, hogy a többség döntsön, az vét az alkotmányosság ellen, az erőszakos és törvényt nem tisztelő ember.”
A gémeskút szimbolikáját tovább értelmezve érdemes felfigyelni arra, hogy a motívum a kompozíció egy másik elemével is kapcsolatba hozható. A lángokban álló kastélyépületre, illetve annak egyik, a többihez képest rendhagyó helyzetű ablakára gondolok. A földszinten a nézőtől legtávolabbi ablak nem pontosan a felette lévő emeleti nyílás alatt van, hanem attól kissé messzebb. A szabálytalan elhelyezkedésű ablakon át sötét füst gomolyog ki a kastély elé, ahol felhígulva, a föld közelében a gémeskút kávájáig, illetve még azon is túl terjed. A közvetlen látványélményhez igazodó szemléletmód számára ez az ábrázolás csak azt jelentheti, hogy az égő ház füstje ömlik ki az ablakon át az udvarra. Miután Csontváry groteszk hangvételű képén több, a perspektivikus ábrázolás szabályait áthágó, rendhagyó megoldás van, úgy vélem, e hétköznapinak tűnő részlet allegorikus jelentéssel bírhat, és megengedhető a feltevés, hogy a kép művészi képzelet teremtette valóságában a kút mélyéről tör elő a füst, és miután összetömörödve behatol a földszinti, rendhagyó helyzetű ablakon, lángra lobbantja az épületet.
E feltevést azért tartom megengedhetőnek, mert van egy olyan, Csontváry által bizonyára jól ismert szöveg, amelyben a kút és a füst együtt szerepel, hasonlóképpen, mint a szigetvári festményen. Ez a szöveg a bibliai Jelenések könyvében olvasható. Arról számol be, hogy a mélység kútjából füst, abból pedig a földet kínzó sáskahad jön elő (9,1–3). Az 1892-es kiadású, katolikus bibliafordítás elbeszéléséhez csatolt magyarázat szerint a mélység kútján a pokol, a sáskákon pedig hadsereg értendő. Úgy vélem, a kút a festményen is a pokolra utalhat. Többek közt azért feltételezem ezt, mert a nem evilági erők szerepeltetése nem idegen a szigetvári ostromot feldolgozó művészi hagyománytól. Ismeretes, a Szigeti veszedelemben a költő Zrínyi Miklós egyrészt azt állítja, 1566-ban II. Szulejmánt Isten akaratából, a tőle kapott hatalomnak köszönhetően, egy pokolbéli fúria vette rá a magyarok elleni háborúra (I,7–48), másrészt azt vallja, az elhúzódó várostromban akkor állt be döntő fordulat, amikor az addig a magyaroknak kedvező „vándorló s kegyetlen szerencse” a védők számára „sok méreggel bő forrású kut”-tá vált (X,1–4). E párhuzamok miatt úgy gondolom, Csontváry képén a kút a poklot, a belőle kitörő füst az ártó, a magyar alkotmányosságot pusztító erőket, a rohamozó törökök pedig az obstruáló ellenzéket, mint a sátán katonáit jelképezik.
Az, hogy az ostromlók a sátántól vezérelt szereplők lehetnek az alkotáson, a bibliai világkép, illetve a már idézett kormánypárti pamflet okán is feltételezhető. A Biblia nyelvezetében az ördögtől megszállottak tébolyodott őrjöngők, ön- és közveszélyes elmebetegek. (Lásd például: Lukács evangéliuma 8,26–35; 9,37–43.) A nemzet komédiásai című röpirat pedig a függetlenségi párti ellenzéket azzal vádolja, hogy elment az eszük.
„Ha visszaidézzük emlékezetünkbe azokat a nagy, hazafias szónoklatokat, amelyeket a haza sorsa fölött bánatukban az 1861-iki országgyülésen Budai Lőrincz, Perczel és sokan mások elmondottak, amikor arról volt szó, hogy a veszendőbe ment alkotmány visszaállíttassék és összehasonlítjuk őket a mai országgyülés függetlenségi párti tagjaival, akik ahelyett, hogy az eleink által visszaszerzett alkotmányos jogokat, ha már nem szaporítják, legalább épségükben fentartsák, mélyen lesujtó bánat fogja el keblünket, mert látjuk, hogy az 1848-as függetlenségi pártot elhagyta józan esze és az általuk hivalkodott hazafias érzelmüket hályog vette körül.”
A sátántól való megszállottság, a bomlott eszűség ennek alapján abban mutatkozhat meg, hogy az országgyűlés ellenzéki képviselői saját hazájuk, Magyarország alkotmányosságát támadják meg, mint ellenséges „törökök”.
Értelmezésemet, miszerint Csontváry felfogásában az 1903-as obstruáló ellenzék ördögi, alvilági erők sugalmazására cselekszik, a festmény két további részletmegoldása is alátámaszthatja. Az egyik ilyen részlet a várat megrohamozó törökök egyikének sajátos testtartása, a másik pedig a támadók fehér szakállú mivolta.
A fura pózban álló alak a karikatúraszerűen eltúlzott, felnagyított jobb karját előre nyújtja, az alkarját fölemeli, és ökölbe szorított kezéből a hüvelyk és a mutatóujját kinyújtva fölfelé mutat. Az ég felé irányított ujjak a kútágas elé esnek, feltehetőleg azért, hogy a föld alatti mélységbe nyúló kútgödörrel ellentétes irányra hívják fel a szemlélő figyelmét.
A hüvelyk és mutatóujjal felfelé célzó jobb kéznek van egy híres képzőművészeti előzménye, ami Csontváryt feltehetőleg befolyásolta a képe komponálásakor. Leonardo da Vinci Keresztelő Szent János című festményére gondolok. (E formai párhuzamra korábban Peternák Miklós már felhívta a figyelmet.) Az említett 16. századi alkotáson a fiatal, mosolygós férfiként megjelenő Keresztelő János a kép szemlélőjére néz, bal keze két ujját a saját mellére teszi, magára mutat, miközben felemelt jobbja hüvelyk- és mutatóujjával a felfelé, az ég felé vezető irányt jelzi. A mosolya és a gesztusbeszéde azt sejteti, hogy Leonardo e figura megformálásához azon részleteket vette figyelembe János evangéliumából, melyekben a Keresztelő meghatározza saját személyének, illetve az utána jövőnek jelentőségét, valamint kettejük viszonyát (1,29.30; 3,27–31). A reneszánsz alkotáshoz köthető gondolatok közül Csontváry számára az alábbi szavak lehettek fontosak: „Az ember semmit nem tulajdoníthat magának, hanemha mennyből adatik neki”.
A szigetvári festmény fölfelé mutató figurája egyrészt ezt az eszmét idézheti meg, az alakkal kifejezett művészi mondandó értelmezéséhez ugyanakkor úgy vélem, a Biblia más, a felülről származó hatalomról szóló részleteit is figyelembe kell venni. Mégpedig azokat a részeket, amelyben arról van szó, hogy a sátán, illetve az őt képviselő gonosz erő, Isten kiismerhetetlen akaratából időnként hatalmat nyer az igazak fölött. Efféle igeversek Jób könyvében (1,6–12; 2,1–8), illetve a Jelenések könyvében (6,8; 13,1.7) is olvashatók.
A hivatkozott bibliai szakaszok alapján a Csontváry-kép égre mutató törökjéhez egy további szöveget is hozzárendelhetünk. Falk Miksa Széchenyi István gróf és kora című könyvében (a 249. oldalon) beszámol róla, miként kísérelte meg Széchenyi utoljára az 1848-as pozsonyi országgyűlésen, hogy Kossuth Lajos politikai befolyását visszaszorítsa, és ezzel a forradalmi veszélyt, amely meggyőződése szerint a királyság államformáját és egyúttal Magyarország létét fenyegette, elhárítsa. Amikor a gróf már kezdett bízni abban, hogy tevékenységével sikerül bizonyos eredményeket elérnie, a bécsi forradalomról érkező hírek megváltoztatták a közhangulatot, és ezzel Széchenyi reményei meghiúsultak.
„… az oly gyorsan bekövetkezett eseményben, a gondviselés ujjmutatását látta, s ugy érezte, mintha az ég is Kossuth pártjára állana. – »Si Deus pro nobis quis contra nos« ez a Széchényiek jelmondata, de ezuttal ugy látszott, hogy az isten nincs vele, hanem ellene van; a mint látta Széchényi István, hogy egy felsőbb hatalom, mindent biró kézzel nyul az események folyamába, s oly váratlan fordulattal ellenei terveinek kedvezve, reményeinek maradványát is kegyetlenül szétrombolja: néma megadással alkalmazkodott. Vallásos lelkülete vigasztalá, de keresztényi alázatossággal hajolt meg azon felsőbb akarat előtt, mely az ő akaratát megsemmisitette”.
A Falk Miksa szövegére tett, vélelmezhető utalás, figyelembe véve az Arany János, illetve Vasvári Pál munkásságára, továbbá a Batthyány Lajos és Széchenyi István személyére tett célzásokat is, azt sejteti, hogy a festmény szimbolikus jelentéstartalmában nem kettő, hanem három időtartomány művészi összevonásával kell számolnunk. Ezek közül az első a szigetvári vár és a hős parancsnok, Zrínyi Miklós elestének ideje, 1566. szeptember 7., a második a 19. századi reformkor és a sikertelen szabadságharc kora, amikor a túlhajtott függetlenségi törekvések miatt a magyar alkotmányosság elveszett, és az első magyar felelős miniszterelnököt kivégezték, a harmadik pedig az 1867-es kiegyezésben gyökerező politikai jelen, amelyben az ellenzék obstrukciós támadása fenyegeti a magyar alkotmányosságot és buktatja meg Széll Kálmán kormányát. Arra, hogy az 1903-as eseményeket az 1848-as történésekkel állítsa párhuzamba, Csontvárynak részben az adhatott okot, hogy képe megkomponálása idején az ellenzék meghatározó pártjának, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártnak Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc volt az elnöke.
Mindhárom említett korban a kulcsfontosságú szereplő bukása végzetszerű. Az 1566-os ostromot feldolgozó Szigetvári vértanúk című drámában – melynek szerzője, Jókai Mór, a „márciusi ifjak” egyike volt – Zrínyi Miklós az alábbi szavakkal jövendöli meg, mi fog történni vele és társaival: „Most elveszünk: a csillagok közé / Ez van megirva rólunk”. 1848-ban a bécsi forradalomról érkező hírek, Falk Miksa olvasata szerint, sorsszerűen megsemmisítik Széchenyi reményeit, és meghiúsítják munkáját, mellyel Kossuth Lajos politikai jelentőségét igyekezett visszaszorítani. Az 1903. június 21-én, a Vasárnapi Ujságban megjelent, Széll Kálmán lemondása című cikkében Mikszáth Kálmán a következőket írta a miniszterelnök leköszönéséről: „Széll Kálmánt a helyzet buktatta meg, mely jött és bonyolódott, feltartózhatatlan módon.” „A helyzetben benne volt a kikerűlhetlen fatum. Tehát el kellett mennie.” A körülményekből adódóan, a bécsi elvárások miatt a kormányfő kénytelen volt a képviselőház elé vinni a haderőfejlesztési törvényjavaslatot, amelyről előre tudható volt, hogy az ellenzék támadását fogja kiváltani. Ez végül be is következett, és az ellenzéki obstrukció végül a kormány bukásához vezetett.
A látszólag Zrínyi kirohanását bemutató képen a török sereg még egy sajátosságát értelmezhetjük a fentebb már hivatkozott Jób könyve alapján. A jelképes értelmű hadsereget alkotó férfiak fehér szakállú mivoltára gondolok, ami kétségkívül különös, rendhagyó megoldás. (A Szigetvári vértanúk című dráma az ősz szakállt a becsület „fehér zászlójá”-nak mondja, de mivel e jelentés a festmény értelmezésekor csak ironikus értelemben vehető számításba, magyarázatom inkább az ószövetségi szövegre alapozom.)
A Bibliában a csapásokat szenvedő Jóbot három kortárs barátja, és egy fiatalabb férfi igyekszik megvigasztalni. A többieknél ifjabb Eliu az emberi bölcsességről a következőket mondja: „… reméltem, hogy az öregebb kor majd szól, és az esztendő sokasága bölcseségre tanít. De a mint látom, az emberekben a lélek az, és a Mindenható ihlése, mi értelmet ad. A korosak nem bölcsek, s az öregek sem értik az itéletet.” (32,7–9)
A festményén Csontváry a török harcosok meglett korával arra célozhatott, hogy a velük jelképezett ellenzéki képviselők „nem bölcsek”, hiányzik belőlük „a Mindenható ihlése, mi értelmet ad”. Sőt, nem egyszerűen hiányzik belőlük a bölcsesség, de a sátán, mint hazug lélek szól belőlük, úgy, mint egykor Izrael királya, Ákáb (ál)prófétáiból, akik Isten akaratából kerültek a sátán hatalmába, hogy hazugságot jövendölve veszedelembe vigyék az uralkodót. (Királyok harmadik – újabb számozás szerint: első – könyve 22,6–23)
A katonák vén mivoltának ugyanakkor ezen túlmenően is lehet egyfajta szatirikus jelentéstartalma, mivel valószínűsíthető, hogy Csontváry groteszk módon kifejezetten a fiatal függetlenségi párti képviselőkre akart utalni az idős alakokkal. A korábban már idézett, A nemzet komédiásai című pamflet ugyanis a kialakult politikai helyzetért egyértelműen függetlenségi párti képviselők újabb generációjára hárítja a felelősséget. „Mostanáig ugy volt, hogy a függetlenségi párt, ha nem is használt, de nem is ártott a nemzetnek.
Amig az öregek vitték a pártban a szót, addig nem okozott a párt galibát az országgyülésben. Most azonban fölülkerekedtek az éretlen és tapasztalatlan, a hevesvérü és mindenáron szerepelni akaró fiatalok. Ezek elnyomnak minden okos beszédet és letorkolnak minden üdvös indítványt. Olyanok, mint a vad csikó, amely zabolátlanul jobbra is rug, balra is rug, s kárt okoz a saját anyjában is.”
„Ezek a fiatal 48-as képviselők nem riadtak vissza attól, hogy a saját hirességük kedvéért kizökkenjen Magyarország kormányzása az alkotmányos utról és nyomoruság szakadjon az egész nemzetre. Az öregebbeket bántotta az ifjak szertelensége és meggondolatlansága, meg is próbálták észretériteni őket, de hiába. A régi függetlenségi képviselők hajlandók lettek volna megengedni, hogy a képviselőház többsége elfogadja a katonai javaslatot és megszavazza az állami költségvetést, azonban a hevesvérü ifjak letorkolták őket.”
Csontváry festményén a hajlott korú török katonák ironikusan e fiatalokat jelképezhetik, kiket a művész vélhetőleg „becsületes eszementeknek”, vagy csupán „eszementeknek” – s talán az 1848-as „márciusi ifjak” eszmei utódainak – tartott.
Az eddig kifejtettek szerint Csontváry eredendően az 1903-as parlamenti obstrukciós küzdelmeket dolgozta fel a politikai szatíraként értelmezhető alkotásán. A műve ugyanakkor egy olyan kérdéssel is foglalkozhat, ami túlmutat a konkrét eseten. Erre az általánosabb érvényű üzenetre a kép többek által szóvá tett, színpadias hatást keltő részleteiből, illetve a jelenített kisszerű környezetből következtethetünk. A színpadiasságra utaló elemek közül most csupán azt emelem ki, hogy a lőrésszerű falomlásokkal csipkézett várfal ahhoz a díszletfalhoz hasonlítható, mely az 1860. április 3-án és 4-én a pesti Nemzeti Színházban tartott, jótékony célú műkedvelői előadásoknak az 1566-os szigetvári ostrom bizonyos eseményeit megjelenítő élőképeiről készült, a Képes Ujságban közreadott illusztrációkon látható. (A Vasárnapi Ujság április 8-i számából ismeretes, hogy az előadásokon az élőképeket Jókai Mór kommentálta.)
Megjegyzendő még, hogy a várfalak nem csak a színpadiasságot jelképezhetik, más jelentésük is lehet. Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban című művében Szigetvár falait – és más korabeli várak falait is – sáncoknak nevezi. A „sánc” szó ugyanakkor szimbolikus értelemben is előfordul könyvében. II. Józsefről a következőket írja: „Ő volt az első Magyarországon, a ki a népet, ha nem is az alkotmányosság sánczaiba (a mihez még hosszú idő kellett), de legalább az emberiség oltalmába befogadta”, illetve a császár „várakat ostromolt: a régi alkotmány sánczait”. (755., 761. oldal, az 1902-es kiadásban.) Ennek alapján feltételezhető, hogy Csontváry festményén a várfalak a magyar alkotmányosság sáncait, a falak tetejét megbontó kisebb omlások pedig a függetlenségi párt alkotmányrongáló munkáját jelképezik. A már idézett 1903-as politikai röpirat ugyanis azt állítja, e párt csorbát ütött a magyar alkotmányosságon. „A magyar alkotmányon […] csorba esett, az ország törvényen kivüli állapotban jutott. Ezt a csorbát azonban nem a ministerium ütötte, hanem a függetlenségi párt.”
„Mert az csak tiszta sor, hogy igaz hazafisággal, igaz magyar érzéssel – és okulva az elmult idők történeti eseményein – nemcsak a 48-as függetlenségi pártnak, amely azt kürtöli világgá, hogy meg akarja a független Magyarországot teremteni, de semmiféle magyar embernek nem volna szabad az alkotmányon olyan csorbát ejteni, mint amilyet a függetlenségi párt az ő igaztalan okvetetlenkedéseivel az alkotmány sánczain ejtett.”
Az idézett szöveg múltbeli eseményekre utaló részlete alighanem a függetlenségi politika korábbi, 1848–1849-es kudarcára céloz. Talán ennek az utalásnak is volt szerepe abban, hogy Csontváry festményén az 1903-as történéseket Kossuth Lajos 1848-as politikai vezető személyiséggé válásával állította párhuzamba. A két történelmi esemény összekapcsolásával a művész azon félelmét fejezhette ki, hogy az ellenzéki törekvések érvényesülésével forradalmi változások következhetnek be, és ezek elsöpörhetik a magyar történelmi alkotmányt, amelyen Ausztria és Magyarország „házassága”, illetve a Habsburg uralkodóház hatalma alapul. A forradalomról alkotott véleménye feltehetőleg megegyezett Széchenyi István nézeteivel, melyeket a gróf az 1846-ban megjelent Eszmetöredékek című művében fejtett ki. „… hagymáz és forradalom még a legerősb s legönállóbb népeket is vajmi közel hozhatja sírhoz, s annál könnyebben ollyasokat, mellyek nem igen erősek, s e fölött még házassági viszonyok közt is élnek; mit kivált nekünk magyaroknak nem lesz felesleg, ha nemzetiségünkhez mutatott ragaszkodásunk több mint »szinjáték,« szakadatlan éberséggel szemben tartanunk.” (34. oldal)
A Csontváry-kép értelmezése szempontjából kiemelendő, hogy Széchenyi szerint a „nemzetiségünkhez mutatott ragaszkodás”, a magyarság iránti elkötelezettség megjátszott, színlelt is lehet. Erre azért kell felfigyelnünk, mert az 1903-as parlamenti küzdelem kiéleződésével mindkét fél színjátszással, komédiázással vádolta az ellenfelét. Miután megszavazott költségvetés hiányában bekövetkezett a törvény nélküli állapot, a Függetlenségi Párt által kiadott Független Magyarország az 1903. május 3-i vezércikkében Széll Kálmánt vásári komédiásnak nevezte, azt állítva róla, hogy ő rosszabb a nyíltan brutális hatalmi politikát űző elődeinél, mert hazug ámítással az erőszakosságtól, pártpolitikai tendenciáktól mentes kormányzat látszatát kelti. Erre az ellenzéki támadásra válaszolva születhetett meg A nemzet komédiásai című, korábban már hivatkozott röpirat, amely azt hangoztatja, a függetlenségi képviselők „maszlaghintők és álpróféták”, akik a függetlenségi eszméket „csak eszköznek használják fel a maguk érdekében”. E „komédiások” gyalázatos komédiát játszanak, számukra „a haza biztonsága és a nép jóléte csak játéktárgy”.
A valódi, hiteles hazaszeretet iskolapéldájának Csontváry a szigetvári hősök helytállását tarthatta. Erre például Jókai A magyar nemzet története című műve bírhatta őt, melyben – az 1902-es kiadás 453. oldalán – az 1566-os ostromról az alábbiak olvashatók: „A magyar nemzet egész történetében nincs olyan emlékezetes esemény, mely annyi fájdalmasan lelkesítő érzést keltene fel, mint Szigetvár védőinek hős végzete. Ezek az emberfölötti hősiességgel folytatott viadalok a homéri mesék költői ragyogásával vannak besugározva; csakhogy e harczoknak csodatevő istenei, a kik a hősöknek segítni leszálltak, nem a mesés olymp mythosz-alakjai, hanem az a megfogható, látható, érezhető Isten: a hazaszeretet.”
Amennyiben Csontváry csupán az 1566-os kirohanást kívánta volna feldolgozni, festményének hangvétele bizonyára a hazaszeretetből fakadó helytállás témájához igazodott volna. A végül elkészült groteszk, paródiába hajló, kisszerű és színpadias elemeket tartalmazó alkotásával a mester vélhetőleg nem Szigetvár hőseit akarta lekicsinyelni. Minden bizonnyal saját kora politikai elitjéről, a helyileg a fővárosban – ugyanakkor eszmeileg legfeljebb a vármegyeházák színvonalán – működő, 1902 végén a ma is használt, külsőségeiben pompás palotájába települt magyar országgyűlésről fogalmazott meg bírálatot, amelynek tagjai nem voltak képesek igaz hazaszeretetből fakadó, valódi nemzeti politikát folytatni, mert a kormánypárti és az ellenzéki képviselők egyaránt csupán a maguk önös, kisszerű érdekeikért harcoltak, hazafiasságuk csak színpadias, megjátszott pózokban, hangzatos szólamokban, nem pedig áldozatos cselekedetekben mutatkozott meg. A mindenkori jelen magyarjaira vár annak megítélése, hogy vajon Csontváry kritikája ebben a tekintetben elveszítette-e már az időszerűségét, vagy pedig nem.
Jegyzet:
1 Csontváry: Zrínyi kirohanása. 1903. Vászon, olaj, 82×131 cm. Janus Pannonius Múzeum, Pécs. A Csontváry-festmény elérhető az interneten az alábbi helyen: https://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/c/csontvar/muvek/3/csont301.html.
