A posztumusz könyv Tímár Árpád művészettörténész életművéből a Csontváryval kapcsolatos írásokat, az 1965 és 2017 között megjelent tanulmányait és az általa gyűjtött dokumentumokat veszi számba.

A kötet gondozója, Anghy András – üdvös módon – nem mellőzte Tímár első, 26 éves korában, 1965-ben írt sajátos, tanulságos dolgozatát, melynek címe: Ismertetés és bírálat. Németh Lajos: Csontváry. A cím alapján a híres Németh-féle monográfia recenzióját várnánk, de arról szinte csak annyit tudunk meg, hogy benne több értékes rész-eredmény leledzik. Majd a dolgozat címét szinte feledve főleg Csontváry szemléletének, tevékenységének bírálata következik, kimondottan a marxista esztétika szemüvegén át. Tímár konklúziója szerint a festő „álomvilágából” nem tud „visszajutni a valósághoz, azokhoz a társadalmi erőkhöz, amelyek harcoltak is a várt, a megálmodott világért.” (Nos, 1919-ben Csontváry belépett a vörös „művész- szakszervezetbe”, ott elsőként kapott pénzsegélyt, tulajdonképpen az éhhalál ellen, továbbá selyemhernyó-tenyésztési ötletével magát Kelen népbiztos elvtársat is törvényalkotásra inspirálhatta. De arra valóban nem készült, hogy az osztályharc barikádján harcoljon, a „haladó” oldalon. Ellenkezőleg, nem akart harcolni, és főleg nem azon az oldalon, ahogy erről ő maga és első monográfusa, Lehel Ferenc is beszámolt.)

A fenti bírálat lehetett Tímár akkori saját meggyőződése, de külső hatás, szerkesztői beavatkozás, előzetes kötelező irányelv szerepét sem zárhatjuk ki. 1963-ban Csontváry kiállításai meglepő tömegsikert arattak. Szócsőként használva Tímár írását, az a hivatalos művelődéspolitikának a népnek szóló válasza is lehetett, hogy a festőről is „mutassa a helyes irányt”. 1963-ban a Népszabadságban, a kommunista párt lapjában – éppen Csontváry kapcsán – azt írja Komlós János, a titkosrendőr–humorista–ideológus (a nem kívánt foglalkozás törlendő): „A mi eszményünk az a művésztípus, amely nemcsak érzi a világot borzolt idegekkel, és nemcsak feldúltan tükrözi [azt], de változtatni is akar rajta tudatosan, másokkal vállvetve”. A Tímár és Komlós közötti ebbéli nézetazonosság kísérteties. 30 év múltán Tímár szerencsére visszatér Németh monográfiájára, immár annak nyilvánvaló érdemeit sorolja, s végkövetkeztetése: „Németh Lajos művét kell a festő alapvető, tudományos monográfiájának tekinteni”.(Életműve alapján ez lehet Tímár igazi hangja, nem pedig a fenti zsenge.)

A második fejezetben Tímár áttekinti a 90-es évek kutatási eredményeit, és új kérdéseket vázol fel.

A harmadik fejezetben Tímár könyörtelen analízisnek vet alá több művet. Ezek: Lehel Ferenc két Csontváry-könyve, e kötetek gondozójának tanulmánya, a közönség általi fogadtatás szövegei, a festővel készített egy-egy interjú. Tímár célja, hogy különválassza a tényeket a festőt körüllengő legenda elemeitől. Nincs mód itt részletezni ezt a kiveséző, ugyanakkor érdekfeszítő boncolgatást. Az egyik tanulság: nem központi kérdés annak eldöntése, hogy festőnk őrült volt vagy sem. Továbbá a fenti írások információinak helyük van a kutatásban, de hiba ezeket túlértékelni vagy alábecsülni.) Szerinte e művek nem jelentenek döntő fordulatot a Csontváry-kutatásban.

A forráskritika kiemelkedő fontosságát Tímár külön tanulmányban tárgyalja. Különválasztandó a hiteles, a kétes vagy a megbízhatatlan adat. A festő kiállítási katalógusait jogosan sorolja a legmegbízhatóbb források közé. Sajnos, mások mellett ő sem látja bizonyítottnak Csontváry egyik logisztikai mesterművét, párizsi kiállítását. Hiányzik a bizonyító okirat, mondja. Igen, de a kiállítást cáfoló okirat sem létezik. (Az orvosi kutatásban ma ez a komplexebb megközelítésmód is jogos.)

A Csontváry életében oly fontos „Égi Jóslat”-ot Tímár Árpád példásan elemzi. Okkal mondja, hogy a kritikus elemzések eredménye egy kevésbé színes, de megbízhatóbb Csontváry-kép lehetne.

Tímár az írásaira jellemző gondossággal tárgyalja Csontváry képcímeinek kérdését. Kiállításain szereplő képeinek címét a festő adta meg. Az ott nem szereplő képeire a gátlástalan utókor aggatott rá hol találó, hol kevésbé találó képcímet. Képei megértésében éppen a címek segíthetnek, ez adja meg jelentőségüket.

Tímár igen alapos elemzéssel jár utána a Fohászkodó Üdvözítő című kép nagyszámú magyarázatának. Ez is utólag, nem Csontváry által adott cím. A 17 értelmezési kísérlet közül éppen Tímár magyarázata a legmeggyőzőbb, melyben a többiek véleményét is felhasználja. Szerinte a kép sorra ábrázolja az emberiség nagy vallásait, az ősi napimádástól a kereszténységig. Írásaiban ezt tette Csontváry is. Végül Tímár költői kérdést tesz fel: mi lehet a képen látottakat kifejező cím? (E sorok írója megkockáztatja a választ: a reformáció. A festő feljegyzéseiben említ egy ilyen című képet, de nem tudjuk, melyik létező képe tartozik e címhez. Ha esetleg elfogadható az a további feltételezés, hogy a képen az Üdvözítő bal keze melletti, eddig nem értelmezett képrészlet Luther Márton wittenbergi vártemplomát, a reformáció szülőhelyét ábrázolja, akkor így a reformációval teljessé válik a vallások időrendi sora, megerősítést nyerhet a Reformáció cím.)

Több szerző feszegeti azt a kérdést, hogy festett-e tájképet Csontváry fényképek, képeslapok alapján. Ezt vizsgálta Kaszás Gábor. A kérdés nem döntő: az elkészült mű, a minőség a fontos, nem az esetleges minta.

Gellér Katalin A magyar szimbolizmus című könyve kapcsán Tímár érinti Csontváry és a képzőművészeti irányzatok kérdését. Szerinte is Csontváry több művét a szimbolizmus körébe lehet sorolni. Mások inkább az expresszionizmus irányát emlegetik, néhányan az impresszionizmust, Lehel a posztimpresszionizmust. (A festő azonban szívesen ismételte önmagáról Yartin e könyvben is idézett jellemzését: nem lehet őt „semmiféle izmusba […] beszorítani […] sajátos művészi egyéniség, aminő még nem volt s nem lesz”.) E fejezet terjedelmes része a szimbólumok kapcsán a cédrus- képekkel foglalkozik.

A Csontváry-jelenség befogadásának története 82 oldalt tesz ki, és sok évtizedes téves, ismételgetett hiedelmeknek állja útját. Korábban tetszetős közhely volt az, hogy a festőt nem ismerték, nem értették meg. Ezt korábban már Németh Lajos is bírálta, de a rendszerezett kutatás Tímár Árpád érdeme. Ebből kiderül: a festő kiállításainak mégis volt visszhangja, nem is mindig elutasító. Terjesztettek róla pletykákat, felszínes vélekedéseket, színesnek gondolt, az érdeklődést felcsigázó furcsaságokat. Tímár minden lehetséges információt felkutatott, elemzett, s leszögezi: számos kiváló művész és műkritikus – viszonylag korán – igenis felismerte Csontváry tehetségét, képeinek értékét, s nem merült el a festő mások által szajkózott furcsaságaiban.

A sajtó időrendi elemzésével meggyőzően ábrázolja azt a folyamatot, amelyben egyes írástudók kialakították hazánkban az „őrült” művész képét. Hatott ebben Lehel több megalapozatlan kijelentése és Bernáth Aurél szava. Utóbbi ítéletét egy valószínűleg bizonyítatlan levélre alapozta. Őt ugyan Tímár felmenti, mondván: egy festő nem köteles értékelni egy másik festő tőle eltérő stílusát. (De az sem kötelező, hogy ledorongolja kollégáját.) Bernáth elismert festő, ír is, rangja van, ma úgy mondanánk: véleményvezér. E korban pedig Csontváry életművének sorsa ismét cérnaszálon lóg.

Következetlenségek előfordulnak a könyvben. Tímár néha tényszerűen cáfolható: a sajtóban igenis közöltek Csontváryról rajzot, karikatúrát, továbbá hét festményének reprodukcióját is. Tímár egy téves idézet elkövetésével is megfeddte Lehelt, de ebben Lehelnek volt igaza. Mert a festő valóban azt írta: „[…] ez, mint más tanulmány, a padlásomon hever”. Mindez apróság, a könyv érdemein nem változtat.

Tímár szemére inkább azt vethetjük, ha Csontváryról ironizál, de kétkedését nem követi sem a maga, sem mások elemzése, amely az előfeltevést igazolná vagy cáfolná. Csontváry Kairóban egy – az utókor által soha sem látott – saját festményéről lelkendezik: végre ráakadt a napút színeinek világító fokozatára. Leírja, hogy ezt ő azonnal megtáviratozta Hollósy festőkollégájának és a magyar kultuszminisztériumnak. Állítólag így szólt a távirat: „Plein air erfunden. Tschontwaary.” Vagyis: „Feltaláltam a plein air-t”. Másokkal együtt Tímár Árpád is kétkedik: magyar festő minek írta volna ezt a nem magyar szöveget egy másik magyar festőnek és egy magyar hivatalnak? De gondoljunk csak bele a lépésekbe: a festő távirata szövegét átadja egy kairói postahivatalnoknak, aki azt betűnként Morse-jelekké alakítja, majd azokat szikratávírón Münchenbe, Budapestre küldi, ahol egy német, illetve magyar hivatalnok a Morse-jeleket visszaalakítja betűkre. Félreérthetetlen üzenetet kell feladni, amely nem torzul el a többszöri áttétel során, s úgy, hogy azt a bennfentes címzett megértse, az illetéktelen viszont nem. Lehet tehát, hogy Csontváry valójában kódolt? Nem ez lenne az egyetlen mozzanat, amely nem festőnk elmezavarát, hanem ellenkezőleg tiszta, körültekintő gondolkodását bizonyítja.

Valódi kincsesbánya az a Timár Árpád által gyűjtött 197 oldalnyi antológia, benne a festőről 1905 és 1941 között megjelent írásokkal, korábbi gyűjtéseket kiegészítve. Valószínűleg ez sem teljes. (Magam is találkoztam egy sehol nem idézett, 1936-os Lázár Béla-írással, amely az ő korábbi megszólalásaival összevetve sokkal kedvezőbb képet fogalmaz meg Csontváryról.)

Az olvasó egy kiváló műtörténész Csontváryval kapcsolatos teljes életművét tartja kezében. Benne számos új adattal, kártékony és igazolatlan tévtanok meggyőző cáfolatával. Tímár vállalja a nehéz kérdések vizsgálatát, szembeszáll uralkodó nézetekkel. Elkötelezett híve a komolyan vett tudományos kutatásnak, ellensége a felszínességnek, a megalapozatlan állításoknak, a parttalan műértői fantáziálásnak. Elfogulatlan szemlélete, komoly munkamódszere, állításainak megalapozottsága példa lehet minden kutató számára.

(Megjegyzés: a zárójelbe tett mondatok saját, nem közvetlenül a könyv szövegével foglalkozó kiegészítések.)

(Tímár Árpád: Csontváry. Corvina, 2021, Budapest. 399 oldal)