Vajon ki a különb, a tettek vagy az eszmék embere? A dilemma ősrégi, a válaszok sokfélék, de Asbóth János, a tudatos konzervatív gondolkodás első hazai teoretikusa alapjaiban tévesnek tartotta ezt a kérdésfelvetést. „A butaság korának, a német barbarizmusnak a római szellem fölötti győzelméből eredt az az előítélet” – állapítja meg csípősen, miszerint – „az elmélkedés embere nem lehet embere a tettnek is”.[1] Az antik világban nem is így gondolkodtak, teszi hozzá, felidézve, hogy az ókori Athén fénykorában csak barbárszámba vették azt az embert, aki „az akció brutalitásán kívül egyébre nem volt képes”, s szerinte a görögök ezért is tudták legyőzni a barbárok legnagyobb hadseregeit is. De az a bölcs vagy költő sem részesült tiszteletben, aki kivonta magát a közéletből, nem vállalva részt a polis ügyeinek intézésében. A legnagyobb államférfiak és hadvezérek „bátran egy sorba állíthatók a legnagyobb írókkal. Nagy Sándort, Caesart és Napóleont Homérral, Arisztotelésszel és Shakespeare-rel.” Az is bizonyos azonban, hangsúlyozza Asbóth, hogy az emberi és politikai nagyság legmagasabb fokára kizárólag azok juthatnak, akik „egyaránt részt vettek a zajos tettek nagy küzdelmeiben és a csöndes írói alkotás mély meditációiban”.[2] Az ő értelmezésében így a „ki a különb?” dilemmájával kapcsolatos állásfoglalás – a kiválasztott vezetők minősége révén – jelentősen meghatározza egy ország sikerességét vagy épp sikertelenségét.
Kortársát, Benjamin Disraelit, a XIX. század legjelentősebb brit konzervatív politikusát Asbóth olyan embernek látta, aki egyedülálló mértékben tett eleget az ideális vezetővel szembeni elvárásainak.[3] „A modern Angliának legnagyobb, korunknak egyik legnevezetesebb, minden időknek egyik legérdekesebb embere volt” – írja.[4] Ahogy e megállapításból is kitűnik, a tory államférfi tevékenysége valósággal lenyűgözte őt, s ezért egy nagyobb lélegzetű önálló tanulmányt is szentelt neki, és más műveiben is többször említette. Miben látta Asbóth, közelebbről is megvizsgálva, Disraeli nagyságának titkát? A válaszhoz először a korszellem szerepéről alkotott felfogásából induljunk ki, ezt követően térve rá arra, hogy miért értékelte oly nagyra Disraeli teljesítményét és konzervativizmusát.
A korszellem és a sajtó
Három nemzedék (1873) című nevezetes esszéjében Asbóth középpontba állította az uralkodó korszellem történelemformáló szerepét, amely mindig azokat a személyeket segíti a közélet és a kultúra csúcsaira, akik a leginkább eleget tesznek a Zeitgeist követelményeinek.[5] A Disraeliről írott tanulmányában 1873-as gondolatmenetét egy új elemmel egészíti ki. Ha korunk uralkodó vonását keressük, azt, amely a legélesebben megkülönbözteti minden előző korszaktól, „akkor a sajtó hatalmára kell utalnunk”. Ez a „mindent domináló hatalom […] egész korunknak egyéni kinyomatát adja meg” [6] A XXI. század első negyedében, másfél évszázaddal később a tömegsajtó hihetetlen erejét hangsúlyozó megállapítás aligha tűnik újdonságnak, de a XIX. század második felében, jóval kevesebb tapasztalat birtokában pontos helyzetfelismerésről tanúskodott. A kiegyezést követő évtizedekben Magyarországon is látványos mértékben megnőtt a politikai sajtó közéleti súlya, amint azt több sajtótörténeti monográfia is dokumentálja.[7] Az antik világ leghatalmasabb fegyverének, a szónoklatnak a jelentősége valósággal eltörpül a sajtóé mellett – szögezi le Asbóth. S hogy ez milyen következménnyel járt? A filozófusok korábban is befolyásolták az emberek gondolkodását, jegyzi meg, a sajtó viszont ezt sokkal „közvetlenebbül” teszi, kezébe véve „a kormányzat gyeplőit”, sőt nemzetek és birodalmak sorsának irányítását is. Hiába nézik le sokan a sajtót, ez az attitűd, Asbóth szellemes fogalmazásában, „maga egy levél a győzelmi koszorúban”, mert nem más, mint „a letűnő hatalom természetes érzülete azon hatalom iránt, amely itt van és még inkább jönni fog.”[8]
Állítása hazai illusztrációjaként hivatkozik az általa nem éppen kedvelt Kossuthra, aki publicistaként építette fel a karrierjét, de francia példákat is említ: „az egyik újságíró, Thiers kormányzása után a másiknak, Gambettának az uralkodása kezdődik” – olvashatjuk.[9] A „legkonzervatívabb és legarisztokratikusabb” országban, Nagy-Britanniában pedig egy „név és aránylag vagyon nélkül szűkölködő zsidó tudós fia”, Benjamin Disraeli szintén az írásainak köszönhette felemelkedését.[10] Ő ugyan „több vezércikket írt regényeiben, mint folyóiratokban”, ám ez Asbóth szerint mit sem változtat azon, hogy ő is a „sajtó embere” volt.[11]
Disraeli kivételessége
A fentiekből kitűnik, hogy a magyar gondolkodó megközelítésében Disraeli sikere nem választható el a korszellemtől, de ezzel még keveset mondtunk. Asbóth azért tekintette a konzervatív államférfit kivételesnek, mert egyszerre volt képes önálló eszmék teremtésére és sikeres politikai pályafutásra, arra, hogy elképzeléseit (legalább részlegesen) a gyakorlatba is átültesse. „Ilyennek kívánta nagyjait az antik világ” – vélte a magyar gondolkodó. Azok az emberek, akik más korokban, más feltételek között is vezetni tudták volna a népet, fejti ki, a lényeget jól megragadva, a modern világban – „szellemük penetráló erejénél fogva” – felismerték, hogy a legerősebb fegyverük a sajtó lehet. Ez ugyanis egyszerre képes hatni „a kevés gondolkodónak a gondolkodására és a sok nem gondolkodónak fantáziájára és szenvedélyére”.[12] Asbóth nem sokat tartott a tömegről: logikus érvekkel kevés embert lehet befolyásolni, de érzelmekkel és indulatok gerjesztésével annál többet.
Disraeli azonban nem az olcsó bulvársajtóval élt. Igen kevés politikusról mondható el, hogy kiterjedt és sikeres, ugyanakkor politikailag roppant hatásos szépirodalmi tevékenységet folytatott; több elemző is megállapította, hogy az ő politikai elveit a legjobban épp a regényeiből lehet megállapítani. A munkáinak Asbóth is nagy figyelmet szentelt.[13] Disraelit senki sem fogja helyesen megérteni, aki csak mint nagy államférfiúként vagy csak mint nagy íróként értékeli – mutatott rá esszéjében. Vagyis sem az államférfi, sem az író nem lett volna azzá, ami, a másik nélkül. Csak egy olyan ember, aki oly mélyen és oly ragyogó fantáziával tudott elmélkedni, mint ő, csak az alakíthatta át „az egész angol impérium társadalmát, politikáját, világpozícióját” – olvashatjuk Asbóth túlzásoktól sem mentes véleményét.[14] Bár a felfogásuk erősen eltért, Eötvös Józsefhez hasonlóan ő is meg volt győződve arról, hogy a politika hajtóerejét az „uralkodó eszmék” alkotják, s ezt vélte megtalálni Disraelinél is. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Asbóth kortársa, Georg Cohen Brandes dán tudós és irodalmár 1879-ben Disraeliről készített életrajzában – amely Halasy Aladár fordításában 1910-ben magyarul is megjelent – a magyar gondolkodóhoz hasonlóan ugyancsak kiemeli, hogy Európa újabb kori történelmében szinte egyedülálló, hogy egy meghatározó jelentőségű államférfi „egyúttal kimagasló író” is, aki „minden eszméjét lefektette a műveiben”.[15]
Disraeli egyéni teljesítményében persze Anglia szellemi miliője is benne volt. Asbóth utal az angol iskolák hagyományos nevelési módszereire, amelyek, a szabad levegőn zajló sportolás mellett a könyvekből való mechanikus tanulással szemben előnyben részesítik az élő szót és a vitákat, az elme önállóságra nevelését. A tudományos képzés alapjának a görög nyelvet tartották, amely a matematika mellett egyedülálló mértékben képes fejleszteni a gondolkodást, s egyúttal „a legnagyobb és legnemesebb eszmék első kútforrása”.[16] Mindez együtt teszi, állapítja meg Asbóth, hogy „Angliának mindig vannak ilyen antik emberei Bacontól Disraeliig”, és még az utóbbi nagy liberális ellenfele, a miniszterelnöki posztot négyszer betöltő William Gladstone is „Homért fordítja, ha nem kormányozza Angliát, lord Lytton pedig regényt ír, ha nem kormányozza Indiát.” Az ilyen „univerzális emberekben” rejlik Anglia nagysága – vonja le végső következtetését.[17] Kimondatlanul is célozva arra, hogy ilyen emberekre lenne szüksége Magyarországnak is…
A tory siker stratégiája
Mi volt Disraeli konzervativizmusának a politikai programja? Ez a kérdés nagyon is foglalkoztatta Asbóthot, aki már a Magyar Conservativ Politikában úgy vélte, hogy Európában „a konzervatív áramlat terjed ellenállhatatlanul”.[18] Disraeli első jelentős politikai alapvetését 1835-ben tette közzé – s ennek elveihez később is ragaszkodott. Az angol alkotmány védelmében (Vindication of the English Constitution) című művében – amelynek alapeszméit Asbóth esszéje is felidézi – abból indul ki, hogy Angliát „az intézményei tették naggyá”, ám ezt az örökséget a liberális whigek fenyegetik. Sajátos terminológiájával azt állította, hogy a whigek egy „velencei államrendet” teremtettek, amelyben az uralkodó az egykori városállam dózséjának szerepébe kényszerült, s a hatalmat – a nép rovására – a whig arisztokrácia ragadta magához. Mivel a korona hatalma korlátozta a „velencei oligarchiát”, ez utóbbi az uralkodói szuverenitás aláásását tekintette céljának.[19] Asbóth úgy fogalmaz, hogy a „velencei alkotmány” fogalmának használata „merésznek látszó, de lényegileg igaz paradoxon volt”, amellyel Disraeli arra utalt, hogy tulajdonképpen egy arisztokratikus köztársaság alakult ki a szigetországban, „a felső tízezer” uralma „oly teljhatalommal, mely a koronának és a népnek a jogait egyaránt csak látszólagossá tette”. Ebben a narratívában a tory államférfi arra törekedett, hogy a „népjogokkal” együtt a korona jogait is helyreállítsa. A magyar gondolkodó értelmezésében a korona és a nép szövetségét akarta tehát szembeállítani a whig arisztokrácia túlhatalmával, s e cél megvalósítására „a régi arisztokratikus történelmi pártszervezetek egyikét” kívánta felhasználni, mégpedig a „vesztét érző” tory pártot, amelyet „modern, haladni akaró és tudó konzervatív párttá” tett. Ezzel egyszerre védte a korona jogait és a nép érdekeit. „Így jött létre igen természetes úton a liberálisokra nézve annyira váratlan és érthetetlen szövetség a toryk és a munkások, a földművelők között” – olvashatjuk a Magyar Conservativ Politikában.[20] Nem mellesleg pedig az ellenfelet, a whigek pártját is arra kényszerítette, hogy „a liberalizmus karjaiba vesse magát, átalakuljon liberális párttá”.
Asbóth jól érzékelte, hogy a toryk és a nép közötti szövetség gondolata Disraeli politikai felfogásának egyik kulcseleme. Ezt kívánta bizonyítani a nagy államférfi talán legismertebb regénye, az 1845-ben írt Sybil vagy a két nemzet is, azt dokumentálva, hogy az országot a szabadversenyes kapitalizmus kettéhasította, szegényekre és gazdagokra, a cél tehát nem lehet más, mint a briteket ismét egy nemzetté kovácsolni. Itt találjuk az első megfogalmazását annak az „egy-nemzet konzervativizmusnak” (one-nation conservatism), amellyel Disraeli megalapozta a szociális érzékenységű konzervativizmus szigetországi hagyományát, s amely Asbóthra is mély hatást gyakorolt. A szociális felelősségvállalás azonban nem vezette Disraelit a társadalmi egyenlősítés programjához – mint ahogy Asbóthot sem. A Magyar Conservativ Politika ezért viszonylag terjedelmesen foglalkozik Disraeli 1873-as glasgow-i beszédével, amelyben a tory vezető kiemelte: ismernünk kell a korszellemet, ám a korszellem téves is lehet, s ez esetben küzdeni kell ellene. A mi korunk szelleme az egyenlőség – állította az ellenzék vezéreként, de hozzátette, hogy a helyes és a téves értelmezést meg kell különböztetni. A polgári, azaz jogi egyenlőség (civil equality) az „egyetlen alapja a valóságos közjólétnek, biztosítéka a szabadságnak, rendnek, igazságnak”. Az egyenlőség ezen formájának Anglia a hazája – fűzte hozzá. A társadalmi egyenlőség viszont nem olyan elv – folytatta az érvelését Disraeli – „melynek az alapján hathatósan cselekedhetik valamely nemzet a megpróbáltatás napján, a veszély óráiban. Mert úgy találjuk, hogy nincs, aki vezessen, és nincsen, akiket vezetni lehetne.” Ezen elv kudarcát szerinte Franciaország példája szemlélteti látványosan. Asbóth Disraeli azon megállapítását is idézi a beszédből, hogy a társadalmi egyenlőség „itten meg nem állva szükségképp az anyagi egyenlőség törekvésére, a kommunizmusra, a szellemi és erkölcsi törekvések s kincsek, a hazafiság, a szabadság kiveszésére vezet.”[21] Ezt maga is így gondolta.
A keleti birodalom
Asbóth szerint a brit belpolitikai erőviszonyok megváltoztatásánál nem csekélyebb jelentőségű az az „átalakulás” sem, amely Nagy-Britannia világpolitikai helyzetében Disraeli kormányzásának a hatására ment végbe, „csakhogy itten még szembeszökőbb személyes szereplése.” Abban, hogy Anglia nem (csak) európai, hanem „ázsiai hatalmasság” lett, Asbóth ismét az eszmék fontosságának a bizonyítékát látta, e fejlemény ugyanis szerinte „szoros kapcsolatban van a zsidó származású fiatal regényíró keleti ábrándjaival”.[22] A „keleti ember” megértette Ázsia fontosságát, s bár csak idős korában válhatott kormányfővé, „e késő korban is ifjúságának káprázatos ábrándjainak ad ragyogó megtestesülést a külügyek vezetésében”, amikor megerősítette és kiterjesztette a britek keleti birodalmát. Asbóth nem tér ki a kulcsregényre, ha azonban meg szeretnénk érteni fenti sorainak tartalmát, Disraelinek a Kelettel kapcsolatos ábrándjait és elképzeléseit, egészen röviden utalnunk kell a Tancred, avagy az új keresztes hadjárat (Tancred or the New Crusade, 1847) című regényére. A cselekményt szerzője a Közel-Keletre, még pontosabban a Szentföldre és Jeruzsálembe helyezi, ahol 1830-1831-ben maga is járt, s ahol angol arisztokrata főhőse beleszeret egy szép zsidó lányba, és e kapcsolat révén megérti „a nagy ázsiai misztériumot”. Ennek a lényege pedig az, hogy a keleti kultúra magasabb rendű, a Nyugat tehát elveszíti saját szellemiségét, ha elhanyagolja a civilizációjának alapjául szolgáló „keleti intellektust”. [23] A Nyugatnak szüksége van a Keletre. Asbóth megközelítésében e meggyőződés motiválta Disraelit, amikor egy zseniális húzással a pénzzavarral küzdő egyiptomi uralkodótól megvásárolta hazája számára a Szuezi-csatorna részvényeinek többségét, s ezáltal „a franciák művét megkerítette Angliának”. Bár Egyiptom csak az ő halála után került végleg angol kézre, „az ő politikájának volt ez éretten lehulló gyümölcse”.[24] S ugyanez indította a tory kormányfőt arra is, hogy Viktóriát India császárnőjévé koronáztassa 1876-ban.
A Tancred címlapja
Disraeli tevékenységét elemezve Asbóth kiemelte, hogy a tory államférfi átvezette az egész birodalmat egy arisztokratikus köztársaságból „a demokratikus imperializmus azon pályáiba, melyekben korunk mindenütt halad”. A „népjogok” (köztük a választójog) bővítéseként értelmezett „demokratizmusról” fentebb szóltunk, az imperializmus kapcsán pedig érdemes megjegyezni, hogy 1872-ben Manchesterben és a londoni kristálypalotában mondott híres beszédeiben Disraeli gyakorlatilag azt állította, hogy a nemzet és a birodalom összetartozó érdekeit kizárólag a konzervatívok képviselik. „A tory párt, ha nem nemzeti párt, akkor semmi” – állította, s a rivális liberálisokat azzal vádolta meg, hogy a nemzeti elveket kozmopolita elvekkel váltották fel és a birodalmat fenyegetik. Disraeli ezzel a saját pártját a birodalom pártjává tette, s a nemzeti érdeket a birodalom konzervatív felfogásában jelölte meg.[25] Asbóth hasonló szellemben járt el, amikor a Magyar Conservativ Politikában a nemzeti érdeket a konzervatív érdekkel azonosította, elvitatva a szabadelvűektől a nemzet képviseletének addig élvezett monopóliumát. Politikai áramlataink című tanulmányában pedig úgy fogalmaz, hogy a nemzet „inkább conservativ momentum”, míg a liberalizmusnak szerinte, ha „merev következetességgel” gondolkodik, akkor „el is kell jutnia a fajok, nemzetek és concret államok fölé emelkedő cosmopolitismushoz.”[26]
Az angol tapasztalatok hazai értelmezései
Szolgálhatott-e tanulságokkal Disraeli politikája az 1867 utáni magyar konzervativizmusnak? Anglia fejlődése, s leginkább az, hogy vajon miért válhatott a korabeli Európa legsikeresebb országává, Széchenyi Istvántól Concha Győzőig sok magyar gondolkodó érdeklődését felkeltette. A reformkori konzervatívok fiatalon elhunyt vezére, gróf Dessewffy Aurél a kiegyensúlyozottként értékelt angol mintát jónak, a franciát pedig rossznak tekintette. Az angol modell a neoabszolutizmus és a kiegyezés nemzedékének konzervatívjait is foglalkoztatta. Az egyik legbefolyásosabb arisztokrata, a szabadságharccal szembeforduló aulikus gróf Szécsen Antal ugyancsak erősen érdeklődött Anglia iránt, ahol személyesen is megfordult. „Élte végéig rendszeresen foglalkozott az angol politikára vonatkozó irodalommal” – állította róla emlékbeszédében Thallóczy Lajos.[27] Ő azonban a brit konzervativizmus kompromisszumkészségéből, a változásokra való nyitottságából, a sikereit biztosító rugalmasságból keveset értett meg, amint ezt a publicisztikája világosan tükrözi. Így nem tudta igazán elfogadni a magyarországi parlamentarizmust sem, amelyről Asbóth azt írta, hogy ha nem létezne, épp a konzervatívoknak kellene kitalálniuk.[28] A toryk példája orientálta a mérsékelt konzervatívok sajtóorgánumát, a Kelet Népét, amelyet Asbóth barátja, John Stuart Mill A szabadság című művének fordítója, Bosznia-Hercegovina későbbi kormányzója, Kállay Béni alapított 1875-ben. A folyóirat Halász Gábor szavaival „az angolos józanságot” kívánta szolgálni.[29] Asbóth volt azonban az egyetlen jelentős teoretikus, aki nem csak tudatosan konzervatív nézőpontból fordult a szigetország felé, hanem annak a politikai működéséből a legtöbbet megértette. Rögtön jelezzük: Asbóth természetesen messzemenően tudatában volt annak, s ezt expressis verbis többször is leszögezte, hogy minden nemzet konzervativizmusa csak egyedi lehet, nincs tehát helye semmiféle mechanikus átvételnek. A nemzetközi kitekintést és a tanulságok leszűrését azonban mindig fontosnak tartotta, és – Amerikával, az „americanizmussal” szemben, amely szerinte a modernség káros túlzásait testesítette meg – Angliát, és különösképp Disraeli munkásságát tekintette példaértékűnek.
Ismeretes, hogy Asbóth hosszú és elszánt, bár végül eredménytelen harcot folytatott azért, hogy a politikai konzervativizmus Magyarországon is meggyökeresedjen, sőt az uralkodó szabadelvű-liberális irányzattal szemben erős ellenpólust alkosson. Az a körülmény, hogy 1874 februárjában, a liberálisok hosszú uralmát megtörve a Disraeli vezette tory párt győzött, Asbóthban azt a reményt ébresztette, hogy hasonló fejlemény akár Magyarországon is bekövetkezhet.[30] E fordulat a támogatása érdekében írta meg legismertebb munkáját, a Magyar Conservativ Politikát (1875), azzal a konkrét céllal, hogy egy önálló konzervatív párt alakuljon az általa kiszemelt vezetővel, báró Sennyey Pál irányításával.[31] Egy másik tanulmány feladata annak a részletezése, hogy itthon erre miért nem kerülhetett sor, és Sennyey miért nem tudta betölteni Disraeli szerepét.
Arra viszont utalnunk kell, hogy a disraeliánus konzervativizmusnak volt egy olyan „mageleme”, amelyet a kapitalizmus visszásságait évtizedről évtizedre élesebben bíráló Asbóth kulcsfontosságúnak talált. Ez pedig az a meggyőződés, hogy a vezetéssel a szociális felelősségvállalásnak is együtt kell járnia, nem szabad tehát megengedni a társadalom kettészakadását, a szociális konfliktusok kiéleződését. 1895 októberében „Korunk uralkodói eszméi” címmel tartott akadémiai székfoglalójában Asbóth már azt érzékeltette, hogy a konzervatív-liberális szembenállás másodlagos jelentőségűvé vált, s egyértelműen a „a XIX. század legsajátabb gyermekét”, a „socialismust”, s ezzel összefüggésben a „sociális forradalmat” nevezte meg a legnagyobb fenyegetésnek. Ezért pedig a „manchesteri iskola” által hirdetett korlátlan szabad versenyt tette felelőssé.[32] (Valójában már a Magyar Conservativ Politikában úgy jellemezte a liberalizmust, hogy az „nem apasztotta, hanem növelte a szegénységet… Fölemelte a közterheket anélkül, hogy a népnek munkát és keresetet szerzett volna.”)[33] A politikai rendet felborító forradalmat pedig csak a társadalmi reformok gátolhatják meg; amint azt Vasas Géza hangsúlyozza, a szociális kérdés megoldására az osztályharccal együtt járó materialista szocializmust nem tartotta alkalmasnak.[34]
Az a stratégia, amely a legközelebb állt Asbóth felfogásához, Disraeli „egy nemzet konzervativizmusa” volt, a munkásvédő intézkedésekkel és a szükséges politikai reformokkal. A brit államférfi a Sybil hasábjain végig amellett érvel, hogy a toryzmus hivatása és kötelessége a népről gondoskodni, és expressis verbis így fogalmaz a negyedik rész 14. fejezetében: „a hatalomnak egyetlen kötelessége van – a Nép jólétét biztosítani”.[35] Asbóth számára így a szociális kérdésre figyelő Disraeli relevánsabb lett a hagyományt és a felvilágosodás racionalizmusát szembeállító Burke-nél. S Anglia azt is bizonyította Asbóth olvasatában, hogy „a nemzetet emelő nagy reformokat” kizárólag „a konzervatívok gyakorlati szeme és erős keze” tudja keresztülvinni.[36] A történelemben valószínűleg az angol vált a legsikeresebb konzervativizmussá, ezért az éles szemű Asbóth olvasatában ez nyújtotta a legjobb példát arra, hogy miként lehet a szükséges változásokat és a nemzeti történelem kontinuitását összeegyeztetni, és a társadalmi stabilitást megőrizni.
Jegyzetek
[1] Asbóth János: Disraeli, in: Asbóth János: Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez, Athenaeum, Budapest, 1892, 526–542; az idézett megállapítás: 527.
[2] Uo. 527–528.
[3] Benjamin Disraeli (1804-1881) életművének klasszikus feldolgozása: Blake, Robert: Disraeli, St. Martin’s Press, New York, 1966. Újabb alapos feldolgozások: Vincent, J ohn: Disraeli, Oxford University Press, Oxford, 1990.; Jenkins, Terence.A.: Disraeli and Victorian Conservatism, St. Marint’s Press, New York, 1996. Asbóth szerint Lord Bentinck halálától (1848) egészen a halála pillanatáig, 1881-ig ő volt a toryk tényleges vezére. Tegyük hozzá, konkrétabban: Lord Derby kormányaiban 1852 és 1866 között háromszor is pénzügyminiszter volt, majd 1868-ban, és 1874-1880-ban miniszterelnök.
[4] Asbóth: i.m. 531.
[5] Részletesebben e folyóirat hasábjain: Egedy Gergely: Korszellem és politikai alkotás, Asbóth János Három nemzedéke, Magyar Szemle, 2022/5-6 (május-június), 24–36.
[6] Asbóth: Disraeli, 526.
[7] Pl.: Kókay György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története, Sajtóház Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2001, 134–151 (A pártpolitikai sajtó uralmának korszaka, 1867–1890).
[8] Uo. 527.
[9] Adolphe Thiers 1871 és 1873 között volt Franciaország elnöke, ő egyébként inkább történészként ismert, bár valóban sokat dolgozott publicistaként is. A jogászi végzettségű újságíró Leon Gambetta 1881-1882-ben volt miniszterelnök.
[10] Asbóth megjegyzi, hogy „e század elején még Angliában is ugyancsak érezhető hátrány volt a zsidó származás”, Disraeli erejét és képességeit mutatja tehát, hogy az előítéletek ellenére, „a semmiből is kevesebből emelkedett fel”. Asbóth: i.m. 531–532. A tisztelet mondatja vele azt is, hogy „maradjunk a Disraeli névnél, mert ez nagyobb az Earl of Beaconsfield arisztokratikus címénél”. Az említett címet 1876-ban kapta Viktória királynőtől tevékenységének elismeréseképp.
[11] Uo. 526.
[12] Uo. 527.
[13] Legismertebb regényei a Young England trilógiába tartoznak (Coningsby, 1844, Sybil, 1845, Tancred, 1847), de esszéjében Asbóth nagyra értékeli utolsó regényét, az Endymiont (1880) is. E munka az ő szemében azt bizonyította, hogy az igazán nagy ember a közéletből való visszavonulása után is fel tud emelkedni „a fennkölt eszmék magasztos régiójába”. Uo. 528.
[14] Uo. 528. Az írói és a közéleti pálya együttesének ilyen nagyra értékelése minden bizonnyal nem választható el egy személyes motívumtól sem, nevezetesen attól, hogy Asbóth maga is összekapcsolta írói és politikai tevékenységét.
[15] Brandes György: Lord Beaconsfield (Disraeli Benjamin), ford. Halasy Aladár, Franklin Társulat, Budapest, 1910, 4–5.
[16] A nyelv(ek)hez fűződő „intim viszonyról” joggal írja Horkay Hörcher Ferenc, hogy az nagyfokú kreativitást teremt és biztosítja a diákoknak „az alternatív világokba való belépés képességét”. Horkay Hörcher Ferenc: Mire való a bölcsészettudomány – válság idején?, In: Horkay Hörcher Ferenc: A bölcsészttudományok hasznáról (On the usefulness of the humanities), L’Harmattan, Budapest, 2014, 110.
[17] Asbóth: i.m. 530.
[18] Asbóth János: Magyar Conservativ Politika, Légrády Testvérek, Budapest, 1875, 18. S abban is bizonyos volt, hogy „Magyarországot sokkal erősebb kapcsok fűzik a civilizált világhoz, semhogy ki tudná magát vonni azon áramlat alól, mely az egész civilizált világban terjed.”
[19] Részletesebben: Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika, Századvég, 2005, 52–57.
[20] Asbóth: i.m. 26.
[21] Uo. 177–178.
[22] Asbóth: Disraeli, 529.
[23] Disraeli, Benjamin: Tancred or the New Crusade, London, 1847. https://www.gutenberg.org/files/20004/20004-h/20004-h.htm, Chapter XXIII („oriental intellect to which they owed their civilisation.”). A „Tancred”-ról és Disraeli koncepciójáról részletesebben: Egedy Gergely: Konzervativizmus és orientalizmus: Disraeli a Keletről, Öt kontinens, No. 2018/2, 2022, 185-199.
[24] Asbóth: i.m. 538.
[25] Egedy: Brit konzervatív gondolkodás, 92–97.
[26] Asbóth János: Politikai áramlataink az utolsó évtizedben, in: Asbóth János: Új Magyarország, Athenaeum, Budapest, 1880, 16. Ehhez azonban hozzáteszi: „De mind a két irány vakbuzgó, elmében korlátolt túlzóit kivéve tekintettel van a másikra is, mert mind a kettő a természetben gyökerezik…”
[27] Halász Gábor: Magyar viktoriánusok, in: Tiltakozó nemzedék, szerk. Véber Károly, Magvető, Budapest, 1981, 95.
[28] Asbóth: Magyar Conservativ Politika, 165.
[29] Halász: i.m. 114; Kállay Béni, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/k-8D2C5/kallay-beni-nagy-kalloi-8D612/.
[30] Erre az összefüggésre figyelmeztet Szalai Miklós is: A nemzeti liberalizmustól a keresztény újkonzervativizmusig. Asbóth János gondolkodói pályájához, Századok, 2017/4, 843-878 old; 858. Asbóth külön hangsúlyozza, hogy a Disraeli vezette toryk annak ellenére arattak győzelmet, hogy a Gladstone-kormány „fényes pénzügyi eredményeket” ért el és bevezette a titkos szavazást is. Asbóth: i.m. 22.
[31] Részletesebben: Egedy Gergely: Asbóth János programja, Kommentár, 2022/1, 136–145.
[32] Asbóth János: Korunk uralkodó eszméi, székfoglaló értekezés, MTA, Budapest, 1896, 11; 19.
[33] Asbóth: Magyar Konzervatív Politika, 24.
[34] Vasas Géza: A konzervatív hagyomány élete, in: Asbóth János: Három nemzedék, szerk. Vasas Géza, Kortárs, Budapest, 2008, 12.
[35] Disraeli, Benjamin: Sybil or the Two Nations, 1845, London, https://www.gutenberg.org/files/3760/3760-h/3760-h.htm#link2H_4_0022. Book IV, chapter 14.
[36] Asbóth: i.m. 15. Asbóth szemében a helyes politikai gyakorlat csak konzervatív lehet, ezért írja „A szabadság” cím könyvének függelékében: „a jó elmélet mindig radicális; a jó gyakorlat mindig conservativ”. Asbóth János: A szabadság, Ráth Mór, Pest, 1872, 440.
